Az Apollo-program vége

 2014.02.12. 22:30

Deke_cover.jpgAz Apollo-program utolsó startjára éjszaka került sor, a Saturn-V fénye gyakorlatilag felért egy napkeltével, és a keleti part nagy részét bevilágította. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Úgy tűnt, mintha 1972 második féléve semmi másból nem állna, mint abból, hogy kulcsfontosságú emberek egyre-másra hagyják el a NASA-t. Jim McDivitt lemondott az Apollo program vezetéséről, és az üzleti életbe távozott. Hasonlóképp tett Wernher von Braun is, aki pár éve már a központban dolgozott. Bob Gilruth korábban távozott az MSC éléről. De nem csak a nagy nevek mentek el. Ezidőtájt csökkent a Cape létszáma huszonhat ezerről tizenhárom ezerre. Ugyanakkor, egy éven belül négy, emberes küldetés is várt ránk, beleértve az addigi leghosszabbat.
Az első teendő az utolsó J-típusú Apollo-küldetés, a 17-es előkészítése volt. A legénység Gene Cernanból, Ron Evansből és Jack Schmittből állt. A leszállóhely a Littrow-kráter közelében, a Taurus hegységben – Taurus-Littrow – volt, és mivel mindenki arra számított, hogy belátható időn belül ez lesz az utolsó emberes holdraszállás, az űrhajót telepakolták mindenféle tudományos berendezéssel. Ez lesz a Saturn-V – az 512-es – utolsó repülése emberrel a fedélzetén, és egyúttal az utolsó holdkomp - a 12-es - útja is. A legénység a parancsnoki egységnek az America nevet adta, a holdkomp Challenger lett.

A pályaszámítás sajátosságai miatt a 17-est éjszaka kellett indítani. 1972. december 6-án éjjel órákig küzdöttünk a különböző gikszerekkel, többször felfüggesztettük a visszaszámlálást, így a start a Cape-i idő szerint végül december 7-ére csúszott át: ekkor gyújtottak be a 17-es hajtóművei.
Aznap szó szerint két napkelte volt. Azt mesélték nekem, hogy a felszállás során a rakéta fénye az Egyesült Államok keleti partját, egészen fel, Észak-Karolináig bevilágította.
A küldetés a starttól kezdve egészen a holdkörüli pályára állásig simán ment. A küldetésnek volt jó oldala is: annak érdekében, hogy a Taurus-Littrowra jussunk, a 17-est olyan pályára kellett juttatni, ami baj esetén nem tette lehetővé a szabad visszatérés pályájára állást. Abban bíztunk, hogy minden rendben működik majd.

Tizenegyedikén, a küldetés negyedik napján, Gene és Jack bemászott a Challengerbe, hermetikusan magukra zárták, és leváltak a parancsnoki egységről. „Oké, Houston, a Challenger landolt” – mondta Gene később. Jó nagy nyekkenéssel érkeztek meg a felszínre. „Haver” – hallottuk Gene hangját, aki épp Jack Schmitthez fordult – „ugye még zuhantunk egyet, amikor azt mondtad, hogy állítsam le a hajtóművet, én pedig leállítottam?”
A program történetének leghosszabb és legbonyolultabb holdsétáit hajtották végre – ezek összesen több mint huszonkét óráig tartottak. Nagyszerű volt, hogy Jack Schmitt személyében egy hivatásos geológus is kéznél volt - épp akkor, amikor a legénység narancssárga talajra bukkant a Holdon.
Egy szép ceremóniára is sort kerítettek a Hold felfedezésének „első szakaszának” vége felé, majd három nap múlva, tizenkilencedikén szálltak vízre a Csendes-óceánra. Ezzel az Apollo-program véget ért.

Rögtön a 17-es útja után Chris Kraft behívott az irodájába, ahol Tom Stafford és Vance Brand társaságában várt rám. „Ti lesztek az Apollo-Szojuz legénysége”. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mivel Chris azzal folytatta, hogy Tom lesz a küldetés parancsnoka: én lettem a dokkolóegység-pilóta.
Egy négytagú segítőlegénységet is kineveztek, ami eggyel több volt a szokásosnál, ugyanis egy emberre Moszkvában is szükségünk lesz a küldetés alatt. Ez volt a névsor: Bobko, Crippen, Dick Truly és Bob Overmyer.
Kissé hervasztó hír volt – elvégre, itt vagyok én, az öreg, amerikai asztronauta – de tudomásul vettem a dolgot. Ha egy nagy kaliberű nemzetközi dokkoló küldetésre készülünk, azt szeretnénk, ha tapasztalt pilóta lenne a parancsnok. És Tom a legjobbak közé tartozott.
Ezen kívül 1971 júniusában őt küldték a Szovjetunióba Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev temetésére. Ezért a megbízatásért semmit nem tett, pusztán arról volt szó, hogy ő volt a környéken az egyetlen rendelkezésre álló asztronauta, aki elutazhatott. Ráadásul korábban már jó pár kozmonautával és a szovjet illetékesek közül is sokakkal találkozott. Elfogadtam a döntést. A fenébe is… elvégre a repülés a lényeg. Végre kaptam egy esélyt rá.

Az Apollo-Szojuz Tesztprogram amerikai legénységének névsorát 1973. január 30-án hoztuk nyilvánosságra. Mint kiderült, ezután még öt évet kell várni a következő amerikai legénység névsorának bejelentésére.
Pár nap múlva egy sajtótájékoztatón lehetőségem volt, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak Bill Douglas és Bob Gilruth részére, amiért megtalálták a módját annak, hogy repülési engedélyem 1962-ben történt megvonása után is repülhessek. (Szerintem, Bill Douglas megfizette ezért az árat. Annyit panaszkodott a bürokratikus ügyetlenkedés miatt, ami annakidején a Delta-7 küldetésembe került, hogy komolyan aláásta karrierjét a Légierőnél.)
Chuck Berry-nek és a Mayo Klinikáról Hal Mankinnak is megköszöntem, hogy közreműködésükkel ismét repülhetek. Végül köszönetet mondtam Chris Kraftnak is, amiért beválogatott a legénységbe.

Azt terveztem, hogy amint szükséges lesz, lemondok a legénységek operatív teendőinek irányításáról. Ez azonban 1973 januárjában még korai lett volna. Az ASTP startjára egészen 1975 júliusáig nem kerül sor – erre két és fél évet várni kell. Még nem nevesítették az orosz legénységet, habár a madarak azt csiripelték, hogy Satalovból és Jeliszejevből áll majd. Az intenzív tréning kezdetéig folytathattam az orosz nyelvtanulást és a jelenlegi munkámat.
Legalább három, emberes amerikai küldetést terveztünk 1973-ra. A Skylab program sokéves halogatást követően végre készen állt a startra, sokáig ugyanis az Apollo-program árnyékában maradt, és afféle mostohagyerekként kezelték. A tervek szerint 1973. május 14-én az 513-as számú Saturn-V tetején egy ötemelet magas munkaállomást állítanak majd pályára, amit egy nap múlva követné az első legénység startja, fedélzetén Pete Conraddal, Joe Kerwinnel és Paul Weitz-cel. Feladatuk az űrállomás beüzemelése volt, ahol ezután huszonnyolc napot kell eltölteniük.

A következő legénység – Al Bean, Owen Garriott és Jack Lousma – júliusban kezdené meg ötvenhatos napos küldetését a Skylab fedélzetén. A harmadik legénység – Jerry Carr, Ed Gibson és Bill Pogue – novemberben kezdené meg ötvenhat napos küldetését, esetleg kicsit tovább is maradna, a két korábbi küldetés eredményeinek függvényében.
A három, emberes küldetés során a 116-119 sorozatszámú parancsnoki egységeket használnánk, amiket a 206-209-es sorozatszámú Saturn IB-hordozórakéták állítanának pályára – közülük három a legénység utazására szolgált, egyet pedig egy esetleges mentőküldetésre tartogattunk. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor ilyesmit megtehettünk.)"

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr565811403

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ninimimi 2014.02.13. 11:03:22

Öröm látni, hogy legalább Amerikában nem hagyott mély nyomokat a szovjet propaganda.

"Apollo-Szojuz" - csak így. Érdemes összevetni azzal, ahogyan nálunk a mai napig is fordított sorrendben említi a média, meg úgy, hogy "orosz-amerikai"!

Csak egy érvet mondjon valaki erre a fordított sorrendre! Az orosz katonai megszállásunknak 23 éve vége, a technológia szintekről ne is beszéljünk, a Nyugat (önkéntes) szövetségi rendszerébe tartozunk - továbbá még az ábécé sorrendjére se lehet kenni. Akkor miért nem "Apollo-Szojuz" a hazai médiában is?

Kis ember 2014.02.13. 13:48:01

Az éjszakai kilövésről Asimovot idéztem a blogomban ( vizizene.blog.hu/2012/01/22/2012_januar_211):
És hogy milyen látvány lehetett egy éjszakai kilövés? Erről meséljen Asimov:

Elérkezett a nulla, és a rakéta gőzfelhőbe burkolózott. Visszafojtott lélegzettel, szorongva vártam, hogy fölemelkedjék.

Végül fölemelkedett, és farkán kivirult a roppant, rőt virág. Az emberkéz gyújtotta leghegyesebb, leghatalmasabb tűz, amelyet a világ valaha is látott, fénybe borította az éjszakai partot, egészen a látóhatárig kivilágosodott az ég. Ránk, a hajóra, az egész látható világra hirtelen ráborult egy halvány, rézvörös égbolt, melyen kihunytak a csillagok, alattunk pedig szürkés narancsszínűre vált a sötét tenger.

A néma csendben a mesterséges nap, mely annyira megváltoztatta látható világunkat, egyre följebb kúszott. Aztán – negyven másodperccel a begyújtás után – a hajtóművek körül tomboló orkán hangja átjutott a hajót a parttól elválasztó hét mérföldön, és ránk talált. A rakéta magasan járt már a levegőben, amikor olyan mennydörgő robaj rázott meg bennünket, hogy saját, pillanatnyi napvilágunkhoz saját, pillanatnyi földrengés társult.

A hang és a fény méltóságteljes lassúsággal gyengült, ahogy a rakéta tovább emelkedett, míg vörös foltocska nem lett a magas égen. Ismét leszállt az éj ; előjöttek a csillagok, és elsötétült a tenger. Egy villanás látszott még az égen, ahogy levált az első fokozat, aztán a rakéta már csak csillag volt a csillagok között, amely továbbhaladt, tovább halványult .

És véges-végig hiábavaló lett volna a beszéd, hiszen nem volt mit mondani. Nem találták még fel a szavakat, amelyek kíséretül szolgálhattak volna ennek a nagyszerű holdugrásnak, és én nem kísérleteztem vele.

Ha elég időm lett volna rá, és elég dőre lettem volna hozzá, ha nem szorul el a torkom a látványtól és a hangtól, mely felülmúlt mindent, amit valaha is átéltem, talán megpróbáltam volna szólni a környező világhoz, azt mondani : „Ó, csodák leg­csodálatosabbika ! Ó, szárnyaló emberi szellem, ki meghódítod az űrt, és fékezhetetlenül törsz a csillagok felé ..."

De nem szóltam, nem tudtam szólni, és valamelyik mögöttem álló fiatalember volt az, akinek szavai az űrhajó felszállását kísérték.

Az angol nyelv rendelkezésére álló hatalmas kincsesházából kiválasztotta azt a kifejezést, amely talán a leghívebben fejezte ki legbensőbb érzéseit. – Hát én beszarok – mondta, ahogy tekintete lassan emelkedett. Aztán kieresztette tenorját, hogy csak úgy szárnyalt a fedélzeten hallgató fejek fölött : – Beszaro-o-o-k!

Hát, mindenki a maga módján. Én hallgattam.

(Isaac Asimov: A Hold tragédiája, Budapest, 1979, 291-292p)
süti beállítások módosítása