Az első asztronauták segítettek egymásnak kerítést építeni, ugyanakkor nagy volt köztük a verseny, és mindenki szerette volna a többiek elől elhappolni a zsírosabb küldetéseket. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Walter M. Schirra írását közöljük:
"Lehet, hogy mind a heten individualisták voltunk, de ha a helyzet úgy kívánta, képesek voltunk a csapatmunkára is. És kétségtelen tény, hogy a mérnökök egy része kissé neheztelhetett ránk a jobbnál-jobb ötleteink miatt. De úgy voltunk vele, hogy nekünk kell majd repülni abban a kabinban, ezért aztán olyannak is kell lennie, amilyet mi akarunk, és nem pedig olyannak, amilyet ők a tervezőasztal mellett elképzeltek számunkra. Épp elég ideig voltunk berepülő pilóták ahhoz, hogy tudjuk: a mérnökközösség bármikor képes olyan repülőgépet tervezni, ami elméletben ugyan tökéletes, leszámítva, hogy lehetetlenség repülni vele. Így aztán, amikor belementünk egy kis kompromisszumba, átkozottul biztosak akartunk lenne abban, hogy a végeredmény a javunkra váljon.
De azért nem egy rakás vaskalapos, begyepesedett gondolkodású ember voltunk. Egyszer, amikor ellátogattunk a McDonnellhez, az a határozott benyomásunk támadt, hogy szegény mérnökök félelmükben még a lélegzetüket is visszatartják, nehogy valami újabb fura hóborttal rukkoljunk elő. Ezért úgy döntöttünk, hogy kicsit lazábbra vesszük a figurát. Elmondtuk a mérnököknek, hogy azt szeretnénk, ha intézkednének, hogy ne legyünk tengeribetegek a kabinban. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, felszálltunk egy menetrendszerinti járatra, és hazarepültünk – hátrahagyva a mérnököket, hadd tűnődjenek csak az újabb kívánságon. A repülőgépen az előttük lévő ülés támlájának zsebeiből kikandikáló papír „hányózacskók” láttán azonban John Glenn és Al Shepard elhatározta, hogy folytatják az ugratást. Kihúzták a zacskót, és elkezdtek valamit ráfirkantani. „Itt a megoldás a tengeribetegség problematikájára” – írták. „Kérjük, ezt a példányt vessék alá környezeti behatásoknak, úgymint: sópermet-teszt, gomba teszt, teszteljék magas és alacsony hőmérsékleten, valamint rázkódás, ütődés és űrtartalom szempontjából.”
Amikor hazaértünk, a tasakot elpostázták a McDonnell egyik alelnökének. Természetesen, semmi nem lett az egészből. Mindenki tudta, hogy nem igazán aggódunk a tengeribetegség – vagy, ebben az esetben az űrbetegség – miatt. De mégha így is lett volna, nyilvánvaló volt, hogy valószínűleg úgysem lesz elég időnk felnyitni sisakunkat, és bevetni a hányózacskót – gomba ide vagy oda.
Tartottunk egy másik szeánszot is arról, hogy folytassuk-e a Redstone-küldetéseket Al és Gus űrrepülését követően. Mind a heten elleneztük a további ballisztikus küldetéseket, és a NASA mérnökei közül sikerült néhányat a mi oldalunkra állítani. Egyetértettek velünk abban, hogy rögtön az Atlas-szal kellene folytatni, és ideje lenne már valakit földkörüli pályára állítani. Roppant elővigyázatosak főnökeinknek azonban más elképzeléseik voltak. Természetesen, más volt a felelősségük is. De mi csak kötöttük az ebet a karóhoz. Váltig állítottuk, hogy már mindent megtudtunk, amit a Redstone révén megtudhattunk. Azzal érveltünk, hogy szükségtelen mindegyikünknek repülnie a Redstone-nal, mielőtt rátérhetnénk az Atlasra. Úgy véltük, hogy ez gyengítené az igazi célt – ami nem más volt, mint a földkörüli pálya. Végül átment az üzenet. Esetenként előfordult, hogy a NASA vezetői megkísérelték sorainkat szétzilálni, amikor közülünk egy vagy két embert bevittek az irodáikba, és elbeszélgettek velük. De általában tartottuk magunkat a szeánszon hozott döntésekhez. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy mindig mi nyertük meg a meccset.
Noha a legfontosabb kérdésekben többnyire összezártunk, kísérletet sem tettünk arra, hogy mindenben egyetértsünk egymással. Megmaradtunk különbözőeknek. Voltak köztünk vérmérsékletbeli és szakmai különbségek is – habár ezeket megpróbáltuk a csoport javára fordítani. És ez természetes is volt. Nem akartunk egymás agyára menni. Ezt megpróbáltuk elkerülni, nehogy úgy járjunk, mintha egy cserkész őrjárat tagjai lennénk, vagy a „Hét Kicsi Törpe a Mercury-programból”.
Ezért aztán úgy próbáltunk viselkedni, mintha egy vállalat hét alelnöke lennénk, és mindegyikünk más-más osztályt vezetne, de elnököt nem választottunk. Kölcsönösen függtünk egymástól, egész egyszerűen azért, mert különböző szakterületeket felügyeltünk, és különböző feladataink voltak. Ezek némelyike olykor átfedésbe került. A saját szakterületemnél maradva, ott volt például a szkafander esete. Nyilvánvaló, hogy a szkafander esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni a kapszula kialakítását, hiszen a szkafandernek be is kell férnie az űrhajóba – ez John Glenn szakterülete volt. Vagy miként hagyjuk el a kabint ebben a méretes szkafanderben – ez viszont már Al Shepard feladata volt. Ha a karunk és a kezünk bele van gyömöszölve a szkafander ujjába és a kesztyűkbe, vajon képesek leszünk használni a kezelőszerveket – ezt már Gus Grissom felügyelte. Vagy be tudunk-e szerelni két mikrofont a sisakba, ami viszont Scott Carpenter felségterülete volt. Mindezeket össze kellett hangolni. Egy Mercury-hoz hasonló, komplex programban minden kérdés összefügg a többivel.
Mindannyian megpróbáltuk elkerülni, hogy ezekben a kérdésekben szőrszálhasogatók legyünk egymással. De a műszaki viták elől soha nem tértünk ki, valahányszor valami komoly probléma került napirendre. Volt olyan, hogy a többiek nem osztották valamelyikünk véleményét, de addig ütöttük a vasat, amíg konszenzusra nem jutottunk. Természetesen, nem lehetett elvárni, hogy mindenben egyetértsünk. És a NASA is különböző szempontokat akart hallani tőlünk. Sosem érdekelt minket, hogy udvariaskodjunk. Erre nem volt idő. Nagyfiúk voltunk, és el tudtuk viselni az emelt hangot.
De mindvégig jó szomszédok maradtunk. Közösen ástuk ki a kerítéshez a gödröt egymás kertjében. Feleségeinket nagyon szoros barátság fűzi egymáshoz. És a pilótákhoz hasonlóan mi is nagyon nagy felelősséget érzünk egymás iránt. Ha egyikünknek éjjel el kellett repülnie valahova, az lett a vége, hogy a többi hat is vele töltötte az egész éjszakát, hátha segíthetünk. Ettől függetlenül még mindig nagyon rivalizálunk egymással, és mindenki szeretne a többiek elől elhappolni a zsírosabb küldetéseket. Minden pilóta ezt tenné. De azért van némi hasonlóság azzal a hegymászóval, aki elsőként akar feljutni a csúcsra, ahol még senki nem járt előtte. Tudja, hogy nem vághat neki egyedül a hegynek. Tapasztalt mászókból álló csapatra van szüksége, akik majd segítik az útján. Mi is pontosan ezt tettük."
