Deke_cover.jpgAz USA 1 milliárd dollárt költött arra, hogy emberek kémkedhessenek a világűrből, aztán lefújták az egészet: az egyik ok az volt, hogy 1965 óta sokat fejlődtek a kémműholdak. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Több mint három év leforgása alatt tizenhét pilóta került a MOL-programba [Manned Orbiting Laboratory], többségük a Légierőtől érkezett, de voltak páran a Haditengerészettől és a Tengerészgyalogságtól is. Az eredeti tervek szerint a program 1968-ben indult volna, de a startot mindenféle anyagi természetű és tervezési problémák miatt egyre halogatták.
Habár 1969 tavaszán úgy tűnt, hogy az összes technikai jellegű problémát sikerült helyrepofozni, az első küldetésre még mindig három évet kellett várni. Aztán hirtelen – szerintem június elején – a MOL-t törölték.

Állítólag személyesen Nixon elnök állíttatta le pénzügyi megfontolásból. (A MOL addigra már több mint 1 milliárd dollárba került.) A NASA épp készült beindítani az Apollo Applications programot. Mit kezd az ország két űrállomással?
De voltak más szempontok is. A legénység nélküli kémműholdak 1965 óta annyit fejlődtek, hogy kiváltották a MOL-t. A titkosszolgálatoknál startra készen álltak ezek a legénység nélküli madárkák: egyhuzamban három hónapon át üzemelhettek, majd a jó minőségű felvételeket tartalmazó filmet visszajuttatták a Földre. Az igazi kérdés az volt, hogy egyáltalán miért kellenek emberek ehhez a kémkedéshez?
Így a tizennégy megmaradt MOL-pilóta hirtelen elvesztette munkakörét. (Közülük ketten addigra visszavonultak, egyik társuk pedig meghalt.) George Müller viszont azt akarta, hogy vegyem fel őket.

Elmondtam, hogy semmi szükség rájuk. A küldetések jelenlegi gyakorisága mellett még a meglévők mindegyikével sem tudtam mit kezdeni. Bob Gilruth hasonlóképp látta a dolgot.
„Én is tudom, te is tudod, hogy valójában nincs szükség rájuk” – felelte Müller. „De olyan időket élünk, hogy szükségünk lehet a Légierő segítségére, és nem halunk bele, ha most az egyszer örömöt okozunk nekik.”
Ma is úgy vélem, hogy nem korrekt ilyen körülmények között, hamis ürüggyel felvenni tizennégy embert. Munkát ugyan tudtam adni nekik, különösen az Apollo Applications fejlesztésével kapcsolatban, űrrepülést viszont nem ígérhettem.
Müller azt javasolta, hogy őszintén tárjuk eléjük a helyzetet, és aztán kiderül, hogy ezek után még hányan akarnak átjönni. Így is tettem, és úgy emlékszem, hogy a tizennégy jelentkező közül tizenhármat ennek ellenére is érdekelt a dolog. De még mindig túl sokan voltak.
Így aztán az életkorukból indultam ki, és rájöttem, hogy közülük hatan a harminchat éves korhatár fölött voltak, heten pedig alatta. A pilóta múlttal rendelkező asztronauta-jelöltek számára harminchat év volt a plafon. Megmondtam nekik, hogy a harminchat évnél fiatalabbak maradnak, és augusztus 9-én bejelentettük a hét újonnan „kiválasztott” asztronauta nevét:

Karol J. „Bob” Bobko őrnagy, Légierő
Robert L. Crippen őrnagy, Haditengerészet
Charles G. „Gordon” Fullerton őrnagy, Légierő
Henry W. Hartsfield, Jr. őrnagy, Légierő
Robert F. Overmyer őrnagy, Tengerészgyalogság
Donald H. Peterson őrnagy, Légierő
Richard H. Truly százados, Haditengerészet

Elsőként mindannyian csak az űrsikló-programban repültek, közülük páran többször is, de csak kábé tizenkét év múlva. Jó csapat volt.
Al Crews alezredes személyében egy nyolcadik jelöltet is átvettünk a NASA-hoz. Már betöltötte a negyvenet, és ő volt az egyetlen MOL-pilóta, aki részt vett az X-20 programban is. Mivel tíz évig ilyesmikkel foglalkozott, elég korlátozottak voltak a karrierlehetőségei a Légierőnél. A repülőüzemeltetésiekhez csatlakozott, ami azzal a csekély reménnyel kecsegtetett, hogy végül egy űrsikló legénységében találja magát. Erre soha nem került sor, de szerintem Al elégedett volt a dolgok kimenetelével. Amikor utoljára érdeklődtem felőle, hatvannégy évesen még mindig a NASA repülőgépeit vezette.

Bizonyos mértékig érdekes adalék lehet az a pár ember is, akiket végül nem vettem fel. Robert Herres láthatóan nem törte magát azért, hogy a MOL-program törlésével asztronauta legyen. Végül négycsillagos tábornokként a Joint Chiefs of Staff alelnöke lett Colin Powell idején.
Aztán ott volt Jim Abrahamson, aki végül három csillagig jutott, az 1980-as években az űrsikló-programot vezette, és a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative) első igazgatója lett. Később összefutottam vele, és elmondta, hogy mindent egybevetve szívesen elcserélte volna a csillagokat egy űrrepülésre. Nem vitattam, de nem is igazán hittem neki.

Augusztus 6-án hoztuk nyilvánosságra a 13-as és a 14-es legénységeinek névsorát.

13

(elsődleges)

Lovell-Mattingly-Haise

 

(tartalék)

Young-Swigert-Duke

 

(segítő)

Brand-Lousma-Kerwin

14

(elsődleges)

Shepard-Roosa-Mitchell

 

(tartalék)

Cernan-Evans-Engle

 

(segítő)

Chapman-McCandless-Pogue


Az 1967-ben kiválasztott kutató-asztronauta csoport kilenc „túlélője” ekkorra már nem csak a pilótaiskolát végezte el, de már több hónapos túlélőgyakorlaton és ejtőernyős kiképzésen is túl volt. Természetesen, a korábbi MOL-pilótákhoz hasonlóan számukra sem volt több küldetés a tarsolyomban.
Phil Chapmant a Tizennégyes segítőlegénységébe tettem, a többiek közül jó páran – Joe Allen, Tony England és Bob Parker – a jövőbeli „J”-típusú Apollo-küldetések ún. küldetéshez kinevezett kutatói lettek (ez volt a segítőlegénységben az egyik munkakör megnevezése). Nagyszerű volt, hogy asztronauták közvetíthettek a legénység és a tudományos közösség között. De ezzel kimaradtak az első (és mint kiderült az egyetlen) Apollo Applications legénységéből.

A többi kutató – Holmquest, Lenoir, Musgrave és Thornton – Don Lindhez került az Apollo Applications részleghez, Walt Cunningham-mal és Rusty Schweickart-tal egyetemben. (Lind szakterülete a holdkomp volt, és nagyon csalódott lett, amikor az AAP-ba került. Amikor az Apollo-20-at törölték, egyértelműen látszott, hogy nem lesz számára küldetés.) Az eredeti kutató-asztronauták közül hárman – Joe Kerwin, Owen Carriott és Ed Gibson – is az AAP-nél dolgoztak, és ide került a MOL-programtól átvett emberek többsége is.
Curtis Michel, az első kutató-asztronauták egyike ekkor úgy döntött, hogy inkább búcsút mond. Egy éve már amúgyis csak részmunkaidőben dolgozott, és nem akart további három évig várni arra, hogy talán lehetősége lesz egy űrrepülésre.

A sikeres holdraszállás miatt az Apollo-12 útját egy hónappal későbbre halaszthattuk. És így még tovább lehetett bonyolítani a küldetést.
1967-ben a legénység nélküli Surveyor-3 a Viharok óceánjára landolt – és ez lett történetesen a 12-es leszállóhelye is. A pályaszámítás szakemberei ugyanis kitalálták, hogy egy holdkompot el tudnának juttatni a Surveyor közelébe. Ez elég merész vállalkozás volt, figyelembe véve, hogy az Apollo-11 küldetését követően tudtuk csak meg, hogy pontosan merre is volt az Eagle.
A landoláshoz nem csak számakrobatikára volt szükség, hanem nagyon jó pilótára is. Tökéletes küldetés volt Pete Conrad és legénysége, Dick Gordon és Al Bean számára. Ők egytől-egyig a Haditengerészettől érkeztek, így kizárólag haditengerészettel összefüggő neveket adtak űrhajóiknak: a parancsnoki egységet Yankee Clippernek keresztelték el, a holdkompot pedig Intrepidnek."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr845784459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása