A hetvenes évek derekán a szovjet kozmonautáknak sem maradt ki Disney World. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A terv szerint az oroszok az ASTP igazi kosztümös főpróbájára már egy olyan Szojuzzal kerítenének sort, amelyik nyolc napig képes önállóan üzemelni, és már olyan adapter lesz rajta, ami lehetővé teszi, hogy egy Apolloval is dokkolni lehessen: a legénység állítólag Filipcsenkoból és Rukavisnyikovból áll majd.
Az oroszok mélyen hallgattak a start konkrét dátumával kapcsolatban – ez afféle „hagyomány” volt – így elképzelésünk sem volt arról, hogy pontosan mikor hajtják majd végre a küldetést. (A NASA-nak az volt a hozzáállása, hogy ha valamit elárulnak nekünk, azt a továbbiakban nem tartjuk titokban, bárki is kérdezze. Nem kerülhettünk olyan helyzetbe, hogy orosz titkok őrzői legyünk.) Másfelől viszont az új Szojuz megfigyelésére készültünk, hogy kiderüljön, képesek vagyunk-e az űrhajó útját nyomon követni.

Az lett a dolog vége, hogy az orosz küldetésirányítók egyike, Vlagyimir Timcsenko, röviddel a start után felhívta Glynn Lunney irodáját – ez houstoni idő szerint reggel 6:35-kor történt. Lunney nem volt benn a munkahelyén, de egy őr átvette az üzenetet. Lunney pár óra múlva beszélt Timcsenkoval, és megkaptuk a pályaadatokat, így elkezdhettük az űrhajó pályájának megfigyelését.
Filipcsenko és Rukavisnyikov a terv szerint december 8-án érkezett meg Kazahsztánba. Problémamentes küldetés volt.
Röviddel ezután, december 26-án, az oroszok egy új Szaljut űrállomást állítottak földkörüli pályára – ez volt a Szaljut-4. Két héttel később küldték fel az Alekszej Gubarovból és Georgij Grecskoból álló legénységet a Szojuz-17 fedélzetén. Azon tűnődtünk, hogy az oroszok képesek lesznek-e két párhuzamosan zajló küldetést felügyelni, de a hírek szerint a Szaljut-4-ről júliusig visszatér a legénység.

Leonov és Kubaszov február 7-én tért vissza kíséretével az Egyesült Államokba. Washingtonban szálltak le, megvédték a mundér becsületét, majd leutaztak a Kennedy Űrközpontba. Egy napot töltöttünk azzal, hogy átvegyük az ASTP küldetését, ennek keretében megmutattuk a 111-es számú parancsnoki és műszaki egységet, ami még mindig a Jármű Összeszerelő Épületben állt. Aztán egy Disney Worldbe tett kitérő után Houstonba látogattak.
A következő két hetet közönséges kiképzéssel töltöttük –az elsődleges és a tartaléklegénység bevonásával a küldetést szimuláltuk – és rádöbbentünk arra, hogy elég jól állunk, már ami a nyelvismeretet és a ránk váró teendőket illeti.
Úgy terveztük, hogy a start előtti utolsó oroszországi látogatásunkra 1975. április 14. és 30. között kerül majd sor. Addig azonban egy újabb politikai és műszaki probléma ütötte fel a fejét.

Gubarev és Grecsko február közepén egy harmincnapos küldetéssel a hátuk mögött visszatértek a földre a Szaljut-4 fedélzetéről. A következő, immár hatvan naposra tervezett küldetés startját április 5-re ütemezték. Ezúttal sem szóltak róla előzetesen – pláne, mivel ez nem kapcsolódott olyan szorosan az ASTP-hez, mint a Szojuz-16 útja.
Nos, a legénység komoly problémával nézett szembe. A Szojuz – fedélzetén Vaszilij Lazarevvel és Oleg Makarovval – rendben felszállt, de amikor eljött az ideje a nagy, központi hordozórakéta kikapcsolásának és leválásának, ebből mindössze a hajtómű leállása valósult meg. Ott volt tehát a Szojuz a felső rakétafokozattal, ami továbbra is az elhasznált hordozórakéta tetején ült. Semmilyen szerepe nem volt, ballaszt volt csupán.

A Szojuz ugyan rendelkezett mentőrakétával, ahogy ez nálunk is történt a Mercury- és Apollo-űrhajók esetében, ez azonban addigra már levált. Csak annyit tehettek, hogy a Szojuzzal leváltak a felső rakétafokozatról, és megkezdték a légkörbe való visszatérést. Lényegében olyan szuborbitális űrugrást hajtottak végre, ami nem sokban különbözött Al Shepard és Gus Grissom repülésétől.

A legénységnek nagyjából 18 G terhelést kellett elviselnie. Ez elég kemény lehetett. Ráadásul a kínai határ közelében lévő átkozott hegyvidéken értek földet, kilométerekre a mentőcsapatoktól: egy hegy oldalán találták magukat. Az űrhajó egy szakadék felé kezdett csúszni, és csak azért nem zuhant bele, mert az ejtőernyő a fákba gabalyodott.
Az oroszok tudták, hogy a legénység biztonságban van, de így is több nap kellett a kimentésükhöz. Senki semmit nem tudott róluk hetedikéig, és a politikusok kezdtek háborogni az oroszok biztonsági statisztikája miatt.
Konsztyantin Busujev, az oroszok programigazgatója nyolcadikán beszélt Glynn Lunneyval, és biztosította arról, hogy „az április ötödikei anomália” során használt hordozórakéta egy régebbi típus volt, és ez a probléma nem jelentkezhet az ASTP küldetésén. Nagyon bíztunk abban, hogy ez így is lesz - nem mintha elhittük volna ezt a kifogást.

Április 14-én érkeztünk harmadik és egyben utolsó oroszországi látogatásunkra. Az első héten elvittek minket Kalinyingrádba, itt volt az orosz küldetésirányító központ – a CUP. Ezt a nyár folyamán adták át, eddig az összes emberes űrrepülést a Krím-félszigeten lévő Jevpatorijából irányították. (A start idején itt kellett lenniük, mivel Moszkva túlontúl északra volt ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba léphessenek a pályán keringő űrhajóval. Azután, hogy kiépítették az űrhajó útját nyomon követő megfigyelőállomásokat, már nem volt jelentősége, hogy földrajzilag hol lesz a CUP: mindenesetre a közelben volt.)

Lenyűgöző volt, legfőképp azért, mivel új volt. Ekkoriban sok építkezés folyt Kalinyingrádban és Csillagvárosban. Míg mi épp készültünk felhagyni az emberes űrrepülésekkel, az oroszokról ez egyáltalán nem volt elmondható.
A legnagyobb esemény az volt, amikor példátlan módon elvittek minket a kazahsztáni Bajkonurba, az oroszok startközpontjába – ez a látogatás nem szerepelt a programban. Részünkről ezt az utazást Glynn Lunney, az ASTP felelőse kezdeményezte Viktor Legosztajev orosz kollégájánál, noha eredetileg a legénységben merült fel ez az igény. (Tom Stafford nagyon hajtotta a dolgot.) Nem repülünk olyan járművel az űrben, amiben korábban nem jártunk. Ez ilyen egyszerű volt.
Így aztán egy nap odajöttek hozzánk, és bejelentették, hogy másnap Bajkonurba utazunk. Huszonnyolcadikán reggel a repülőtérre vezetett az utunk. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volt, hogy éjszaka érkeztünk Bajkonurba, ami nagyjából olyan távolságra van Moszkvától, mint Houston Los Angelestől. Az oroszok nem rejtették véka alá, hogy Bajkonur katonai létesítmény, amit nem áll szándékukban megnyitni előttünk: elvégre azért jöttünk ide, hogy megtekintsük a „nemzetközi” űrprogramban használatos eszközöket. A nemzeti programok számunkra tiltott területen voltak."