A Mercury-űrhajó lehetett volna gömbalakú, szárnyas vagy hengeres. Ezeket a lehetőségeket azonban már a kezdet kezdetén elvetették. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John Glenn írását közöljük:
"Aztán ott volt a legnagyobb kihívás, már ami a kapszulát illeti. Amellett, hogy az alkatrészek mindegyikét tesztelni kellett, hogy rázkódás közben és magas hőmérsékleten is képesek lesznek működni, aminek majd űrrepülésünk során ki lesznek téve, a mérnököknek arra is figyelniük kellett, hogy ezekkel a munkálatokkal időben végezzenek. Az űrhajó összeszerelésével párhuzamosan a NASA számos egyéb fontos berendezést is ellenőrzött – ilyenek voltak például a gyorsítórakéták és a hajtóművek, amiket kifejezetten a Mercury-program számára gyártottak és teszteltek. De ide tartozott a hatalmas kommunikációs hálózat, valamint az űrhajót földkörüli útján megfigyelő létesítmények, amiket épp ekkoriban építettek ki a világ minden pontján. És ott voltak maguk az Asztronauták is. Mi jelentettük az élő fogaskereket, amit a megfelelő időben kellett beilleszteni a rendszerbe. Így egy ütemterv alapján kellett dolgoznunk, hogy minden időben elkészüljön, és megbizonyosodjunk arról, hogy minden elem passzol a másikhoz.
Az ütemezés rugalmas volt. Tudtuk, hogy a legkülönfélébb tényezők vezethetnek késésekhez, ilyen például az időjárás, amit nem lehet befolyásolni. Ugyanakkor valakinek jó előre meg kellett álmodni egy ütemtervet, és megpróbálni rászorítani mindenkit a betartására, mivel a programban részt vettek olyan szereplők is, amelyek nem tartoztak a NASA közvetlen irányítása alá, és időre volt szükségük. Az Egyesült Államok Haditengerészetének – ők a mentőhajó-flottát biztosítják – jóval korábban értesülnie kell a start napjáról, hogy segíthessenek a NASA-nak, ugyanakkor eleget tegyenek a többi fontos kötelességüknek.
Mindehhez a feladatok nagyfokú összehangolására és pontos időzítésre volt szükség. Az USA rakétaprogramja . Az Egyesült Államoknak nem volt vesztegetni való ideje, ha lépést akart tartani a Szovjetunióval, ahol javában interkontinentális ballisztikus rakétákat építettek, és feltehetően már az indítóállásokra is helyezték azokat, ráadásul, kiképzett személyzettel is rendelkeztek. Így mialatt az első amerikai rakéták – ilyenek a Thor és a Jupiter közepes hatótávolságú rakéták – megbízhatóságát még Cape Canaveralon javában tesztelték (és időnként rosszul viselkedtek), az USA már elkezdte kiképezni azokat az embereket, akik egy háború esetén útnak indítják ezeket. Emellett indítóállásokat is terveztek, hogy készen álljanak a rakéták fogadására.
Természetesen, a Mercury-program ütemezése teljesen más fajsúlyú problémát jelentett. Annyi ismeretlen tényező volt a Mercury-programban, és a kezdetben annyiszor kellett „elsőzni”, hogy senki nem tudhatta mi lesz belőle a végén. Senki nem tudta pontosan megmondani például, hogy az űrhajó és az Atlas össze lehet-e illeszteni, vagy „párosítani” egymással, amikor ennek eljön az ideje. Természetesen, a legelején még fogalmunk sem volt arról, hogy az emberi szervezet miként viselkedik majd az űrhajó és az Atlas kettősével végrehajtott űrrepülésen. Meg kellett tudnunk a választ.
Legelőször is el kellett dönteni, hogy milyen legyen az űrhajó. A méretét többé-kevésbé meghatározta az Atlas teherbírása. De milyen alakú legyen? Gömbformájú, mint egy műhold? Hengeres, mint egy rakéta? A visszatérés érdekében szárnyai legyenek, akár egy vitorlázógépnek?
A felsorolt lehetőségek mindegyikét szinte már a kezdet kezdetén elvetették. A végleges forma a NASA egyik mérnöke, Maxime Faget, agyából pattant ki. Max korábban rakéták számára fejlesztett orrkúpok kialakításán dolgozott, ezek sajátossága, hogy az ereszkedés alatt egyben kell maradniuk a légellenállás okozta súrlódás közepette. Az egyik ilyen tervet vette alapul az űrhajó formájának kialakítására. Egy hullámos oldalú, inkább zömök formával állt elő, aminek sima, kerek alja és teteje volt, így megjelenésében egy ketchupos üveg tetejéhez hasonlított. Az egész űrhajó egy hatalmas képcsőre emlékeztetett. Kiderült, hogy a McDonnell Aircraft Corporation St. Louisban nagyjából hasonló vezérelvek mentén dolgozott. Így amikor komolyra fordult a dolog, és el kellett kezdeni az űrhajó gyártását, a McDonnell már megépíthetett néhány modellt, amit aztán Faget és mérnökei tesztelhettek. Ezt a formát több mint száz kemény tesztnek vetették alá az ország harminc különböző szélcsatornájában. Kiderült, hogy ez a forma kibírja azt a hatalmas aerodinamikai nyomást, amit az Atlas startja jelent majd. Azt is igazolták, hogy az űrhajó a jellegzetes kialakításnak köszönhetően még egy nagyon fontos dologra képes. A csöppet sem áramvonalas alakja miatt elegendő légellenállás alakul ki ahhoz, hogy a világűrből visszatérve lelassuljon a kabin. Az űrhajó a sebesség és a súrlódás megfelelő egyensúlya miatt nem ég el a légkörbe lépés során. A biztonság kedvéért a NASA mérnökei a kapszula modelljeit egy sugárhajtómű 3300 Celsius fokos lángjában is tesztelték. Vízbe, homokba és betonra ejtették, hogy kiderüljön, vajon képes lesz-e kibírni egy kényszerleszállás során a becsapódást. Mivel a disznók testszövetei nagyon hasonló az emberéhez, egy élő disznót is beszíjaztak egy méretre szabott ülésbe, majd berakták egy kabinba, és ledobták egy aknába. Bebizonyították, hogy még egy szárazföldi durva landolásba sem feltétlenül kell belehalni.
Végül jóváhagyták a formát. Ezután a McDonnellnek ki kellett találnia, hogyan építse meg az űrhajót a lehető legmasszívabbra úgy, hogy ezzel párhuzamosan a lehető legkisebb legyen a tömege. A mérnökök tudták, hogy minden egyes lefaragott kilóval nagyobb lesz az űrhajó hatótávolsága.
A kapszula burkolata kétrétegű elsőosztályú fémből készült. A külső burkolat egy René-41 elnevezésű fémből készített zsindelyből állt, amit hullámossá alakítottak, majd összehegesztettek, hogy ezzel is növeljék a strapabírását. Ki kellett fejleszteni egy speciális hegesztési technikát, hogy a vékony fémlemezek ne törjenek el az eljárás során. A belső burkolat titániumból készült: ez egy könnyű, ellenálló fém, amit sugárhajtóművek számára fejlesztettek ki, és olyan erős, mint az acél, ugyanakkor feleannyit nyom. A két burkolat között vékony rés található, ami további szigetelést biztosít."
