Gyakorlatilag egy légrugó tette puhábbá a Mercury-űrhajók vízre szállását, de az első példányokon még bomba is volt. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Malcolm Scott Carpenter írását közöljük:
"Mindig úgy véltem, hogy ejtőernyővel visszatérni a csillagokból elég dicstelen befejezése egy ilyen fenséges utazásnak. Általában úgy gondolunk az ejtőernyőkre, mint ami akkor használatos, ha ki kell ugorni egy lángoló gépből, vagy esetleg más vészhelyzet adódik. Az adott körülmények között azonban ez volt a létező legjobb ötlet, amivel a mérnökök előállhattak a Mercury-program számára. Teljesen másféle rendszert kellett volna kialakítani, ha szárnyakkal akartunk volna visszasiklani, arról nem beszélve, hogy a végeredmény túl nehéz lett volna az Atlas számára, és sokkal több időt vett volna igénybe a megépítése. Tudtuk, hogy az ejtőernyők beválnak, hiszen hosszú évek óta használtuk ezeket.
Miután a főernyő kinyílt, zuhanásunk nagyjából 9 m/s sebességre szelídült, és még egy erőteljes rántás várt ránk – ezúttal viszont már a landoláskor. Reméljük, hogy vízre érkezünk majd, mivel mindenki arra készül, hogy innen vesznek majd fel minket. De még a vízen is egy-egy hirtelen széllökés olyan nagy hullámokat korbácsolhat, hogy egy pillanatra akár 30 g terhelés is nehezedhet ránk. Pár bölcs mérnök erre az eshetőségre is gondolt. Egy zseniális szerkezettel látták el az űrhajót, amire szó szerint ráesünk. Ez egy levegővel teli, ellenálló anyagból készített párna, ami röviddel a főernyő kiengedése után nyílik ki a kapszula alatt, hogy elnyelje a becsapódás során minket érő erőhatások nagy részét. A párna alját a kerek hőpajzs alkotja, ami mostanra már megtette dolgát: leválik a helyéről, és kifeszít egy 120 centiméteres gumírozott üvegszálból készült szoknyát, amit jópár helyen kilyukasztottak. A landolás előtti pillanatokban ez a szoknya megtelik levegővel, aminek egy része csapdába esik. Amikor a kapszula a víznek ütközik, a szoknya lassan, harmonikaszerűen roskad össze a kapszula súlya alatt: a levegőt a lyukakon át kipréseli, ezzel is tompítva az ütközés erejét.
Amikor a mentőflotta hajóira, repülőire és helikoptereire várakozunk, a kapszula még egy utolsó kuriózumot tartogat ügyesség és időzítés terén. Az első repülések alkalmával még nagy fémfelhőt szórt szét, amivel megkönnyítette a repülőgépek dolgát, és radarjukkal hamarabb rátaláltak a leszállóhelyre. Emellett a kapszuláról egy Sofar-bomba is a vízbe esett, és az általa kibocsátott víz alatti visszhang segítségével a hajók szonárjaik segítségével behatárolhatták az űrhajó helyzetét. Ezt a két segédeszközt az én űrrepülésemen már nem alkalmaztuk. A gyakorlat megmutatta, hogy valójában nincs is rájuk igazán szükség, és az így leadott súlytöbblet más eszközök beszerelését teszi lehetővé.
Viszont számos más, a mentést segítő eszközt megtartottunk, és ezek nagyszerűen beváltak nálam. A kapszula tetejére szerelt fény automatikusan villogni kezdett, mihelyt a kapszula vízre szállt, így könnyebben észrevették a mentőcsapatok. A tesztek során kiderült, hogy fénye egy tiszta éjjelen akár 65 kilométerről is látható. Ezzel párhuzamosan sárga festék is a vízbe ömlött, ami a víz kékjétől igencsak elütött, így könnyebben észlelhették a keresőgépek. Az előbbieken kívül három rádióadó is működésbe lépett, ezek alapján határolta be helyzetünket a mentőflotta, ha ekkorra mindig nem bukkantak volna ránk. A jeladók egyikét Sarah-nak hívjuk – azaz Felkutatás és Mentés és Hazaszállítás, „Search and Rescue and Homing”. Ez segített a kutatórepülők tudtára adni, hogy pontosan merre vagyok, amikor küldetésem végén az Aurora-7 túlrepülte a kijelölt leszállóhelyet, és egy ideig a vízben időztem. A kapszula fedélzetén lévő Sarah jeladó mellett egy kisebb példány is bekerült a mentőcsónak felszerelésébe.
A Mercury-kapszula igazán rejtélyes szerkezet. A világ legokosabb emberei alkották meg. Hihetetlenül sokat küszködtek vele. A McDonnellnél az a terem, ahol a technikusok összeszerelték ezeket az érzékeny alkatrészeket olyan steril volt, mint egy kórház koraszülött osztálya. A szoba falai – akár csak egy kórterem – fehérek, a termet hermetikusan záródó ajtókkal és légkondicionálóval szerelték fel, hogy kívül tartsák a port és a szennyeződéseket. Fehér, orvosi köpenyt, fehér zoknit és fehér műanyag cipőt kell felvenni annak, aki be akarja tenni ide a lábát. És a technikusok figyelme még az ujjlenyomatokra is kiterjed, mivel ez az kevés nedvesség is korróziót idézhet elő az összeszerelés alatt álló darabokon. A kapszulába kerülő minden alkatrész prototípusát terhelési próbának vetették alá, hogy lássák, kibírják-e majd a rázós utazást és a hőmérséklet-ingadozásokat. A tesztek hihetetlenül aprólékosak. Előbb csak egy alkatrészt tesztelnek, aztán két összeillő alkatrészt összeszerelnek, és együtt, egységként tesztelik. Ezután a kis egységet nagyobb egységgé szerelik össze, és újabb teszteknek vetik alá. Ez a folyamat addig ismétlődik, míg végül az egész szerkezet készen áll a végső tesztre. Ha belegondolunk abba, hogy minden egyes kapszula olyan 10000 alkatrészből tevődik össze, ezzel már mindent elmondtunk róla, és érzékelhető milyen hatalmas mérnöki munka van mögötte. Ki kellett dolgoznunk egy eljárást, hogy olaj használata nélkül biztosítsuk az alkatrészek kenését – mivel senki nem vállalná fel, hogy olaj érintkezzen a kapszula tiszta oxigénjével. Ez esetben ugyanis szinte biztosra vehető, hogy tűz ütne ki a fedélzetén.
Amikor mindent összeszereltek, a kapszula a felsorolt lenyűgöző dolgokra képes. Könyörtelen egy gépezet. Sosem fárad el. Ha hibázunk, és olyasmire utasítjuk a kapszulát, amire nem kellene, egyszerűen nem engedelmeskedik. Az ilyen szerkezetek nem ismernek kompromisszumot. Pontosan azt teszik, amit tenniük kell. Ha az egyik kapszula tervezésénél hibáznak, az meg is fog hibásodni. Ha az egyik tényleg meghibásodik, az általában azért van, mert valaki valahol bakizott, és nem vette a fáradtságot, hogy még egy tartalékot beszereljen az űrhajóba, vagy nem vette kellőképpen figyelembe, hogy a kapszula maga a megtestesült funkcionalitás. Ezért töltöttünk el annyi időt gyakorlással, hogy hozzászokjunk minden sajátosságához. Meg kellett bizonyosodni arról, hogy a kapszula még véletlenül se okozhasson a későbbiek során meglepetést – nem is feltétlenül a kapszula hibája miatt, hanem, mert elképzelhető, hogy valami teljesen logikus lépésnél derül ki, hogy nem láttunk valamit előre, és nem készültünk fel rá. Például kaptunk pár leckét a robbanótöltettel felszerelt ajtóval kapcsolatban. Azt is előre kellett látni, hogy ha a periszkóp nem húzódik vissza teljesen a helyére, és nem záródik be kis ajtaja hermetikusan, a hő kikezdheti a légkörbe lépés során, mi pedig könnyen megfulladhatunk. A kapszula persze nem bombabiztos – emberi kéz még sosem alkotott tökéleteset. De minden ízében a gyakorlatiasság jellemző rá.
Most, amikor elkészült, a kapszula olyan rejtélyes szerkentyű, hogy szó szerint sok ezer ember – beleértve magunkat is – nyálazza végig az új modellek 11 kilométer hosszú elektromos vezetékeit, a csöveket és az áramköröket, és próbálunk rájönni, hogy pontosan mit is alkottunk. Annyi szent, hogy még nem tudjuk biztosan. Lenyűgöző egy szerkezet, és úgy hisszük, hogy általa megtanultuk az emberes űrutazás alapjait. Ezeket majd számos módosítással felhasználhatjuk a jövőben. A kapszulát pompásan lehet kezelni. Ha valaki megkérne arra, hogy hat órát üljek egyhuzamban egy széken, nem hiszem, hogy sikerülne. De csöppet sem zavar, amikor abban a zsúfolt kapszulában fekszem, miközben újra és újra gyakorlom a használatát, hogy biztos kézzel tudjam irányítani. Mindig beleborzongok, valahányszor működés közben láthatom."
