Az Apollo-14 negyvenhét éves parancsnoka nem akart annyit sétálni a Holdon, és spórolt a távon: a kijelölt leszállóhelytől inkább távolabb landolt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"A Tizennégyes január 31-én délelőtt szállt fel egy negyvenperces csúszást követően, amit az időjárás okozott. (Soha többé nem kockáztattunk még egy villámcsapást.) Az út szokás szerint eseménytelenül telt, és pár óra múlva a 14-es már úton volt a Hold felé.
Aztán beütött egy malőr. A Kitty Hawk, az Apollo-14 parancsnoka egysége levált az S-IVB/holdkomp kettőséről, eltávolodott tőle, megfordult, majd visszajött, hogy dokkoljon a az Antareshez, holdkomphoz.
Stu Roosa a bal oldali ülésből vezette a Kitty Hawkot, és a dokkolófejet az Antares tetején lévő kúpba irányította, majd megnyomta a zárakat aktiváló kapcsolót. De semmi nem történt. Stu újra megpróbálta, ezúttal az RCS segédhajtóműveket is bevonta, hogy némi löketet adjanak. Még mindig semmi.
Természetesen, ha nem sikerül összekapcsolódni az Antaresszel, az egyúttal azt is jelenti, a legénység nem száll le a Holdra. Még kétszer megkísérelték a dokkolást, mindhiába: eltávolodtak a holdkomptól, amíg a küldetésirányítás megpróbált rájönni a megoldásra. Semmilyen nyilvánvaló problémát nem találtak, és arra gondoltunk, hogy esetleg valamilyen csavar kilazulhatott, vagy egy jégdarab szorult a dokkolófejbe.
Végül a következő tervvel álltak elő: Stu vezesse be a Kitty Hawk dokkolófejét az Antares kúpjába, majd nyomja meg a kemény dokkolás kapcsolóját, kihagyva a lágy-dokkolás lépését. Ez működött, és végül minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Három nappal később az Antares a Fra Mauro kráter közelében szállt le. „A felszínen vagyunk” – jelentette Ed Mitchell. „Gyönyörűen ment.” Eleget tudtunk már a holdkomp irányításáról, és Al is elég magabiztos volt ahhoz, hogy szántszándékkal a kijelölt leszállóhelytől 90 méterrel távolabb landoljon. Eddel egy holdsétát kell majd végrehajtaniuk errefelé, és úgy gondolta, hogy ezzel megspórolnak egy kis sétát.
Másnap két holdsétára került sor. Egy kerekes kézikocsit vittek magukkal (Modularized Equipment Transporter, MET), ezen kívül pedig csak a szokásos tudományos műszereket helyezték el a Holdon.
A holdséta igazi fénypontjára – legalábbis számomra – a második holdséta végén került sor. A Life magazinban több mint egy évtizede Al arról beszélt, hogy egy napon golfozni szeretne a Holdon. Hát, pont jó helyen volt, így mielőtt visszamásztak volna az Antaresbe, ezt mondta: „Egy mintavételi rúd fogantyúját tartom a kezemben, és történetesen pont egy eredeti hatos vas van az alján. Bal kezemben egy kis fehér golyó van, ami amerikaiak milliói számára lehet ismerős. Most leejtem. Sajnos, a szkafander olyan rugalmatlan, hogy nem tudom két kézzel csinálni … de azért megpróbálok kijönni ebből a homokcsapdából.”
Lendített, de a labda helyett inkább a talajt találta el Újra megpróbálta. Fred Haise, a CapCom a tévén kísérte figyelemmel a fejleményeket: „Nekem jónak tűnik.”
Al nem így látta. „Nyílegyenes ütés” – kommentálta. „Mérföldekre és mérföldekre [szállt].”
Minden másnál több érdeklődést váltott ki Ed Mitchell hatodik érzékkel kapcsolatos „kísérlete”. Egy Zenner-kártyáknak hívott csomagot vitt magával, amin adott szimbólumok és alakzatok voltak. Pár parapszichológussal történt előzetes egyeztetést követően féltucatszor megpróbálta ezeket a szimbólumokat a Hold felé menet, illetve a visszaúton (nem a Hold felszínén) közvetíteni feléjük. Ed később azt mondta, hogy a kísérlet statisztikailag szignifikáns eredményt hozott, mások azonban vitatták ezt.
Szerintem megért egy próbát. A fenébe is, a NASA sem tudhat mindent. És annak ellenére, hogy pár hónappal a start előtt volt egy kis vitánk közel s távol Mitchell volt a legokosabb srác az Asztronauta Iroda környékén. (Ed nem akart a küldetés után a programban maradni, és az Apollo-16 tartaléklegénységébe kerülni, én pedig jeleztem neki, hogy ebben az esetben a 14-essel sem kötelező repülni.)
Tom Paine 1971 márciusában hagyta el a NASA-t. Tomnak nagy csalódást okozott a Nixon-kormány, ami folyton az űrprogram támogatásáról papolt, de igazán sem pénzt, sem időt nem fordított rá. Tom minden erejével azon volt, hogy a kormány kötelezze el magát egy nagy űrsikló, egy emberes keringőegység és az emberes küldetések során újrahasznosítható gyorsítórakéta mellett, de még a NASA-nál sem sikerült mindenkit megnyerni az ügynek. Felejtsük el a Nixon-kormányt, ami a várható költségek láttán kijelentette, hogy kizárt dolog. Szerintem igazából Paine demokrata meggyőződése volt a fő probléma.
George Low lett a NASA megbízott igazgatója. Rengeteg energiát fordított arra, hogy kompromisszumos megoldást találjon, és az Egyesült Államok folytathassa az emberes űrrepüléseket. A javaslatok között egy olcsóbb űrsikló szerepelt, amihez egy emberes keringőegység is társulna – ez utóbbi újrahasznosítható, szilárd üzemanyagú rakétákkal állítanánk pályára.
Végül egy jó republikánus lett a NASA igazgatója James Fletcher fizikus személyében, aki korábban a Utah Egyetem elnöke volt. Ez az állás testhez álló volt számára. A Nixon-adminisztrációnak nem volt pénze az Agnew munkacsoportja által korábban meghatározott ambíciózus programok megvalósítására, ami az Apollo-programot követte volna. De még mindig nem álltak készen arra, hogy kerek-perec kivonuljanak az emberes űrrepülésből.
Sokat segített volna, ha az oroszok folytatják a holdprogramjukat. Bár még mindig nem fújták le, igazából csak vegetált. Az 1969. júliusi bajkonuri nagy robbanás után a következő N-1 1971 júniusában állt az indítóállásra, készen a harmadik tesztrepülésre.
A baleset óta volt egy-két emberes űrrepülésük. 1969. októberében három Szojuz-űrhajó egyszerre keringett a Föld körül – minden különösebb ok nélkül, amennyire meg tudtam ítélni a dolgot. Közülük kettőnek – a Szojuz-7-nek és a Szojuz-8-nak – űrrandevút és dokkolást kellett végrehajtani, míg a harmadikra, a Szojuz-6-ra a másik két űrhajóval egy űrrandevú várt, és filmre kellett vennie a dokkolást.
Azt hiszem, műszaki értelemben volt némi hozzáadott értéke annak, hogy három emberes űrhajót egyidőben próbáltak meg irányítani. A Jóég tudja, nekünk épp elég problémát okozott a parancsnoki egység és a holdkomp. Ennek ellenére inkább PR-fogásnak tűnt a dolog, afféle hamis „elsőzésnek”. Mindenesetre a Szojuz-7 és a Szojuz-8 dokkolása nem sikerült."
