"A leszállóhelyen elegendő hajónak és repülőnek kell tartózkodnia ahhoz, hogy még sötétedés előtt megtalálják az űrhajóst, és kihalásszák a vízből. Azt viszont tudtuk, hogy az egész Haditengerészet nem rendelkezik annyi hajóval, hogy mindenhova jusson belőlük." Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Donald K. Slayton írását közöljük:

"Al Shepard két területen vette ki részét a csapatmunkából: egyrészt kidolgozta azokat az eljárásokat, amiket követve a leszállást követően meg lehet majd találni az Asztronautát, és ki lehet menteni a vízből. Emellett egy bonyolult radar- és kommunikációs hálózat kiépítésében segédkezett, amit hajókra, szigetekre és baráti országok területére telepítünk szerte a világon, hogy az űrhajót egész útja során mindvégig nyomon követhessük, és bármikor képesek legyünk vészhelyzetben parancsokat rádiózni a fedélzetre, és a kabint visszahozni a Földre.
Alnek ezen kívül voltak egyéb, mellékes elfoglaltságai is. Például az ejtőernyők, amikkel az űrhajó a küldetés végén leereszkedik a vízre: ez is a kimentéshez tartozott. Az ejtőernyőket úgy tervezték, hogy kinyílásukkor fémfelhőt bocsássanak ki magukból, amit aztán a radarok észlelnek - ezzel is megkönnyítve a mentőalakulatok dolgát, akik így könnyebben találnak rá a landolást követően a kabinra, amikor már az ernyők összeroskadtak.
A mérnökök egy vízalatti bombával is ellátták a kabint, ami a tengerre érkezés pillanatában felrobban – ez egy újabb biztos kiindulási alapot jelentett a Haditengerészet mentésünkre érkező egységei számára.

Al és az általa vezetett szakmai bizottságok semmit nem bízhattak a véletlenre. A leszállóhelyen elegendő hajónak és repülőnek kell tartózkodnia ahhoz, hogy még sötétedés előtt megtalálják az űrhajóst, és kihalásszák a vízből. Azt viszont tudtuk, hogy az egész Haditengerészet nem rendelkezik annyi hajóval, hogy mindenhova jusson belőlük. Így aztán nem maradt más, mint hogy időben „megjósoljuk” a landolási helyeket - elegendő időt hagyva a hajóknak arra, hogy odaérjenek a helyszínre. Ezt követően már csak abban kellett reménykedni, hogy a légkörbe való visszalépés a terv szerint alakul majd. Al munkatársai a valószínűség-számítás egyik válfajához folyamodtak segítségért – ez a kutatók körében „Monte Carlo” néven ismeretes: lényegében semmi másról nem szól, mint esélylatolgatásról, ami azért meglehetősen összetett feladat. Minden információt begyűjtöttek, amit az Atlas hordozórakéták múltbéli szerepléséről és az általuk leírt pályáról csak tudni lehetett. Számoltak a kabin tervezett földkörüli pályájával is.

Majd előálltak egy rakás leszállóhellyel, amiket „nagy valószínűségű” területeknek neveztek. Ezek egyike Cape Canaveral közelében volt, ide ereszkedne vissza a kabin, ha rögtön a felszállás után valami meghibásodna a hordozórakétában, és kénytelenek lennénk megszakítani a küldetést. Ha az Atlas-szal a küldetés későbbi szakaszában történik valami, de még azelőtt, hogy pályára állítaná a kabint, akkor az űrhajó Afrika nyugati partjai közelében, a Kanári-szigetek környékére érkezne vissza. Abban az esetben, ha minden úgy történik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és a kapszula megkerüli a Földet, arra számíthatunk, hogy a kabin Puerto Ricotól északkeletre száll le – feltéve, hogy a fékezőrakéták időben bekapcsolnak. A Haditengerészet mentőhajóinak többségét ezekbe a nagy körzetekbe telepítette. Pár egység jutott a „kis valószínűségű” területekre is, ahova vészhelyzet esetén érkezhet az űrhajó.

Al feladata volt többek között kidolgozni, hogy a landolást követően miként tud az Asztronauta legegyszerűbben kikecmeregni a kabinból. A legtöbb repülős korábban már elsajátított valamilyen kényszerleszállási technikát vízreszállás esetére, így lényegében a bevett gyakorlatot kellett megfelelően módosítani.
Az Asztronauták vízhatlan szkafandert viselnek majd, és egy kisméretű felfújható csónak is bekerül a kapszulába, amit elővehetnek, ha úgy látják, hogy sokat kell várakozniuk az óceánban. A csónak felszereléséhez egy túlélőkészlet is hozzátartozik, és többek között egy cápariasztó és egy halpucoló kés került. Mindezt a Langleyben berendezett nagy tartályban próbáltuk ki. Itt egy szerkezet hullámokat generált, hogy még inkább élethű legyen a gyakorlat. A végső minősítésre a floridai Pensacola-ban került sor: egy uszállyal kivitt minket az óceánra, ahol a csónakok felfújását gyakoroltuk. Al felügyelte kiképzésünknek ezt a szakaszát: először mindent ő próbált ki, aztán megmutatta nekünk, hogyan csináljuk. Fejébe vette, hogy érdemes lenne kidolgozni egy eljárást arra az esetre is, ha egy víz alá került kabinból kellene kijutnunk. Mint mondta, megtörténhet, hogy az egyik kapszulák elmerül, még mielőtt az Asztronauta kinyithatná az ajtót. Azt javasolta, hogy időben készüljünk fel erre az eshetőségre, így nem esünk pánikba, ha megtörténik.
Így aztán a Langleyben fogtunk egy űrhajót, és beletettük a tartályba. Al egy könnyűbúvár felszereléssel bemászott a kabinba, majd az ajtót rázárták, és víz alá merítették. Megpróbálta kinyitni az ajtót, és oldalra eltolni, hogy aztán kimászhasson a kabinból, de a víznyomás folyton visszanyomta az ajtót a helyére. Végül a hátát az ajtónak vetve a lábával tolta kifelé: ezzel a módszerrel már sikerrel járt. Ezt követően a kabin elkezdett merülni, ő pedig kijött belőle, majd szép nyugodtan felúszott a felszínre. Al elmagyarázta nekünk a technikát, amit aztán mindannyian kipróbáltuk: mindenkinek jól ment a dolog.

Én is hasonló problémák megoldásán fáradoztam, mégpedig abban a csapatban, amelyik az Atlast tökéletesítette. Ez volt az én szakterületem, így megpróbáltam minden olyan munkabeszélésen részt venni, ami azzal foglalkozott, hogy miként rakjuk a kapszulát az Atlas tetejére, és hogyan rögzítsük őket egymáshoz. A kapszula és az Atlas két különböző madárka: több száz kilométerre lévő cégek építették őket – és mindkettő átkozottul bonyolult, sok fejtörést okozó szerkezet. Elképzelhetőnek tartottuk, hogy a hordozórakéta tetejére kerülő kapszula esetleg nem ért szót az Atlas-szal – például a hordozórakétának gondot okoz majd a kabin által jelentett többletsúly, vagy az így keletkező nagyobb légellenállás. Megpróbáltuk időben kiküszöbölni a lehetséges problémákat. Biztosra akartunk menni, ezért felhívtuk az Atlas fejlesztőinek figyelmét arra, hogy a kabint is vegyék számításba hordozórakétáink gyártása során.
 
De fordítva is elsülhet a dolog: az is megtörténhet, hogy az Atlas nem passzol a kabinhoz: például utóbbinak lehet, hogy nem tesz jót az a sok zaj és rázkódás, ami az Atlas gyújtásakor lép fel. Épp ezért a kapszulán dolgozó embereket is figyelmeztetni kellett erre a veszélyforrásra. Mindkét fél munkáját figyelemmel kísértem. Mivel tudtam, hogy egy szép napon megtörténhet, hogy én magam üldögélek odafenn, a rakéta tetején, azt hiszem, a teremben ülők közül mindenki másnál jobban érdekeltek bizonyos kérdések. Olyan voltam, mint a repülőgépeket gyártó cégeknél foglalkoztatott berepülő pilóta. Biztos akartam lenni, hogy a mérnökök – akik nem pilóták – nem felejtettek-e ki valami alapvető dolgot."