Az Apollo-15 legénysége a portól nem látta a leszállóhelyet, így a holdkompot erősen odacsapták a talajhoz, ami utána még odébb is csúszott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A legénység kiválasztását érintő utolsó nagy beavatkozásomra nagyjából ezidőtájt került sor, a Skylabbel kapcsolatban. Legalább három küldetéssel számoltunk, de egy negyedikben is reménykedtünk, és elméleti síkon egy ötödikről is szó volt. Így ehhez mérten volt szükség legénységre is, de a küldetések közül egy sem számít igazából zsákutcának: tizenöt ember közül kilenc joggal számíthatott egy űrrepülésre.
A gond az volt, hogy nagyjából húszan dolgoztak a programban. Pete Conrad, Al Bean, Walt Cunningham és Rusty Schweickart már repült az űrben. A pilótajelöltek P. J. Weitz, Jack Lousma, Bill Pogue, Jerry Carr, Bruce McCandless voltak, illetve páran az MOL-os srácok közül. És rajtuk kívül ott volt még egy egész falka kutató-asztronauta: Ed Gibson, Owen Garriott, Joe Kerwin, Story Musgrave, Bill Lenoir, Bill Thornton, Don Holmquest.
Felmerült, hogy minden legénység egy pilóta-parancsnokból és két kutatóból álljon, de ez így nem volt működőképes: a Skylab teljesen új volt számunkra. Úgy számoltam, hogy legalábbis az első küldetések legénységeiben legalább kettőnek némi tapasztalattal kell rendelkeznie a probléma-megoldás terén.

Az első küldetésre mindenképp egy tapasztalt embert szántam, így kézenfekvő volt Pete Conradot választani. (Pete helyett Tom Stafford még mindig repülhetett volna, de Tomot nem annyira dobta fel a gondolat, hogy egy álló hónapig a Föld körül körözzön.) P. J. Weitz már egy ideje az AAP-nél dolgozott, és jó munkát végzett, így ő lett az első legénység pilótája. És mindenki azt szerette volna, ha az első kutató-pilóta egy orvos lenne, mivel a küldetés huszonnyolc napig tart majd. Joe Kerwin volt a legmegfelelőbb jelölt a posztra. 1971-ben az alábbiak szerint terveztem a küldetéseket:

Alighogy ennek híre ment a szervezeten belül, Walt Cunningham távozott. 1968 végétől az AAP/Skylab projektben dolgozott, és újból repülni akart. Attól még, hogy a küldetésirányítás ezt ellenezte, én még számoltam vele. De ez igazából játék volt a számokkal. Ő ezt elfogadta, de nem akart újabb két évig várni, hogy tartaléklegénységbe kerüljön, így inkább távozott, és az üzleti világban helyezkedett el.
Rusty Schweickartot az első Skylab tartaléklegénységébe raktam, majd egy újabb tartalékparancsnok után néztem. A legesélyesebb jelölt Dick Gordon és Vance Brand volt, mivel ők pár hónap múlva felszabadulnak az Apollo-15-ösből. Dick tudatta velem, hogy a 15-ös után visszavonul, így Vance-hez fordultam.

Egy oroszokkal közös küldetés elméleti lehetőségét leszámítva, elérkeztünk az út végére, már ami a legénységeket illeti. És ezt az Asztronauta Irodában el is mondtam a srácoknak. Igazából a sajtóba is eljutott a híre, hogy azt mondtam többségüknek, hogy „akár pakolhatnak is”, mivel háromszor többen voltunk a kelleténél.
Bejelentésem nyomán nem indult meg éppen tömeges elvándorlás, noha két kutató-asztronauta – Phil Chapman és Tony England – távozott. (England 1979-ben visszajött a NASA-hoz asztronautának, és végül 1985-ben az űrsikló fedélzetén kötött ki.) Mások a NASA-nál vagy a kormányban különböző munkahelyeken helyezkedtek el – Joe Allen a NASA központjába távozott.
A többiek közül páran azért álltak odébb, mert amúgyis váltani akartak: vagy azért, mert letelt a hadsereg kötelékében eltöltött húsz éves szolgálati idejük, vagy egyszerűen csak személyes okokból. (Ed Mitchell például elvált, és új életet akart kezdeni.)

Az Apollo-15 volt a J-típusú holdküldetések közül az első, és a korábbiakhoz képest kétszer annyi időt tölthetett a felszínen. A legénység tagjai Dave Scott, Al Worden és Jim Irwin voltak, és már tizennyolc hónapja készültek a feladatra. (Szóba került, hogy Jim Irwint Jack Schmittre cseréljük, mivel azonban ő már a 17-es legénységéhez tartozott, Jim holdraszállását semmi nem veszélyeztette.)
Talán túl sok is volt a kiképzés. A start előtti egyik utolsó sajtótájékoztató keretében Jim Irwin pár holdkomppal kapcsolatos műszaki problémára panaszkodott. (A legénység a holdkompot Falconra keresztelte, és az Endeavour nevet választotta a parancsnoki egység számára.) Mindig is volt pár malőr, ami az utolsó pillanatban esett be, de ezeket általában nem egy rakás riporter társaságában vitattuk meg.
A Tizenötös 1971. július 26-án, hétfőn szállt fel – ez volt az első emberes repülés, azóta, hogy Jim Fletcher NASA-igazgató lett, és ő is jelen akart lenni a startnál. A felszállás és a holdirányú gyújtás jól ment. Egy-két probléma felmerült a Hold felé menet, de igazából semmi olyasmi nem történt, amit ne lehetett volna megoldani: három nappal a start után holdkörüli pályára álltak.

A 15-ös leszállóhelye a Hadley Apenine Hegységben volt, amire főként azért esett a választás, mert a Hold lehetséges eredetével kapcsolatban adhatott némi útbaigazítást. Mivel azonban a leszállóhely a hegyek között volt, Dave-re és Jimre embert próbáló landolás várt. A végén szinte teljesen függőlegesen kellett leereszkedniük a felszínre. A leszállófokozat hajtóműve pokoli mennyiségű port kavart fel, olyannyira, hogy a legénység nem is látta a leszállóhelyet. Igen keményen fogtak talajt, és ezután a holdkomp még pár métert csúszott is, mielőtt megállt volna. „A Falcon a Hadley alföldjén áll” – mondta Dave a leszállás után.
Három napot töltöttek a felszínen, ezalatt három nagy holdsétát hajtottak végre, aminek során a holdjárót is kipróbálták. Örvendetesebb volt, hogy a holdjáróra szerelt TV-t távirányítással lehetett működtetni a Földről. Dave és Jim elhelyezhette a kísérleti berendezéseket, mintákat vehetett, miközben Ed Fendell – úgyismint Videó Kapitány – kezelte a kamerát: nézhette őket is, de más irányba is elforgathatta a kamerát. Joe Allen kutató volt a holdséták alkalmával a CapCom, és jól tudom, mekkora segítség volt számára a tévé.
A küldetés során hangzott el kedvenc asztronauta-viccem. Dave Scott megpróbált egy mintavételi rudat belenyomni a talajba, de nem járt túl sok sikerrel. Szó szerint hátrébb ment, hogy nekifusson, és lendületből döfje bele. Joe Allen a jelenetet a tévén kísérte figyelemmel, és csak ennyit mondott: „Vigyázz, nehogy véletlenül átlyukaszd.”"

Az amerikaiakat sokkolta, hogy a kozmonauták tizennyolc világűrben töltött nap után nem tudtak lábra állni, a következő legénység pedig nem is élte túl a küldetést. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1970. júniusában, Neil Armstrong kozmonauta-kiképző központba tett látogatásával egyidőben, az oroszok felbocsátották a Szojuz-9-et, fedélzetén Andrian Nyikolajevvel és Vitalij Szevasztijanovval. Tizennyolc napot töltöttek földkörüli pályán, ami akkoriban rekordidőnek számított. Ennek a küldetésnek már volt némi haszna – pláne, ha az ember űrállomásokat akar építeni – és az oroszok azt beszélték, hogy pontosan ezt akarják tenni.
Nyikolajev és Szevasztijanov elég rossz bőrben tért vissza. Az űrhajótól vinni kellett őket, de pár napon belül már lábra tudtak állni, és sétálgattak. Az azonban elég nyilvánvaló volt, hogy sokat kell még tanulni arról, miként lehet ilyen hosszú küldetéseken megőrizni az emberek egészségét.
Az oroszok végül 1971 áprilisában tényleg felbocsátották a Szaljut vagy Szalut nevű űrállomást. A Szaljut pár napos ellenőrzését követően a Szojuz-10 is pályára állt, fedélzetén Vlagyimir Satalovval, Alekszej Jeliszejevvel és Nyikolaj Rukavisnyikovval.

A Szaljuthoz dokkoltak ugyan, de azonnal problémákba ütköztek. Sehogysem tudták kinyitni a dokkolóajtót. Szerintem a Szaljut és a Szojuz közti nyomáskiegyenlítéssel lehetett a gond. A dokkolórendszerek az oroszok számára kemény diónak bizonyultak: a holdprogramjuk számára sem sikerült kifejleszteni egyet. Így aztán a srácoknak fel kellett adni a dolgot, és hazatértek. (A Szojuznak ez a verziója nagyon korlátozott tartalékokkal rendelkezett: csak negyvennyolc órát tudott önállóan üzemelni.)

Hat hét múlva egy újabb kísérlet következett. A Szojuz-11 Georgij Dobrovolszkijjal, Vladiszlav Volkovval és Viktor Pacajevvel a fedélzetén szállt fel. Dokkoltak, majd sikerült kinyitniuk az ajtót, és a Szaljut fedélzetére költöztek.
A terv az volt, hogy harminc napot töltenek odafenn, és jól is ment nekik. Voltak műszaki problémák, beleértve egy kis tűzesetet az állomáson. (Az orosz űrhajókon keverékgázt használtak normál nyomáson, így egy tűz nem jelentett automatikusan katasztrófát.) Volt pár összecsapás Dobrovolszkij és Volkov között. (Volkov korábban már részt vett űrrepülésen, Dobrovolszkij, a parancsnok azonban nem, és Volkov úgy gondolta, hogy ő többet tud a dolgokról. Ez az ostoba orosz rendszer miatt történhetett meg: a parancsnok a légierő kozmonauta-csapatából érkezett, míg a fedélzeti mérnök egy másikból.)

Június 27-én a kozmonauták a páholyból nézhették végig a harmadik N-1 startját: földkörüli pályájukról figyelték, ahogy a rakéta száz másodpercig emelkedett, majd csütörtököt mondott, és meg kellett semmisíteni.
Három nap múlva Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev már a hazautazáshoz készülődött. A légkörbelépés előtt – azután, hogy beindították a Szojuz fékezőrakétáit, és levált a keringőegység – egy szelep véletlenül kinyílt a visszatérő egységben (a landolás előtti pillanatokban kellett volna kinyílnia). A levegő kezdett kiszökni az űrhajóból.
Megpróbálták elzárni – sőt, bedugaszolni – de hiába. A landolás automatikusan történt, de a mentőegységek sejtették, hogy valami történhetett odafenn, mivel nem tudtak kapcsolatba lépni a legénységgel. Iszonyú nagy sokk lehetett számukra, amikor kinyitották az ajtót, és holtan találták a legénységet.

Mindannyian aggódtunk egy kissé. Nemrég Nyikolajev és Szevasztyianov teljesen legyengülten jött vissza … most meg itt egy legénység, ami már belehalt a küldetésbe. Lenne valami a súlytalanságban, ami huzamosabb idő után halálos veszélyt jelent az emberre?
Az oroszok kezdtek kissé nyitottabbá válni. Bejelentették, hogy a legénység halálát műszaki hiba okozta, nem pedig fiziológiai problémáról volt szó.
Amikor értesültünk a halálukról, felajánlottuk, hogy valamelyikünk részt vesz az állami temetésen – ahogy ezt 1967-ben, Komarov esetében is tettük. Ezúttal azonban az oroszok igent mondtak, Tom Stafford pedig repülőre ült.

Az Apollo-14 küldetésével a hátunk mögött ki kellett jelölnöm az Apollo-17 legénységét. Nem voltam híján a jelölteknek. Egyrészt ott volt a 14-es tartaléklegénysége – Gene Cernan, Ron Evans és Joe Engle –, másrészről pedig a 15-ös tartaléklegénysége: Dick Gordon, Vance Brand és Jack Schmitt.
A tudományos közösség meg volt győződve arról, hogy Jack Schmittnek kell repülnie. Végtére is geológus, nemdebár? Még Dave Scott is azt javasolta nekem, hogy Dick legénységét kellene kijelölnöm – Jackkel együtt – mivel szerinte egészen egyszerűen jobbak a többieknél.

Semmi bajom nem volt Jack Schmittel. Geológusként pokolian jó munkát végzett, amikor egy-egy holdi küldetésre felkészítette a legénységeket. Aztán egyre jobban beleásta magát a dologba, átesett a kiképzésen, vadászpilóta lett, meg ilyenek. Én pedig oda soroltam őt, ahova szerintem tartozott: Joe Engle mögé.
Joe-nak asztronautaként voltak hibái – nem sok érdeklődést mutatott az űrrandevúk iránt, hogy csak egyet említsünk – de elképesztően jó pilóta volt. Az X-15-össel is repült, és a Légierőnél már azelőtt megszerezte asztronauta-jelvényét, hogy a NASA megkaparintotta volna őt. Kedves dolognak tartottam, hogy geológust küldjünk a Holdra, de az én munkám nem arról szólt, hogy kedves legyek. Legalább egy emberem volt, akit rátermettebbnek tartottam.
Így a döntés nyilvánvaló volt számomra. A NASA központjának a Cernan-Evans-Engle legénységet terjesztettem fel jóváhagyásra. És elutasították. Olyan volt, mintha kicsit a 13-as körüli hercehurca ismétlődne meg újból.

Így gondoltam egy merészet, és kivettem Joe Engle-t Gene legénységéből, és Schmittet tettem a helyére. Hátam közepére kívántam ezt a beszélgetést Joe-val, de ő felismerte, hogy a döntés túlnőtt rajtam. Jobban fogadta a dolgot, mint amennyire én fogadtam volna az ő helyében.
A 17-es legénységét ebben a felállásban már jóváhagyták: Gene a parancsnok, Ron Evans a parancsnoki egység pilóta, Jack Schmitt pedig a holdkomp pilóta. Azt terveztem, hogy a 15-ös legénységét – Dave Scottot, Al Wordent és Jim Irwint – forgatom vissza, és nevezem ki tartaléklegénységnek. A segítőcsapatba Gene Gordon Fullerton, Bob Parker és Bob Overmyer került.
Al Shepard ismét elfoglalta az Asztronauta Iroda főnöki székét. Tom Stafford pedig a helyettesemmé lépett elő."

Az Apollo-14 negyvenhét éves parancsnoka nem akart annyit sétálni a Holdon, és spórolt a távon: a kijelölt leszállóhelytől inkább távolabb landolt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A Tizennégyes január 31-én délelőtt szállt fel egy negyvenperces csúszást követően, amit az időjárás okozott. (Soha többé nem kockáztattunk még egy villámcsapást.) Az út szokás szerint eseménytelenül telt, és pár óra múlva a 14-es már úton volt a Hold felé.
Aztán beütött egy malőr. A Kitty Hawk, az Apollo-14 parancsnoka egysége levált az S-IVB/holdkomp kettőséről, eltávolodott tőle, megfordult, majd visszajött, hogy dokkoljon a az Antareshez, holdkomphoz.
Stu Roosa a bal oldali ülésből vezette a Kitty Hawkot, és a dokkolófejet az Antares tetején lévő kúpba irányította, majd megnyomta a zárakat aktiváló kapcsolót. De semmi nem történt. Stu újra megpróbálta, ezúttal az RCS segédhajtóműveket is bevonta, hogy némi löketet adjanak. Még mindig semmi.

Természetesen, ha nem sikerül összekapcsolódni az Antaresszel, az egyúttal azt is jelenti, a legénység nem száll le a Holdra. Még kétszer megkísérelték a dokkolást, mindhiába: eltávolodtak a holdkomptól, amíg a küldetésirányítás megpróbált rájönni a megoldásra. Semmilyen nyilvánvaló problémát nem találtak, és arra gondoltunk, hogy esetleg valamilyen csavar kilazulhatott, vagy egy jégdarab szorult a dokkolófejbe.
Végül a következő tervvel álltak elő: Stu vezesse be a Kitty Hawk dokkolófejét az Antares kúpjába, majd nyomja meg a kemény dokkolás kapcsolóját, kihagyva a lágy-dokkolás lépését. Ez működött, és végül minden visszatért a rendes kerékvágásba.

Három nappal később az Antares a Fra Mauro kráter közelében szállt le. „A felszínen vagyunk” – jelentette Ed Mitchell. „Gyönyörűen ment.” Eleget tudtunk már a holdkomp irányításáról, és Al is elég magabiztos volt ahhoz, hogy szántszándékkal a kijelölt leszállóhelytől 90 méterrel távolabb landoljon. Eddel egy holdsétát kell majd végrehajtaniuk errefelé, és úgy gondolta, hogy ezzel megspórolnak egy kis sétát.
Másnap két holdsétára került sor. Egy kerekes kézikocsit vittek magukkal (Modularized Equipment Transporter, MET), ezen kívül pedig csak a szokásos tudományos műszereket helyezték el a Holdon.
A holdséta igazi fénypontjára – legalábbis számomra – a második holdséta végén került sor. A Life magazinban több mint egy évtizede Al arról beszélt, hogy egy napon golfozni szeretne a Holdon. Hát, pont jó helyen volt, így mielőtt visszamásztak volna az Antaresbe, ezt mondta: „Egy mintavételi rúd fogantyúját tartom a kezemben, és történetesen pont egy eredeti hatos vas van az alján. Bal kezemben egy kis fehér golyó van, ami amerikaiak milliói számára lehet ismerős. Most leejtem. Sajnos, a szkafander olyan rugalmatlan, hogy nem tudom két kézzel csinálni … de azért megpróbálok kijönni ebből a homokcsapdából.”
Lendített, de a labda helyett inkább a talajt találta el Újra megpróbálta. Fred Haise, a CapCom a tévén kísérte figyelemmel a fejleményeket: „Nekem jónak tűnik.”
Al nem így látta. „Nyílegyenes ütés” – kommentálta. „Mérföldekre és mérföldekre [szállt].”

Minden másnál több érdeklődést váltott ki Ed Mitchell hatodik érzékkel kapcsolatos „kísérlete”. Egy Zenner-kártyáknak hívott csomagot vitt magával, amin adott szimbólumok és alakzatok voltak. Pár parapszichológussal történt előzetes egyeztetést követően féltucatszor megpróbálta ezeket a szimbólumokat a Hold felé menet, illetve a visszaúton (nem a Hold felszínén) közvetíteni feléjük. Ed később azt mondta, hogy a kísérlet statisztikailag szignifikáns eredményt hozott, mások azonban vitatták ezt.
Szerintem megért egy próbát. A fenébe is, a NASA sem tudhat mindent. És annak ellenére, hogy pár hónappal a start előtt volt egy kis vitánk közel s távol Mitchell volt a legokosabb srác az Asztronauta Iroda környékén. (Ed nem akart a küldetés után a programban maradni, és az Apollo-16 tartaléklegénységébe kerülni, én pedig jeleztem neki, hogy ebben az esetben a 14-essel sem kötelező repülni.)

Tom Paine 1971 márciusában hagyta el a NASA-t. Tomnak nagy csalódást okozott a Nixon-kormány, ami folyton az űrprogram támogatásáról papolt, de igazán sem pénzt, sem időt nem fordított rá. Tom minden erejével azon volt, hogy a kormány kötelezze el magát egy nagy űrsikló, egy emberes keringőegység és az emberes küldetések során újrahasznosítható gyorsítórakéta mellett, de még a NASA-nál sem sikerült mindenkit megnyerni az ügynek. Felejtsük el a Nixon-kormányt, ami a várható költségek láttán kijelentette, hogy kizárt dolog. Szerintem igazából Paine demokrata meggyőződése volt a fő probléma.

George Low lett a NASA megbízott igazgatója. Rengeteg energiát fordított arra, hogy kompromisszumos megoldást találjon, és az Egyesült Államok folytathassa az emberes űrrepüléseket. A javaslatok között egy olcsóbb űrsikló szerepelt, amihez egy emberes keringőegység is társulna – ez utóbbi újrahasznosítható, szilárd üzemanyagú rakétákkal állítanánk pályára.
Végül egy jó republikánus lett a NASA igazgatója James Fletcher fizikus személyében, aki korábban a Utah Egyetem elnöke volt. Ez az állás testhez álló volt számára. A Nixon-adminisztrációnak nem volt pénze az Agnew munkacsoportja által korábban meghatározott ambíciózus programok megvalósítására, ami az Apollo-programot követte volna. De még mindig nem álltak készen arra, hogy kerek-perec kivonuljanak az emberes űrrepülésből.

Sokat segített volna, ha az oroszok folytatják a holdprogramjukat. Bár még mindig nem fújták le, igazából csak vegetált. Az 1969. júliusi bajkonuri nagy robbanás után a következő N-1 1971 júniusában állt az indítóállásra, készen a harmadik tesztrepülésre.
A baleset óta volt egy-két emberes űrrepülésük. 1969. októberében három Szojuz-űrhajó egyszerre keringett a Föld körül – minden különösebb ok nélkül, amennyire meg tudtam ítélni a dolgot. Közülük kettőnek – a Szojuz-7-nek és a Szojuz-8-nak – űrrandevút és dokkolást kellett végrehajtani, míg a harmadikra, a Szojuz-6-ra a másik két űrhajóval egy űrrandevú várt, és filmre kellett vennie a dokkolást.
Azt hiszem, műszaki értelemben volt némi hozzáadott értéke annak, hogy három emberes űrhajót egyidőben próbáltak meg irányítani. A Jóég tudja, nekünk épp elég problémát okozott a parancsnoki egység és a holdkomp. Ennek ellenére inkább PR-fogásnak tűnt a dolog, afféle hamis „elsőzésnek”. Mindenesetre a Szojuz-7 és a Szojuz-8 dokkolása nem sikerült."

Az Apollo-14 negyvenhét éves parancsnokát csak egyvalaki fúrta: ő történetesen pont Alan Shepard szülővárosában élt. Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Egyetlen előnye volt annak, hogy csak és kizárólag egy másik pilóta társaságában repülhettem: az Asztronauta Iroda munkatársai és a repülőgép-üzemeltetésiek közül mindenkivel repültem, így elég jól felmérhettem az embereket. Ez az egyetlen hozadéka volt a dolognak, minden más szempontból a korlátozás csak púp volt a hátamon. Másodrangú állampolgárnak éreztem magam, de ez igazából csak 1970-ben kezdett zavarni engem.
Ennek valószínűleg voltak egyéb okai is. Anya ebben az évben betegedett meg, majd végül meghalt. Apa sem volt túl jó formában. Otthon egy tinédzserkorú fiú várt rám, Marge pedig azt firtatta, hogy meddig folytatom még ezt az életformát, tekintve, hogy az idő ellenem dolgozik, és ekkorra már jelentősen megcsappantak a küldetések. Emellett a NASA-nál megszorításokat vezettek be.

1970. júliusában Wyomingban egy antilop-vadászaton éreztem ismét a szívritmus-zavart. Semmi szokatlan nem volt ebben, leszámítva, hogy hónapok után most jelentkezett először. Soha korábban nem voltam ennyi ideig tünetmentes – legalábbis, gyógyszerek nélkül biztosan nem – így megpróbáltam rájönni, hogy mi változott meg.
A szívritmus-zavar április elején múlt el, az Apollo-13 startja előtt. Épp a Cape-en voltam, és egy náthán próbáltam úrrá lenni, így felkerestem Chuck Berryt, aki vitaminokat diktált belém. Ezeket aztán a későbbiek során is szedtem. A vadászaton a szívritmuszavar az átlagosnál stresszesebb nap után jelentkezett: előző éjszaka sokáig maradtam fenn, reggel pedig korán keltem.

Így aztán egy kis kísérletbe fogtam, és ismét szedni kezdtem a vitaminokat: részletes feljegyzéseket készítettem erről, és rögzítettem szervezetem reakcióit is. Az Apollo-14 előkészületei során, illetve a küldetést követően sem jelentkezett újra a szívritmuszavar.
Ez persze korántsem volt perdöntő orvosi bizonyíték: nem rohanhattam oda Chuck Berry-hez, mondván, hogy hé, figyelj, most már vitaminokon élek – adj egy második csoportos egészségügyi alkalmasságit. Viszont elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy talán reális esélyem lehet erre. Bárcsak találnék egy orvost, aki kiáll értem.

Az Apollo parancsnoki egységét átalakították, nehogy újra bekövetkezzen egy 13-ashoz hasonló baleset. A Tizennégyes startját 1971. január végére tűzték ki, az úticél a Fra Mauro volt, eredetileg a 13-as is itt landolt volna.
Al Shepard nagyon okosan használta ki a felkészülésre kapott extra időt. Legénységével – Stu Roosaval és Ed Mitchellel – tényleg készen álltak az indulásra. Al elképesztő kondiba került, így senki nem aggódott negyvenhét éves életkora miatt. (Elég sok idő eltelt már azóta, amikor a NASA-nál negyven év volt a korhatár az asztronauták számára.)

Az egyetlen aggályt William Loeb, a Manchester Union-Leader kiadója fogalmazta meg New Hampshireből. Azzal az ürüggyel, hogy igazából Al Shepard, New Hampshire szülötte iránti „aggodalom” vezérli, levelet írt a Fehér Háznak, amiben kérdéseket vetett fel Al fizikai állapotával kapcsolatban. Talán bizony az elmúlt években nem fosztották meg repülési engedélyétől? Mi változott meg azóta? Vajon nem túl öreg egy ilyen küldetéshez?
Szegény Chuck Berry-re teljesen rászállt a Fehér Ház, és választ akartak kapni Loeb kérdéseire. Azt hiszem Chucknak végül egy közel tízoldalas levelet kellett írnia, amiben kizárólag orvosi szempontok alapján igazolta Al küldetésben való részvételét. Ez aztán a legkevésbé sem hiányzott, ráadásul teljesen indokolatlan volt.
A start előtt utolsó pár hetet odalenn, a Cape-en töltöttük az elsődleges és a tartaléklegénységgel együtt, utóbbi Gene Cernanból, Ron Evansből és Joe Engle-ből állt. A legénységek a szimulátorokban töltötték az idejüket. Al és Gene olykor-olykor helikopterrel is repült, hogy ráhangolódhassanak a holdraszállásra.
Január 23-án – négy nappal az Apollo-14 tervezett startja előtt – Gene Cernan a helikopterrel túlságosan alacsonyan repült a Cape-et a szárazföldtől elválasztó Indian River fölött. Becsapódott a folyóba, és eszméletét vesztette. Amikor magához tért, a helikopter már süllyedt, a víz pedig lángokban állt körülötte.
Kiküzdötte magát a fülkéből, a lángok alá merült, és kievickélt a partra. Átkozottul szerencsés volt: azt hiszem a legdurvább sérülése egy púp volt a fején, ezen kívül megperzselte a szemöldökét.

Más hangok
Gene Cernan

Amikor Deke bejött hozzám, épp a legénységi szálláson szedtem magam rendbe. Miután megbizonyosodott arról, hogy nincs semmi bajom, azt mondta, hogy pillanatokon belül sajtótájékoztatóra megy. „Szóval” – tért a tárgyra – „pontosan milyen magasan állt le a hajtómű?”
„Deke” – feleltem. „A hajtómű nem állt le. Egyszerűen belerepültem azzal a kurvanyjával a vízbe.”
Deke arca rezzenéstelen maradt. „Talán nem jól hallottad, amit kérdeztem. Pontosan mikor állt le a hajtómű?”
„Ahogy mondtam, Deke. Nem állt le. Csak elcsesztem.”
Elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és megvonta a vállát. „Hát, ha ezt akarod.”
Ez Deke-re vallt. Mindketten pontosan tudtuk, hogy én szúrtam el, de eszébe sem jutott, hogy nyilvánosan meghurcoljon, vagy pellengérre állítson."

A hatvanas években az Egyesült Államokban gyakorlatilag egy angol szakosból is képesek voltak pilótát faragni egy kézikönyv segítségével. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Alig szállt vízre az Apollo-13, máris felfüggesztették az összes további Apollo-küldetéseket a vizsgálat idejére. Tom Paine Edgar Cortwrightot, a NASA Langley-i igazgatóját jelölte ki a bizottság elnöki posztjára. Neil Armstrong képviselte az Asztronauta Irodát.
A bizottság elég gyorsan végzett a munkával: a balesetet emberi mulasztás és tervezési hiba kombinációja okozta. Így is épp elég komoly volt az eset, de még komolyabb lett volna, ha a tartály a holdraszállás után robban fel: ez esetben a legénység sosem térhetett volna vissza a Földre.
A 13-as útja után beválthattam Ken Mattinglynek tett ígéretemet (aki végül nem kapta el a kanyarót): a soron következő küldetés legénységébe tettem, így az Apollo-16 parancsnoki egység pilótája lett, John Young parancsnokkal és Charlie Duke holdkomp-pilótával egyetemben.

A tartaléklegénység parancsnokának Fred Haise-t jelöltem ki, Bill Pogue a parancsnoki egység pilóta, Jerry Carr pedig a holdkomp-pilóta lett: a terv szerint ők alkotják majd az Apollo-19 elsődleges legénységét. (Jim Lovell visszavonult, én pedig nem akartam szegény Jack Swigertet újra megjáratni a Hold körül.) A segítőlegénységbe Tony England, a kutató-asztronauták egyike, és két MOL-tól örökölt asztronauta – Hank Hartsfield és Don Peterson – került.
Ezeket a legénységeket azonban már soha nem jelentettük be. A nyár folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elegendő forrás a két utolsó holdraszállás – az Apollo-18-as és a 19-es – megvalósítására, és végül szeptemberben törölték is mindkettőt. A Tizennégyesé lesz az utolsó H-típusú misszió, de csak 1971 elején száll majd fel.

A Tizenötös küldetése 1971 hátralevő részében követné: ez már egy J-típusú küldetés lenne, legénysége Dave Scottból, Al Wordenből és Jim Irwinből áll majd. A Tizenhatos és a Tizenhetes, az utolsó két J-küldetés útjára a terv szerint 1972 folyamán kerülne sor. Ezután a áttérnénk a Skylabre.
A 18-as és a 19-es útja már eleve kétséges volt az 1972-es pénzügyi év költségvetési hiánya miatt. A 13-as hajszálhíján bekövetkezett tragédiája nagyon megijesztette Bob Gilruthot. Azt ugyan nem hiszem, hogy ő maga próbálta meg törölni a két küldetést, de nem is tett semmit a megmentésükért. Egy szempontból igaza volt. Az általunk alkalmazott rendszer nagyszerű volt az első holdraszállásra, de amikor már a hosszabb holdi tartózkodás került szóba… a pokolba: a Holdon távol vagyunk az otthonunktól és minden segítségtől. Úgy vélte, hogy az amerikai jelenlétre szükség van a Holdon, viszont biztonságosabb körülményeket kell teremteni ehhez. Az Apollo nem ilyen volt.

A magam részéről nagyon igazságtalannak tartottam megkérni valakit arra, hogy egy olyan küldetés tartaléklegénysége legyen, ami számára zsákutca volt – hacsak nem vehet részt utána valamilyen hasonló küldetésen. Dick Gordon, Vance Brand és Jack Schmitt az Apollo-15 tartaléklegénységének tagjaiként ilyesmi zsákutcában találta magát. Ugyanakkor az Apollo-17 legénysége még nem volt kijelölve, és pár hónapig nem is lesz, habár Gene Cernan legénységének volt nagyobb esélye rá. Ugyanakkor Dick csapata is fente a fogát rá, azt remélve, hogy sutba dobom a legénységek kiválasztásának eddig megszokott, rotációs rendszerét.

Ugyanakkor, tehettem valamit az Apollo-16-tal kapcsolatban. A jó öreg Fred Haise a küldetés tartaléklegénységének parancsnoka kívánt maradni, de legénységéből két embert – Jerry Carrt és Bill Pogue-t – áthelyeztem a Skylab-programba: egyikük sem járt még a világűrben. A Skylab startjára még közel három évet kell várni. Rengeteg idejük volt a felkészülni rá. Őket Stu Roosaval és Ed Mitchellel, az Apollo-14 legénységének két tagjával váltottam ki, azután, hogy visszatértek holdutazásukról. .

Más hangok
Joseph Allen

Egyike voltam azon kutatóknak, akik azután kezdtek el repülni tanulni, hogy 1967 asztronauták lettek. Ekkoriban a Légierő egy nagyon praktikus és hatékony eljárást alkalmazott a pilóták kiképzése során: ez nem más volt, mint egy kézikönyv. Az ember megismerkedik az egymásra épülő alapokkal, Ez olyan hatékonyan működött, hogy bárkiből lehetett pilóta – legyen szó akár egy repülőmérnöki diplomával rendelkező paliról vagy egy Yale-en végzett angol szakosról. Feltéve, hogy a követték a kézikönyv útmutatásait.
Ezzel a módszerrel adott szabályokat addig gyakoroltatták, amíg belénk nem ivódtak: olyanok voltak, mint a szentírás. A T-38-as vadászgépek légsebességére szigorú szabály vonatkozott. Nem lehetett a géppel 430 km/h-nál lassabban repülni, mert különben lezuhant.
Ezt a szabályt elég könnyű betartani repülés közben: egy T-38-ashoz hasonló vadászgép ezt a határt gyorsan túlteljesíti. Elég csak megnyomni a gázkart, és már minden rendben is van. A szél és az eső sem lassít le.

A rázós dolog az, hogy a landolás előtt egy T-38-assal jóval lassabban kell repülni 430 km/h-nál. A leszállópálya megközelítése során óvatos fordulót kell közbeiktatni, amivel csökken a légsebesség, ugyanakkor a felhajtóerőre még mindig szükség van. Megtanítottak arra, hogy egyvalami figyelmeztet majd minket egy T-38-as fedélzetén az átesésre – ami azt jelenti, hogy lezuhanunk: némi rázkódás vagy remegés. Ha ez bekövetkezik, akkor nagy bajban vagyunk, pláne, mivel a leszállópálya megközelítése során elég közel kell repülni a földhöz.

Úgy rémlik, hogy akárhányszor egy T-38-cal megközelítettem a leszállópályát, egyszer sem vettem le a szememet a légsebesség-mérőről, hogy megbizonyosodjam arról, hogy nem repülök túl lassan. Még a pilótafülkéből sem nagyon néztem ki, mivel nem akartam megismerkedni azzal a bizonyos rázkódással. Valószínűleg működött a módszer, mivel több ezer órát repült a T-38-assal anélkül, hogy kinyírtam volna magam.
De tisztán emlékszem arra az első repülésre, amikor Deke társaságában landoltam egy T-38-assal. Ő vezette a gépet, én a hátsó ülésen ültem – „másodpilótaként”. Először áthúztunk a leszállópálya fölött – ez afféle köszönésszerűség lehetett a torony részére –, majd eltávolodott, és befordult, hogy megkezdje a leszállást.
Alig kezdtük meg a fordulót, és a gép rázkódni kezdett. Összevissza imbolygott, én pedig már a katapult után nyúltam, abban a biztos tudtam, hogy itt a vég.
A rázkódás amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is múlt  … a gép ismét kezesen repült… végül puhán leszálltunk.

Még nem tértem teljesen magamhoz, amikor kérdőre vontam Deke-et – olyan lazán, amennyire csak tudtam – hiszen ő szemlátomást csöppet sem zavartatta magát a történtek miatt. „Mondd csak, milyen gyorsan mentünk abban a fordulóban?”
„Gőzöm sincs” – felelte.
Ekkor döbbentem rá, mennyire más volt Deke idejében repülni tanulni – a propelleres gépek jóval érzékenyebben reagálnak az időjárásra és a szélre. Deke megtanult érzésre repülni, nem pedig holmi kézikönyv útmutatásai alapján. És ez érezhető is volt abból, ahogy repült."

Houstonban parázs vita alakult ki az Apollo-13 balesete után: egyesek azt akarták, hogy a legénység pihenjen, mások viszont attól féltek, hogy pihenés közben szétfagy a holdkomp. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Elsőre a holdkomp mentőhajóként alkalmazása nem tűnt túl ígéretes megoldásnak: hosszabb ideig tartana a 13-asnak a Hold megkerülésével visszatérni a Földre, mint amennyi időre elegendőek a holdkomp tartalékai. Szóba került, hogy a legénység gyújtsa be az Aquarius leszállófokozatának hajtóművét, és az űrhajó a Hold megkerülése nélkül, közvetlenül induljon vissza a Föld felé.
A probléma ezzel alapvetően az volt, hogy a 13-as még mindig elég gyorsan ment, a leszállófokozat hajtóműve pedig lehet, hogy nem bírja végrehajtani ezt a közvetlen visszatérést. Megtörténhet, hogy csak annyira lassítja le az űrhajót, hogy az végül a Hold megkerülése után nem indul meg a Föld felé, vagy ami még rosszabb: akár be is csapódhat a Holdba.
A robbanás előtt a 13-as begyújtotta főhajtóművét, és megváltoztatta pályáját, ami ettől fogva többé már nem a szabad visszatérés pályája volt. Mindennél fontosabbá vált, hogy az űrhajó visszaálljon a szabad visszatérés pályájára. Ehhez természetesen be kellett üzemelni az Aquariust, be kellett állítani a navigációs platformot, stb.
Jim és Fred végül csak közel hat órával a baleset után gyújthatta be a leszállóegység hajtóművével harminc másodpercesre, ami azt jelentette, hogy történjen bármi, az űrhajó legalább már a Föld felé tart. Nem volt sok választásunk, mint hagyni, hogy a legénység a Hold megkerülésével térjen vissza a Földre. A nagy kérdés az volt, hogy életben tudjuk-e őket tartani addig.

Az első gyújtás alkalmával – és minden más esetben is – a legtöbb fejtörést az okozta, hogy a legénység kezdett kimerülni. Épp a baleset idején készülődtek az alváshoz. A korlátozott áramellátás miatt a parancsnoki egység különösképp lehűlt, ez viszont nem könnyítette meg az elalvást. Nem hiszem, hogy a legénység bármely tagja akár egyszer is kipihente volna magát a küldetés hátralevő részében. (Én sem sokat pihentem. Megfázással küszködtem, így nem éreztem magam valami fényesen. Valaki lefotózott, ahogy a küldetés 100. órájában a konzolnál bóbiskolok. A felvételből én is kaptam egy példányt, ezen egy felirat is olvasható: Jim, Jack és Fred „megköszönik”, hogy figyeltem rájuk…)

Egyik mini-krízishelyzet jött a másik után. Szembe kellett néznünk azzal, hogy a fogyasztási cikkeket – úgymint: levegő, víz és áram – nem lesz könnyű négy napra beosztani, amíg a legénység hazaér. Ezzel párhuzamosan szembesültünk az űrhajóban felhalmozódó szén-dioxid okozta életveszélyes helyzettel is. A holdkomp rendszerét használtuk a levegő „tisztítására”  – abban viszont csak két lítiumpatron volt: ez két ember holdraszállásához elegendő, de három embernek négy napig biztosan nem.
Míközben a személyzet egy része ennek megoldásán dolgozott, vita alakult ki arról, hogy begyújtsuk-e ismét a leszállóegység hajtóművét – ezzel a módszerrel a legénység még péntek előtt hazaérhet. Ugyanakkor még mindig félő volt, hogy az ehhez szükséges hosszú gyújtás minden üzemanyagot felemészt, és nem marad elegendő a pályakorrekcióra, amikor majd földközelbe érnek. (Azt sem akartuk, hogy a legénység túl hamar érjen vissza, mivel a mentőhajóknak el kellett foglalniuk a helyüket. Ez szintén pár napot vesz igénybe.) Végül úgy döntöttünk, megtaláljuk a módját annak, hogy pár órával hamarabb hozzuk őket haza. Egy négy perc és huszonhárom másodperces gyújtásra kerítünk majd sor két órával azután, hogy elérték pályájuk Holdhoz legközelebbi pontját (pericynthion): P C + 2.

A küldetés hetvenhetedik órájában – kevesebb, mint egy nappal a robbanás után – a 13-as megkerülte a Hold túloldalát. Legalább most már hazafelé tartott.
Jim és Fred próbált megbizonyosodni arról, hogy az űrhajó tényleg jó irányba van tájolva. Ez nem volt könnyű, mivel a műszaki egység még mindig szivárgott – az űrhajót tengernyi apró részecske vette körül, amik a nézőkében csillagoknak tűntek. És a legénység most már nagyon kimerült volt. Chuch Berry-vel – akivel ritkán egyezett a véleményünk üzemeltetési kérdésekben – mindketten aggódtunk miattuk.
A P C + 2 gyújtás olyannyira jól sikerült, hogy a pályafelelősök szerint a 13-as legénységének a légkörbe lépés előtt pár órával kell csak egy utolsó kiigazítást végeznie.

Ezután azonban heves vita alakult ki a Küldetésirányításnál. Max Faget a 13-as külső hőmérséklete aggasztotta, és attól tartott, hogy az űrhajó huzamosabb ideig árnyékban maradó részei megfagyhatnak. Gene Kranz is hasonló véleményen volt. Azt akarták, hogy a legénység kezdje meg a passzív hőszabályozást (Passive Thermal Control, PTC) – tehát az űrhajóval lassan forogjanak a kiegyensúlyozott hőeloszlás érdekében.
A gond az volt, hogy a PTC beindítása minimum két órájába telik a legénységnek, és már most is olyan fáradtak voltak, hogy nem voltam biztos benne, hogy képesek lesznek rá. Chris Kraftot a PTC helyett sokkal inkább az  aggasztotta, hogy elfogy az áram. Egy időre valóságos csatatérré változott a Küldetésirányítás. De Gene Kranz volt a küldetésigazgató, és ő elég hajthatatlannak bizonyult: szerinte senkit nem fog érdekelni, mennyire pihente ki magát a legénység azután, hogy az Aquariuson pár cső megfagy és eltörik. Ő nyert, Jim és Fred – Kranz embereinek utasításait követve – hamarabb végzett a PTC-vel, mint azt bárki gondolta volna.
Egyre közelebb értek a Földhöz; másnap, azaz szerdán, felolvastuk nekik mit kell tenniük, hogy átalakítsák a parancsnoki egység lítiumpatronjait a levegő tisztítása érdekében.

Ezzel időt nyertünk, és más dolgok miatt kezdhettünk aggódni. Vajon a parancsnoki egység hőpajzsa megsérült a robbanásban? Vajon az Odyssey-ben életre kel, miután az Aquariust leválasztják róla? Apropó, egy ilyen esetben milyen eljárással válasszuk le a holdkompot?
John Young és Ken Mattingly a szimulátorban voltak, és az ellenőrzőlista összeállításában segítettek. Csütörtökön Ken az MOCR-be jött, hogy beolvassa a listát a legénységnek.
Ez az akadozó kommunikációval és a kimerült, kiszáradt legénységgel igen sziszifuszi feladatnak bizonyult. Aznap éjjel, amikor már végeznünk kellett volna az egésszel, valaki ragaszkodott ahhoz, hogy ébresszük fel Jacket, és tájékoztassuk őt az újabb módosításokról. Ezzel felébresztettük Jimet és Fredet is, akik amúgysem nagyon aludtak. (Az űrhajóban a hőmérséklet a fagypont közelében volt.) Végül Jim megelégelte a dolgot. „Csak a valóban lényeges változtatásokról tájékoztassatok minket.”
Eljött az idő, hogy az Eredeti Hetek közül beszéljen velük valaki. „Tudom, hogy egyikőtök sem tud aludni, annyira hideg van” – mondtam Jimnek – „de talán megpróbálhatnátok előásni a gyógyszeres csomagot, és bevenni pár Dexedrine tablettát.” Az orvosok már egy ideje szorgalmazták ezt, de én hezitáltam, mert amikor a Dexedrine hatása elmúlik, a fiúk még fáradtabbnak érzik majd magukat és még jobban maguk alatt lesznek. De most már közel volt a légkörbe lépés ideje. Jim azt felelte, hogy megpróbálhatja a dolgot, de végül csak pár óra múlva kerített rá sort, amikor már az egésznek nem volt jelentősége.
Ugyanakkor, bár közel voltak, az irányítók azt fontolgatták, hogy némi áramot fel lehetne használni az űrhajó felfűtésére.

A küldetés 138. órájában, péntek reggel, a parancsnoki egységen a holdkomp még mindig rajta volt, majd a legénység leválasztotta a műszaki egységet. Jim Lovell volt a legjobb helyen, hogy pillantást vessen rá, ahogy tovaúszott. „Az űrhajó egész oldala hiányzik az egyik felén.”
Három óra múlva az Odyssey az akkumulátorok révén már teljesen be volt üzemelve, és a legénység is a fedélzetén volt. Aztán az Aquariust is leválasztották. „Viszlát, Aquarius, és köszönünk mindent” – mondta Jim Lovell.
Jack Swigert megköszönte a földi irányítás segítségét – a körülmények ismeretében nagyon klassz pillanat volt. Ezután az Odyssey teljes rádiócsendbe merült, mihelyt belépett a légkörbe. Normál körülmények között a rádiócsend általában három percig tartott. Letelt, és még mindig nem történt semmi. Újabb hosszú perc következett. Aztán az űrhajó útját megfigyelő személyzet észlelte őket, ami azt jelentette, hogy a parancsnoki egység túlélte a légkörbelépést. De a legénységtől még egy árva szót sem hallottunk.
Joe Kerwin volt a CapCom: „Odyssey, itt Houston, vétel.” Egy-két másodpercnek eltelt, mielőtt Jack Swigert megszólalt: „Oké, Joe.”
Újabb három perc következett. Aztán a mentőegység révén már látni lehetett a három ejtőernyőt. Megcsinálták."

A NASA 1970 áprilisában tanulta meg, hogy két hét a kanyaró lappangási ideje. Nagy kapkodás előzte meg az Apollo-13 startját. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-13 startját 1970. április 11-re ütemeztük. Ha minden jól megy, Jim Lovell és Fred Haise a Fra Mauro kráter környékén landol április 15-én, ahol aztán két napot töltenek el. Eközben a parancsnoki egység fedélzetén Ken Mattingly köröz majd felettük, holdkörüli pályán.
Sikerült felülkerekedni az Apollo-program elejét fémjelző problémákon, amikor a legénységek egészségi állapota a start előtti utolsó hetekben rendre megroggyant, és kimerültek. A javulás egyrészt annak volt köszönhető, hogy szembenéztünk a problémával, és visszavettünk a tempóból, és kíméltük őket, másrészt pedig annak, hogy a küldetések ritkábban követték egymást: négy vagy öthavonta került sor egyre.
Április 5-én vasárnap épp a Cape-en voltam, amikor felhívott Chuck Berry, és arról tájékoztatott, hogy Charlie Duke valamelyik gyereke kanyarót kapott. Ezt nem tartottam különösebben aggályosnak: Charlie Duke a tartaléklegénység holdkomp-pilótája volt, és így nem repül a 13-assal.

Aztán Berry elmagyarázta, hogy a kanyaró átkozottul fertőző betegség, ráadásul kéthetes lappangási ideje van, és Charlie bőven megfertőzhette az elsődleges legénységet. Hát, lett nagy kapkodás. Kiderült, hogy Jim Lovell és Fred Haise korábban már túlesett a kanyarón: így mindketten immunisak voltak rá.
Ken Mattinglyről, a parancsnoki egység pilótájáról azonban ez nem volt elmondható. Másnap Berry azt tanácsolta, hogy Ken tíz napig - a kanyaró lappangási idejéig - ne repüljön sehova. Mivel a Fra Maurora az indítási ablak nagyjából öt órás, a gyakorlatban ez egyet jelentett azzal, hogy nem vehet részt a küldetésen.
Két lehetőségem volt. Az egyik az volt, hogy megcserélem az elsődleges legénységet a tartalékkal, de ez igazából már nem volt opció. Az oroszok mindig azt mondták, hogy minden küldetésre két pilótát, illetve legénységet képeztek ki, és az utolsó napig senki nem tudta, melyikük repül majd. Bob Gilruth a Mercury-program idején ugyanezt akarta tenni velünk is, amíg le nem beszélték róla. De a gyakorlatban az oroszok sem alkalmazták ezt a módszert.

Mindig az elsődleges legénység a felkészültebb, és pont. A szimulátoroktól kezdve mindenben elsőbbséget élveztek. A tartaléklegénység jelentette a biztosítékot egy katasztrófa esetén, ha a legénység egyik tagja meghalna egy repülőszerencsétlenségben – amire korábban volt már példa. Senki nem szívesen halasztana el hónapokkal egy küldetést.
A másik lehetőség az volt, hogy csak a parancsnoki egység pilóták cseréljenek helyet egymással, és a tartaléklegénység parancsnoki egység pilótája ugorjon be az elsődleges legénységbe: azaz Swigert kerüljön Mattingly helyére. De ez sem volt egyszerű kérdés. Jim, Fred és Ken egy nyelvet beszéltek, és megtanultak összedolgozni egymással. Ez ugyanígy igaz volt John Young, Charlie Duke és Jack Swigert esetében is. Volt némi közös kiképzésben részük, és a srácok közül páran elég jól ismerték egymást, de azért ez mégsem ugyanaz.

Ha már mindenképp muszáj cserélni, akkor viszont a csere mellett szólt, hogy Ken a parancsnoki egység pilótája volt, és ebben a minőségében a küldetés nagy részében egyedül lesz majd.
Nem volt mit tenni, be kellett hívni Kent, és megmondani neki, hogy valószínűleg nem ő fog repülni. Nem volt kellemes, különösen nem számomra, mivel saját tapasztalatból tudom, hogy ez mit jelent. Megígértem neki, hogy a következő küldetés legénységébe – az Apollo-16-ra – mindenképp bekerül, de mindketten pontosan tudtuk, hogy erre nem sok garancia van: még egy megszorítás, és ugrik az Apollo-16 is. Úgy véltem, hogy tönkretettem az életét.
Leginkább Jim Lovellt kellett győzködnöm, aki nagyon nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy pár nappal a start előtt elvesztette a legénység egyik tagját. (Valószínűleg ugyanilyen könnyűszerrel el is napolhattuk volna a küldetést egy hónappal, de szerintem megrettentünk a halasztás költségeitől. Mai fejjel már buta döntésnek tartom.) Lovellnek természetesen nem volt semmi ellenérzése Jack Swigerttel kapcsolatban, csak le akarta őt tesztelni.

Így aztán április 9-én, csütörtökön Jacket Jim és Fred társaságában egy tizenkét órás teszt erejéig bezártuk az egyik szimulátorba. Riley McCafferty Jack belét is kihajtotta.
Jack korábban két segítőlegénység – Apollo-7 és Apollo-10 – munkájában is részt vett, és 1970. áprilisáig már közel egy éve volt a tartaléklegénység tagja. Egyértelmű volt számunkra, hogy tudja, mi a dolga, és amikor a teszt véget ért, Jim belement a cserébe.

A 13-as startjára április 11-én, szombat délután, az MOCR-nál használatos központi standard idő szerint egy óra után 13 perccel került sor – katonai idő szerint 1313-kor. (A babonásabbak közül voltak, akik nagy jelentőséget tulajdonítottak a küldetés során a tizenhármasoknak.) Ken Mattingly az MOCR-ből figyelte az eseményeket, ahol részben CapCom teendőket is ellátott.
Fogalmunk sem volt arról, hogy elérkezik-e egyszer az idő, amikor egy Saturn V startja rutinból megy majd - mindenesetre az S-IIC második rakétafokozat középső J-2 hajtóműve idő előtt leállt. A megmaradt négynek, valamint az S-IVB harmadik fokozatára szerelt magányos J-2-esnek ezért hosszabb ideig kellett üzemelnie.
Mindazonáltal, a Tizenhármas jó formában állt pályára, majd a holdirányú gyújtás következett. Az Odyssey-nek nevezett parancsnoki egység előbb eltávolodott az S-IVB-től, majd visszatért és dokkolt a holdkomphoz - utóbbit Aquariusnak hívták. Ezután Jim, Jack és Fred a Holdutazás idejére megpihenhetett.

Április 13-án, hétfőn, a küldetés ötvenötödik órájában, nem sokkal este kilenc után a legénység épp befejezte az Aquarius tévés bemutatását, amikor történt valami. A küldetésirányítók egy rutinműveletre - a „kriogén-kavarásra” - kérték meg Jack Swigertet, ez azt jelenti, hogy a műszerfalon átbillent egy kapcsolót, ami beindítja a műszaki egység egyik oxigéntartályának keverőmotorját. A kavarásra azért volt szükség, hogy pontosan meg lehessen mérni a tartályban lévő oxigén mennyiségét.

Később rájöttünk, hogy a tartály belsejében  nem volt szigetelés a drótokon – ezek még hetekkel a start előtt, véletlenül leégtek pár földi teszt alkalmával. A "kriogén-kavarás" alkalmával a drótok szikrát vetettek, majd lángra lobbant a tartály belseje. Amikor pedig túl nagy lett a nyomás, felrobbant … és letépte a műszaki egység oldalát.
Az első jel, amiből a földi irányítás sejthette, hogy baj van, Jim Lovell hangja volt: „Houston, van egy kis problémánk” - mondta a rádión, és ezzel egy időben pár vörös, figyelmeztető jelzés is felvillant az EECOM-konzolon (electrical, environmental and communications) – az űrhajó elektromos hálózatát, belső környezetét és a kommunikációt felügyelte. Rövidesen kezdtek leállni az Odyssey áramellátását biztosító üzemanyagcellák. Az oxigénnyomás csökkent. Bármivel is próbálkozott Gene Kranz küldetésigazgató az embereivel, semmi nem segített. Az Odyssey haldoklott. Nagyjából egy órába telt, mire mindenki rádöbbent arra, hogy a holdraszállás helyett immár az egyetlen cél, hogy a legénységet élve hazahozzuk. Gene a holdkomp beüzemelésére utasította a legénységet, amire általában csak holdkörüli pályán szoktunk sort keríteni.

Amint meghallottam, hogy baj van, átrohantam az MOCR-be. A következő pár órában előkerült Gilruth, Kraft és McDivitt is, valamint három asztronauta: Walt Cunningham, Dave Scott, Rusty Schweickart. Charlie Duke – Mr. Kanyaró – beizzította a holdkomp szimulátort, ahol kipróbálhatott minden műveletet, mielőtt azokat továbbították volna a legénység részére.
Kranz alig valamivel a baleset után átadta az irányítást a másik csapatnak, mivel úgy számolt, hogy a következő napokban kipihent és éber emberekre lesz szükség. Glynn Lunney csapatán volt a sor, ők felügyelték a holdkomp beüzemelését, ami elég komplikált feladat volt. A holdkomp inerciális navigációs rendszerének megfelelő konfigurálása egyike volt azoknak a teendőknek, aminek feltétlenül jól kellett sikerülnie – máskülönben a legénységre ugyanaz vár, amit Dick Gordon is tett a 12-esen: a manőverezés előtt a csillagok helyzete alapján be kell tájolni a holdkompot."

Azt nagyjából mindenki tudja, mit mondott Neil Armstrong, amikor a Holdra lépett. De tudjuk-e, mit mondott a Holdra lépő második parancsnok? Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1969. november 12-én délelőtt vihar csapott le a Cape-re: nem mondható, hogy ideális körülmények lettek volna a starthoz. Egy Saturnt viharban is fel lehet bocsátani, az űrsikló startjához viszont jobb időjárásra van szükség, ha esetleg vissza kellene térnie a kiindulási helyre.
Újdonsült helyettesem, Tom Stafford feladata volt a legénység ébresztése. Én a személyzet munkájában vettem részt Jim McDivitt-tel és Rocco Petrone-val egyetemben. Nixon elnök is jelen volt, aki a visszaszámlálást felügyelő teremből nézi majd végig a startot. Azt nem állíthatom, hogy Nixon jelenléte miatt akartuk a rossz időjárás ellenére is megkísérelni a startot. Az időjárás a határértékeken belül volt. De az is biztos, hogy jelenlétében nem szívesen napoltuk volna el az indítást.

Az Apollo-12 a terv szerint szállt fel. Harminchat másodperccel később egy légköri zavar miatt megszakadt a kommunikáció, és telemetriai adatokat sem kaptunk: huszonhat másodpercre minden eltűnt. Aztán legközelebb Pete Conrad hangját hallottuk, aki Jerry Carr-nak, a CapCom-nak ezt mondta: „Eltűnt a platform, skacok.”
A platform a parancsnoki egység navigációjának szerves részét képezte, és hivatkozási pont gyanánt szolgált minden más rendszer számára. Ezt akarná az ember a legkevésbé „elveszteni” egy küldetés során.
A Saturn viszont továbbra is működött: saját navigációs rendszere megfelelő pályán tartotta. De a parancsnoki egységgel komoly volt a gond. Aztán Pete jelentkezett be, és közölte, hogy az összes üzemanyagcella leállt, a parancsnoki egység pedig akkumulátorról megy.
Jerry Griffin volt a küldetésigazgató, és ebben a minőségében ez volt az első küldetése. Végigkérdezte embereit, és amíg a probléma megoldását sürgette, a hatalmas, első rakétafokozat menetrend szerint leállt. Pete aztán jelentette, hogy az üzemanyagcellák visszajöttek, és azt mondta: „Nem esküdnék meg arra, hogy nem villám csapott belénk”.

Pontosan ez történt. Az űrhajóba kétszer csapott villám, először 1800 méteren, majd még egyszer, ezúttal 4200 méteren. A kisülés nem okozott különösebb fizikai kárt, de rövid időre túlterhelte az űrhajó áramköreit. Ez okozta a platform leállását. Rázós döntéseket kellett hozni, amikor végül a 12-es biztonságos földkörüli pályára állt. A platform nélkül nem utazik senki sehova: ezt a csillagok alapján újra kellett kalibrálni. Ez időigényes folyamat volt, ugyanakkor Dick Gordon nagyon gyorsan végzett vele.
Emellett az űrhajó biztonságos voltáról is meg akartunk bizonyosodni. Akkor nem tudtuk felmérni, mekkora kárt okozott valójában a feltételezhető villámcsapás. Például, mi van akkor, ha az ejtőernyő-rendszer megsérült? (Erről konkrétan szó volt, és végül arra a következtetésre jutottunk, hogy ez esetben a legénység úgysem térhet haza élve. Akkor viszont már miért ne szállhatnának le a Holdra?)
A következő órában a telefonvonalak égtek Houston és a Cape között, a döntés azonban Jerry Griffin kezében volt. A parancsnoki egység rendszereiért felelős embereket végigfuttatta az ellenőrzőlistákon, és minden jónak tűnt – leszámítva persze, hogy igazából tizenkilencre húztunk lapot, hiszen ez a villám mégiscsak végigfutott az egész űrhajón.
Griffin azt tanácsolta főnökének, Chris Kraftnak, hogy szerinte a 12-es megkezdheti a holdirányú gyújtást. Így is történt.

Négy nap múlva Pete Conradon volt a sor, hogy lekecmeregjen a holdkomp létráján, és a Hold felszínére lépjen. „Az anyja” – mondta – „lehet, hogy ez kis lépés volt Neilnek, de számomra nagy.” Nos, Pete pár centivel alacsonyabb volt Neilnél, és az Intrepid lábai nem süllyedtek meg annyira, mint az Eagle-é.
Amikor hátranézett, ezt mondta. „Kitaláljátok, mit látok a kráter oldalán csücsülni? A jó öreg Surveyort.” Mindössze pár száz méterre voltak tőle. Ritka pontos célzás volt.

Miután Pete, Dick és Al hazatért, a Dave Scottból, Al Wordenből és Jim Irwinből álló tartaléklegénységüket neveztem ki az Apollo-15 elsődleges legénységének. Pete Conrad és Al Bean át akart menni az Apollo Applications programba – ezt nemsokára hivatalosan Skylabnek hívják – de még mindig ott volt nekem Dick Gordon, akivel számolhattam egy Apollo-legénység összeállításánál. Őt neveztem ki az Apollo-15 tartaléklegénységének parancsnokának, Vance Brand pedig a parancsnoki egység pilótája lett.
Ha minden rendben megy, ez a legénység repül majd az Apollo-18-cal, a nyolcadik küldetéssel, ami leszáll a Holdra. Abból kiindulva, hogy addigra már eléggé belejövünk a dologba, úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Jack Schmittnek, és őt nevezem ki holdkomp-pilótának. A segítőlegénység három kutató-asztronautából – Joe Allen, Karl Henize és Bob Parker – állt.

Más hangok
Thomas Stafford

Nagyon szoros munkakapcsolatban álltam Deke-kel amíg főasztronautaként dolgoztam neki 1969 nyarától 1971 elejéig, amíg Al Shepard vissza nem tért erre a posztra. Naponta olyan háromszor, négyszer is találkoztunk egymással.
Bár túl voltunk a holdraszálláson, mégis pokoli sok tennivalónk volt. A holdraszállások egyre bonyolultabbak lettek, és az elkövetkező pár évben három vagy négy hónapos szünetekkel kívánták indítani a küldetéseket. Nem engedhettük meg magunknak, hogy leeresszünk.
Deke biztosan nem. Ezidőtájt hétközben – és a hétvégeken is – sokáig dolgoztunk, mivel nem tehettünk mást. Mindannyian megfizettük ezért az árat, és egyre csak azt kérdeztük magunktól, hogy megéri-e. Aztán mindig oda lyukadtunk ki, hogy igen.
Nem mindenki hozzánk hasonlóan viszonyult a munkához. Az egyik asztronautát – Donn Eisele-t – 1969 végén ki kellett rúgni. Egészen az Apollo-7-es küldetéséig nagyon jó munkát végzett, de aztán a magánéletében változás történt – elvált és újranősült – és szakmai munkája szétesett. Elvesztette érdeklődését a munkája iránt, így Deke-kel együtt leültünk vele az év végén, és megmondtuk neki, hogy ideje távoznia. Meg azt is, hogy hatvan napja van erre.
Sam Phillips, aki féllábbal már a Légierőnél volt, megsajnálta Donnt, és elintézte, hogy a NASA Langley központjába helyezzék át munkaideje egy részében, és így szolgálati jogviszonya is megmaradt. (Akkoriban Donn-nak még pár éve hátra volt a nyugdíjig.)
A döntés mögött nem személyes okok álltak: John Young is nagyjából ezidőtájt vált el, és nősült újra. A különbség csupán az volt, hogy Donn nem végezte el a munkáját.

1969 őszén az elnöki munkacsoport Spiro Agnew alelnök vezetésével nyilvánosságra hozta az amerikai emberes űrrepülés jövőjével kapcsolatban megfogalmazott ajánlásokat. Elég ambíciózus tervet vázoltak: egy újrahasznosítható űrsikló kifejlesztését, valamint egy hosszú távra szóló emberes űrállomás megépítését sürgették. Egy űrbeli „vontató” (space tug) szintén a program részét képezte – ez kizárólag a világűrben üzemelt volna – az űrállomástól állt volna geoszinkron pályára, de akár leszállhatott volna a Hold felszínére is.
Egy emberes Mars-utazás gondolata is körvonalazódott, amire a terv szerint az 1980-as évek derekán kerülne sor. Ezt nem tartottam túl valószínűnek, legalábbis semmiképp sem a munkacsoport ütemezésében. Rengeteg dologról még csak fogalmunk sem volt.
Ugyanakkor volt egy hozadéka ennek a hosszútávú, stratégiai tervezésnek. Valaki kitalálta, hogy egy Antarktiszon létesített tudományos állomás modellezi leginkább az űrállomáson vagy a holdbázison tapasztalható körülményeket. Így aztán különböző NASA központoktól jelentkeztek páran az utazásra, én képviseltem az MSC-t Bob Thompson (a Skylab program vezetője) és Dave Scott társaságában.

Akkoriban – 1970. januárjában – az átlagos turisták még nem utaztak tömegével a Déli Sarkra, mivel egész egyszerűen rohadt nehéz volt gépet szerezni oda. Számomra ugyanakkor elég nyilvánvaló volt, hogy szükség van rendszeres látogatásokra: lehetnek akár a világ legmotiváltabb emberei is, gondot okozhat, ha hónapokra összezárják őket földkörüli pályán vagy a Holdon. Ez az utazás döbbentett rá, hogy egy Mars utazáshoz közel sem tudunk eleget az emberi tényezőkről.

Más hangok
Robert Thompson

Deke-et a Langley-s időszak kezdetétől ismertem, ahol az egyik Mercury-szimulátor épp az irodám tőszomszédságában volt. Emlékszem, hogy kissé idegesített a lárma – a szimulátor ugyanis mindig csattant egyet, amikor megmozdult. Különösen egyvalaki idegesített, aki folyton ott volt. Később kiderült, hogy Deke volt az.
Az 1960-as évek elején mentőrendszereken dolgoztam, így munkánk során nem találkoztunk egymással. Majd amikor az Apollo Applications programba kerültem, a legénység műveletiektől főként Deke helyettesével, Tom McElmurry-vel álltam kapcsolatban.
De aztán a Déli sarkra tett utazás alkalmával lehetőségem volt jobban megismerni Deke-et. A visszaút során megálltunk Új-Zéland Déli Szigetén, és ekkor Deke felvetette: „Mi lenne, ha egy vadászat erejéig még maradnánk?” Sosem nem törtem magamat a vadászatért, de semmi jónak nem akartam elrontója lenni. Így aztán Deke mindent leszervezett.
Aztán egyszer csak ott álltunk a Déli Sziget Alpokjában, elég zord hegyek között. Kiderült, hogy egy ajtó nélküli kis kétszemélyes Bell helikopterrel megyünk vadászni. A pilóta a gép közepén ült, Deke meg én kétfelől ültünk, a székek sarkára szíjazva, lábunk pedig odakinn, a csúszótalpon volt. Így röpködtünk a hegyeken át, miközben megpróbáltuk felkutatni az állatokat.
Még mindig magam előtt látom, ahogy Deke a kötél végén himbálózva próbál egy hegyi kecskét az egyik kanyonból becserkészni. Miután hazaértünk, az MSC-nél senkinek sem meséltem el, hogy Deke a vadászat alkalmával korántsem vette olyan komolyan a repülésbiztonsági szabályokat, mint tette azt megszokott környezetében és az irányítóasztaloknál."

Az USA 1 milliárd dollárt költött arra, hogy emberek kémkedhessenek a világűrből, aztán lefújták az egészet: az egyik ok az volt, hogy 1965 óta sokat fejlődtek a kémműholdak. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Több mint három év leforgása alatt tizenhét pilóta került a MOL-programba [Manned Orbiting Laboratory], többségük a Légierőtől érkezett, de voltak páran a Haditengerészettől és a Tengerészgyalogságtól is. Az eredeti tervek szerint a program 1968-ben indult volna, de a startot mindenféle anyagi természetű és tervezési problémák miatt egyre halogatták.
Habár 1969 tavaszán úgy tűnt, hogy az összes technikai jellegű problémát sikerült helyrepofozni, az első küldetésre még mindig három évet kellett várni. Aztán hirtelen – szerintem június elején – a MOL-t törölték.

Állítólag személyesen Nixon elnök állíttatta le pénzügyi megfontolásból. (A MOL addigra már több mint 1 milliárd dollárba került.) A NASA épp készült beindítani az Apollo Applications programot. Mit kezd az ország két űrállomással?
De voltak más szempontok is. A legénység nélküli kémműholdak 1965 óta annyit fejlődtek, hogy kiváltották a MOL-t. A titkosszolgálatoknál startra készen álltak ezek a legénység nélküli madárkák: egyhuzamban három hónapon át üzemelhettek, majd a jó minőségű felvételeket tartalmazó filmet visszajuttatták a Földre. Az igazi kérdés az volt, hogy egyáltalán miért kellenek emberek ehhez a kémkedéshez?
Így a tizennégy megmaradt MOL-pilóta hirtelen elvesztette munkakörét. (Közülük ketten addigra visszavonultak, egyik társuk pedig meghalt.) George Müller viszont azt akarta, hogy vegyem fel őket.

Elmondtam, hogy semmi szükség rájuk. A küldetések jelenlegi gyakorisága mellett még a meglévők mindegyikével sem tudtam mit kezdeni. Bob Gilruth hasonlóképp látta a dolgot.
„Én is tudom, te is tudod, hogy valójában nincs szükség rájuk” – felelte Müller. „De olyan időket élünk, hogy szükségünk lehet a Légierő segítségére, és nem halunk bele, ha most az egyszer örömöt okozunk nekik.”
Ma is úgy vélem, hogy nem korrekt ilyen körülmények között, hamis ürüggyel felvenni tizennégy embert. Munkát ugyan tudtam adni nekik, különösen az Apollo Applications fejlesztésével kapcsolatban, űrrepülést viszont nem ígérhettem.
Müller azt javasolta, hogy őszintén tárjuk eléjük a helyzetet, és aztán kiderül, hogy ezek után még hányan akarnak átjönni. Így is tettem, és úgy emlékszem, hogy a tizennégy jelentkező közül tizenhármat ennek ellenére is érdekelt a dolog. De még mindig túl sokan voltak.
Így aztán az életkorukból indultam ki, és rájöttem, hogy közülük hatan a harminchat éves korhatár fölött voltak, heten pedig alatta. A pilóta múlttal rendelkező asztronauta-jelöltek számára harminchat év volt a plafon. Megmondtam nekik, hogy a harminchat évnél fiatalabbak maradnak, és augusztus 9-én bejelentettük a hét újonnan „kiválasztott” asztronauta nevét:

Karol J. „Bob” Bobko őrnagy, Légierő
Robert L. Crippen őrnagy, Haditengerészet
Charles G. „Gordon” Fullerton őrnagy, Légierő
Henry W. Hartsfield, Jr. őrnagy, Légierő
Robert F. Overmyer őrnagy, Tengerészgyalogság
Donald H. Peterson őrnagy, Légierő
Richard H. Truly százados, Haditengerészet

Elsőként mindannyian csak az űrsikló-programban repültek, közülük páran többször is, de csak kábé tizenkét év múlva. Jó csapat volt.
Al Crews alezredes személyében egy nyolcadik jelöltet is átvettünk a NASA-hoz. Már betöltötte a negyvenet, és ő volt az egyetlen MOL-pilóta, aki részt vett az X-20 programban is. Mivel tíz évig ilyesmikkel foglalkozott, elég korlátozottak voltak a karrierlehetőségei a Légierőnél. A repülőüzemeltetésiekhez csatlakozott, ami azzal a csekély reménnyel kecsegtetett, hogy végül egy űrsikló legénységében találja magát. Erre soha nem került sor, de szerintem Al elégedett volt a dolgok kimenetelével. Amikor utoljára érdeklődtem felőle, hatvannégy évesen még mindig a NASA repülőgépeit vezette.

Bizonyos mértékig érdekes adalék lehet az a pár ember is, akiket végül nem vettem fel. Robert Herres láthatóan nem törte magát azért, hogy a MOL-program törlésével asztronauta legyen. Végül négycsillagos tábornokként a Joint Chiefs of Staff alelnöke lett Colin Powell idején.
Aztán ott volt Jim Abrahamson, aki végül három csillagig jutott, az 1980-as években az űrsikló-programot vezette, és a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative) első igazgatója lett. Később összefutottam vele, és elmondta, hogy mindent egybevetve szívesen elcserélte volna a csillagokat egy űrrepülésre. Nem vitattam, de nem is igazán hittem neki.

Augusztus 6-án hoztuk nyilvánosságra a 13-as és a 14-es legénységeinek névsorát.

Az 1967-ben kiválasztott kutató-asztronauta csoport kilenc „túlélője” ekkorra már nem csak a pilótaiskolát végezte el, de már több hónapos túlélőgyakorlaton és ejtőernyős kiképzésen is túl volt. Természetesen, a korábbi MOL-pilótákhoz hasonlóan számukra sem volt több küldetés a tarsolyomban.
Phil Chapmant a Tizennégyes segítőlegénységébe tettem, a többiek közül jó páran – Joe Allen, Tony England és Bob Parker – a jövőbeli „J”-típusú Apollo-küldetések ún. küldetéshez kinevezett kutatói lettek (ez volt a segítőlegénységben az egyik munkakör megnevezése). Nagyszerű volt, hogy asztronauták közvetíthettek a legénység és a tudományos közösség között. De ezzel kimaradtak az első (és mint kiderült az egyetlen) Apollo Applications legénységéből.

A többi kutató – Holmquest, Lenoir, Musgrave és Thornton – Don Lindhez került az Apollo Applications részleghez, Walt Cunningham-mal és Rusty Schweickart-tal egyetemben. (Lind szakterülete a holdkomp volt, és nagyon csalódott lett, amikor az AAP-ba került. Amikor az Apollo-20-at törölték, egyértelműen látszott, hogy nem lesz számára küldetés.) Az eredeti kutató-asztronauták közül hárman – Joe Kerwin, Owen Carriott és Ed Gibson – is az AAP-nél dolgoztak, és ide került a MOL-programtól átvett emberek többsége is.
Curtis Michel, az első kutató-asztronauták egyike ekkor úgy döntött, hogy inkább búcsút mond. Egy éve már amúgyis csak részmunkaidőben dolgozott, és nem akart további három évig várni arra, hogy talán lehetősége lesz egy űrrepülésre.

A sikeres holdraszállás miatt az Apollo-12 útját egy hónappal későbbre halaszthattuk. És így még tovább lehetett bonyolítani a küldetést.
1967-ben a legénység nélküli Surveyor-3 a Viharok óceánjára landolt – és ez lett történetesen a 12-es leszállóhelye is. A pályaszámítás szakemberei ugyanis kitalálták, hogy egy holdkompot el tudnának juttatni a Surveyor közelébe. Ez elég merész vállalkozás volt, figyelembe véve, hogy az Apollo-11 küldetését követően tudtuk csak meg, hogy pontosan merre is volt az Eagle.
A landoláshoz nem csak számakrobatikára volt szükség, hanem nagyon jó pilótára is. Tökéletes küldetés volt Pete Conrad és legénysége, Dick Gordon és Al Bean számára. Ők egytől-egyig a Haditengerészettől érkeztek, így kizárólag haditengerészettel összefüggő neveket adtak űrhajóiknak: a parancsnoki egységet Yankee Clippernek keresztelték el, a holdkompot pedig Intrepidnek."

Az Apollo-11 még javában utazott a Hold felé, amikor az Apollo-20 tervezett küldetését törölték. És ez csak egy megszorítás volt a sok közül. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Amikor véget ért az Apollo-11 vízreszállását követő ünneplés – ez szerintem két hétig is eltartott – eléggé leültek a dolgok az MSC környékén. Ez a következő pár hónapban teljesen nyilvánvalóvá vált. Nem mintha bárki lazsált volna, csak megszűnt az első holdraszállás jelentette motiváció. Sokan hosszú idő után most néztek szét magánéletükben, és igencsak lesújtotta őket, amit maguk körül tapasztaltak. Nem látták gyerekeiket felnőni, feleségük magára volt utalva. Én is azok közé tartoztam, akik átértékelték a dolgokat.
Még mindig örömmel végeztem a munkámat, pláne mivel vadászgépekkel repülhettem, de negyvenöt éves voltam. Nem voltak jó kilátásaim arra, hogy bekerüljek egy Apollo-küldetés legénységébe. Az Apollo-11 útja sok változást okozott a NASA vezetésében. Sam Phillips vissza akart térni a Légierőhöz. Ezzel a központban megüresedett az Apollo-program igazgatói széke, amit így Rocco Petrone tölthetett be, aki a Cape-ről Washingtonba költözött.

George Müller azt fontolgatta, hogy lemond az emberes űrrepülésért felelős igazgató-helyettesi posztjáról. George Low, az Apollo-program houstoni vezetője a központba került, ahol Tom Paine helyettese lett. Ez tökéletes nyitány volt Jim McDivitt számára, aki rengeteg tapasztalattal rendelkezett az Apollo rendszereiről, ráadásul mindenki elképesztően hozzáértőnek tartotta. Végül az MSC-nél az Apollo-program igazgatója lett. Ezzel lehetővé vált számára, hogy dandártábornok legyen – ami nem is rossz olyasvalaki számára, aki korábban úgy érezte, hogy kortársai karrierje elhúz mellette.

A legénységek munkáját felügyelő igazgatói poszton azonban nem állt meg a mókuskerék. Augusztus 2-án az 1965-ben kiválasztott kutató-asztronauták közül Ed Gibson összetört egy helikoptert. Az eset La Porte közelében történt, ahol az Ellingtontól északra található mocsaras vidék fölött gyakorolta épp a landolást. Ed olyan helyre szállt le, amit szilárdnak hitt. Kiderült, hogy a vékony kéreg mély mocsárt rejtett. A helikoptert beborította a sár, a rotor pedig leszakította a gép farkát. Szerencsés volt, hogy túlélte.
De az igazi gond csak ezután kezdődött: Ed kilencven méterre volt a szárazföldtől egy alapvetően futóhomokkal fedett terület kellős közepén. Valamelyik olajtársaság telephelyéről egy igazgató létrát dobott le neki. Épp időben, mert Ed-et rettenetesen igénybe vette a dolog, és már épp az utolsókat rúgta.
Kudarcát egyfelől a tapasztalatlanság okozta – Ed csak pár hónapja fejezte be helikopterpilóta-kiképzését Pensacola-ban, és nagyjából nyolc egyedül repült óra volt a háta mögött. Másrészt a menedzsment is sáros volt. Ez ismét olyasmi volt, amire nem készültünk. Nem találtunk semmi kivetnivalót abban, ha a pilóták elviszik a helikoptereket gyakorlás céljából, és feltételeztük, hogy helyesen mérik majd fel a leszállóhelyet. Ettől kezdve szigorúbbak lettek a szabályok.
A baleset nem érintette komolyabban Ed asztronauta pályafutását: 1969 augusztusára már úgyis elég nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem sok kutató-asztronauta fog a továbbiakban Holdra szállni.

Nagyjából ezidőtájt kezdtünk el egy átmeneti tervben gondolkodni. Abban az értelemben volt átmeneti, hogy adott darabszámú Saturn V, parancsnoki egység és a holdkomp állt a rendelkezésünkre. A NASA más részlegeinél olyan eszközöket tanulmányoztak, amik ideális esetben már az 1970-es évek derekán átvehetik a stafétát az Apollo-programtól: egy tizenkét fős legénység befogadására alkalmas űrállomás, egy módosított Gemini, sőt, egy szárnyakkal rendelkező űrsikló gondolatát is mérlegelték.
A feladatban még egy elnöki munkabizottság is részt vett. A fentiek közül azonban egyik projektre sem volt fedezet: a következő öt évben kizárólag Apollo-típusú eszközökből gazdálkodhattunk a földkörüli küldetések és a holdraszállások során.
A holdraszállások első sorozatát H-küldetéseknek hívták, ezek eredetileg az első landolás tartalékát képezték, és rövid holdi tartózkodásra szánták őket. Három H-missziót ütemeztek be 1970-re: a 13-asat, a 14-eset és a 15-öset – ezek durván három hónapos időközönként követnék egymást.
Az elkerülhetetlen zűrzavar miatt nem volt I-osztály, volt viszont J-osztály, amivel a legénység akár már három napot is eltölthet a Holdon, és egy holdjáróval közlekedhet. 1969 nyárutóján öt J-osztályú küldetés volt tervbe véve – az Apollo-16-tól az Apollo-20-ig – közülük kettő-kettő repülne 1971-ben és 1972-ben, egy pedig 1973-ban.

George Müller tetszését nem nyerte el, hogy a későbbi küldetések között ekkora szünetek voltak. Úgy vélte, hogy nehéz ennyi ideig csúcsformában tartani a földi személyzetet és a legénységet. Másfelől viszont a tudományos közösségnek időre volt szüksége ahhoz, hogy két küldetés között kiértékeljék az adatokat, és ezek fényében változtassanak a későbbi küldetésekre szánt kísérleteken. Így ez egy potenciális konfliktusforrás volt.
Az Apollo Applications-t, a világűrben keringő munkaállomást ekkor 1971 végére vagy 1972 elejére ütemezték, és az évi két J-küldetés közé, esetleg környékére kívánták beiktatni. Egészen 1969 elejéig tartotta magát az a terv, hogy az asztronauták egy S-IVB felső rakétafokozatot a világűrben tegyenek lakhatóvá – ezt egy legénység nélküli Saturn IB állítaná pályára. Ez nem csak hogy nehézkesnek tűnt, hanem egyenesen kivitelezhetetlen volt – legalábbis, ha azt akartuk, hogy a fedélzetre látogató legénység kutatással is foglalkozzon.

Ehelyett Wernher von Braun és emberei azt javasolták, hogy  még a földön alakítsunk át, és szereljünk fel teljesen egy S-IVB-t, majd ezt állítsuk pályára, így a legénység rögtön egy igazi űrállomáson kezdheti meg munkáját. Az ötlet már a tizenkét fős küldetések oldaláról nézve is jobban hangzott.
Ez rendben is lett volna, de egy teljesen felszerelt S-IVB felbocsátásához már egy Saturn V-re volt szükség – ami azt jelentette, hogy egyet el kellett venni a holdraszállásra szánt hordozórakéták közül. Tom Paine hivatalosan július 18-án, még az Apollo-11 küldetése idején jóváhagyta az ötletet, de csak a következő év januárjában jelentettük be, hogy az Apollo-20-at kihúztuk. Valójában már júliusban kimúlt. Ez csak az első megszorítás volt a sok közül, amivel szembe kellett néznünk. És, természetesen, ekkoriban még egy új asztronauta-csoportba is belefutottam.

A Légierő az 1960-as években kétszer is kísérletet tett arra, hogy belevágjon emberes űrprogramjának megvalósításába. Az első próbálkozás az X-20 Dyna Soar volt, amiről már azelőtt is lehetett hallani, hogy 1959-ben eljöttem volna az Edwards-ról. A Légierőtől öt srácot, a NASA-tól pedig hármat (köztük egy ideig Neil Armstronggal) választottak ki a feladatra, ők mindannyian az Edwardson voltak berepülő pilóták. A Légierőtől érkezett fiúk elég dörzsöltek voltak ahhoz, hogy munkaidejük egy részében más programokba is bedolgozzanak az X-20-szal eltöltött évek alatt. Így aztán amikor 1963 decemberében törölték a programot, a többségük el tudott helyezkedni a Légierőn belül máshova.
 
1965-től kezdve a Légierő három csoportot verbuvált, a résztvevőket légtér- és űrkutató pilótáknak hívták (aerospace research pilots), és az Emberes Keringő Laboratórium (Manned Orbiting Laboratory, MOL) küldetésein vennének részt. Ez egy kisméretű űrállomás volt, amit a Vandenberg Légibázisról akartak poláris pályára állítani. A MOL tetejére egy Gemini-kapszula kerülne, a fedélzetén kétfős legénységgel. Miután pályára állnak, a pilóták kinyitnák a Gemini hőpajzsán lévő ajtót, és átmásznának a laboratóriumba, ahol harminc napig kísérleteket végeznének.
Valójában ez harminc nap fényképezést és kémkedést jelentett, a MOL ugyanis többé-kevésbé katonai felderítő küldetéseket takart - legénységgel a fedélzeten. (Ezért is állt poláris pályára, ahonnan huszonnégy óra leforgása alatt végigpásztázhatta a Föld teljes felületét.)"