Egy film is közrejátszott abban, hogy végül megvalósult a szovjet-amerikai közös űrrepülés: ebben egy amerikai asztronautát egy szovjet kozmonauta ment meg. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az újabb J-típusú küldetés, a holdjáróval felszerelt Apollo-16 úticélja a Descartes-kráter vidéke volt. A legénység tagja John Young, Ken Mattingly és Charlie Duke voltak. John az Asztronauta Iroda háttérbe húzódó hőseinek egyike volt, aki igen keményen dolgozott, és gond nélkül megtett bármit, amit csak kértünk tőle. A Gemini-program első emberes küldetésével repült, majd egy másik Gemini-küldetés parancsnoka lett, később Tom Stafford keze alá dolgozott az Apollo-10 küldetésén. Csak azért szorult háttérbe, mert kellemetlenül érintették a nyilvános szereplések, ahol általában lefagyott és egyszavas válaszokat adott. Tudtam, hogy ez milyen érzés, mivel ez nekem is évekig gondot okozott. Nem tudom, hogy valaha leküzdötte-e… de nem tudom, hogy ennek mennyi jelentősége van. Húsz év elteltével John még mindig nem hagyta abba a repüléseket.
Ken Mattingly-t raktam ki korábban a 13-as legénységéből, és most végre lehetőséget kapott az űrrepülésre. Na, meg a jó öreg Charlie Duke, aki a holdkomp első holdküldetésein - a 10-es és a 11-es útján - CapCom volt.
A startot egy hónappal elhalasztottuk – márciusról áprilisra – mivel Charlie Duke tüdőgyulladást kapott. Fel sem merült a helyettesítése, ezt a leckét a 13-as alkalmával már megtanultuk.
A Tizenhatos április 16-án, vasárnap szállt fel, és egy sor apró probléma jelentkezett, ezek közül bármelyik meghiúsíthatta volna a küldetést. Először, még a holdirányú gyújtás előtt, némi szivárgást észleltünk az S-IVB rakétafokozatban, ezt orvosolni kellett.
Az átfordulás és a holdkomphoz dokkolás után Charlie Duke-nak a tervezettnél hamarabb kellett átmennie a holdkompba – az Orionba – mivel a legénység apró darabkákat látott leválni az űrhajó külsejéről. (Kiderült, hogy a fehér festék volt, ami túlzottan lehűlt, és így lepattogott.)
Aztán újabb malőr ütött be három nap múlva, amikor már holdkörüli pályán voltak, és épp készültek leválasztani az Oriont a Casper nevű parancsnoki egységről: az Orion egyik antennája nem megfelelően működött automata üzemmódban, így a legénységnek kézi erővel kellett a helyére csavarni – ezzel is csak több lett a munkájuk. Az Orion segédhajtómű-rendszerének (RCS) szabályozásával is probléma adódott.
Végül minden megoldódott, a két űrhajó különvált, de ekkor jelentkezett mind közül a legnagyobb gond. Valamilyen szokatlan rázkódás miatt Ken Mattingly, aki egyedül repült a Casper fedélzetén, kénytelen volt elhalasztani az SPS-hajtómű gyújtását. Mindent felfüggesztettünk, mivel ennek a hajtóműnek kifogástalan állapotban kell lennie ahhoz, hogy folytathassuk a holdraszállást.
John és Charlie viszont nem várakozhatott korlátlan ideig a holdkörüli pályán: öt keringés után ugyanis a pályájuk úgy alakul, hogy többé már nem szállhatnak le kijelölt leszállóhelyre.
Két teljes keringésre volt szükség ahhoz, mire a MOCR-ben teljesen biztosak voltunk abban, hogy az SPS rázkódása nem a hajtómű súlyos meghibásodására utal. Johnnak és Charlie-nak engedélyt adtunk a hajtóműves ereszkedés megkezdésére, és beolvastuk számukra az új adatokat. John az Orionnal pár méterre a kijelölt céltól landolt. Mivel Charlieval kettejüknek kivételesen hosszú nap volt a hátuk mögött, nyugovóra tértek, még mielőtt belekezdtek volna holdsétájukba. Neil és Buzz annakidején még túl izgatott volt ehhez, de mostanra már nem számított olyan különlegességnek, ha valaki a Holdon volt.
Huszonegyedikén, péntek délelőtt John – Charlieval a nyomában – lemászott az Orion létráján, és megkezdték három holdsétájuk közül az elsőt. Tényleg jó munkát végeztek, távoli krátereket és hatalmas sziklákat kerestek fel, elhelyezték a kísérleti műszereket, noha John véletlenül összetört egyet, amikor megbotlott az egyik kábelben. Nagyon dühös lett miatta. Az egyik kihívást a holdi munkavégzés jelentette: por került az Orion kabinjába, a narancslé pedig beleömlött az egyik szkafander belsejébe.
John, Ken és Charlie huszonhetedikén szálltak vízre. Már csak egy holdraszállás volt hátra.
Amikor 1972 tavaszán visszakaptam repülési engedélyemet, nem sok lehetőség kínálkozott számomra, ha ki akartam jutni az űrbe. Az Apollo-program utolsó holdraszálló legénységei – a 16-os és a 17-es – kiképzése ekkor már hónapok óta tartott. A Skylab legénységeit nem sokkal korábban, 1972. január 18-án jelentettük be nyilvánosan. Az űrsikló költségvetését épp ezidőtájt hagyta jóvá a kongresszus. A fejlesztési munkálatokat egy asztronautákból álló csoport is segítette: Hank Hartsfield, Bo Bobko és Don Peterson dolgozott Jack Swigert keze alá. De az űrsikló legénységgel a fedélzetén legkorábban csak 1977 végén szállhat fel a tervek szerint.
Szerencsére, a Hidegháború megenyhült annyira, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió fontolóra vegyen egy közös, emberes űrrepülést. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások 1969 végén kezdtek komolyra fordulni, bár egészen 1970 végéig egyik oldalon sem mutatkozott túl sok hajlandóság erre.
Furamód a Martin Caidin regényén alapuló Marooned című film volt az egyik tényező, ami a közös küldetést közelebb vitte a megvalósuláshoz. Az eredeti verzió 1964-ben jelent meg, ebben a Mercury-Atlas-10 űrhajó asztronautáját egy szovjet kozmonauta mentette meg. A filmet aktualizálták (Caidin írt egy újabb regényt), ami bemutatta, hogy a Skylab legénységét hogyan mentheti meg a szovjet Szojuz-űrhajós.
A film nem sok pénzt hozott az Egyesült Államokban, viszont jó hatást gyakorolt a szovjetekre, mivel az volt az üzenete, hogy az amerikaiak készek fontolóra venni a nemzetközi küldetéseket. George Low 1970 októberében és 1971-ben is Moszkvába látogatott, a szovjetek közül pedig sokan az Egyesült Államokba utaztak. Ez volt az a pont, amikor a tárgyalások komolyan megindultak. A hivatalos szerződést Nixon elnök 1972 májusában Moszkvában írta alá ."
