Az amerikai-orosz közös űrrepülés előtt Leonov jelezte, hogy nem tud angolul. „Van rá két éved és két hónapod, hogy megtanuld” - volt a válasz. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az oroszok 1973. május 24-én, a párizsi Légi Bemutató első napján jelentették be az ASTP küldetésére szánt legénységük névsorát. Veteránokra fogadtunk, különösen Vlagyimir Satalovot és Alekszej Jeliszejevet tartottuk esélyesnek, a másik lehetőségnek egy Andrian Nyikolajevből és Vitalij Szevasztijanovból álló legénység tűnt.
De nem így történt. Az elsődleges legénység – oroszul első legénység – egyik tagja Alekszej Leonov volt, aki elsőként sétált a világűrben, társa pedig Valerij Kubaszov fedélzeti mérnök lett, aki 1969-ben repült a Szojuz-6 fedélzetén.
A második legénység Anatolij Filipcsenkoból, egy másik veteránból (Szojuz-7) és Nyikolaj Rukavisnyikov civil mérnökből (Szojuz-10) állt. Ez a szó szoros értelmében tulajdonképpen nem igazi tartaléklegénység volt, de alternatívát jelentett. A szovjetek egy kosztümös főpróbára is sort kívántak keríteni legénységgel a fedélzeten, és ez a Filipcsenko-Rukavisnyikov párosra vár valamikor 1974-ben.
A harmadik és a negyedik legénység – ami a tartalék- és a segítőlegénység kombinációjának felelt meg – négy újoncból állt. Ez volt az első alkalom, hogy a szovjetek egy küldetést megelőzően nevesítették azokat a kozmonautákat, akik korábban még nem jártak a világűrben. A harmadik legénység parancsnoka Vlagyimir Dzsanyibekov, társa Borisz Andrejev civil mérnök volt. A negyedik legénység parancsnoka Jurij Romanenko lett, Alexandr Ivancsenkov mérnök társaságában.
Tom Stafford Párizsba repült, hogy Leonovval együtt álljon a nyilvánosság elé. Vance-szel együtt engem is lefoglalt a Skylab.
Bár akkoriban még nem tudtunk erről, de Leonov és Kubaszov azért kapta meg az Apollo-Szojuzt, mert épp akkoriban törölték a hatvannaposra tervezett Szaljut-küldetésüket. 1973. május 10-én a Szovjetunió egy hatalmas műholdat bocsátott fel, ami Kozmosz-557 néven vált ismertté. Ez igazából egy civil Szaljut-űrállomás volt, amit emberi tartózkodásra szántak. Az eredeti terv szerint Leonov és Kubaszov ennek fedélzetén repült volna.
De a Kozmosz-Szaljuton súlyos problémák jelentkeztek már az első keringés alkalmával: szivárgott az üzemanyaga, és tulajdonképpen sosem sikerült irányításuk alá vonni. A Szojuz startját egy évvel elhalasztották, és úgy tudom, hogy a kozmonauták kiképzését vezető Satalov behívta Leonovot az irodájába, majd ezt mondta: „Azt akarom, hogy te repülj a Szojuz-Apollo-val.”
„De én nem tudok angolul” – felelte Leonov.
„Van rá két éved és két hónapod, hogy megtanuld” – válaszolta Satalov … ez alapján a beszélgetés 1973 májusára tehető.
Két hónap múlva, júliusban a legénységek összesen nyolc kozmonautája, plusz Satalov és Jeliszejev (akik a Szaljut-kudarcig úgy volt, hogy tényleg velünk repülnek) az Egyesült Államokba látogatott. A kaliforniai Long Beachen találkoztunk, ahol a Rockwellnél dolgoztunk.
Korábban már találkoztam orosz kozmonautával – 1965-ben Athénban még magával Leonovval is. Beregovoj és Feoktyisztov 1969 végén látogattak az Egyesült Államokba, Nyikolajev és Szevasztianov pedig 1970-ben. Ezek nem szakmai látogatások voltak, de megerősítették azt a benyomásomat, hogy a kozmonauták – pilóták és mérnökök lévén – alapvetően sokban hasonlítottak ránk: pilótáik igen kifinomultak voltak. Leonov jókedvű és barátságos ember volt, mindig poénkodott, sokban hasonlított Wally Schirrára. Filipcsenkot sosem ismertem ki eléggé. Dzsanyibekov és Romanenko meglehetősen széles látókörű volt, akik nem jöttek zavarba egy-egy nyilvános szerepléstől, meg a többi politikai hantázástól, ami rájuk várt.
A mérnökökkel nehezebb volt közelebbről megismerkedni. Valerij rendes srác volt, de fölöttébb hallgatag. Rukavisnyikovnak nagyon száraz volt a humora, de még mindig jobban hasonlított Alekszejhez és Anatolijhoz. A tartalék- és segítőlegénységek tagjai több időt töltöttek Andrejev és Ivancsenkov társaságában.
Semmi szokatlan előkészületre nem került sor a részünkről, a találkozót nem előzte meg biztonsági megbeszélés. Mindenki abból indult ki, hogy diszkrétek leszünk … pláne, hogy a NASA egy civil ügynökség. Igazából nem sok titkolnivalónk volt az oroszok előtt. Természetesen, nem kémkedtünk, bár nyilván érdeklődéssel hallgattunk minden információt.
Az első találkozás alkalmával egyikünk sem volt valami beszédes a másik fél anyanyelvén … az volt a tervünk, hogy ők angolul, mi pedig oroszul beszélünk majd, de elég nehézkesen értettünk szót egymással. Voltak tolmácsaik – szerintünk a KGB – és egyikükkel sem hagytak minket magunkra. Ekkoriban Dzsanibekovnak és Romanenkonak ment az angol a legjobban, talán ezért is kerültek a küldetés legénységébe. Az oroszok július 21-én mentek haza.
Az első Skylab-küldetés június 22-én egy csendes-óceáni vízreszállással ért véget. (Június 18-án a legénység megdöntötte a világűrben tartózkodás orosz időrekordját; Satalov táviratban gratulált.) A legénység korántsem volt kirobbanó formában – Joe Kerwin a visszatérés utáni első pár órában nagyon rossz bőrben volt – de semmi olyan bajuk nem volt, ami pár napon belül ne múlt volna el.
A legénység bebizonyította, hogy egy hónapig hatékonyan lehet dolgozni a világűrben. A következő legénység – Al Bean, Owen Garriott és Jack Lousma – küldetése kétszer ennyi ideig tart majd. (Egy új árnyékolót telepítenek majd a munkaállomáson, és kicserélnek pár meghibásodott berendezést is.)
Július 28-án szálltak fel. Az egyetlen komolyabb problémát a műszaki egység egyik RCS-segédhajtóművének szivárgása jelentette. Ez ugyan nem hiúsította meg a dokkolást, de gondolkodóba estünk, hogy milyen hatással van a berendezésre, ha két hónapot tölt a világűrben.
Így aztán előhozakodtunk egy ötszemélyes parancsnoki és műszaki egység gondolatával, ami szükség esetén felveheti a legénységet. (Két további ülést be lehetett tenni a parancsnoki egységbe, amit aztán egy kétfős legénységgel, Vance Brandtal és Don Lindtel küldenénk fel.) Ez csak terv volt, ha esetleg bajba kerülnének. A Skylabbel megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy várakozó álláspontra helyezkedjünk.
Szeptember végén az oroszok folytatták emberes űrrepüléseiket. A Szojuz-12 Vaszilij Lazarevvel és Oleg Makarovval a fedélzetén szállt fel. Feltehetően egy módosított Szojuzt teszteltek: a két ember immár szkafanderben utazott. Mindössze kétnapos küldetés volt, és nagyon nem úgy tűnt, mintha bármit is sikerült volna bebizonyítaniuk. Szerintem ez volt Leonov és Kubaszov űrhajója, amivel a Szaljuthoz kellett volna repülniük; legénységgel a fedélzeten is ki kellett próbálni, mielőtt továbbléphettek volna az újabb küldetésekre."
