A hetvenes évek derekán a szovjet kozmonautáknak sem maradt ki Disney World. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A terv szerint az oroszok az ASTP igazi kosztümös főpróbájára már egy olyan Szojuzzal kerítenének sort, amelyik nyolc napig képes önállóan üzemelni, és már olyan adapter lesz rajta, ami lehetővé teszi, hogy egy Apolloval is dokkolni lehessen: a legénység állítólag Filipcsenkoból és Rukavisnyikovból áll majd.
Az oroszok mélyen hallgattak a start konkrét dátumával kapcsolatban – ez afféle „hagyomány” volt – így elképzelésünk sem volt arról, hogy pontosan mikor hajtják majd végre a küldetést. (A NASA-nak az volt a hozzáállása, hogy ha valamit elárulnak nekünk, azt a továbbiakban nem tartjuk titokban, bárki is kérdezze. Nem kerülhettünk olyan helyzetbe, hogy orosz titkok őrzői legyünk.) Másfelől viszont az új Szojuz megfigyelésére készültünk, hogy kiderüljön, képesek vagyunk-e az űrhajó útját nyomon követni.

Az lett a dolog vége, hogy az orosz küldetésirányítók egyike, Vlagyimir Timcsenko, röviddel a start után felhívta Glynn Lunney irodáját – ez houstoni idő szerint reggel 6:35-kor történt. Lunney nem volt benn a munkahelyén, de egy őr átvette az üzenetet. Lunney pár óra múlva beszélt Timcsenkoval, és megkaptuk a pályaadatokat, így elkezdhettük az űrhajó pályájának megfigyelését.
Filipcsenko és Rukavisnyikov a terv szerint december 8-án érkezett meg Kazahsztánba. Problémamentes küldetés volt.
Röviddel ezután, december 26-án, az oroszok egy új Szaljut űrállomást állítottak földkörüli pályára – ez volt a Szaljut-4. Két héttel később küldték fel az Alekszej Gubarovból és Georgij Grecskoból álló legénységet a Szojuz-17 fedélzetén. Azon tűnődtünk, hogy az oroszok képesek lesznek-e két párhuzamosan zajló küldetést felügyelni, de a hírek szerint a Szaljut-4-ről júliusig visszatér a legénység.

Leonov és Kubaszov február 7-én tért vissza kíséretével az Egyesült Államokba. Washingtonban szálltak le, megvédték a mundér becsületét, majd leutaztak a Kennedy Űrközpontba. Egy napot töltöttünk azzal, hogy átvegyük az ASTP küldetését, ennek keretében megmutattuk a 111-es számú parancsnoki és műszaki egységet, ami még mindig a Jármű Összeszerelő Épületben állt. Aztán egy Disney Worldbe tett kitérő után Houstonba látogattak.
A következő két hetet közönséges kiképzéssel töltöttük –az elsődleges és a tartaléklegénység bevonásával a küldetést szimuláltuk – és rádöbbentünk arra, hogy elég jól állunk, már ami a nyelvismeretet és a ránk váró teendőket illeti.
Úgy terveztük, hogy a start előtti utolsó oroszországi látogatásunkra 1975. április 14. és 30. között kerül majd sor. Addig azonban egy újabb politikai és műszaki probléma ütötte fel a fejét.

Gubarev és Grecsko február közepén egy harmincnapos küldetéssel a hátuk mögött visszatértek a földre a Szaljut-4 fedélzetéről. A következő, immár hatvan naposra tervezett küldetés startját április 5-re ütemezték. Ezúttal sem szóltak róla előzetesen – pláne, mivel ez nem kapcsolódott olyan szorosan az ASTP-hez, mint a Szojuz-16 útja.
Nos, a legénység komoly problémával nézett szembe. A Szojuz – fedélzetén Vaszilij Lazarevvel és Oleg Makarovval – rendben felszállt, de amikor eljött az ideje a nagy, központi hordozórakéta kikapcsolásának és leválásának, ebből mindössze a hajtómű leállása valósult meg. Ott volt tehát a Szojuz a felső rakétafokozattal, ami továbbra is az elhasznált hordozórakéta tetején ült. Semmilyen szerepe nem volt, ballaszt volt csupán.

A Szojuz ugyan rendelkezett mentőrakétával, ahogy ez nálunk is történt a Mercury- és Apollo-űrhajók esetében, ez azonban addigra már levált. Csak annyit tehettek, hogy a Szojuzzal leváltak a felső rakétafokozatról, és megkezdték a légkörbe való visszatérést. Lényegében olyan szuborbitális űrugrást hajtottak végre, ami nem sokban különbözött Al Shepard és Gus Grissom repülésétől.

A legénységnek nagyjából 18 G terhelést kellett elviselnie. Ez elég kemény lehetett. Ráadásul a kínai határ közelében lévő átkozott hegyvidéken értek földet, kilométerekre a mentőcsapatoktól: egy hegy oldalán találták magukat. Az űrhajó egy szakadék felé kezdett csúszni, és csak azért nem zuhant bele, mert az ejtőernyő a fákba gabalyodott.
Az oroszok tudták, hogy a legénység biztonságban van, de így is több nap kellett a kimentésükhöz. Senki semmit nem tudott róluk hetedikéig, és a politikusok kezdtek háborogni az oroszok biztonsági statisztikája miatt.
Konsztyantin Busujev, az oroszok programigazgatója nyolcadikán beszélt Glynn Lunneyval, és biztosította arról, hogy „az április ötödikei anomália” során használt hordozórakéta egy régebbi típus volt, és ez a probléma nem jelentkezhet az ASTP küldetésén. Nagyon bíztunk abban, hogy ez így is lesz - nem mintha elhittük volna ezt a kifogást.

Április 14-én érkeztünk harmadik és egyben utolsó oroszországi látogatásunkra. Az első héten elvittek minket Kalinyingrádba, itt volt az orosz küldetésirányító központ – a CUP. Ezt a nyár folyamán adták át, eddig az összes emberes űrrepülést a Krím-félszigeten lévő Jevpatorijából irányították. (A start idején itt kellett lenniük, mivel Moszkva túlontúl északra volt ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba léphessenek a pályán keringő űrhajóval. Azután, hogy kiépítették az űrhajó útját nyomon követő megfigyelőállomásokat, már nem volt jelentősége, hogy földrajzilag hol lesz a CUP: mindenesetre a közelben volt.)

Lenyűgöző volt, legfőképp azért, mivel új volt. Ekkoriban sok építkezés folyt Kalinyingrádban és Csillagvárosban. Míg mi épp készültünk felhagyni az emberes űrrepülésekkel, az oroszokról ez egyáltalán nem volt elmondható.
A legnagyobb esemény az volt, amikor példátlan módon elvittek minket a kazahsztáni Bajkonurba, az oroszok startközpontjába – ez a látogatás nem szerepelt a programban. Részünkről ezt az utazást Glynn Lunney, az ASTP felelőse kezdeményezte Viktor Legosztajev orosz kollégájánál, noha eredetileg a legénységben merült fel ez az igény. (Tom Stafford nagyon hajtotta a dolgot.) Nem repülünk olyan járművel az űrben, amiben korábban nem jártunk. Ez ilyen egyszerű volt.
Így aztán egy nap odajöttek hozzánk, és bejelentették, hogy másnap Bajkonurba utazunk. Huszonnyolcadikán reggel a repülőtérre vezetett az utunk. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volt, hogy éjszaka érkeztünk Bajkonurba, ami nagyjából olyan távolságra van Moszkvától, mint Houston Los Angelestől. Az oroszok nem rejtették véka alá, hogy Bajkonur katonai létesítmény, amit nem áll szándékukban megnyitni előttünk: elvégre azért jöttünk ide, hogy megtekintsük a „nemzetközi” űrprogramban használatos eszközöket. A nemzeti programok számunkra tiltott területen voltak."

Csillagvárosban az amerikai asztronauták szobáiban a lámpában is volt poloska: vágyaikat elég volt kimondani a lámpa mellett. Azonnal teljesültek. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Következő oroszországi látogatásunk alkalmával – 1974. júliusában – minden előzetes figyelmeztetés nélkül a repülőtérről egyenesen Csillagvárosba vittek minket … KGB-s szolgálati autóinkkal áthajtottunk a kapukon, és egy vadonatúj hotelnél találtuk magunkat, amit legutóbbi ittjártunk óta húztak fel. Kozmonauta Hotelnek hívták, és kifejezetten számunkra, az amerikai asztronauták és a kiképzést felügyelő személyzet részére építették. (Később más „külföldi” vendégeket is elhelyeztek benne, például az Interkozmosz-program pilótáit, akik 1977 és 1981 között a Szojuz-küldetéseken vettek részt. És itt szállásolták el a francia és indiai pilótákat is, legalábbis, az első látogatásuk alkalmával.)

Orosz mércével nézve a szobák átlagon felüliek voltak, sokféle bútor volt bennük – igazság szerint túl sok is – ugyanakkor letagadhatatlanul oroszok voltak: függöny például nem volt a zuhanyzókon. A kilincsgombok is eltűntek.
A hotelben külön éttermet és bárt is kialakítottak, hogy mindenki számára egyszerűbbé tegyék a dolgokat – ezzel a módszerrel megelőzhették, hogy Csillagváros más lakóival összejárjunk.
Ha valamit szerettünk volna, elég volt csak kimondani … a falaknak füleik voltak. Egyszer úgy döntöttünk, hogy leteszteljük a dolgot. Hangosan panaszkodni kezdtünk, amiért szabadidőnkben tétlenségre vagyunk kárhoztatva: „Kár, hogy nincs egy biliárdasztalunk.”
Másnap – mit ad Isten – egy biliárdasztal várt minket a földszinti bárban. Valószínűleg ez volt Oroszország egyetlen létező biliárdasztala: sarkai négyzet-alakúak voltak, a golyók pedig nem fértek bele a zsebeibe. Egy parti akár egész éjszakán át tarthatott.

Aztán egyszer Bob Overmyer a kalinyingrádi küldetésirányító központban egy megbeszélésen vett részt. Úgy döntött, hogy arrébb rakja a székét, és így is tett: mivel a szék meg sem moccant, megrántotta … és ezzel a lendülettel pár drót kiesett az aljából. Mindenki úgy tett, mintha senki nem vette volna észre a történteket.
Ezt hívtuk „beszélj a lámpába” üzemmódnak. Tulajdonképpen arra használtuk, hogy megszabaduljunk azoktól a technikusoktól, akik nem voltak túl produktívak: egymás között panaszkodtunk rájuk, amikor biztosak voltunk abban, hogy valaki hallgatózik. És soha többé nem láttuk őket.

De senki ne gondolja, hogy el voltunk zárva a külvilágtól. Akkor hagyhattuk el Csillagvárost, amikor csak akartuk: egy szolgálati autó bárhova elvitt minket. (Amikor pedig az autópályán Vance-szel futni mentünk, még követett is minket.)
Csillagvárosban nem sok kapcsolatot alakítottunk ki: ez ugyanis voltaképpen a szovjet Légierő egyik katonai létesítménye volt. Két emberrel – Vlagyimir Satalovval és Georgij Beregovojjal – dolgoztunk együtt, régebben mindketten kozmonauták voltak. Satalov felügyelte a kozmonauták kiképzését, munkája sok tekintetben egy légibázis szárnyparancsnokának teendőire hasonlított. Beregovoj a Gagarin Központ igazgatója volt, ezt a posztot Kuznyecovtól vette át: ő afféle bázis-parancsnok volt.

1974. júliusi oroszországi látogatásunk idején még javában tartott a Szojuz-14 küldetése, ami még korábban dokkolt a Szaljut-3 űrállomáshoz. A legénység két katonatisztből állt: Pavel Popovicsból (1962-ben repült a Vosztok-4-gyel) és Jurij Artyukinból. Nem sokat lehetett hallani arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálnak odafenn, ez azonban később érthetővé vált, amikor megtudtuk, hogy küldetésük katonai jellegű volt: alapvetően az Emberes Keringő Labor (Manned Orbiting Lab, MOL) orosz verziójának felelt meg.
Ugyanezen látogatás alkalmával különböző helyzeteket szimuláltunk az oroszul beszélő amerikai személyzet bevonásával. Némi időt eltöltöttünk a Csillagvárosban található Szojuz-szimulátorban is.

Nem sokkal később, 1974 szeptemberében kínálkozott az első lehetőség arra, hogy egy kozmonautával privátban is találkozhassak. Egyszer a Johnson Űrközpontban voltunk, és szünetet tartottunk. Leonovot, Kubaszovot és Staffordot bepakoltam a Camaromba, és annyit mondtam nekik, hogy elviszem őket egy belvárosi sportáruházba. Azt is hozzátettem, hogy a kocsiban nincs több hely mások számára, és ezzel elindultunk.
Röviddel ezután Tom Staffordnak és egy Learjetnél dolgozó haverjának köszönhetően hatunkat egy wyomingi antilop-vadászatra invitáltak. A Learjetnél azonban nincs hely hívatlan vendégek számára …így Tom, Vance, és jómagam Alekszej, Valerij és Vlagyimir Satalov társaságában egy farmon találtuk magunkat.
Közülünk Vance beszélt a legjobban oroszul, így neki kellett pesztrálnia Satalovot, amíg mi vadászni és vodkázni voltunk. Nagyszerű időt töltöttünk el együtt … habár nem állítom, hogy Alekszej és Valerij „őreik” nélkül másképp viselkedtek volna.

Az oroszok látogatásával egy időben egy új emberes küldetésre is sor került: a Szojuz-15-öt augusztus 26-án indították útnak. A Gennagyij Sarafanovból és Lev Gyominból álló legénység huszonhetedikén űrrandevút hajtott végre a Szaljut-3-mal (az orosz űrrandevú-manőverek sajátosságai miatt huszonnégy órába telt, mire beérték céljukat), a dokkolás azonban nem sikerült. Másnap már ismét a földön voltak, és az orosz sajtó teljes sikerként számolt be a küldetésről, az automata dokkolórendszerek tesztjéről. Nos, ez komplett baromság volt, és mi tisztában voltunk azzal, valami nem működött a dokkolás során.
Ez közvetlenül nem jelentett veszélyt az ASTP-re – ennek során ugyanis az Apollo lesz majd a dokkolás aktív szereplője, míg a Szojuz céltárgyként funkcionál; a magunk részéről maximálisan megbíztunk saját rendszerünkben. De a közvéleményben kétségek merültek fel az oroszok szavahihetőségével kapcsolatban.

Tom és Satalov megbeszélte a dolgot egymással, és végül egy sajtótájékoztatót tartottak. Satalov beismerte, hogy valami csakugyan elromlott az automata dokkolórendszerben, de ennél többet nem árult el. (Sarafanovra és Gyominra két- vagy háromhetes küldetés várt a Szaljut-3 fedélzetén.)"

„Fiam, a sziesztát sose hagyd ki, és használd a mosdót.” Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Carr, Gibson és Pogue 1974. február 8-án tért vissza a földre. A két korábbi legénységnél jobb állapotban voltak, azután, hogy nyolcvannégy napot töltöttek a világűrben, ami egyúttal azt is jelentette, hogy kezdtünk ráérezni a testmozgás és az egészségmegőrzés jelentőségére. Pár hét múlva meghallgattuk beszámolójukat, amin az ASTP összes legénysége részt vett.
Szó volt arról, hogy esetleg egy huszonegy napos küldetés erejéig felküldünk egy legénységet a Skylabra – egy parancsnoki és műszaki egység valamint egy Saturn IB ugyanis még rendelkezésünkre állt. De erre már nem volt pénz. Úgy terveztük, hogy a következő látogatásokat már az űrsiklóprogram legénységei hajtják majd végre.
A Skylab-4 után az ASTP volt az egyetlen amerikai emberes űrrepülés, ami még napirenden volt. Mi következtünk.

Lemondtam legénység-műveleti igazgatói pozíciómról, mivel az ASTP egyre több időt követelt. Chris Kraft felvetette, hogy talán át akarnék esetleg kerülni az űrsiklóprogramba, hogy felügyeljem a megközelítési és landolási teszteket (Approach and Landing Tests, ALT), és ez a munka az ínyemre is lett volna. De az ASTP-re való felkészülés mellett nagyon kevés időm maradt: 1974 végén és 1975 elején Tom McElmurry, a Skylab legénységek igazgatásában segítő korábbi helyettesem felügyelte az ALT-programot helyettem.
Al Shepard, aki az Apollo-14 küldetését követően, 1971. márciusában visszatért az Asztronauta Irodába, igazgatóhelyettes lett, és McElmurry-t váltotta. Az igazgatói poszton Kenny Kleinknecht vette át tőlem a stafétát, de csak rövid időre: szembe került a NASA vezetésével, mivel egy olyan vadászaton vett részt, aminek költségeit az egyik beszállító fizette. 1974 végén George Abbey leváltotta.
Ezeket a döntéseket Kraft hozta meg: sem Kleinknecht, sem Abbey nem voltak asztronauták. Kraft véleménye mindig is az volt, hogy – mivel a küldetésigazgatók felelősek a küldetésekért – a legénységgel – azaz a pilótákkal – kapcsolatos feladatoknak is alá kell tartozniuk. És ettől kezdve ez így is volt.

Más hangok
Kent Slayton

Valószínűleg Apa legboldogabb időszaka az volt, amikor az Apollo-Szojuz küldetésére készült. Korábban sosem panaszkodott nyíltan azért, hogy nem repülhet – pusztán annyi megjegyzést tett, hogy ez is egyike az ember életében bekövetkező nagy pecheknek. Meg kell tanulni együtt élni vele.
Egyszer kettesben odakinn edzettünk az udvaron, Anya pedig aggódott, hogy miért nem beszélünk egymással. Arra buzdította Apát, hogy legyen nyitottabb, és adjon nekem pár atyai tanácsot. Apa pár pillanatig gondolkozott, majd ezt mondta: „Fiam, a sziesztát sose hagyd ki, és használd a mosdót.” Mindketten elnevettük magunkat. Be kell valljam, hogy Apába nem sok filozófiai érzék szorult. De kétség kívül boldogabb lett azután, hogy újra repülhetett.
Néhány asztronauta és kozmonauta, sőt, még páran az orosz űrhivataltól is jártak nálunk látogatóban. Több időnk maradt családi utazásokra: Jim Lovell-lel és családjával egy közös szafarin vettünk részt Afrikában.
Az egyetlen rossz emlékem ebből az időszakból az, hogy Slayton Nagypapa épp abban az évben halt meg, amikor Apa ismét repülni kezdett. Apa és Howard bácsikám épp egy vadásztúrára készült. Így aztán megtartották a temetést, és Nagypapát kívánságának megfelelően elhamvasztották, földi maradványait pedig szétszórták a farmon.
Aztán Apa és Howard bácsi elutazott Wyomingba. Talán pár családban ez furának tűnhet, de nálunk nem az volt. Nagypapa is így akarta volna.

Az ASTP-re való felkészülés során az egyetlen, küldetés szempontjából kritikus tényező a dokkolóegység volt, ami az én asztalom volt. A dokkolóegység nem csak a Szojuz és az Apollo összekapcsolódását tette lehetővé, hanem egyúttal kvázi szabályozta a két űrhajó eltérő belső környezetét: az Apolloban tiszta oxigén volt 0,34 Bar nyomáson, míg a Szojuzban vegyes gázt használtak 1 Bar nyomáson. Ehhez képest a dokkolóegységben vegyes, nitrogén/oxigén volt 0,68 Bar nyomáson.
Egy sor, közös tudományos kísérletet is tervbe vettünk, és a két űrhajó bevonásával pár közös manőverre is sort kívántunk keríteni. Rengeteg időt töltöttem a szimulátorban, és felkészültem a parancsnoki egység vezetésére. Megevett volna a fene, ha ennyi év után végre kijutok a világűrbe, és nem vezethetem az űrhajót.
A felkészülésnek ez a része simán ment. A nyelvi kérdés viszont már nagyobb falatnak bizonyult. Októberi oroszországi látogatásunk óta egyikünk sem mélyítette tovább orosz nyelvi ismereteit, de látva, hogy az oroszoknak mennyivel jobban ment az angol, rádöbbentünk, hogy ideje komolyan venni a dolgot. Ezzel egyidőben számos további instruktort is kaptunk.
Igazából sosem tettem szert olyan nyelvtudásra, hogy párbeszédekbe vállalkozhattam volna. Ez részben azért volt, mert a műszaki nyelvre koncentráltunk – elég volt például tudni a dokkolást és a nyomást oroszul, meg ilyeneket. Aligha boldogultam volna egy hétköznapi eszmecserében.
Amikor később összeadtam az óráimat, kiderült, hogy több időt töltöttem orosz tanulással, mint amennyit az Apollo-Szojuzra való felkészülésre fordítottam.

Teljesen megváltozott az életem miután otthagytam a legénységműveleti állásomat, hogy a küldetésre való felkészülésre koncentrálhassak. Mindig is sokat utaztam, így a dolognak ez a része nem jelentett változást – korábban az esetek többségében Houston és a Cape között ingáztam. És, az egészségügyi állapotom miatt bevezetett korlátozások miatt ez mindig csak egy másik pilóta társaságában történhetett.
Így aztán nagyon élveztem, amikor megkaparinthattam egy T-38-ast. Az ASTP-re való felkészülés jegyében azonban egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, kinyírjam magam. Valahogy sikerült egy T-38-ast az Öböl fölött egy dugóhúzóba vinni, ami elvben képtelenség volt. Akár az volt, akár nem, én mindenesetre csak hánykolódtam körbe-körbe.
Elég sok időbe telt, mire megzaboláztam a gépet, és nem sokon múlt a túlélésem: hosszú évek óta ez volt a legmelegebb helyzetem."

Az oroszok az amerikai asztronauták szobáit is bepoloskázták, és folyamatosan megfigyelés alatt tartották őket: az ügynökök mindenhova követték őket. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az első nagy amerikai ASTP-különítmény – ötven ember – 1973. október 1-jén érkezett meg Moszkvába. Első utunk a Jurij Gagarinról elnevezett kozmonauta kiképző központba („CPK” az orosz rövidítése) vezetett. A Gagarin Központot a szovjet légierő felügyelte, Nyikolaj Kuznyecov parancsnokigazgatóval egyetemben. Ez Moszkvától nagyjából ötven kilométerrel északkeletre, a Zvjozdnij Gorodok nevű faluban volt, Csillagvárosban. A Csillagvárost és a Gagarin Központot 1960 nyarán kezdték el építeni, ottjártunkkor háromezer állandó lakója volt. Nem csak a légierőtől érkezett kozmonauták laktak itt, hanem a családjaik is, rajtuk kívül pedig számos kiképzőtiszt, instruktor és a személyzet.
(Létezett egy teljesen különálló civil kozmonauta csapat a kalinyingrádi Koroljov Irodában, ami Moszkvától északra, a külvárosban volt. A Koroljov Iroda tervezte és építette a Vosztok és a Szojuz űrhajókat, és ők felügyelték a közeli küldetésirányító központot is. Kubaszov, Rukavisnyikov, Andrejev és Ivancsenkov egyaránt a Koroljov Irodától érkeztek: szó szerint egy másik szervezeti egységnél dolgoztak, és ők nem a Csillagvárosban laktak. Ingáztak, hogy részt vehessenek a kiképzéseken.)

A CPK-ban egy pillanatra sem hagytak magunkra minket. Elég sok, a Légierő állományába tartozó kozmonauta volt ott - akkoriban számuk mintegy negyvenötre rúghatott. A központba érkezésünk első napján megmutatták a konditermet, ami mindig tele volt.
Be kell valljam, hogy számomra mérsékelt meglepetést okozott első oroszországi látogatásom. A körülmények jobbak voltak, mint amilyenre számítottam. Ez részben Bob Overmyernek volt köszönhető, aki korábban már járt a Szovjetunióban, és ezúttal egy fémbőrönd társaságában érkezett, ami tele volt mindenféle rágcsával – dióval, mogyoróvajjal, meg ilyesmikkel. Azt mondtam: „Ugyan már Bob, Oroszországban nincs ennivaló?”
„De, csak nem olyan, amit mi eszünk. Kaviárt adtak reggelire…”
Hát, elárulom, hogy a kaviáros reggeli miatt nem fájt a fejem. Ízlettek a levesek, és a kenyerük is finom volt. Jól megvoltam.

Moszkva belvárosában, a Hotel Intouristban laktunk. A pincében volt egy nagy bár, ami csordultig volt finn és svéd üzletemberekkel. Itt eltöltöttünk némi időt, időnként együtt iszogattunk és szórakoztunk velük.
Emlékszem, hogy a hotel összes emeletén volt egy „kulcsos – oroszul: kljucs – néni”, akinek az volt a dolga, hogy mindenkit beengedjen a szobájába egy hatalmas, istenverte kulccsal. Nem számított, hogy nappal volt-e vagy éjszaka, egy néni mindig ott volt. Megpróbáltunk elosonni mellette, de a szobákat bepoloskázták, így igazából mindegy volt: mindig pontosan tudták, mikor mentünk be a szobánkba, és mikor távoztunk onnan.

Úgy éreztük, hogy folyton megfigyelnek minket. Ez igazából sosem volt zavaró, hozzátartozott az élethez. Párszor például előfordult, hogy leküldtünk egy-két italt az Intouristban, majd átmentünk az Egyesült Államok Nagykövetségének Tengerészgyalogos bárjába. Egyik társunk egy alkalommal úgy döntött, hogy inkább távozik, és visszasétál az Intouristba. Késő éjjel volt már, és jó pár italon túl volt, így természetesen eltévedt. Nos, épp amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja, merre van, varázsütésre egy autó bukkant fel mellette, és a sofőr felajánlotta, hogy visszaviszi a hoteljébe. Igent mondott.

Vance-szel kettőnknek egyszer sikerült némi időt eltölteni a sarkunkban lévő emberek nélkül, de ez a véletlen műve volt. Egymástól függetlenül arra az elhatározásra jutottunk, hogy elmegyünk a GUM-ba vásárolni - ez egy nagyáruház volt Moszkva belvárosában. Itt futottunk össze. Ügyelve arra, hogy ne tévesszük egymást szem elől, sikerült a tömegben lerázni magunkról „árnyékunkat”, és loptunk némi szabadidőt magunknak … nem mintha, bármit is tudtunk volna kezdeni vele. De olyan volt ez, mint egy nagy játék.

Amíg én Moszkvában készültem az ASTP-re, Al Shepard vette át a napi munka irányítását a legénység-műveleti részlegen. A Skylab-4 legénységét – Jerry Carrt, Ed Gibsont és Bill Pogue-t – 1973. november 8-án indították útnak a munkaállomásra. És pár nap múlva ismét beütött a jól ismert botrány.
Mint kiderült, az első pár napban elég rosszul volt a komplett legénység – Bill Pogue volt közülük a legbetegebb. (Ez a legutolsó dolog, amire számítani lehetett, mivel Pogue korábban Thunderbirdökkel repült.) Nem az volt a gond, hogy tengeribetegek lettek… hanem az, hogy erről nem szóltak senkinek. És igazából mindent megtettek annak érdekében, hogy ne is jöjjön rá senki.
Természetesen elfelejtették, hogy a Skylab tele volt poloskákkal. A B-csatorna szalagjait – az űrállomáson folytatott oda nem illő beszélgetést tartalmazó felvételekkel – automatikusan tárolták és továbbították Houstonba. A leiratok már másnap reggel ott feküdtek az asztalokon, és el lehetett olvasni, hogyan rakosgatta a legénység a hányózacskókat a fedélzeten, illetve azt is, amikor megbeszélték, hogy nem szólnak erről senkinek egy árva szót sem, hiszen a NASA-nál bárki más ugyanezt tenné a helyükben.

Hát, rendesen beleszartak a ventilátorba. Itt volt a NASA saját Watergate-botránya. Természetesen, hogyan fegyelmezzünk meg egy legénységet, amíg odafenn vannak? Wally Schirra az Apollo-7-esen a saját feje után ment, akár tetszett nekünk, akár nem. Nem küldhetünk fel egy zsarut.
Így Alnek kellett leszidnia a legénységet, különösképp Jerry Carrt – ő volt a parancsnok. A fiúk bűnbánóak voltak, és mindenki továbblépett a dolgon.
Szerintem a történtek vittek némi színt a Küldetésirányítással való viszonyukba. A földi személyzet túlhajtotta őket, és a legénység a következő nyolcvan napban végig emiatt panaszkodott.

Miközben a 4-es legénysége még javában földkörüli pályán keringett, az oroszok felbocsátották a Szojuz-13-at Pjotr Klimukkal és Valentin Lebegyevvel a fedélzetén. Valószínűleg ők voltak a valaha repült legfiatalabb legénység – mindketten mindössze harmincegy évesek voltak. (Később megtudtam, hogy eredetileg két idősebb ember tartalékát alkották, és csak kábé tíz nappal a start előtt derült ki, hogy ők mennek.)
A Szojuz-13 fedélzetén egy Orionnak nevezett csillagászati berendezés is helyet kapott, és ezt a legénység a Kohoutek üstökös felé irányította, aminek pályája ekkor közelítette meg legjobban a Földet. Felmerült, hogy a legénység létesítsen rádiókapcsolatot a Skylabbel, de erre még nem álltunk készen. Klimuk és Lebegyev nyolc nappal később tért vissza a földre."

Az amerikai-orosz közös űrrepülés előtt Leonov jelezte, hogy nem tud angolul. „Van rá két éved és két hónapod, hogy megtanuld” - volt a válasz. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az oroszok 1973. május 24-én, a párizsi Légi Bemutató első napján jelentették be az ASTP küldetésére szánt legénységük névsorát. Veteránokra fogadtunk, különösen Vlagyimir Satalovot és Alekszej Jeliszejevet tartottuk esélyesnek, a másik lehetőségnek egy Andrian Nyikolajevből és Vitalij Szevasztijanovból álló legénység tűnt.
De nem így történt. Az elsődleges legénység – oroszul első legénység – egyik tagja Alekszej Leonov volt, aki elsőként sétált a világűrben, társa pedig Valerij Kubaszov fedélzeti mérnök lett, aki 1969-ben repült a Szojuz-6 fedélzetén.
A második legénység Anatolij Filipcsenkoból, egy másik veteránból (Szojuz-7) és Nyikolaj Rukavisnyikov civil mérnökből (Szojuz-10) állt. Ez a szó szoros értelmében tulajdonképpen nem igazi tartaléklegénység volt, de alternatívát jelentett. A szovjetek egy kosztümös főpróbára is sort kívántak keríteni legénységgel a fedélzeten, és ez a Filipcsenko-Rukavisnyikov párosra vár valamikor 1974-ben.
A harmadik és a negyedik legénység – ami a tartalék- és a segítőlegénység kombinációjának felelt meg – négy újoncból állt. Ez volt az első alkalom, hogy a szovjetek egy küldetést megelőzően nevesítették azokat a kozmonautákat, akik korábban még nem jártak a világűrben. A harmadik legénység parancsnoka Vlagyimir Dzsanyibekov, társa Borisz Andrejev civil mérnök volt. A negyedik legénység parancsnoka Jurij Romanenko lett, Alexandr Ivancsenkov mérnök társaságában.
Tom Stafford Párizsba repült, hogy Leonovval együtt álljon a nyilvánosság elé. Vance-szel együtt engem is lefoglalt a Skylab.

Bár akkoriban még nem tudtunk erről, de Leonov és Kubaszov azért kapta meg az Apollo-Szojuzt, mert épp akkoriban törölték a hatvannaposra tervezett Szaljut-küldetésüket. 1973. május 10-én a Szovjetunió egy hatalmas műholdat bocsátott fel, ami Kozmosz-557 néven vált ismertté. Ez igazából egy civil Szaljut-űrállomás volt, amit emberi tartózkodásra szántak. Az eredeti terv szerint Leonov és Kubaszov ennek fedélzetén repült volna.
De a Kozmosz-Szaljuton súlyos problémák jelentkeztek már az első keringés alkalmával: szivárgott az üzemanyaga, és tulajdonképpen sosem sikerült irányításuk alá vonni. A Szojuz startját egy évvel elhalasztották, és úgy tudom, hogy a kozmonauták kiképzését vezető Satalov behívta Leonovot az irodájába, majd ezt mondta: „Azt akarom, hogy te repülj a Szojuz-Apollo-val.”
„De én nem tudok angolul” – felelte Leonov.
„Van rá két éved és két hónapod, hogy megtanuld” – válaszolta Satalov … ez alapján a beszélgetés 1973 májusára tehető.

Két hónap múlva, júliusban a legénységek összesen nyolc kozmonautája, plusz Satalov és Jeliszejev (akik a Szaljut-kudarcig úgy volt, hogy tényleg velünk repülnek) az Egyesült Államokba látogatott. A kaliforniai Long Beachen találkoztunk, ahol a Rockwellnél dolgoztunk.
Korábban már találkoztam orosz kozmonautával – 1965-ben Athénban még magával Leonovval is. Beregovoj és Feoktyisztov 1969 végén látogattak az Egyesült Államokba, Nyikolajev és Szevasztianov pedig 1970-ben. Ezek nem szakmai látogatások voltak, de megerősítették azt a benyomásomat, hogy a kozmonauták – pilóták és mérnökök lévén – alapvetően sokban hasonlítottak ránk: pilótáik igen kifinomultak voltak. Leonov jókedvű és barátságos ember volt, mindig poénkodott, sokban hasonlított Wally Schirrára. Filipcsenkot sosem ismertem ki eléggé. Dzsanyibekov és Romanenko meglehetősen széles látókörű volt, akik nem jöttek zavarba egy-egy nyilvános szerepléstől, meg a többi politikai hantázástól, ami rájuk várt.

A mérnökökkel nehezebb volt közelebbről megismerkedni. Valerij rendes srác volt, de fölöttébb hallgatag. Rukavisnyikovnak nagyon száraz volt a humora, de még mindig jobban hasonlított Alekszejhez és Anatolijhoz. A tartalék- és segítőlegénységek tagjai több időt töltöttek Andrejev és Ivancsenkov társaságában.
Semmi szokatlan előkészületre nem került sor a részünkről, a találkozót nem előzte meg biztonsági megbeszélés. Mindenki abból indult ki, hogy diszkrétek leszünk … pláne, hogy a NASA egy civil ügynökség. Igazából nem sok titkolnivalónk volt az oroszok előtt. Természetesen, nem kémkedtünk, bár nyilván érdeklődéssel hallgattunk minden információt.
Az első találkozás alkalmával egyikünk sem volt valami beszédes a másik fél anyanyelvén … az volt a tervünk, hogy ők angolul, mi pedig oroszul beszélünk majd, de elég nehézkesen értettünk szót egymással. Voltak tolmácsaik – szerintünk a KGB – és egyikükkel sem hagytak minket magunkra. Ekkoriban Dzsanibekovnak és Romanenkonak ment az angol a legjobban, talán ezért is kerültek a küldetés legénységébe. Az oroszok július 21-én mentek haza.

Az első Skylab-küldetés június 22-én egy csendes-óceáni vízreszállással ért véget. (Június 18-án a legénység megdöntötte a világűrben tartózkodás orosz időrekordját; Satalov táviratban gratulált.) A legénység korántsem volt kirobbanó formában – Joe Kerwin a visszatérés utáni első pár órában nagyon rossz bőrben volt – de semmi olyan bajuk nem volt, ami pár napon belül ne múlt volna el.
A legénység bebizonyította, hogy egy hónapig hatékonyan lehet dolgozni a világűrben. A következő legénység – Al Bean, Owen Garriott és Jack Lousma – küldetése kétszer ennyi ideig tart majd. (Egy új árnyékolót telepítenek majd a munkaállomáson, és kicserélnek pár meghibásodott berendezést is.)
Július 28-án szálltak fel. Az egyetlen komolyabb problémát a műszaki egység egyik RCS-segédhajtóművének szivárgása jelentette. Ez ugyan nem hiúsította meg a dokkolást, de gondolkodóba estünk, hogy milyen hatással van a berendezésre, ha két hónapot tölt a világűrben.
Így aztán előhozakodtunk egy ötszemélyes parancsnoki és műszaki egység gondolatával, ami szükség esetén felveheti a legénységet. (Két további ülést be lehetett tenni a parancsnoki egységbe, amit aztán egy kétfős legénységgel, Vance Brandtal és Don Lindtel küldenénk fel.) Ez csak terv volt, ha esetleg bajba kerülnének. A Skylabbel megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy várakozó álláspontra helyezkedjünk.

Szeptember végén az oroszok folytatták emberes űrrepüléseiket. A Szojuz-12 Vaszilij Lazarevvel és Oleg Makarovval a fedélzetén szállt fel. Feltehetően egy módosított Szojuzt teszteltek: a két ember immár szkafanderben utazott. Mindössze kétnapos küldetés volt, és nagyon nem úgy tűnt, mintha bármit is sikerült volna bebizonyítaniuk. Szerintem ez volt Leonov és Kubaszov űrhajója, amivel a Szaljuthoz kellett volna repülniük; legénységgel a fedélzeten is ki kellett próbálni, mielőtt továbbléphettek volna az újabb küldetésekre."

A Skylab küldetése előtt az asztronauták főnöke ragaszkodott ahhoz, hogy az orvosok jobbnál-jobb ötleteiket előbb magukon próbálják ki. Egyikük kis híján belehalt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A Skylabnek négy fő célja volt. Egyfelől ki kellett deríteni, milyen alapvető műszaki követelmények szükségesek ahhoz, hogy egy legénység egy vagy két hónapot töltsön a világűrben. Ilyet korábban még senki nem próbált. Aztán ott volt egy sor, Nappal kapcsolatos asztronómiai kísérlet (a Skylab elejére szerelt Apollo Telescope Mount, ATM használatával), a földi energiaforrások feltérképezése és az orvosi vizsgálatok.
Utóbbiak közül jó pár az évek folyamán eléggé elfajzott - már ha nem egyenesen nevetségessé vált. Egyszer például az orvosok kitalálták, hogy milyen nagyszerű is lenne, ha a küldetés során biopsziát hajthatnának végre a Skylab legénységének egyik tagján. Hát, nem tudom Önök hogy vannak vele, de egy biopszia azért neccesebb, mint egy injekciót beadni magunknak. (Pár embert még foghúzásra is felkészítettek súlyos esetben.)

Valaki még egy műszerrel is előállt, ez afféle csináld-magad biopsziás felszerelés volt. Csak vágd bele egyenesen a combodba, nyomj meg egy gombot, és készen is van.
Ami azt illeti, én ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a ketyerét előbb az egyik tervezőjén próbálják ki. Tény, ami tény a srác vonyított a fájdalomtól, amikor ezzel az izével megpróbált egy darabot kitépni a combjából. Vissza a tervezőasztalhoz.
Egy másik esetben szívkatétert akartak bevezetni a legénység egyik tagjába, hogy a felszállás, a súlytalanság és a landolás közben megfigyelhessék a szív működését. Elméletileg rendben, de a gyakorlatban már nem. Talán a kardiológusokkal kapcsolatban szerzett saját tapasztalataim is közrejátszottak abban, hogy aggódtam, milyen hatással lesz ez a legénység érintett tagjára – az évek során nem sok kardiológus volt rám nagy hatással. Így egy újabb demonstrációra sor került, az önmagán kísérletező alany szíve pedig megállt. Szerencsére, nem volt halálos.
Végül a szívkatétert tényleg kipróbálták, de csak 1991-ben, a Spacelab űrsiklóküldetés keretében.

LBJ 1973 januárjában szívrohamban meghalt, február 17-én pedig az Emberes Űrhajó Központot átnevezték Lyndon B. Johnson Űrközpontra (Lyndon B. Johnson Space Center).

A Skylabet szállító Saturn-V startját 1973. május 14-re terveztük. Vicces látvány volt, ahogy az indítóálláson üldögélt, és ezúttal nem egy Apollo parancsnoki és műszaki egysége volt a tetején. Persze, ez egyben szomorú is volt, mert mint kiderült, ez volt a Saturn-V utolsó startja. Az első legénység indítását a következő napra ütemeztük egy Saturn-1B fedélzetén.
A Skylab pont időben, délután fél kettőkör szállt fel, mi pedig a sajtó számára fenntartott pódiumról néztük végig: az első percekben minden jól is alakult.
Amikor a rakéta alig több mint egy perccel a start után elérte a Max Q-t, a telemetriai adatokokból valami nagyon vicces dologra derült fény: a meteoritpajzs valószínűleg kinyílt. Ez a munkaállomás külsejét borító héj volt, aminek enyhén kellett kinyílnia, hogy valamiféle takarást nyújtson a járműnek. Persze csak azután, hogy pályára állt.
Aztán jött egy újabb státuszjelentés, ami tudatta velünk, hogy a két nagy napelemtábla egyike úgyszintén kinyílt. Mivel úgy tűnt, hogy minden más jól alakul, ekkor még senki nem izgatta magát emiatt: fals jelzésnek tartottuk. Az S-IC üzemanyagának elégetése után az S-II gyújtott be, tíz perccel a start után pedig a Skylab pályára állt.
Az első földkörüli keringés alkalmával a Skylab automata rendszerei bekapcsoltak, és mindent kinyílt – az egyik nagy napelemtábla és a meteoritpajzs kivételével.

A Skylab működéséhez nagyjából nyolc kilowatt elektromos áram kellett. Az ATM-en egy sor napelemtábla kapott helyet, de ezek rendben kinyíltak. Így viszont csak mintegy negyven százalékát biztosították a munkaállomás energiaszükségletének. Úgy tűnt, hogy az egyik táblának annyi, a másik pedig épp csak valamicske áramot termelt.
Ezután a munkaállomás hőmérséklete emelkedni kezdett. (A meteoritpajzs nem csak a kisebb becsapódások ellen nyújtott védelmet, hanem egyúttal árnyékolta is a munkaállomást.)
Ezen a ponton döbbentünk rá, hogy a madárkánkkal bajok vannak. Bill Schneider, a Skylab programigazgatója bejelentette, hogy Conrad legénységének startját minimum május 20-ig elhalasztják.

Egy csapat megpróbálta kitalálni, hogy a sérült űrállomással egyáltalán milyen küldetés hajtható végre. Egy másik pedig azon kezdett töprengeni, hogy miként lehetne a Skylabet megjavítani.
Pár napon belül kiderült, hogy a legénységnek egy új pajzsot kell telepíteni a munkaállomás köré. Három alternatíva kínálkozott, de a befutó végül egy hatalmas napellenző lett. A legénységnek alapvetően a tudományos munkára tervezett kis zsilipajtón át kellett ezt kitolnia, majd miután szétnyitják, kényelmesen végig lehet húzni a Skylab külsején. Ahogy haladnak, úgy lehet fokozatosan csökkenteni a sátorrúd hosszát, amivel ezt a valamit visszahúzzák. A napellenzőt azonban még meg kellett tervezni, le kellett gyártani és tesztelni, ráadásul a legénységnek is fel kellett készülnie a használatára – mindezt pár nap alatt. (Nem hagyhattuk, hogy a Skylab a jelenlegi 60 Celsius fokos belső hőmérsékleten maradjon, mivel a végén a fedélzeten lévő összes étel és filmszalag megsül.)
A szerelési munkálatok tesztelésével Rusty Schweickart és Story Musgrave sok időt eltöltött a „semleges felhajtóerő szimulátorban”(neutral buoyancy simulator) – ez egy nagy medence volt, ahol az asztronauták az űrsétát gyakorolták súlyokkal ellátott szkafanderükben. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a koncepció működőképes.

Arra gondoltunk, hogy valamilyen törött alkatrész miatt nem tud teljesen kinyílni a megmaradt áramfejlesztő. Mindenesetre termelt némi áramot, így tudtuk, hogy legalább túlélte a kalandot. Elképzelhető volt, hogy a legénység egy űrséta keretében levágja a sérült alkatrészt. Ehhez azonban speciális szerszámokra volt szükség.
Aztán három nappal a start előtt a legénység felosztotta a feladatokat, és különböző technikákat próbáltak ki. Pete Conrad és Paul Weitz helyezik el a napellenzőt, Joe Kerwin pedig a mentőmegoldásra készült (ez egy lapos pajzs volt, amit a munkaállomás orrán lévő ATM-ből lehetett kihelyezni). Weitz szintén készen állt, hogy az űrhajó ajtajából megpróbálja kiszabadítani a beragadt áramfejlesztőt.
Nagy kihívást jelentett az is, hogy egyáltalán elkészüljön a berendezés, és beférjen majd a parancsnoki egységbe – majd időben meg is érkezzen rendeltetési helyére. A két árnyékolót huszonötödikén, pénteken, a start napján hajnali kettő után rakták be az űrhajó fedélzetére. A legénységet alig pár óra múlva ébresztették.

Az egészben az volt vicc, hogy működött. A start után a legénység megközelítette a Skylabet. P.J. kihajolt a parancsnoki egységből, miközben Joe Kerwin a lábánál fogva tartotta. Pár hajlott fémdarabot látott a megmaradt napelemtábla környékén, de az áramfejlesztőt kiszabadítani már nem tudta. Ezután hermetikusan bezárkóztak, és megpróbáltak dokkolni, ami pár óráig nem jött össze, de végül csak-csak sikerült a Skylab fedélzetére jutniuk.
Két nap alatt a legénység felszerelte az árnyékolót, és a hőmérséklet kezdett a kívánt értékre csökkenni. Ezzel lehetővé vált a Skylab-küldetés folytatása, igaz, csak csökkentett üzemmódban.
A küldetés tizennegyedik napján, június 7-én, Pete és Joe űrsétára indult, a feladat a a napelemtábla kiszabadítása volt. Ezzel az űrállomás immár teljes kapacitással működött, mi pedig elkezdhettük a következő két látogatás megtervezését.
Elég meredek egy hónap volt."

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amelyik robotot juttat a Holdra a Google Lunar XPRIZE verseny keretében!

Facebook     Google+    Twitter

Az Apollo-program utolsó startjára éjszaka került sor, a Saturn-V fénye gyakorlatilag felért egy napkeltével, és a keleti part nagy részét bevilágította. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Úgy tűnt, mintha 1972 második féléve semmi másból nem állna, mint abból, hogy kulcsfontosságú emberek egyre-másra hagyják el a NASA-t. Jim McDivitt lemondott az Apollo program vezetéséről, és az üzleti életbe távozott. Hasonlóképp tett Wernher von Braun is, aki pár éve már a központban dolgozott. Bob Gilruth korábban távozott az MSC éléről. De nem csak a nagy nevek mentek el. Ezidőtájt csökkent a Cape létszáma huszonhat ezerről tizenhárom ezerre. Ugyanakkor, egy éven belül négy, emberes küldetés is várt ránk, beleértve az addigi leghosszabbat.
Az első teendő az utolsó J-típusú Apollo-küldetés, a 17-es előkészítése volt. A legénység Gene Cernanból, Ron Evansből és Jack Schmittből állt. A leszállóhely a Littrow-kráter közelében, a Taurus hegységben – Taurus-Littrow – volt, és mivel mindenki arra számított, hogy belátható időn belül ez lesz az utolsó emberes holdraszállás, az űrhajót telepakolták mindenféle tudományos berendezéssel. Ez lesz a Saturn-V – az 512-es – utolsó repülése emberrel a fedélzetén, és egyúttal az utolsó holdkomp - a 12-es - útja is. A legénység a parancsnoki egységnek az America nevet adta, a holdkomp Challenger lett.

A pályaszámítás sajátosságai miatt a 17-est éjszaka kellett indítani. 1972. december 6-án éjjel órákig küzdöttünk a különböző gikszerekkel, többször felfüggesztettük a visszaszámlálást, így a start a Cape-i idő szerint végül december 7-ére csúszott át: ekkor gyújtottak be a 17-es hajtóművei.
Aznap szó szerint két napkelte volt. Azt mesélték nekem, hogy a felszállás során a rakéta fénye az Egyesült Államok keleti partját, egészen fel, Észak-Karolináig bevilágította.
A küldetés a starttól kezdve egészen a holdkörüli pályára állásig simán ment. A küldetésnek volt jó oldala is: annak érdekében, hogy a Taurus-Littrowra jussunk, a 17-est olyan pályára kellett juttatni, ami baj esetén nem tette lehetővé a szabad visszatérés pályájára állást. Abban bíztunk, hogy minden rendben működik majd.

Tizenegyedikén, a küldetés negyedik napján, Gene és Jack bemászott a Challengerbe, hermetikusan magukra zárták, és leváltak a parancsnoki egységről. „Oké, Houston, a Challenger landolt” – mondta Gene később. Jó nagy nyekkenéssel érkeztek meg a felszínre. „Haver” – hallottuk Gene hangját, aki épp Jack Schmitthez fordult – „ugye még zuhantunk egyet, amikor azt mondtad, hogy állítsam le a hajtóművet, én pedig leállítottam?”
A program történetének leghosszabb és legbonyolultabb holdsétáit hajtották végre – ezek összesen több mint huszonkét óráig tartottak. Nagyszerű volt, hogy Jack Schmitt személyében egy hivatásos geológus is kéznél volt - épp akkor, amikor a legénység narancssárga talajra bukkant a Holdon.
Egy szép ceremóniára is sort kerítettek a Hold felfedezésének „első szakaszának” vége felé, majd három nap múlva, tizenkilencedikén szálltak vízre a Csendes-óceánra. Ezzel az Apollo-program véget ért.

Rögtön a 17-es útja után Chris Kraft behívott az irodájába, ahol Tom Stafford és Vance Brand társaságában várt rám. „Ti lesztek az Apollo-Szojuz legénysége”. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mivel Chris azzal folytatta, hogy Tom lesz a küldetés parancsnoka: én lettem a dokkolóegység-pilóta.
Egy négytagú segítőlegénységet is kineveztek, ami eggyel több volt a szokásosnál, ugyanis egy emberre Moszkvában is szükségünk lesz a küldetés alatt. Ez volt a névsor: Bobko, Crippen, Dick Truly és Bob Overmyer.
Kissé hervasztó hír volt – elvégre, itt vagyok én, az öreg, amerikai asztronauta – de tudomásul vettem a dolgot. Ha egy nagy kaliberű nemzetközi dokkoló küldetésre készülünk, azt szeretnénk, ha tapasztalt pilóta lenne a parancsnok. És Tom a legjobbak közé tartozott.
Ezen kívül 1971 júniusában őt küldték a Szovjetunióba Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev temetésére. Ezért a megbízatásért semmit nem tett, pusztán arról volt szó, hogy ő volt a környéken az egyetlen rendelkezésre álló asztronauta, aki elutazhatott. Ráadásul korábban már jó pár kozmonautával és a szovjet illetékesek közül is sokakkal találkozott. Elfogadtam a döntést. A fenébe is… elvégre a repülés a lényeg. Végre kaptam egy esélyt rá.

Az Apollo-Szojuz Tesztprogram amerikai legénységének névsorát 1973. január 30-án hoztuk nyilvánosságra. Mint kiderült, ezután még öt évet kell várni a következő amerikai legénység névsorának bejelentésére.
Pár nap múlva egy sajtótájékoztatón lehetőségem volt, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak Bill Douglas és Bob Gilruth részére, amiért megtalálták a módját annak, hogy repülési engedélyem 1962-ben történt megvonása után is repülhessek. (Szerintem, Bill Douglas megfizette ezért az árat. Annyit panaszkodott a bürokratikus ügyetlenkedés miatt, ami annakidején a Delta-7 küldetésembe került, hogy komolyan aláásta karrierjét a Légierőnél.)
Chuck Berry-nek és a Mayo Klinikáról Hal Mankinnak is megköszöntem, hogy közreműködésükkel ismét repülhetek. Végül köszönetet mondtam Chris Kraftnak is, amiért beválogatott a legénységbe.

Azt terveztem, hogy amint szükséges lesz, lemondok a legénységek operatív teendőinek irányításáról. Ez azonban 1973 januárjában még korai lett volna. Az ASTP startjára egészen 1975 júliusáig nem kerül sor – erre két és fél évet várni kell. Még nem nevesítették az orosz legénységet, habár a madarak azt csiripelték, hogy Satalovból és Jeliszejevből áll majd. Az intenzív tréning kezdetéig folytathattam az orosz nyelvtanulást és a jelenlegi munkámat.
Legalább három, emberes amerikai küldetést terveztünk 1973-ra. A Skylab program sokéves halogatást követően végre készen állt a startra, sokáig ugyanis az Apollo-program árnyékában maradt, és afféle mostohagyerekként kezelték. A tervek szerint 1973. május 14-én az 513-as számú Saturn-V tetején egy ötemelet magas munkaállomást állítanak majd pályára, amit egy nap múlva követné az első legénység startja, fedélzetén Pete Conraddal, Joe Kerwinnel és Paul Weitz-cel. Feladatuk az űrállomás beüzemelése volt, ahol ezután huszonnyolc napot kell eltölteniük.

A következő legénység – Al Bean, Owen Garriott és Jack Lousma – júliusban kezdené meg ötvenhatos napos küldetését a Skylab fedélzetén. A harmadik legénység – Jerry Carr, Ed Gibson és Bill Pogue – novemberben kezdené meg ötvenhat napos küldetését, esetleg kicsit tovább is maradna, a két korábbi küldetés eredményeinek függvényében.
A három, emberes küldetés során a 116-119 sorozatszámú parancsnoki egységeket használnánk, amiket a 206-209-es sorozatszámú Saturn IB-hordozórakéták állítanának pályára – közülük három a legénység utazására szolgált, egyet pedig egy esetleges mentőküldetésre tartogattunk. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor ilyesmit megtehettünk.)"

Az Apollo-15 legénysége soha többé nem repülhetett a világűrbe: saját szakállukra üzleteltek, ami szigorúan tilos volt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Emberes Űrhajó Központban pár hét múlva került sor az első komoly megbeszélésre Glynn Lunney bevonásával, aki korábban az Apollo-programban küldetésigazgató volt, de rövidesen a program igazgatója lett. Felmerült, hogy az Apollo és a Szaljut dokkoljon egymáshoz, de a három kozmonauta előző nyáron bekövetkezett halála miatt ez a terv végül egy Apollo és egy Szojuz dokkolására módosult – ez lett az Apollo-Szojuz Kísérleti Projekt (Apollo-Soyuz Test Project, ASTP).

Arra gondoltam, hogy megpróbálok kicsit elébe menni a dolgoknak, és elkezdtem orosz órákat venni. Rajtam kívül mások is így tettek – többek között Tom Stafford, Bo Bobko, Bob Crippen, Jack Swigert és Vance Brand is – és mindannyiunk fejében ugyanaz a gondolat járt.
Természetesen, még mindig a legénységek operatív teendőit felügyelő igazgató voltam, de megkértem Chris Kraftot, hogy ő felügyelje az ASTP legénységeinek kiválasztását, mivel magamat már jelöltnek tekintettem. (1972 elején Kraft vette át Bob Gilruthtól az Emberes Űrhajó Központ igazgatói posztját.)
Nem sokkal a hivatalos megállapodás után, 1972 májusában Kraft megkérdezte tőlem, hogy kiket javasolok a legénységbe. Tudtam, hogy úgyis ő hozza meg a döntést, és az alábbi névsorral álltam elő:

ASTP
(elsődleges legénység): Slayton-Swigert-Brand
(tartaléklegénység): Bean-Evans-Lousma

Tizenöt ember közül választhattam. Arra gondoltam, hogy Jack Swigert megérdemel még egy űrrepülést azután, hogy az utolsó pillanatban került a 13-as legénységébe. Vance Brand már eleve a két utolsó Skylab-küldetés tartalékparancsnokának volt kijelölve, és jó munkát végzett a 15-ös tartaléklegénységében. Kivételesen felkészült volt, és úgy véltem, hogy ő is megérdemel egy esélyt.
A tartaléklegénység kiválasztása a rotációs elven alapult: olyanokat választottam, akik még mindig a Skylab- vagy Apollo-küldetésekre készültek, és elég hamar felszabadulnak ahhoz, hogy segítsék a munkát. Ron Evans az utolsó Apollo-küldetésen, a 17-esen lesz a parancsnoki egység pilótája, és 1972 decemberében indul majd útnak. Al Bean és Jack Lousma a második Skylab-küldetés után állnak ismét rendelkezésre, 1973 szeptemberénél semmiképp sem később.
Sajnos, a legénység összetétele a végén alig-alig emlékeztetett az eredeti javaslatomra. Az első gond Jack Swigerttel volt.

Nagyjából ezidőtájt, 1972 nyarán menetrend szerint beütött a szokásos istenverte botrány. Kiderült, hogy a 15-ös legénysége – Dave Scott, Al Worden és Jim Irwin – kábé 440 postai borítékot – speciálisan lepecsételt borítékokat – vitt magával a küldetésre, erre azonban nem kértek engedélyt. A hazatérés után százat kereskedőknek adtak tovább, hogy az így befolyt összeget gyerekeik részére egy alapba fektessék. Ez teljesen ellentétes volt a NASA szabályaival. Kétszáz engedélyezett postai boríték is volt a fedélzeten – Dave és Jim közülük párat még a Holdon pecsételt le. A többit viszont személyes tárgyaik közé tették anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértek volna, és ezzel pénzt kerestek.

A legrosszabb az volt, hogy az „Elesett Asztronauta” szobrocskát készítő szobrászművész pár másolatot értékesített, és így még több pénz került a legénység zsebébe.
Ez közvetlenül a 16-os startja előtt jutott a fülembe. Dave-vel és Allel nagyjából egy nappal azután konfrontálódtam, hogy Jim Irwinnel a Cape-re repültünk, végignézni az indítást. (Jim horgászni ment, és nem lehetett elérni.) Elmondták, miről szólt a dolog, én pedig nagyon mérges lettem.
Így a magam részéről végeztem Scottal, Wordennel és Irwinnel. A 16-os landolása után kirúgtam őket a 17-es tartaléklegénységéből, helyükre John Young, Stu Roosa és Charlie Duke került. Mivel mindhárom vétkes egyúttal a Légierő aktív állományú tisztje volt, a Légierő is megbüntette őket: dorgáló levelet kaptak. Jim Irwin korábban azt tervezte, hogy a 17-es küldetése után visszavonul, én viszont tudattam vele, hogy részemről semmi kifogásom az ellen, ha most rögtön távozik. Mivel a 15-ös küldetés óta ideje nagy részét vallási tevékenységgel töltötte, így az eset után főállású hitoktatónak állt.
 
A Légierő felé jeleztem, hogy visszavehetik Alt és Dave-et, ha akarják. Al nem igazán akart ismét kék zubbonyt ölteni, így rajtam kívül felhívott pár embert a NASA-nál, és végül az Ames Kutatóközpontnál kötött ki. Dave-et civilként az Emberes Űrhajó Központban helyezték el.
Az eset nagyon érzékenyen érintette Dave Scottot, mivel a bélyegügy kirobbanásáig jó esélyei voltak a tábornoki kinevezésre. Azt is tudtam róla, hogy még maradni akart volna, hogy repülhessen az űrsiklóval. De ő volt a legénység parancsnoka, így csak őt lehetett okolni a történtekért.
Augusztusban mindhármuknak tanúvallomást kellett tenniük a Szenátus előtt. Bevallották az igazat, és viselték a következményeket, de ettől függetlenül én még mindig nagyon dühös voltam rájuk. Éveken át próbáltunk őszintén, a játékszabályok betartásával dolgozni, olyannyira, hogy egymás ügyes-bajos dolgait is megbeszéltük egymás közt.

Kiderült, hogy ugyanaz a német kereskedő, aki értékesítette az Apollo-15 bélyegeit, korábban kapcsolatban állt az Apollo-legénységek többségével, és rávette őket arra, hogy dedikálják a repülésük emlékére kiadott bélyegblokkokat. Ezek darabja olyan 2500 dollárt ért.
Ebben nem mindenki vett részt, de jó páran igen. Közéjük tartozott Jack Swigert is. Amikor először kérdőre vontuk, letagadta, hogy bármilyen borítékot dedikált volna. Pár hét múlva azonban megváltoztatta a véleményét, és beismerte, hogy tényleg megtette. Ennyi elég is volt George Lownak - neki kellett ezzel az üggyel  foglalkoznia: Jack Swigert biztosan nem vesz részt az ASTP küldetésén."

Egy film is közrejátszott abban, hogy végül megvalósult a szovjet-amerikai közös űrrepülés: ebben egy amerikai asztronautát egy szovjet kozmonauta ment meg. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az újabb J-típusú küldetés, a holdjáróval felszerelt Apollo-16 úticélja a Descartes-kráter vidéke volt. A legénység tagja John Young, Ken Mattingly és Charlie Duke voltak. John az Asztronauta Iroda háttérbe húzódó hőseinek egyike volt, aki igen keményen dolgozott, és gond nélkül megtett bármit, amit csak kértünk tőle. A Gemini-program első emberes küldetésével repült, majd egy másik Gemini-küldetés parancsnoka lett, később Tom Stafford keze alá dolgozott az Apollo-10 küldetésén. Csak azért szorult háttérbe, mert kellemetlenül érintették a nyilvános szereplések, ahol általában lefagyott és egyszavas válaszokat adott. Tudtam, hogy ez milyen érzés, mivel ez nekem is évekig gondot okozott. Nem tudom, hogy valaha leküzdötte-e… de nem tudom, hogy ennek mennyi jelentősége van. Húsz év elteltével John még mindig nem hagyta abba a repüléseket.
Ken Mattingly-t raktam ki korábban a 13-as legénységéből, és most végre lehetőséget kapott az űrrepülésre. Na, meg a jó öreg Charlie Duke, aki a holdkomp első holdküldetésein - a 10-es és a 11-es útján - CapCom volt.  
A startot egy hónappal elhalasztottuk – márciusról áprilisra – mivel Charlie Duke tüdőgyulladást kapott. Fel sem merült a helyettesítése, ezt a leckét a 13-as alkalmával már megtanultuk.

A Tizenhatos április 16-án, vasárnap szállt fel, és egy sor apró probléma jelentkezett, ezek közül bármelyik meghiúsíthatta volna a küldetést. Először, még a holdirányú gyújtás előtt, némi szivárgást észleltünk az S-IVB rakétafokozatban, ezt orvosolni kellett.
Az átfordulás és a holdkomphoz dokkolás után Charlie Duke-nak a tervezettnél hamarabb kellett átmennie a holdkompba – az Orionba – mivel a legénység apró darabkákat látott leválni az űrhajó külsejéről. (Kiderült, hogy a fehér festék volt, ami túlzottan lehűlt, és így lepattogott.)
Aztán újabb malőr ütött be három nap múlva, amikor már holdkörüli pályán voltak, és épp készültek leválasztani az Oriont a Casper nevű parancsnoki egységről: az Orion egyik antennája nem megfelelően működött automata üzemmódban, így a legénységnek kézi erővel kellett a helyére csavarni – ezzel is csak több lett a munkájuk. Az Orion segédhajtómű-rendszerének (RCS) szabályozásával is probléma adódott.

Végül minden megoldódott, a két űrhajó különvált, de ekkor jelentkezett mind közül a legnagyobb gond. Valamilyen szokatlan rázkódás miatt Ken Mattingly, aki egyedül repült a Casper fedélzetén, kénytelen volt elhalasztani az SPS-hajtómű gyújtását. Mindent felfüggesztettünk, mivel ennek a hajtóműnek kifogástalan állapotban kell lennie ahhoz, hogy folytathassuk a holdraszállást.
John és Charlie viszont nem várakozhatott korlátlan ideig a holdkörüli pályán: öt keringés után ugyanis a pályájuk úgy alakul, hogy többé már nem szállhatnak le kijelölt leszállóhelyre.
Két teljes keringésre volt szükség ahhoz, mire a MOCR-ben teljesen biztosak voltunk abban, hogy az SPS rázkódása nem a hajtómű súlyos meghibásodására utal. Johnnak és Charlie-nak engedélyt adtunk a hajtóműves ereszkedés megkezdésére, és beolvastuk számukra az új adatokat. John az Orionnal pár méterre a kijelölt céltól landolt. Mivel Charlieval kettejüknek kivételesen hosszú nap volt a hátuk mögött, nyugovóra tértek, még mielőtt belekezdtek volna holdsétájukba. Neil és Buzz annakidején még túl izgatott volt ehhez, de mostanra már nem számított olyan különlegességnek, ha valaki a Holdon volt.

Huszonegyedikén, péntek délelőtt John – Charlieval a nyomában – lemászott az Orion létráján, és megkezdték három holdsétájuk közül az elsőt. Tényleg jó munkát végeztek, távoli krátereket és hatalmas sziklákat kerestek fel, elhelyezték a kísérleti műszereket, noha John véletlenül összetört egyet, amikor megbotlott az egyik kábelben. Nagyon dühös lett miatta. Az egyik kihívást a holdi munkavégzés jelentette: por került az Orion kabinjába, a narancslé pedig beleömlött az egyik szkafander belsejébe.
John, Ken és Charlie huszonhetedikén szálltak vízre. Már csak egy holdraszállás volt hátra.

Amikor 1972 tavaszán visszakaptam repülési engedélyemet, nem sok lehetőség kínálkozott számomra, ha ki akartam jutni az űrbe. Az Apollo-program utolsó holdraszálló legénységei – a 16-os és a 17-es – kiképzése ekkor már hónapok óta tartott. A Skylab legénységeit nem sokkal korábban, 1972. január 18-án jelentettük be nyilvánosan. Az űrsikló költségvetését épp ezidőtájt hagyta jóvá a kongresszus. A fejlesztési munkálatokat egy asztronautákból álló csoport is segítette: Hank Hartsfield, Bo Bobko és Don Peterson dolgozott Jack Swigert keze alá. De az űrsikló legénységgel a fedélzetén legkorábban csak 1977 végén szállhat fel a tervek szerint.
Szerencsére, a Hidegháború megenyhült annyira, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió fontolóra vegyen egy közös, emberes űrrepülést. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások 1969 végén kezdtek komolyra fordulni, bár egészen 1970 végéig egyik oldalon sem mutatkozott túl sok hajlandóság erre.

Furamód a Martin Caidin regényén alapuló Marooned című film volt az egyik tényező, ami a közös küldetést közelebb vitte a megvalósuláshoz. Az eredeti verzió 1964-ben jelent meg, ebben a Mercury-Atlas-10 űrhajó asztronautáját egy szovjet kozmonauta mentette meg. A filmet aktualizálták (Caidin írt egy újabb regényt), ami bemutatta, hogy a Skylab legénységét hogyan mentheti meg a szovjet Szojuz-űrhajós.
A film nem sok pénzt hozott az Egyesült Államokban, viszont jó hatást gyakorolt a szovjetekre, mivel az volt az üzenete, hogy az amerikaiak készek fontolóra venni a nemzetközi küldetéseket. George Low 1970 októberében és 1971-ben is Moszkvába látogatott, a szovjetek közül pedig sokan az Egyesült Államokba utaztak. Ez volt az a pont, amikor a tárgyalások komolyan megindultak. A hivatalos szerződést Nixon elnök 1972 májusában Moszkvában írta alá ."

A hetvenes évek elején még évi ötven űrsikló-küldetésről volt szó, ezek negyede katonai célú lett volna. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A harmadik holdséta végén a legénységnek még néhány mókára is volt ideje. Dave Scott egy kalapácsot és egy sólyomtollat egyszerre leejtett, ezzel „igazolva” Galileo elméletét: a testek tömegüktől függetlenül azonos sebességgel zuhannak. Sort kerítettek egy kis postabélyegzős ceremóniára is.
A legénység egy kis szobrocskát, az „Elesett Asztronauta” szobrát is elhelyezte egy emléktábla társaságában: ezen az űrrepülésben meghalt amerikai és orosz űrhajósok nevei szerepeltek.
A küldetés további része elég simán ment. Al Worden űrsétát hajtott végre a Holdról hazafelé jövet, és ennek során egy-két, műszaki egységre szerelt kísérleti csomagot gyűjtött be. (Ez is a J-típusú küldetésekben rejlő egyik lehetőség volt).
A holdséták nagyon megviselték a legénységet. Káliumtartalékaikat kimerítették, ezt a 16-os és a 17-es küldetések során már orvosoltuk. Jim Irwinnek szívpanaszai adódtak, és hajlamos volt a holdséták okozta megpróbáltatást okolni értük.
Szembe kellett néznünk egy aggasztó problémával is: az Endeavourt a vízreszállásig lefékező ejtőernyők közül csak kettő nyílt ki. A harmadik nem nyílt ki teljesen. Később arra a következtetésre jutottunk, hogy a vízreszállás előtt üzemelő RCS-segédhajtóművek üzemanyaga égette át a kötélzetet. Ez a szokásosnál valamivel keményebb landolást eredményezett.
Azonban 15-ös igazán durva becsapódására még egy évet várni kellett.

Chuck Berry tudott a vitaminkúrámról, valamint szívritmuszavarom látszólagos megszűnéséről. Azt is tudta, hogy egy olyan orvost keresek, aki hajlandó repülésre alkalmasnak nyilvánítani engem.
Berry többek között Törökországban is részt vett egy orvoskonferencián, ahol összefutott a Mayo Klinika egyik specialistájával, Hal Mankinnel. Mankin meghallgatta Berry beszámolóját az esetemről – azaz, hogy eddig minden orvos azt állította, hogy jó kondiban vagyok a repüléshez, de egyik sem volt hajlandó leírni ezt – és belement abba, hogy személyesen vizsgáljon ki.
Ebben a kivizsgálásban az volt a csavar, hogy végérvényesen pont kerül a történet végére: ha kudarcot vallok, örökre megvonják a repülési engedélyemet. Ha viszont sikerül, Mankin megígérte, hogy aláírja az engedélyemet.
Így aztán 1971 decemberében a minnesotai Rochesterbe repültem, és „Dick K. King” néven bejelentkeztem a Mayo Klinikára. Egy hétig a szokásos tesztekre került sor – angiogramokra, meg ilyenekre. Nem csak, hogy semmi nem utalt koszorúér-problémára, ami 1962-ben még az orvosok egyik aggálya volt, de a szívritmuszavar sem jelentkezett.

Más hangok
Charles Berry

Mihelyt megkaptam Dr. Mankin döntését, felhívtam barátomat, Pete Segalt, aki szövetségi repülőorvos volt – az FAA főorvosa – és Deke-et elsőcsoportos orvosi alkalmassági kategóriába sorolták.
Attól tartottam, hogy az utolsó pillanatban akadályt gördítenek elé. Az a hét orvos, aki az évek során egyszer-egyszer már elutasította Deke alkalmasságiját, még mindig konzultált egymással, mégha informálisan is. Emlékszem, hogy közülük hatan azonnal jóváhagyták új státuszát, és a hetedik végül azt mondta – némi morgás után – hogy nem kíván Deke útjába állni.
Krafttól, Gilruthtól és Low-tól is megkaptam a jóváhagyást, épp időben ahhoz, hogy Deke visszatérését még ugyanazon a sajtótájékoztatón be lehessen jelenteni, amelyiken a Skylab legénységeit is nyilvánosságra hozták. Kihangsúlyoztuk, hogy ezzel a döntéssel Deke bármilyen repülésre jogosult, beleértve egy oroszokkal közös űrrepülést is, amiről akkoriban szó volt.

Egy fura véletlen folytán a bejelentésre 1972. március 13-án került sor – tíz évvel azután, hogy ott kellett hagynom a Delta-7 szimulátoromat, és Washingtonba rendeltek.
Nem vertem nagydobra, hogy ismét mindenre kiterjedő repülési engedély birtokában vagyok, a NASA azonban leadta a drótot a Houston Postnál valakinek: az Ellington Légibázison egy fotós fogadott, hogy megörökítse azt a napot, amikor 1962 óta először szállok fel egy T-38-assal.
Még azon a héten, amikor lehetővé vált számomra, hogy egymagamban repülhessek, a NASA bejelentette, melyik tervet választotta a leendő űrsikló számára. (James Fletchernek egészen Nixonig el kellett mennie, hogy az ötletet jóváhagyassa.) Ez egy szárnyakkal ellátott, száztonnás, újra felhasználható keringőegység volt, amihez egyszer használatos külső üzemanyagtartály, és két újrahasznosítható, szilárd üzemanyagú hajtómű tartozott. A NASA által a Mathematica, Inc. nevű vállalattól megrendelt tanulmány szerint egy-egy űrsikló száz küldetést hajt majd végre.
Ezekre a küldetésekre várt az Egyesült Államok legénység nélküli műholdjainak pályára állítása, így csökkent az egyszer használatos hordozórakéták iránti igény, amilyen például a Titan, a Delta vagy az Atlas. (A tervek szerint a küldetések több mint negyede katonai célú űrrepülés lenne, így az űrsiklót a Védelmi Minisztérium szakértőinek elképzelései alapján tervezték meg.) A tanulmány évi ötven űrsiklóküldetéssel számolt.
Az eredeti, 1969-es Space Task Grouppal kapcsolatos tervekben az űrsikló még egy háromutas rendszer részét képezte: egy űrállomás és egy űrbeli vontató is tartozott hozzá. A vontató ugrott, de ami még rosszabb volt, hogy az űrállomás gondolatát is elvetették. Maradt hát az űrsikló: egy teherszállító, amivel igazából sehova nem tudtunk menni.
Viszont úgy tűnt, hogy ezzel az egy teherszállítóval kell beérnünk."