Az Apollo-11 még javában utazott a Hold felé, amikor az Apollo-20 tervezett küldetését törölték. És ez csak egy megszorítás volt a sok közül. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Amikor véget ért az Apollo-11 vízreszállását követő ünneplés – ez szerintem két hétig is eltartott – eléggé leültek a dolgok az MSC környékén. Ez a következő pár hónapban teljesen nyilvánvalóvá vált. Nem mintha bárki lazsált volna, csak megszűnt az első holdraszállás jelentette motiváció. Sokan hosszú idő után most néztek szét magánéletükben, és igencsak lesújtotta őket, amit maguk körül tapasztaltak. Nem látták gyerekeiket felnőni, feleségük magára volt utalva. Én is azok közé tartoztam, akik átértékelték a dolgokat.
Még mindig örömmel végeztem a munkámat, pláne mivel vadászgépekkel repülhettem, de negyvenöt éves voltam. Nem voltak jó kilátásaim arra, hogy bekerüljek egy Apollo-küldetés legénységébe. Az Apollo-11 útja sok változást okozott a NASA vezetésében. Sam Phillips vissza akart térni a Légierőhöz. Ezzel a központban megüresedett az Apollo-program igazgatói széke, amit így Rocco Petrone tölthetett be, aki a Cape-ről Washingtonba költözött.
George Müller azt fontolgatta, hogy lemond az emberes űrrepülésért felelős igazgató-helyettesi posztjáról. George Low, az Apollo-program houstoni vezetője a központba került, ahol Tom Paine helyettese lett. Ez tökéletes nyitány volt Jim McDivitt számára, aki rengeteg tapasztalattal rendelkezett az Apollo rendszereiről, ráadásul mindenki elképesztően hozzáértőnek tartotta. Végül az MSC-nél az Apollo-program igazgatója lett. Ezzel lehetővé vált számára, hogy dandártábornok legyen – ami nem is rossz olyasvalaki számára, aki korábban úgy érezte, hogy kortársai karrierje elhúz mellette.
A legénységek munkáját felügyelő igazgatói poszton azonban nem állt meg a mókuskerék. Augusztus 2-án az 1965-ben kiválasztott kutató-asztronauták közül Ed Gibson összetört egy helikoptert. Az eset La Porte közelében történt, ahol az Ellingtontól északra található mocsaras vidék fölött gyakorolta épp a landolást. Ed olyan helyre szállt le, amit szilárdnak hitt. Kiderült, hogy a vékony kéreg mély mocsárt rejtett. A helikoptert beborította a sár, a rotor pedig leszakította a gép farkát. Szerencsés volt, hogy túlélte.
De az igazi gond csak ezután kezdődött: Ed kilencven méterre volt a szárazföldtől egy alapvetően futóhomokkal fedett terület kellős közepén. Valamelyik olajtársaság telephelyéről egy igazgató létrát dobott le neki. Épp időben, mert Ed-et rettenetesen igénybe vette a dolog, és már épp az utolsókat rúgta.
Kudarcát egyfelől a tapasztalatlanság okozta – Ed csak pár hónapja fejezte be helikopterpilóta-kiképzését Pensacola-ban, és nagyjából nyolc egyedül repült óra volt a háta mögött. Másrészt a menedzsment is sáros volt. Ez ismét olyasmi volt, amire nem készültünk. Nem találtunk semmi kivetnivalót abban, ha a pilóták elviszik a helikoptereket gyakorlás céljából, és feltételeztük, hogy helyesen mérik majd fel a leszállóhelyet. Ettől kezdve szigorúbbak lettek a szabályok.
A baleset nem érintette komolyabban Ed asztronauta pályafutását: 1969 augusztusára már úgyis elég nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem sok kutató-asztronauta fog a továbbiakban Holdra szállni.
Nagyjából ezidőtájt kezdtünk el egy átmeneti tervben gondolkodni. Abban az értelemben volt átmeneti, hogy adott darabszámú Saturn V, parancsnoki egység és a holdkomp állt a rendelkezésünkre. A NASA más részlegeinél olyan eszközöket tanulmányoztak, amik ideális esetben már az 1970-es évek derekán átvehetik a stafétát az Apollo-programtól: egy tizenkét fős legénység befogadására alkalmas űrállomás, egy módosított Gemini, sőt, egy szárnyakkal rendelkező űrsikló gondolatát is mérlegelték.
A feladatban még egy elnöki munkabizottság is részt vett. A fentiek közül azonban egyik projektre sem volt fedezet: a következő öt évben kizárólag Apollo-típusú eszközökből gazdálkodhattunk a földkörüli küldetések és a holdraszállások során.
A holdraszállások első sorozatát H-küldetéseknek hívták, ezek eredetileg az első landolás tartalékát képezték, és rövid holdi tartózkodásra szánták őket. Három H-missziót ütemeztek be 1970-re: a 13-asat, a 14-eset és a 15-öset – ezek durván három hónapos időközönként követnék egymást.
Az elkerülhetetlen zűrzavar miatt nem volt I-osztály, volt viszont J-osztály, amivel a legénység akár már három napot is eltölthet a Holdon, és egy holdjáróval közlekedhet. 1969 nyárutóján öt J-osztályú küldetés volt tervbe véve – az Apollo-16-tól az Apollo-20-ig – közülük kettő-kettő repülne 1971-ben és 1972-ben, egy pedig 1973-ban.
George Müller tetszését nem nyerte el, hogy a későbbi küldetések között ekkora szünetek voltak. Úgy vélte, hogy nehéz ennyi ideig csúcsformában tartani a földi személyzetet és a legénységet. Másfelől viszont a tudományos közösségnek időre volt szüksége ahhoz, hogy két küldetés között kiértékeljék az adatokat, és ezek fényében változtassanak a későbbi küldetésekre szánt kísérleteken. Így ez egy potenciális konfliktusforrás volt.
Az Apollo Applications-t, a világűrben keringő munkaállomást ekkor 1971 végére vagy 1972 elejére ütemezték, és az évi két J-küldetés közé, esetleg környékére kívánták beiktatni. Egészen 1969 elejéig tartotta magát az a terv, hogy az asztronauták egy S-IVB felső rakétafokozatot a világűrben tegyenek lakhatóvá – ezt egy legénység nélküli Saturn IB állítaná pályára. Ez nem csak hogy nehézkesnek tűnt, hanem egyenesen kivitelezhetetlen volt – legalábbis, ha azt akartuk, hogy a fedélzetre látogató legénység kutatással is foglalkozzon.
Ehelyett Wernher von Braun és emberei azt javasolták, hogy még a földön alakítsunk át, és szereljünk fel teljesen egy S-IVB-t, majd ezt állítsuk pályára, így a legénység rögtön egy igazi űrállomáson kezdheti meg munkáját. Az ötlet már a tizenkét fős küldetések oldaláról nézve is jobban hangzott.
Ez rendben is lett volna, de egy teljesen felszerelt S-IVB felbocsátásához már egy Saturn V-re volt szükség – ami azt jelentette, hogy egyet el kellett venni a holdraszállásra szánt hordozórakéták közül. Tom Paine hivatalosan július 18-án, még az Apollo-11 küldetése idején jóváhagyta az ötletet, de csak a következő év januárjában jelentettük be, hogy az Apollo-20-at kihúztuk. Valójában már júliusban kimúlt. Ez csak az első megszorítás volt a sok közül, amivel szembe kellett néznünk. És, természetesen, ekkoriban még egy új asztronauta-csoportba is belefutottam.
A Légierő az 1960-as években kétszer is kísérletet tett arra, hogy belevágjon emberes űrprogramjának megvalósításába. Az első próbálkozás az X-20 Dyna Soar volt, amiről már azelőtt is lehetett hallani, hogy 1959-ben eljöttem volna az Edwards-ról. A Légierőtől öt srácot, a NASA-tól pedig hármat (köztük egy ideig Neil Armstronggal) választottak ki a feladatra, ők mindannyian az Edwardson voltak berepülő pilóták. A Légierőtől érkezett fiúk elég dörzsöltek voltak ahhoz, hogy munkaidejük egy részében más programokba is bedolgozzanak az X-20-szal eltöltött évek alatt. Így aztán amikor 1963 decemberében törölték a programot, a többségük el tudott helyezkedni a Légierőn belül máshova.
1965-től kezdve a Légierő három csoportot verbuvált, a résztvevőket légtér- és űrkutató pilótáknak hívták (aerospace research pilots), és az Emberes Keringő Laboratórium (Manned Orbiting Laboratory, MOL) küldetésein vennének részt. Ez egy kisméretű űrállomás volt, amit a Vandenberg Légibázisról akartak poláris pályára állítani. A MOL tetejére egy Gemini-kapszula kerülne, a fedélzetén kétfős legénységgel. Miután pályára állnak, a pilóták kinyitnák a Gemini hőpajzsán lévő ajtót, és átmásznának a laboratóriumba, ahol harminc napig kísérleteket végeznének.
Valójában ez harminc nap fényképezést és kémkedést jelentett, a MOL ugyanis többé-kevésbé katonai felderítő küldetéseket takart - legénységgel a fedélzeten. (Ezért is állt poláris pályára, ahonnan huszonnégy óra leforgása alatt végigpásztázhatta a Föld teljes felületét.)"
