Az elkötelezett orvos

 2014.07.09. 23:30

We_Seven.jpgBill Douglas volt az asztronauták barátja, bizalmasa és orvosa. Nem sok orvos ült be a centrifugába, és próbálta ki, milyen a 11 g terhelés. Ő megtette. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John H. Glenn írását közöljük:

"Azt hiszem, a hatalmas centrifuga volt a kiképzésünk során használt gépek közül a leglátványosabb. A „Kerék” (Wheel) – ahogy mi hívtuk – a Haditengerészet Gyorsuláskutató Laboratóriumának (Navy's Acceleration Laboratory) egyik bevett tartozéka volt a pennsylvaniai Johnsville-ben, és a tényleges űrrepülés során ránk váró űrhajó-irányítási problémák közül sokat ki lehetett próbálni rajta. Úgy tudjuk, hogy ez a maga nemében a világon a legfejlettebb gép, és szinte a kezdetektől fogva használtuk is. Egy 1,8 x 3 méteres gömbalakú gondolából áll, amit egy 15 méter hosszú kar végére rögzítettek. A kart és a gondolát egy 180 tonnás, 4000 lóerős villanymotor hajtja körbe-körbe, akár óriási sebességgel is. A gépet a gyorsulás okozta terhelés, vagyis a g-erők szimulálására használtuk, ami az űrrepülés meghatározott pontjain ér majd minket. Ilyen például a küldetés eleje, amikor a gravitáció ellenében hatalmas sebességre gyorsulunk. Gyorsulásról akkor beszélhetünk, ha egy mozgásban lévő tárgy megnöveli a sebességét, vagy amikor a tárgy iránya vagy mozgása megváltozik. Ugyanezt tapasztaljuk egy autóban is nagy sebességen, amikor bekanyarodunk egy sarkon, és azt érezzük, hogy testünk a fordulás irányával ellentétes irányba mozdul el. Ha az autó elég gyorsan megy, talán még olyan érzésünk is van, mintha súly nehezedne ránk, és nekipréselne az autó oldalának. A kanyarodás során az autó folyamatosan más irányba téríti ki testünket, utóbbi azonban mindig az egy pillanattal korábbi irányba szeretne tovább menni. Ugyanezt – csak épp ennek sokszorosát – érzi az Asztronauta is, amikor az űrhajóval felemelkedik – leszámítva, hogy esetében az ülésbe préselik az erők, nem pedig oldalra. A gyorsulás erejét g-ben mérik. 1 g a földön megszokott gravitációs erő. Ezen sorok olvasása közben 1 g hat önökre. Ezt annyira megszoktuk, hogy már tudomást sem veszünk róla. Persze, azonnal megéreznék a különbséget, ha ennél nagyobb erők hatnának önökre.

Egyfelől jóval nehezebbnek éreznék magukat. A g-terhelés növekedésével egyenes arányban az emberre saját testsúlyának többszöröse nehezedik. Ez például egy 90 kilós emberre 3 g terhelésnél 270 kilónak megfelelő súly. Ha ennél sokkal nagyobb terhelés ér minket, megtörténhet, hogy gyorsan elveszítjük az eszméletünket. Ezért gyakoroltunk annyit a centrifugán. Itt megtanultuk, miként védekezhetünk ellene annak érdekében, hogy még hatalmas terhelés mellett is működőképes maradjon a testünk és az agyunk. Azt tapasztaltuk, hogy bizonyos feladatok egészen 14 g-ig nem okoznak különösebb problémát. Ekkora terhelés nem vár ránk az űrrepülés során, de inkább biztonsági ráhagyással akartuk próbára tenni önmagunkat. Más, rakétaküldetésekből származó adatokból már tudtuk, hogy milyen erőkre számíthatunk az űrhajóban. Úgy becsültük, hogy nagyjából 8 g lesz a maximum. A Redstone és az Atlas gyorsítórakétákkal végrehajtandó küldetési tervet vagy profilt betáplálták a számítógépbe, ami aztán ennek megfelelően szabályozta a centrifuga motorját, és így a gondolában pontos sebességen és meghatározott ideig szimulálhattuk a későbbiek során ránk váró körülményeket.

A centrifugán egy átlagos menet úgy fest, hogy bemászunk a gondolába sisakunkban - a legkeményebb tesztek alkalmával teljes szkafanderben - a technikusok pedig rögzítenek minket a személyre szabott, egyedi ülésbe. A légmentesen lezárt gondolából a levegő egy részét kivonták, hogy olyan feltételeket biztosítsanak, amire az űrben számíthatunk, és kikísérletezhessük, hogy vészhelyzetben miként használjuk szkafanderünket. A centrifugában töltött idő alatt a levegőt ugyanaz a zártrendszerű életfenntartó rendszer állította elő, mint a tényleges küldetés során. A gondolában elhelyezett műszerfal és a kezelőszervek is pontosan olyanok voltak, mint az űrhajón, és ugyanúgy is kellett használni ezeket, ahogy tesszük majd a küldetés alatt a Mercury-kapszulában. A centrifugán minden menet előtt az orvosok elektródákat és légzésmérőt erősítettek testünkre, hogy folyamatosan nyomon kövessék pulzusunk és légzésünk változásait. Aztán a gondolát úgy fordították, hogy befelé nézzünk, így a g-erők szemből érik a testet, és belepasszíroznak az ülésbe, pont úgy, ahogy a startot követő gyorsulás során is történik majd. Ezt „szemgolyók be”-futamnak hívtuk, mivel ha szemgolyóink képesek lettek volna szabadon mozogni – természetesen, nem tudtak – azt éreztük volna, hogy egészen a szemüreg aljáig hátranyomódnak. A küldetés során a lassulás alkalmával ránk váró terhelést – vagyis negatív g-ket – is szimuláltuk, ilyesmit akkor lenne részünk, ha röviddel a start után meg kellene szakítani a küldetést, amikor a legnagyobb aerodinamikai erők hatnak a kapszulára. Ilyenkor 47000 N/m2 erő (982 pounds per square foot) nehezedne ránk. A küldetés korai megszakítása esetén hamar megszűnne az eddigi terhelés, a g-erők megfordulnának, és a másik irányból hatnának ránk. Hátulról passzíroznának minket előre, és nem az ülésünkbe szegeznének minket, hanem épp ellenkezőleg: ki akarnának emelni onnan, mi pedig nekifeszülnénk a hevedereinknek. Ilyen esetben azt éreznénk, mintha a szemeink ki akarnának ugrani a helyükről, ezért ezt „szemgolyó ki” futamnak hívtuk. Kiképzésünk során párszor kipróbáltuk a centrifugán azt a különösen megterhelő kombinációt, amit „szemgolyók be” menettel indítottuk, majd „szemgolyók ki” üzemmódra váltottunk. Tettük ezt azért, hogy felkészítsük magunkat arra a kevéssé valószínű eshetőségre, ha a küldetés elején a gyorsítórakéta meghibásodna, miközben mi még a tetején vagyunk, és a mentőrakéta nagy gyorsulást produkálva lerántana minket róla. A kapszula ez esetben bukfencezne párat amíg a légellenállás le nem lassítja, és nagyon rövid idő leforgása alatt nagy g-erők egész skáláján mennénk végig. Ha például történetesen 8 g-vel megyünk felfelé, majd hirtelen az ellenkező irányból 8 g hatna ránk, úgy pillanatok alatt 16 g tartományban ér minket terhelés. A centrifugában ezt úgy szimuláltuk, hogy a menet kellős közepén átfordítottuk a gondolát, és két másodperc alatt a „szemgolyók be” „szemgolyók ki” üzemmódra váltottunk. El lehet képzelni, mennyire megerőltető menetek voltak ezek.

De térjünk vissza az átlagos gyakorláshoz. Amikor a centrifuga elindul, lassanként egyre több g-erő hat ránk. Szinte azonnal beleprésel minket az ülésbe. A küldetés elején a gyorsítórakéta útjának szimulálásához a terhelés 4, 5, 6 és 7 g-re emelkedik. Amikor elérjük a 8 g-t, addigra a mellkasunkra nehezedő nyomás akkora, hogy nagyon küzdelmes levegőt venni. Közülünk páran könnyebbnek találták, ha nyögve engedik ki a levegőt. Én személy szerint inkább visszatartottam a lélegzetem, majd egyszerre kiengedtem, ezután újra visszatartottam. Minden izmunkat – a combunkat, a lábikránkat és a karunkat – meg kellett feszíteni, hogy a vér ne rekedjen meg a hasunkban, ahova a nagy g-erők miatt összegyűlik, mielőtt visszatérne a szívhez. A centrifuga kemény dolog, és egy pillanatra sem lazíthatunk: folyton harcban állunk vele. Ha kiengedünk, a vér elkezd agyunkból kiszivárogni, a látásunk elhomályosul, mint a szürkevakság esetében, és ez az ájuláshoz vezető út első állomása. Miután pár másodpercig a maximális, 8 g terhelés ér minket – ez pont annyi, mint egy start alkalmával – a számítógép utasítására a centrifuga motorja lassul, és a terhelés csökkenni kezd. A centrifugán, ami képtelen súlytalanságot szimulálni, fokozatosan 1 g-re mérsékelték a terhelést, majd ismét elkezdték emelni a fékezőgyújtás és a légkörbelépés szimulálásához. Ezúttal újra 8 g-ig emelkedett a terhelés, amikor elértük a képzeletbeli mintegy 100 kilométeres magasságot. Ezután gyorsan visszavették, amíg el nem értük azt a pontot, ahol a küldetési terv szerint a stabilizálóernyőnek ki kell majd nyílnia a valóságban - utóbbi teszi egyenletessé a süllyedést: ezen a ponton hirtelen ismét megugrott a g-terhelés.
A centrifugán tettünk pár érdekes felfedezést is, és ezek az egész program javára váltak. Valaki például javasolta, hogy próbáljuk ki a „szemgolyó ki”-menetet, illetve némi bukdácsolást a fejtámla nélkül. Korábban ugyanis azt hittük, hogy a nagy g-terhelés közben megtámaszthatja a fejünket. Kipróbáltuk a dolgot fejtámla nélkül, és működött. A szkafander oly szorosan ránk simult, hogy már önmagában fejtámlaként szolgált: még ha akartuk volna, se tudtuk hajlítani a nyakunkat, de bólintani sem lehetett a fejünkkel.  A fejtámla kihagyásával némi súlyt spóroltunk meg, és ez fontos szempont volt. Egy repülő szerkezetbe sosem építünk olyasmit, amire nincs szükség.

A gyakorlatok egy része nagyon megerőltető volt. Különböző ideig tartottak attól függően, hogy az űrrepülésnek történetesen melyik szakaszát szimuláltuk éppen a kerékkel: a startot, a pályára állást, a fékezőgyújtást vagy a légkörbe lépést. Ha egy nap pár ilyen menetet végigcsináltunk, biztosak lehettünk abban, hogy aznap már letettünk valamit az asztalra. Idővel azonban hozzászoktunk ehhez az érzéshez. Nem hiszem, hogy a szervezet idővel ellenállóbb lesz a g-erőkkel szemben, de az biztos, hogy gyakorlással különböző technikákat fejlesztünk ki, így könnyebben megbirkózunk velük, és többé-kevésbé hozzáedzzük magunkat a terheléshez. Néha nagyon kellemetlen volt, pláne, ha a forgás közben az ülés kidörzsölte testünknek azt a pontját, amit a legnagyobb nyomás ért. Ezt a kerék után azért még éreztük egy ideig. Mindannyian jó kondiban voltunk, mire odáig jutottunk, hogy elkezdtünk a centrifugán gyakorolni. Rendszeresen edzettünk, és formában tartottuk magunkat. Bill Douglas, a repülőorvosunk minden menet előtt és után alaposan átvizsgált minket. Ha kissé náthásak voltunk, Bill nem engedte, hogy felüljünk a centrifugára. Ha menet közben a fáradtság jelei mutatkoztak rajtunk, nem hagyta, hogy folytassuk a kiképzést. Egy-egy menet végén bemászott a gondolába, és azon nyomban megvizsgált minket mielőtt még kicsatoltak volna üléseinkből, hogy megállapítsa, biztos nem volt-e ránk negatív hatással. Az orvosok sok menet végeztével vér- és vizeletmintát vettek tőlünk, és olyan eltéréseket kerestek, ami a túl nagy igénybevételre utalhat. Bill rendszeresen figyelemmel kísérte a műszereket a centrifuga működése közben, és milliméterpapíron maga előtt látta légzésünket és pulzusunkat. A gondola belsejében egy zártláncú TV-kamera volt felszerelve, hogy Bill lássa az arcunkat, és észrevegye, ha túl nagy megerőltetés érne minket, vagy esetleg elvesztenénk az eszméletünket. Ha bármit észrevett bármit, ami arra utalt, hogy valami nem stimmel, egy kapcsolóval gyorsan megállíthatta a kereket.

Ezen kívül Bill még előttünk ki is próbálta a centrifugát a saját bőrén, hogy előre tudja, min megyünk majd keresztül. Ezt nevezem én igazi páciensközpontú hozzáállásnak. Bill Augerson kollégájával egyetemben - ő segített nyomon követni fejlődésünket, és adott tanácsokat nekünk - Bill Douglas a centrifugában sokszor kipróbálta, hogy milyen lehet az, ha a kapszula elkezd bukfencezni az űrben, és gyors egymásutánban pozitív és negatív g-erők váltogatják egymást. Ilyenkor a fej előre vágódik, és a lábak ki akarnak repülni az ülésből. Augerson és Douglas különböző forgási sebességen és szögben is kipróbálta a centrifugát, hogy megtudják, milyen hatással jár, ha a kapszula különböző sebességen és helyzetben kezd el bukfencezni. Mindent kipróbáltak akár szkafanderben, akár anélkül, emellett a gondolában lévő nyomást is változtatták a tengerszinten tapasztalható légköri nyomástól kezdve egészen a 0,34 Bar nyomásig - alapállapotban ilyen nyomás lesz majd a kapszulában. Az általuk tapasztaltak nyomán kaptunk pár jó tanácsot. Némi fájdalmat éreztünk a nagy g-terheléssel járó meneteken – nagyjából 16 g körül – és Bill Douglas azt javasolta, hogy nyögjünk, és préseljük ki magunkból szavakat, ezzel enyhítve a fájdalmat. Elmondta, hogy a mellkas nyomásának változtatásával a hasüregben összegyűlt vért kipumpáljuk, vissza a szívbe. A pumpaként szolgáló nyögés következtében a nyomás is változik, és ezzel megspórolunk némi munkát a szívünknek. A módszer kiválóan működött, és a keréken jelentékeny mértékben megkönnyített jónéhány menetet.

William Douglas, a Légierő alezredese jóképű, halkszavú repülőorvos volt. Idő előtt őszülni kezdett, előszeretettel tanulmányozta saját teleszkópjával a csillagokat, és az amerikai orvosok közül kétségkívül neki volt a legkivételesebb praxisa. Nem csak végigvezette hét kiemelt páciensét a kiképzés és a tényleges küldetés fizikai megpróbáltatásain, de a barátjuk is volt, az Asztronauták és családjuk bizalmasa és személyi orvosa lett. Valóban nagyon megértő, pácienseire maximálisan odafigyelő orvos volt.
„A fiúkkal együtt én is végigcsináltam a teszteket” – magyarázta – „így egy nyelvet beszéltünk – és sosem dörgölhették az orrom alá, hogy fogalmam sincs arról, amiről beszélek. Kipróbáltam a Redstone teljes küldetési profilját – egészen 11 g-ig. És azokat a profilokat is végigcsináltam, amikről tudtuk, hogy szédülést okozhatnak. Abból indultam ki, hogy baj esetén el tudom majd mondani nekik, hogy ami velük történik, az testük természetes reakciója, és nekem ez a módszer segített. Talán megfogadják a tanácsom, és a hasznukra válhat. Nem mindig tették ezt. Közülük páran nyögtek, hogy megkönnyítsék a légzést, mások nem. Mindannyian rájöttek, hogyan tudnak leghatékonyabban felvenni a harcot az őket érő terheléssel, és mindenkinek más-más módszer vált be. Ezen téren megint csak mindannyian különböztek egymástól. Nincs köztük két egyforma ember.”"

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr456493641

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása