Az Apollo-program utolsó startjára éjszaka került sor, a Saturn-V fénye gyakorlatilag felért egy napkeltével, és a keleti part nagy részét bevilágította. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Úgy tűnt, mintha 1972 második féléve semmi másból nem állna, mint abból, hogy kulcsfontosságú emberek egyre-másra hagyják el a NASA-t. Jim McDivitt lemondott az Apollo program vezetéséről, és az üzleti életbe távozott. Hasonlóképp tett Wernher von Braun is, aki pár éve már a központban dolgozott. Bob Gilruth korábban távozott az MSC éléről. De nem csak a nagy nevek mentek el. Ezidőtájt csökkent a Cape létszáma huszonhat ezerről tizenhárom ezerre. Ugyanakkor, egy éven belül négy, emberes küldetés is várt ránk, beleértve az addigi leghosszabbat.
Az első teendő az utolsó J-típusú Apollo-küldetés, a 17-es előkészítése volt. A legénység Gene Cernanból, Ron Evansből és Jack Schmittből állt. A leszállóhely a Littrow-kráter közelében, a Taurus hegységben – Taurus-Littrow – volt, és mivel mindenki arra számított, hogy belátható időn belül ez lesz az utolsó emberes holdraszállás, az űrhajót telepakolták mindenféle tudományos berendezéssel. Ez lesz a Saturn-V – az 512-es – utolsó repülése emberrel a fedélzetén, és egyúttal az utolsó holdkomp - a 12-es - útja is. A legénység a parancsnoki egységnek az America nevet adta, a holdkomp Challenger lett.
A pályaszámítás sajátosságai miatt a 17-est éjszaka kellett indítani. 1972. december 6-án éjjel órákig küzdöttünk a különböző gikszerekkel, többször felfüggesztettük a visszaszámlálást, így a start a Cape-i idő szerint végül december 7-ére csúszott át: ekkor gyújtottak be a 17-es hajtóművei.
Aznap szó szerint két napkelte volt. Azt mesélték nekem, hogy a felszállás során a rakéta fénye az Egyesült Államok keleti partját, egészen fel, Észak-Karolináig bevilágította.
A küldetés a starttól kezdve egészen a holdkörüli pályára állásig simán ment. A küldetésnek volt jó oldala is: annak érdekében, hogy a Taurus-Littrowra jussunk, a 17-est olyan pályára kellett juttatni, ami baj esetén nem tette lehetővé a szabad visszatérés pályájára állást. Abban bíztunk, hogy minden rendben működik majd.
Tizenegyedikén, a küldetés negyedik napján, Gene és Jack bemászott a Challengerbe, hermetikusan magukra zárták, és leváltak a parancsnoki egységről. „Oké, Houston, a Challenger landolt” – mondta Gene később. Jó nagy nyekkenéssel érkeztek meg a felszínre. „Haver” – hallottuk Gene hangját, aki épp Jack Schmitthez fordult – „ugye még zuhantunk egyet, amikor azt mondtad, hogy állítsam le a hajtóművet, én pedig leállítottam?”
A program történetének leghosszabb és legbonyolultabb holdsétáit hajtották végre – ezek összesen több mint huszonkét óráig tartottak. Nagyszerű volt, hogy Jack Schmitt személyében egy hivatásos geológus is kéznél volt - épp akkor, amikor a legénység narancssárga talajra bukkant a Holdon.
Egy szép ceremóniára is sort kerítettek a Hold felfedezésének „első szakaszának” vége felé, majd három nap múlva, tizenkilencedikén szálltak vízre a Csendes-óceánra. Ezzel az Apollo-program véget ért.
Rögtön a 17-es útja után Chris Kraft behívott az irodájába, ahol Tom Stafford és Vance Brand társaságában várt rám. „Ti lesztek az Apollo-Szojuz legénysége”. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mivel Chris azzal folytatta, hogy Tom lesz a küldetés parancsnoka: én lettem a dokkolóegység-pilóta.
Egy négytagú segítőlegénységet is kineveztek, ami eggyel több volt a szokásosnál, ugyanis egy emberre Moszkvában is szükségünk lesz a küldetés alatt. Ez volt a névsor: Bobko, Crippen, Dick Truly és Bob Overmyer.
Kissé hervasztó hír volt – elvégre, itt vagyok én, az öreg, amerikai asztronauta – de tudomásul vettem a dolgot. Ha egy nagy kaliberű nemzetközi dokkoló küldetésre készülünk, azt szeretnénk, ha tapasztalt pilóta lenne a parancsnok. És Tom a legjobbak közé tartozott.
Ezen kívül 1971 júniusában őt küldték a Szovjetunióba Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev temetésére. Ezért a megbízatásért semmit nem tett, pusztán arról volt szó, hogy ő volt a környéken az egyetlen rendelkezésre álló asztronauta, aki elutazhatott. Ráadásul korábban már jó pár kozmonautával és a szovjet illetékesek közül is sokakkal találkozott. Elfogadtam a döntést. A fenébe is… elvégre a repülés a lényeg. Végre kaptam egy esélyt rá.
Az Apollo-Szojuz Tesztprogram amerikai legénységének névsorát 1973. január 30-án hoztuk nyilvánosságra. Mint kiderült, ezután még öt évet kell várni a következő amerikai legénység névsorának bejelentésére.
Pár nap múlva egy sajtótájékoztatón lehetőségem volt, hogy nyilvánosan köszönetet mondjak Bill Douglas és Bob Gilruth részére, amiért megtalálták a módját annak, hogy repülési engedélyem 1962-ben történt megvonása után is repülhessek. (Szerintem, Bill Douglas megfizette ezért az árat. Annyit panaszkodott a bürokratikus ügyetlenkedés miatt, ami annakidején a Delta-7 küldetésembe került, hogy komolyan aláásta karrierjét a Légierőnél.)
Chuck Berry-nek és a Mayo Klinikáról Hal Mankinnak is megköszöntem, hogy közreműködésükkel ismét repülhetek. Végül köszönetet mondtam Chris Kraftnak is, amiért beválogatott a legénységbe.
Azt terveztem, hogy amint szükséges lesz, lemondok a legénységek operatív teendőinek irányításáról. Ez azonban 1973 januárjában még korai lett volna. Az ASTP startjára egészen 1975 júliusáig nem kerül sor – erre két és fél évet várni kell. Még nem nevesítették az orosz legénységet, habár a madarak azt csiripelték, hogy Satalovból és Jeliszejevből áll majd. Az intenzív tréning kezdetéig folytathattam az orosz nyelvtanulást és a jelenlegi munkámat.
Legalább három, emberes amerikai küldetést terveztünk 1973-ra. A Skylab program sokéves halogatást követően végre készen állt a startra, sokáig ugyanis az Apollo-program árnyékában maradt, és afféle mostohagyerekként kezelték. A tervek szerint 1973. május 14-én az 513-as számú Saturn-V tetején egy ötemelet magas munkaállomást állítanak majd pályára, amit egy nap múlva követné az első legénység startja, fedélzetén Pete Conraddal, Joe Kerwinnel és Paul Weitz-cel. Feladatuk az űrállomás beüzemelése volt, ahol ezután huszonnyolc napot kell eltölteniük.
A következő legénység – Al Bean, Owen Garriott és Jack Lousma – júliusban kezdené meg ötvenhatos napos küldetését a Skylab fedélzetén. A harmadik legénység – Jerry Carr, Ed Gibson és Bill Pogue – novemberben kezdené meg ötvenhat napos küldetését, esetleg kicsit tovább is maradna, a két korábbi küldetés eredményeinek függvényében.
A három, emberes küldetés során a 116-119 sorozatszámú parancsnoki egységeket használnánk, amiket a 206-209-es sorozatszámú Saturn IB-hordozórakéták állítanának pályára – közülük három a legénység utazására szolgált, egyet pedig egy esetleges mentőküldetésre tartogattunk. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor ilyesmit megtehettünk.)"