Talán kevesen tudják, de az első amerikai asztronautákat egy túlélőkés is elkísérte a világűrbe: volt benne damil és horog is. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Gordon Leroy Cooper írását közöljük:

"A Redstone hordozórakétával foglalkoztam Deke-hez hasonlóan, aki ugyanezt tette az Atlas-szal. A Redstone már jól bejáratott rakéta volt, amikor neve először felmerült a Mercury-programmal összefüggésben. Természetesen, át kellett alakítani, hogy kompatibilis legyen a Mercury űrhajóval, és ez bizony szoros együttműködést igényelt a különböző ügynökségek részéről. Úgy érzem, hogy egy Asztronauta segítsége hasznára volt a programnak. Több okból is. Egyrészt katona voltam, akit egy civil ügynökséghez szerződtettek, így mindkét oldal problémáit meg tudtam érteni. Mérnökként könnyen szót értettem más mérnökökkel. Nagyon elmélyültem a problémák megoldásában, mivel abban bíztam, hogy a végterméken én magam is utazom majd.

A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy a Redstone vajon megbirkózik-e a kapszula többletsúlyával, a nagyobb terheléssel, valamint a komplex rendszerekkel, és ennek ellenére eleget tesz-e az embereket szállító gyorsítórakétákkal szemben támasztott megbízhatósági követelményeknek. Szó szerint több száz értekezletre volt szükség a tervezés és a feladatok összehangolása során – ezeken a találkozókon részt vettek a Szárazföldi Haderő Ballisztikus Rakéta-ügynökségének képviselői (Army Ballistic Missile Agency, ABMA, ez lett később a Marshall Űrrepülési Központ): ők tervezték a Redstone-t. De jelen voltak a Chrysler Corporation, illetve a McDonnell Aircraft Corporation emberei: előbbiek a Redstone-t, utóbbiak a kapszulát építették. Végül nem hiányozhatott a NASA űrprogramjáért felelős csoportjának illetékesei, valamint a startért felelős szervezetek képviselői sem Cape Canaveralról.
A megbeszélések egy része hihetetlenül érdekes volt. Két találkozó különösen élénken él az emlékeimben. Megtörtént, hogy kihelyezett ülésre került sor – ez első alkalommal Dr. Wernher von Braun, majd Dr. Jack Kuettner Huntsville-i otthonában volt: üldögéltünk, kávét ittunk, és egészen pirkadatig beszélgettünk a világűrről. Mindkettőjüket nagyon komolyan foglalkoztatta a világűr már egészen kiskoruk óta, amikor még Németországban éltek, és tele voltak izgalmasabbnál izgalmasabb elképzelésekkel: mit lehetne az űrben kutatni, mi vár minket odakinn.

A csapat többi tagjához hasonlóan én is kivettem a részem jó néhány fejlesztési munkából – ez a rendszeres Asztronauta-kiképzésen felül értendő. Egyik feladatom az egyedi túlélőkés kifejlesztése volt, amit a kabinban akartunk magunkkal vinni. Pilótaéveinkből mindannyian jól tudtuk, hogy a kés szárazföldön és vízen egyaránt nagyon jól jön a túléléshez. Azt is tudtuk, hogy repülésünk során mindkét elemhez sok közünk lesz. Óceánok, őserdők és sivatagok fölött repülünk majd át, és az összes lehetséges vészhelyzetre fel akartunk készülni. Jó néhány késeket gyártó cég küldött számunkra termékmintákat, de egyikkel sem voltunk maradéktalanul elégedettek.

Végül elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot Walter („Bo”) Randall-lal a floridai Orlandoból: Randall profi tervezéséről és speciális kések gyártásáról volt híres. Ő szerelte fel késekkel a kommandós alakulatokat a II. Világháború idején, és még könyvet is írt a késsel folytatott közelharcról. Az első adandó alkalommal Orlandoba repültem, hogy találkozzam vele, és együtt átbeszéljük az elvárásainkat. Bo még soha nem gondolt arra, hogy olyan késeket gyártson, amik megjárják majd a világűrt is, épp ezért kimondhatatlan izgalmat jelentett számára ez a feladat. Megmutatott nekünk egy tervet, amit szerinte számos ponton módosítani lehetne. Sokszor elutaztam hozzá, mire megegyeztünk a kések végleges formájáról – közben leveleztünk egymással, ötleteinket és a késeket postai úton küldözgettük egymásnak, majd döntöttünk.

A végtermék a valaha gyártott legerősebb kések közé tartozik. Kézzel kovácsolták és edzették első osztályú svéd acélból, és olyan erős, hogy véső módjára vágná át még az acélreteszeket is. Valószínűleg ki is vághatnánk magunkat a kabinból, ha nagyon muszáj lenne. A penge közvetlenül a markolatban folytatódik, ami belül üreges: ide kerülnek a túléléshez szükséges további segédeszközök, úgymint: gyufa, horgászhorog, damil, stb. Az üreges micarta markolat vége zárt. A kés olyan ellenálló, hogy akár feszítővasként is lehet használni anélkül, hogy eltörne. Randall összesen kilenc kést készített számunkra: minden Asztronauta számára egyet, valamint két tartalékot. A NASA mérnökeit annyira lenyűgözte Randall, hogy további késeket gyártására kérték meg, amik nagyjából hasonlítanak az eredetiekre, így az alapfelszerelés részeként rá lehet erősíteni egyet-egyet az űrhajó ajtajára, hogy a repülést megelőző, utolsó teszteken már ott legyen.

Amikor Al Shepard visszatért a Freedom-7-nel, úgy döntött, hogy elteszi Randall-kését későbbre – úgy vélte, hogy jóval több hasznát veszi majd egy földkörüli küldetés során – és magához vette a NASA részére készített kések egyikét. Szerencse, hogy így tett, mivel kabinjának mechanikusan záródó ajtaja leesett, amikor az űrhajót a helikopter a repülőgép-hordozó fedélzetére emelte, és a kés odaveszett. Gus Grissom ugyanígy döntött. Ez is szerencsés fordulat volt, hiszen esetében a robbanótöltettel ellátott ajtó meghibásodott, és lerobbant, majd a késsel együtt az egész űrhajó elsüllyedt. John Glenn szintén magával vitte a NASA egyik kését földkörüli útjára, hogy aztán biztonságban és jó állapotban vissza is hozza. Mindannyiunknak volt egy saját kése. Randall két további, speciális Asztronauta-kést is készített a Smithsonian Intézet kérésére, ahol jelenleg is megtekinthetőek. Azt mondta, hogy élete egyik legbüszkébb napja volt, amikor a Smithsonian felkérte erre a munkára."