Neil Armstrong filctollal támasztott ki egy biztosítékot a holdkompban, mivel az eredetit véletlenül letörte. Ez pont az volt, ami ahhoz kellett, hogy felszálljanak a Holdról. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Neil és Buzz most már mindössze kilencszáz méterrel volt a Nyugalom Tengere fölött, azon a ponton, amit „nagykapunak” hívtunk: itt kellett dönteni a folytatásról – arról, hogy biztonságosan le tudunk szállni, vagy inkább szakítsuk meg a küldetést. Ekkor kérdezte végig Kranz a csapatát, és végül a landolás mellett döntöttek.
„Értem, folytatjuk a leszállást” – felelte Neil. Aztán újra megszólalt a vészjelző. „Tizenkettő-null-egy riasztás” – jelentette Buzz. Újabb gyors párbeszéd következett Kranz és Bales között, majd Charlie Duke azt mondta a legénységnek: „Ugyanaz. Folytatjuk.”
Neil és Buzz az Eagle fedélzetén az eddig használt számítógépes programról amúgyis épp egy másikra váltott. Utóbbit arra tervezték, hogy az utolsó pár száz méteren automatikusan irányítsa a süllyedést, miközben Neil pilótaként a holdkomp útját jobbra vagy balra korrigálja.
Most Buzz hangját hallottuk, aki a magasságértékeket és a süllyedés ütemét ismertette. Nem a mi kedvünkért tette, hanem Neil miatt. „Világítás bekapcsolva, lefelé 0,7 m/s-mal. Előre. Előre. Jó. Tizenkét méter, lefelé 0,7 m/s-mal. Némi por kavarog.” Világítás bekapcsolva. Némi por kavarog!

Ez legalább olyan borzalmas volt, mint egy bevetés. Egyvalamit később megbántam. Charlie Duke túl sokat beszélt, holott Buzz mondandója volt az egyetlen dolog, ami most már igazából számított. Így átnyúltam hozzá, meglöktem a karját, és ezt mondtam: „Kussolj!”
A következő egy percben már csak egyszer szólalt meg, amikor figyelmeztette a legénységet, hogy harminc másodperc van hátra – ennyi időre elegendő üzemanyaguk maradt.
Ekkor valószínűleg kilenc méter alatt lehettek. Buzz: „Előre… jobbra lebegés. Kontaktfény.” A holdkomp lábainak aljára szerelt rudak hozzáértek a felszínhez. „Oké, hajtómű leáll. ACA kioldva, mindkét üzemmód auto-állásban. Leszállóhajtómű kézi vezérlés kikapcsolva, hajtóműszabályzó lent. Négy tizenhármas bent.” Ezeket a kapcsolókat kellett átállítani.
Charlie Duke megszólalt: „Vettük, hogy lent vagytok, Eagle.”.
Neil válaszolt. „Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”
 
Gene Kranz közölte embereivel, hogy az Eagle a „T1”-re készen állt: legalább egy percig maradhat a Holdon. Ami szintén nem volt rossz hír. Az egész MOCR felbolydult. Tizenöt másodpercbe telt, mire mindenki lehiggadt. Aztán a „T2” következett, még egy perc.
Miután tizenkét percet töltöttek a felszínen - hacsak nem történik valami komoly vészhelyzet - nem volt értelme, hogy felszálljanak, mivel a Columbia-nak már túl sok időbe telt volna megtalálni őket. Mike Collins pont ekkor repült el fölöttük. Mindent hallott: „Jó műsor volt!” – mondta.
Neil következett: „Az utolsó szakasz nagyon hosszúnak tűnhetett. A robotpilóta egy futballpálya méretű kráter kellős közepébe vezetett minket, ahol mindenfelé számtalan méretes, egy vagy két kráterátmérőjű szikla volt.” Neil-nek arrébb kellett kormányoznia a holdkompot a kijelölt leszállóhelytől, ez magyarázta, hogy miért fogyott el kis híján az üzemanyag.

Az eredeti ütemezés szerint a legénységre a landolás után pihenés várt, és a holdsétára hét órával a leszállás után kerül csak sor: július 21-én a kora reggeli órákban. Nem hiszem, hogy Neil és Buzz bármikor komolyan vette a tervnek ezt a részét, és senki nem hibáztatta őket ezért. (Azért ez szerepelt a tervekben, mert senki nem akarta a legénységet túl nagy stressznek kitenni: felkészülés a landolásra, landolás, felkészülés a holdsétára, majd a holdséta - ez így egymás után papíron kivitelezhetetlennek tűnt szünet nélkül.)
A Küldetésirányításnál Gene Kranz Fehér Csapata délután négykor Milt Windler Fekete Csapatának adta át a műszakot.
Neil és Buzz megkérdezte, hogy kihagyhatnák-e a szunyókálást, és rögvest belekezdhetnek-e a holdsétába, Chris Kraft pedig jóváhagyta, és ennek érdekében Cliff Charlesworth Zöld Csapatát hamarabb szolgálatba állították. (Őket képezték ki a holdsétára.)
Hat órával a landolás után Neil és Buzz már beöltözött szkafanderébe, és az Eagle bejárati ajtaja nyitva állt. A holdkomp dekompressziója a tervezettnél tovább tartott – általában minden több időt vett igénybe a tervezetthez képest, mivel a szimuláció során nem tudtunk megfelelő körülményeket teremteni.
Végül aztán az Eagle külsejére szerelt tévékamera felnyílt, és homályos fekete-fehér képeken látni lehetett, ahogy Neil lefelé ment.
Előbb megállt a holdkomp egyik lábának alján, ellenőrizte, hogy gondot okozhat-e visszatérni a létra tetejére. Nem talált problémát. „Most lelépek a holdkompról.”
Láttam, ahogy mozgott. Aztán ezt mondta: „Kis lépés ez egy embernek, de nagy ugrás az emberiségnek.” Neil később elárulta, hogy egészen addig nem döntötte el mit fog mondani, amíg el nem hagyta a holdkompot. Ez Neilre vallott: várj az utolsó pillanatig, aztán dönts jól.
„A felszínt puha por borítja. Könnyen megtapad a cipőm orrán.” Még mászkált valamennyit, majd arra a következtetésre jutott, hogy a Holdon a mozgás könnyebb, mint a szimulációk alkalmával.
Aztán Buzz következett. Neil-nél gyorsabban ereszkedett le. Első szavai ezek voltak: „Varázslatos sivárság.”
Kihelyezték a kísérleteket, begyűjtöttek a kőzetmintákat, és felállították a zászlót. Beszéltek Nixon elnökkel, majd felolvasták a holdkomp leszállófokozatára erősített táblára írt szöveget. Valamivel több, mint két óra múlva már újra az Eagle-ben voltak.

Mike Collinsnak volt a legrosszabb. Egyedül volt a Columbia fedélzetén, és hetven percenként kerülte meg a Holdat. Egyik feladata az volt, hogy próbálja megtalálni a felszínen álló Eagle-t, de nem járt túl sok sikerrel.
Hazamentem aludni egyet, amíg a legénység is pihen. Minden ragyogóan ment idáig, de folyton az járt a fejemben, hogy JFK célja nem csak az volt, hogy ember szálljon a Holdra, hanem az is, hogy biztonságosan visszatérjen a Földre.
A MOCR-ben a srácok még mindig próbálták megtalálni a megoldást pár problémára, amik befolyásolhatták a visszatérést. A landolás során tapasztalt vészjelzésekre nagyobb eséllyel a számíthattunk a felszállás során is – és ez jóval veszélyesebb lehet. (A sikeres űrrandevú érdekében a Columbia útjának nyomon követéséhez több adatra volt szükség, mint a Hold megtalálásához.) Az MIT részéről egy George Silver nevű srác dolgozott a szoftveren, most a véleményét kérték ki a számítógép túlterhelése miatt. Korábban a 10-esen már tapasztalt hasonlót: akkor a számítógép pár másodpercenként újrakalkulálta az űrrandevúhoz szükséges szögértéket, noha erre az ereszkedés során semmi szükség nem volt. Kiderült, hogy az űrrandevú során használatos radar kézi üzemmód helyett még mindig automata állásban volt. Ezt az információt Neilnek és Buzznak mintegy harminc perccel a felszállás előtt mondták meg.

Az Eagle rendszereinek ellenőrzését végző srácok is találtak aggasztó dolgot. Úgy tűnt, hogy a leszállófokozat egyik üzemanyag-vezetékében valamiféle dugulás van, valószínűleg egy darab fagyott hélium. Az elzáródás nem jelentett problémát, mivel a leszállófokozat hajtóművét nem kapcsoljuk be újra, de önrobbanást attól még okozhatott. Végül kiderült, hogy a darabka egyszerűen elolvadt.
Neil-nek sikerült letörnie egy biztosítékkapcsolót az Eagle kabinjában, miközben szkafanderében és a PLSS-sel a hátán odabenn mozgott. Történetesen ez a biztosíték élesítette a visszatérő fokozat hajtóművét a sikeres gyújtás érdekében. Nyilván sokféleképpen meg lehetett volna oldani a problémát, de a legjobb ötlettel Neil és Buzz állt elő: egy filctollat dugtak bele, és így támasztották ki.
Neil és Buzz megpróbált pihenni egyet a holdséta és a felszállás között – ez azonban nem nagyon jött össze: a holdkompban túl hideg volt. Eközben a Luna-15 parancsot kapott a holdkörüli pálya elhagyására. Ahelyett azonban, hogy leszállt volna a Holdra, becsapódott a felszínbe.

Július 21-én, hétfőn délután 12:55-kor ismét a MOCR-ben voltam, és onnan hallgattam Buzz visszaszámolását: „Kilenc, nyolc, hét, hat, öt – fokozat elhagyása, hajtóműkar felfelé, tovább… Gyönyörű volt!” És már úton is voltak fölfelé. „Nagyon simán megy.”
„Egyenesen a U.S. One nyomában vagyunk” – mondta Neil. A visszatérő fokozat gyújtása hat percig és huszonöt másodpercig tartott.
Még mindig rájuk várt az űrrandevú és a dokkolás. Azóta, hogy három éve Neil Armstrong és Dave Scott össze-vissza bukdácsolt az égen, meglehetősen rutinszerűvé vált ez a művelet.
Miután Neil, Mike és Buzz elhagyta a holdkörüli pályát, és úton volt hazafelé, én is beszéltem velük: „Itt az Eredeti capcom. Gratulálok kiemelkedő munkátokhoz. … Aztán útközben ne haverkodjatok azokkal a bogarakkal, leszámítva, persze, a Hornet-et.”
„Köszönjük, főnök” – felelte Neil.
Három nap múlva már a Csendes-óceán vízén voltak. Nem tudom, hogy Nixon elnök szavaival élve ez volt-e „a Teremtés óta a legnagyszerűbb hét”, de tény, hogy átkozottul jól sikerült."

Az Apollo-11 landolása előtt a Küldetésigazgató megígérte, hogy a holdraszállás után elviszi a csapatát sörözni. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Július 15-én, kedd este csak egy csöndes vacsorát költöttünk el a legénységi szálláson, amin Neil, Buzz és Mike, tartaléklegénységük – Jim Lovell, Bill Anders és Fred Haise, valamint a segítőlegénység tagjai és jómagam vettünk részt. Nixon elnök nélkül. Igen visszafogott volt: mindenkinek korán kellett kelnie.
1969. július 16-án, szerdán hajnali négykor bekopogtam Neil, Mike és Buzz hálószobájának ajtaján. Letussoltak, felöltöztek, majd Dee O’Hara-nál átestek az utolsó egészségügyi vizsgálaton. A reggeli hajnali ötkor volt, a legénység mellett rajtam kívül csak Bill Anders volt jelen. Mindig van valami különleges a start előtti közös reggelikben. Igazából senki nem beszél a munkáról, de mindenki pontosan tudja, mi jön ezután. Ez különösen erre a napra volt igaz. Az volt az érzésem, hogy a legénység már alig várta, hogy indulhasson.

Beöltöztek – Neil és Buzz felvették 23 kilós, holdsétára szánt szkafandereiket, Mike-é könnyebb kiadás volt, mivel neki nem kell majd a Holdon csetleni-botlani. Amíg ezzel foglalatoskodtak, kimentem, és szóltam a riportereknek, hogy készüljenek. Ezután kikísértem a legénységet a mikrobuszhoz, ami kiviszi őket az indítóálláshoz. Szokás szerint én kiugrottam a visszaszámlálást felügyelő teremnél, és jó szerencsét kívántam nekik. Odafenn, a fehér szobában, Günter Wendt kaparintja őket a kezei közé, a Mercury- és Gemini-program alatt mindvégig ő volt az indítóállás személyzetének főnöke. Günter korábban a McDonnell Douglasnál dolgozott, az Apollo-tüzet követően pedig én segítettem, hogy átjöhessen a North American Rockwellhez.
Nagyjából összesen negyedmillió ember álldogált elszórtan a tengerpartokon, plusz pár ezren a sajtó részére kijelölt helyen. A VIP-vendégek között volt LBJ és Jim Webb is. A blokkházban Wernher von Braun Sam Phillips és George Müller társaságában volt. (Aznap volt Müller születésnapja.)

Rácsatlakoztam a rádióra, és leültem, hogy ne legyek senkinek az útjában. Úgy tűnt, mintha a dolgok a korábbi küldetéseknél olajozottabban mentek volna, és az eddigiek során mindenki csak erre az egy pillanatra összpontosított volna.
Pontosan a kellő időben, délelőtt 9:32-kor a hatalmas Saturn begyújtott. Mint mindig, ezúttal is egy örökkévalóságnak tűnt, mire felemelkedett a földről. De aztán játszi könnyedséggel dübörgött a magasba. Szerintem a blokkházban lévők közül a legtöbben úgy éreztük, mintha mi emelnénk a magasba.

Visszarepültem Houstonba, hogy elfoglaljam szokásos helyemet az MOCR-ben. (A kritikus manőverek idején mindenképp ott akartam lenni, különösen a holdkörüli pályára álláskor.) A Holdig igen simán ment az utazás – senki nem lett rosszul, és nem merült fel egy komolyabb technikai probléma sem. Hét hónappal ezelőtt a holdirányú gyújtás miatt izzadt a tenyerünk. Aztán McDivitt holdkomppal végrehajtott küldetésén izgultuk magunkat hülyére. Mindössze két hónap telt el azóta, hogy végigszenvedtük, amikor Tom Stafford és Gene Cernan a holdkomp fedélzetén megkerülte a Holdat. Mivel eddig mindent csak egyszer próbáltunk el, mindenki az új kihívásra összpontosított: a felszínig hátralevő 15 000 méterre, és a visszaútra. Owen Maynard lépésekre bontott ütemterve jól bevált.
A Luna-15 okozta az egyetlen drámát. Miközben a 11-es tizenhetedikén még mindig csak távolodóban volt a Földtől, a Luna-15 kedden már holdkörüli pályára állt. Még mindig nem tudtuk, mire készül, csak annyit, hogy nem keresztezi az utunkat.

1969. július 20-án, vasárnap olyan korán érkeztem az Emberes Űrhajó Központba, amilyen korán csak tudtam. Gene Kranz reggel nyolckor váltotta Glynn Lunney-t a küldetésigazgatói poszton. Úgy tűnt, mintha a világon mindenki ott lenne Tom Paine-től lefelé: ők a történéseket a megfigyelő teremből nézhették végig. Én egy konzolnál ültem Müller, Kraft, Low és Phillips társaságában. Mindannyian bíztunk benne, hogy az eseményeknek csak szemlélői leszünk.
A mellettem lévő konzolnál Charlie Duke ült, ő volt a CapCom, aki Neil, Mike, Buzz valamint a küldetésirányítás között közvetített. Korábban az Apollo-10 holdkomp-manővereinek kimunkálásában vett részt, és Neil személyesen kérte, hogy ő legyen a CapCom. Eszes fiatalember volt, és már megvolt a helye az egyik jövőbeli küldetés legénységében. Ma ő is kissé ideges volt.
A legénység már – több órája – ébren volt, és épp a holdkompot ellenőrizték. Neil és Buzz beöltözött szkafanderébe, átúszott a holdkomp fedélzetére, majd hermetikusan lezárták. A terv szerint a Hold túloldala mögött válnak le a parancsnoki és műszaki egységről. Amikor ismét előkerültek, jelentették, hogy a szétválás rendben megtörtént.
„Hogy mennek a dolgok?” – érdeklődött Charlie Duke.
„A Sasnak szárnya van” – felelte Neil.

Mike a Columbia segédhajtóműveit nyolc másodpercre begyújtotta, és eltávolodott tőlük. A következő negyvenvalahány percben Kranz csapata a rendszerek működését ellenőrizte. A legénységgel pp az utolsó pillanatokban közölhette Charlie Duke, hogy „Leszállópályára állhatnak” (Descent Orbit Insertion, DOI), ezután az Eagle és a Columbia – immár különválva – újra eltűnt a Hold mögött. A műveletre a Hold túloldalán kerül sor.
Az eddig lépésekről a korábbi küldetések alkalmával kiderült, hogy meg tudjuk csinálni. Ettől függetlenül a rádiócsend idegtépő volt. Gene Kranz elrendelte, hogy zárják be a MOCR ajtajait. Aki bent volt, az a teremben is maradt, a többiek pedig így jártak. Rövid, lelkesítő beszédet intézett a személyzethez, és emlékeztette őket arra, hogy ezúttal is minden úgy történik majd, mint a szimulátorokban. Megígérte, hogy a landolás után elmennek sörözni.
Délután két óra volt.

Ha a leszállópályára állás a terv szerint zajlik, akkor a Columbia-val kerülünk először rádiókapcsolatba. Ez pont a kellő időben meg is történt, Mike Collins pedig tájékoztatott minket: „Minden simán megy.” Egy perc múlva befogtuk az Eagle-t, de történt egy kis kommunikációs malőr. Pár percig az adatok Mike közvetítésével jöttek-mentek, aztán helyreállt a rend.
Neil és Buzz a Hold felé zuhant, egészen a 15000 méteres magasságig: alig 15 kilométerrel a voltak a felszín fölött – ez volt a felszínhez legközelebbi pont, ahova Tom Stafford és Gene Cernan korábban még eljutott. A hajtóműves ereszkedés megkezdése (Powered Descent Initiation, PDI) következett – ettől kezdve pedig minden ismeretlen terep volt a számunkra.
Neil és Buzz mindezidáig fejjel lefelé repült a Hold irányába. Most az Eagle megfordult, és immár a hátukon feküdtek, ahonnan az eget látták. Erre az Eagle radarja miatt volt szükség, ami így a felszín felé nézhetett. Ezen a ponton sokkal lényegesebb volt tudni, milyen magasan vannak, mint az, hogy pár sziklát észrevesznek-e. Természetesen pár percen belül már függőleges helyzetbe állnak.
 
A PDI engedélyezését Mike-nak kellett továbbítania számukra. Az Eagle segédhajtóművei (RCS) pár másodperc erejéig bekapcsoltak, hogy a tartályokban az üzemanyag leülepedjen. Ezután a DPS begyújtott, először tíz százalékos teljesítményen. (Ez eleinte olyan csekély volt, hogy a legénység fel sem tűnt, hogy már üzemel.) Huszonhat másodperc elteltével a DPS maximális teljesítményre kapcsolt, és a tervezett öt perces süllyedés két percében így is maradt.
A két perc elteltével Neil elkezdte legyezőirányba forgatni az Eagle-t – felhúzta, hogy ténylegesen előre nézzen. Egyre lejjebb és lejjebb kerültek. Volt némi adatvesztés, de nem olyan jelentős, ami miatt abba kellett volna hagynunk a dolgot. Az Eagle landolást segítő radarja működésbe lépett. Először a tervezetthez képest kissé magasabban érzékelte az Eagle-t, és ezt az információt betáplálta a számítógépbe.
 
Ekkor viszont a számítógépnél jelentkezett probléma. „Tizenkettő-null-kettő riasztás” – rádiózta Neil.
Ez azt jelentette, hogy a számítógép memóriája túlterhelt lett: nem csak a felszíni radar adatait vette, hanem az űrrandevú során használatos radarét is folyamatosan feldolgozta. A „12-02” hibajelzéssel hozta a számítógép a tudomásunkra, hogy túlterhelt lett.
Pont ekkor, hat perccel és huszonöt másodperccel a hajtóműves ereszkedés megkezdése után azt javasolták a legénységnek, hogy vegyék vissza a hajtómű teljesítményét 55 százalékra. Ekkor épp a leszállóhelyüket kellett volna nézniük az ablakon át… ehelyett azonban azzal voltak elfoglalva, hogy a számítógép működik-e vagy sem.
Ez volt az a pont, amikor a korábbi összes szimulátoros gyakorlás meghozta gyümölcsét, mivel akkor is pont valami ilyesmi történt. A szabályok szerint ilyen esetben meg kellett volna szakítani a küldetés, de a gyakorlatból kiderült, hogy folytatni lehet – legalábbis addig, amíg a riasztás szakaszosan jelentkezett - ez azt jelentette, hogy a számítógép lényegében azt találta ki, hogy miként birkózzon meg a túlterheléssel. Egészen más lett volna a helyzet folyamatos riasztás esetén. Kranz kérdőre vonta az űrhajó irányításáért felelős részleget, a csapatot aznap történetesen épp egy Steve Bales nevű huszonhat éves srác vezette. „Ez rendben van, Küldetés.”"

Az Apollo-11-et egy orosz szonda várta a Holdnál, félő volt, hogy zavarja majd a rádiókapcsolatot. A Szovjetunió pár óra múlva a Luna-15 pályaadatait az egyik asztronauta lakására táviratozta. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Június 12-én egy megbeszélésre voltunk hivatalosak, ahol áttekintettük, hogy az Apollo-11 mennyire áll készen a startra. Ez egy négyoldalú konferenciahívás volt Houston, a Marshall, a Cape és a központ bevonásával: átvettük a küldetés minden elemét, a hordozórakétától kezdve az űrhajó útját nyomon követő megfigyelő-hálózaton, az időjáráson és az űrhajó pályáján át egészen a legénység felkészüléséig. Előző héten egy sor ellenőrzést hajtottunk végre az űrhajón a Cape-en, beleértve a legénység részvételével megtartott visszaszámlálást. A start javasolt ideje 1969. július 16, szerda reggel volt – ezt ebben az esetben is mi határoztuk meg, hogy az elsődleges leszállóhelyen, a Nyugalom Tengerén, megfelelő fényviszonyok legyenek az érkezéskor.

Rock Petrone-val a Cape-en voltam. Sam Phillips Washingtonból kapcsolódott be a beszélgetésbe. George Low és Gene Kranz (a vezető küldetésigazgató) Chuck Berryvel együtt az MSC-ben volt. Lee James, a Saturn-V felelőse pedig a Marshallnál. Rajtunk kívül innen-onnan még vagy pár tucatnyian hallgatták a megbeszélést a személyzetből.
Phillips kezdte azzal, hogy szükség esetén készen áll arra, hogy az Apollo-11 startját átrakja augusztusra. A jelentésekből kiderült, hogy a berendezés és a küldetésirányítók a júliusi indításra felkészülnek. Igazából minden a legénységen múlt.
Chuck Berry-t az foglalkoztatta, hogy bírják-e majd a strapát, én pedig kissé ellentmondásos voltam: Neil, Mike és Buzz tényleg mindent megtett azért, hogy addigra készen álljanak, de az elmúlt napokban kétség merült fel bennem, hogy tényleg fel tudnak-e készülni. Aztán megkérdeztem őket, hogy szükségük lenne-e még egy hónapra. Nemet mondtak. Meg akarták csinálni, és ha Neil, a parancsnok azt mondta, hogy július közepére elkészülnek, én készséggel hittem neki. Így aztán a magam részéről úgy voltam vele, hogy ha a berendezés készen áll, akkor a legénység is.

Nagyjából ennyi történt. A hatodik Saturn-V, a 107-es parancsnoki és műszaki egység, valamit az Eagle, az ötös számú holdkomp startjára július 16-án keleti parti idő szerint 9:32 perckor kerül sor. A landolásra pedig július 20-án a Nyugalom Tengerén. Pár óra múlva Neil és Buzz már a Holdon sétálhat.

A startig hátralevő utolsó hónapban egy rakás újdonsággal találtuk szemben magunkat, miután mindenkiben tudatosodott, hogy tényleg megkíséreljük a holdraszállást. Egyrészt úgy tűnt, hogy mindenki ott akar lenni a startnál, és lehetőség szerint még valakit magával akar hozni. Szenátorok, kongresszusi képviselők, nagykövetek. Hiába különítettük el a legénységet, még őket is bombázták hívásaikkal a rég elveszettnek hitt rokonok. A sajtó mindenütt ott volt. (Ez esetben nagy hasznát láttuk a küldetést megelőző elkülönítésnek, amit az Apollo-10 idején vezettünk be a legénységek kimerültsége és megfázása miatt. A legénységnek pedig jó oka volt arra, hogy nyugodt körülmények között legyen.) Ralph Abernathy tiszteletes tiltakozó megmozdulást tervezett a Cape-re, amiért a pénzt űrutazásra költik, ahelyett, hogy a szegényekre fordítanák.
Nixon elnök a start előtti este a legénységgel akart vacsorázni. Chuck Berry azonban a nyilvánosság előtt arról kezdett elmélkedni, hogy vajon az elnöki látogatás megengedhető-e a karanténban. Tegyük fel, hogy mondjuk a legénység az elnök hibájából benáthásodik.
Az biztos, hogy a felvetésnek nem túl sok értelme volt, hiszen a legénység - bár relatív izolációban volt - minden nap egy rakás emberrel találkozott, akiktől bármilyen fertőzést elkaphattak. Senki sem fehér maszkokban járt-kelt.

Azután, hogy a vacsorát nyilvánosan megkérdőjelezte, az le is került a napirendről. Chuck soha nem volt különösebben népszerű a srácok körében – azt akarta sugallni, hogy ő az asztronauták személyi orvosa, noha igazából az MSC-nél működő egészségügyi iroda vezetője volt, és pár tucat orvos tartozott alá. Ez az eset sem öregbítette hírnevét.
Tom Paine viszont a start előtti héten jött át egy vacsorára. Azt mondta Neil-nek, Mike-nak és Buzz-nak, hogy ha bajba kerülnek, különösen a landolási kísérlet során, inkább a bőrüket mentsék, és jöjjenek haza. Nekik ígérte a következő küldetést, amikor újra megpróbálhatják a holdraszállást.
Az utolsó orvosi vizsgálatokra július 11-én pénteken került sor, és ezt a legénység orvosai - Al Harter, Jack Teegan és Bill Carpentier - végezték. Ha minden jól megy, Carpentier a küldetést követően a legénységgel együtt bevonul a karanténba.

Mindenki jól volt. A hétvégét a legénység igazából csak lazítással töltötte. Mike Collins-szal pár akrobata-mutatványt csináltunk egy T-38-asban odaát a Patrick Légibázison, hogy belső füle könnyebben hozzászokjon a a súlytalansághoz. Hétfőre, tizennegyedikére ütemeztük az utolsó sajtótájékoztató.
Vasárnap reggel azonban arra ébredtünk, hogy az oroszok egy űrhajót indítottak a Hold felé. Ez volt a Luna-15, és a tervek szerint tizenhatodikán állna holdkörüli pályára. Ez azt jelenti, hogy már pályára állt, amikor az Apollo-11 megérkezik. Természetesen, aggódtunk, hogy az utunkban lesz – nem is annyira attól tartottunk, hogy összeütközik a 11-gyel, hanem inkább, hogy interferenciát okoz a rádiókommunikációban.
Úgy véltem, hogy igencsak elkeseredettnek kellett lenniük az oroszoknak, ha ilyesmivel próbálkoznak épp azon az egy konkrét héten. Akkor még nem tudtam, hogy valójában mennyire elszántak voltak, hogy valamilyen űrbeli babért learassanak. A Hold legénységgel való megkerülésének programja fel volt függesztve, és még az év vége előtt törölték is.

És július negyedikén másodszor is megpróbálták felküldeni a nagy N-1 hordozórakétát. Ez a kísérlet azonban még rosszabbul sült el, mint az első alkalommal: alig pár méterrel az indítóállás fölött a rakéta felrobbant, és nem csak önmagát, hanem az egész startkomplexumot megsemmisítette. Már a baleset előtt is valószínűtlen volt, hogy az oroszok előttünk szálljanak le emberrel a Holdra, hacsak nem történik valami baj az Apollo-11-gyel. A holdversenyt 1968 decemberében az Apollo-8 megnyerte, noha ezt a tényt csak sok év elteltével tudtuk meg.
A Luna-15-öt arra tervezték, hogy leszálljon a Holdra, talajmintát vegyen, és az Apollo-11 előtt érkezzen vissza. Ez az egész pusztán arról szólt, hogy lepipáljanak minket. Kiderült, hogy Frank Borman épp azon a hétvégén jött haza Oroszországból, ahol a Szovjetunió Egyesült Államok-beli nagykövete, Anatolij Dobrinyin meghívására egy háromhetes utazáson vett részt. (Az Apollo-8 óta Frank sok időt töltött Washingtonban, ahol a Nixon vezette Fehér Ház munkáját segítette, és jószolgálati utakon vett részt.)

Frank-et Chris Kraft még vasárnap délután washingtoni otthonában kapta el, és arra kérte, hogy járjon utána a Luna-15 küldetésének. Frank forródróton felhívta Msztiszlav Keldist, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökét, aki egyike volt a Szovjetunió leginkább szem előtt lévő, űrkutatással foglalkozó szakembereinek. (Jó döntés volt: az űrhajó pályáját az akadémia egyik intézete kalkulálta.) Moszkvai idő szerint hajnali két óra volt, így senki nem vette fel a telefont Keldis irodájában.
Frank Houstonba repült, ahol hajnali hatkor Keldis helyettesének hívása ébresztette. Ugyan nem tudta a pontos sarokszámokat, de megígérte, hogy megszerzi. Tény, hogy pár óra múlva két távirat érkezett – az egyik a Fehér Házba, a másik Frank lakására, benne az összes adattal. Kiderült, hogy a Luna-15 pályája egyáltalán nem keresztezi az Apollo-11-esét.
Az egész történetben a legérdekesebb, hogy ez volt a leggyorsabb és legnagyobb horderejű információcsere a két ország űrprogramja között. Szerintem ez az eset volt az első nagy lépés az Apollo-Szojuz megvalósítása felé."

Az Apollo-13 legénységének kiválasztását elképesztő "sakkjátszma" előzte meg, egyetlen küldetésnél sem volt ekkora kavarás. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Operációját követően Al Shepard 1969 márciusára teljesen felépült, és sikeresen szerepelt az egészségügyi vizsgálaton: újra első csoportú lett, és ezzel jogosulttá vált az űrrepülésre. Természetesen, repülni akart, én pedig kész voltam betenni őt az első adandó legénységbe, ami történetesen az Apollo-13 volt. A dolog végül nem teljesen így sült el.
Az első három Apollo-küldetés legénységéhez rendelt tizennyolc srácnak korábban megígértem, hogy rájuk vár a holdraszállás. Kész voltam szakítani a legénységek kinevezésének rotációs rendszerével, de a dolgok úgy alakultak, hogy 1969 tavaszán a szisztéma még mindig hatályban volt. Sem technikai oldalról, sem erkölcsi oldalról nem éreztem kötelességemnek, hogy a korábban alkalmazott rendszert a továbbiakban is érvényben tartsam. Akkor úgy tűnt, hogy a Tizenhármasé lesz a harmadik emberes holdraszállás, valamikor 1970 tavaszán. Hat hónap helyett egy teljes év volt a felkészülésre.

Így Al-lel közösen arra gondoltunk, hogy ő legyen a Tizenhármas parancsnoka Jim McDivitt holdkomp-pilóta társaságában, és az újonnan érkezettek közül egy – talán Stu Roosa – kerüljön hozzájuk parancsnoki egység pilótának. Stu a Gemini-program óta a küldetésirányításnál dolgozott, és az Apollo-9 segítőlegénységében ekkor már hat hónapot lehúzott. De Jim akkoriban épp egy sor másik ajánlatot is mérlegelt, beleértve párat a Légierő részéről. (Például azt akarták, hogy jöjjön vissza hozzájuk, és vegye át a MOL-program irányítását.)

És – az igazat megvallva – Jim szerint Al nem állt készen egy Apollo-küldetésre, pláne nem parancsnokként. Úgy vélte, hogy Al-nek előbb egy tartaléklegénységhez kellene kerülnie. Emellett, ha Jim repül majd a 13-assal, a saját legénységével – Dave Scott-tal és Rusty Schweickart-tal – akart repülni. Nos, közülük Dave-nek már megvolt a maga legénysége, Rusty pedig az Apollo Applications programban dolgozott. Így aztán ebben a felállásban semmiképp nem kerülhet sor a küldetésre. Azt akartam, hogy Jim vegye át az Asztronauta Iroda vezetését – most, hogy Al folytatja az aktív kiképzést, de erre a javaslatra is nemet mondott. (Jim megfontolt ember volt, emellett okos is: mindenki számított rá, akivel egyszer már együtt dolgozott. Pár hónapon belül George Low az Emberes Űrhajó Központban az Apollo-program vezetőjévé tette.)
Maximálisan megbíztam Al-ben, így teljes nyugalommal állítottam össze egy vadonatúj legénységet a Tizenhármasra, ahol Al volt a parancsnok, Roosa pedig a parancsnoki egység pilóta. Logikus döntés volt, hogy Ed Mitchell legyen a holdkomp pilótája. Nagyon tehetséges volt, és jó munkát végzett az Apollo-10 tartaléklegénységében.

Ketten maradtak ki a szórásból: Donn Eisele, akit a kezdetektől fogva az Apollo Applications programba szántam, és… Gordo.
A probléma az volt, hogy a Gemini-5 után már nem számoltam Gordo-val. Nem arról volt szó, hogy elvesztettem volna a belé vetett bizalmamat – nem erről volt szó. Nem volt könnyű őt eladni a vezetőségnek, mivel istenigazából sosem adta bele a szívét-lelkét a kiképzésbe, és láthatóan sokkal szívesebben töltötte idejét autóversenyzéssel. Számomra az utolsó pillanatban került a képbe a Gemini-12 tartalékaként, és az Apollo-10 tartaléklegénységébe is épphogy be tudtam rakni. Azon a ponton még volt némi csekély esély arra, hogy a Tizenhármasra kerüljön. De a tartaléklegénység parancsnokaként nem igazán végzett jó munkát – arra mindenesetre nem volt elég, hogy megváltoztassa a róla kialakított véleményeket. Így eljött az ideje annak, hogy munkahelyet váltson.

Gordo nagyon sokat elégedetlenkedett, amikor megtudta, hogy Al kapná meg az Apollo-13 küldetését. Kijelentette, hogy ő fiatalabb, jobb kondiban van, többet is repült, és folyamatos kiképzésben vett részt, míg Al csak egy adminisztratív munkakört töltött be. Mindez természetesen igaz volt, de nem sok szerepet játszott a döntésben. Gordo sosem konfrontálódott velem, és nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy ökölre mentünk egymással. Semmi ilyesmi nem történt. Végül az irodámba vettem magam mellé, egy évig ő lett az egyik asszisztensem, majd leszerelt a Légierőtől, és otthagyta a NASA-t.

Történt még egy szokatlan dolog a 13-as legénységének kinevezésekor. A tartaléklegénység parancsnokának John Youngot szántam, Jack Swigert parancsnoki egység pilóta és Gene Cernan holdkomp-pilóta társaságában. (Mivel Jim McDivitt nem kívánt az asztronauták főnöke lenni, Tom Stafford tölti majd be ezt a posztot.)
Miután Gene-nek vázoltam a küldetés legénységét, kijelentette, hogy nem kíván részt venni benne. Nem kívánt holdkomp-pilóta lenni. „Beszéljünk őszintén” – mondtam neki. „Épp most mondtál nemet arra, hogy a Holdon sétálj.”
„Szeretnék a Holdon sétálni” – felelte. „De a bal oldali helyről szeretnék erre a sétára indulni. Semmi bajom John-nal, de szerintem megérdemlem, hogy egy küldetés parancsnoka lehessek.”
Erre csak annyit mondhattam, hogy majd meglátom, mit tehetek … de nem voltak túl jó kilátásai. Charlie Duke-ot raktam Gene helyére.

A 13-as legénységeit felküldtem a központba jóváhagyásra: Shepard-Roosa-Mitchell az elsődleges legénység, Young-Swigert-Duke pedig a tartalék. Aztán elutasították.
George Müller nem akarta, hogy Al-t a 13-as parancsnoka legyen. Szerinte nem volt elegendő idő a felkészülésére. Azt hiszem, azzal, hogy ezt nyilvánosan kijelentette, be akarta biztosítani magát, mivel nem kívánt olyan helyzetbe kerülni, hogy döntéséért később felelősségre vonják. Nem volt mit tenni, az ő szava volt a döntő: Al nem repül az Apollo-13-assal.
Volt egy megoldási javaslatom. Jim Lovell – Bill Anders-szel és Fred Haise-zel egyetemben –  az Apollo-11 tartaléklegénysége volt, és ők még mindig a 11-es startjára vártak. Bill ekkor már igent mondott egy állásra a Nemzeti Űrbizottságnál, augusztusi kezdéssel, így ő több küldetésen nem vesz részt. Mivel még korábban tájékoztatott engem a terveiről, Ken Mattingly-t vele párhuzamosan szintén bevontam a tartaléklegénység munkájába.

Lovell és Haise egyaránt kétszer ment végig a rotációs rendszeren. Igazából nem volt semmi akadály, amiért ne tudnának felkészülni a 13-asra – kissé kemény lesz ugyan, de nem lehetetlen. Így megkérdeztem Jimet arról, hogy szeretné-e megkapni a küldetést. Boldogan tett eleget a felkérésnek. Így az Apollo-13 legénységeinek névsora így festett:

Elsődleges legénység: Lovell-Mattingly-Haise
Tartaléklegénység: Young-Swigert-Duke

Mivel ezzel további négy hónappal hosszabbodott meg a felkészülési idő, a 14-est a Shepard-Roosa-Mitchell triónak adhattam. Most már csak egy tartaléklegénységet kellett kerítenem, akikre aztán az Apollo-17 útja is vár.
Elsőként Mike Collinst akartam kinevezni a tartaléklegénység parancsnokának. Kis szerencsével ő lesz az első holdraszállás alkalmával a parancsnoki egység pilótája. Azzal, hogy a 14-es tartaléklegénységébe kerül, egyúttal feliratkozik a holdsétára.
Az ötletet egy T-38-as fedélzetén dobtam fel. Megköszönte a lehetőséget, és azt mondta, hogy ha az Apollo-11-gyel minden jól megy, ő inkább kiszállna. Belefáradt a folyamatos mókuskerékbe.
Rendben. Így aztán Gene Cernant neveztem ki az Apollo-14 tartaléklegénységének parancsnokává, Ron Evans lett a parancsnoki egység pilóta, Joe Engle pedig a holdkomp-pilóta. Gene-nek kifizetődő volt az a kis kockáztatás. A fenti legénységek közül azonban egy sem volt kőbe vésve, és szántszándékkal nem hoztuk nyilvánosságra a névsort."

Buzz Aldrin gyakorlatilag mindent megtett azért, hogy Neil Armstrong helyett ő lépjen elsőként a Holdra. Ennek érdekében az apja is minden követ megmozgatott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Alighogy az Apollo 10 vízre szállt, a figyelem középpontjában azonnal a 11-es került: ez volt az a a küldetés, ami talán elsőként száll majd le a Holdra legénységgel a fedélzetén. Ez azonban számunkra is csak január elején kezdett körvonalazódni. Neil és Buzz sok időt töltött a holdkomp-szimulátorban, miközben Mike a parancsnoki egységre koncentrált. A 9-es és 10-es legénysége május közepéig elsőbbséget élvezett a szimulátorokon, így igencsak nagy volt a forgalom arrafelé. És a küldetést övező megkülönböztetett figyelem miatt nem is ez volt a leggördülékenyebb kiképzési ciklus.
Nagyjából 1968 novemberéig például senki nem számolt komolyan azzal az eshetőséggel, hogy már az első küldetés során mindkét asztronauta elhagyja a holdkompot. Sam Phillips, hogy csak egy nevet említsünk, úgy vélte, elég, ha csak egy asztronauta lép a felszínre, aki azonnal visszasiet a holdkompba, miután összeszedett pár követ.
 
De a tudományos közösség már 1965-ben elkezdett fejleszteni egy ALSEP nevet viselő műszercsomagot, amit a felszínen kell felállítani, és a Holdon marad. Többen sürgették, hogy már az első landolás alkalmával el kellene helyezni egy ALSEP-et a Holdon. Még 1968 augusztusában Don Lind és Jack Schmitt egy holdséta-szimuláció során megállapított, hogy ez egy ember számára egész egyszerűen lehetetlen vállalkozás. Ha a 11-es fedélzetére egy ALSEP kerül – márpedig George Low és George Müller ezt akarta – akkor két srácnak kell a holdsétán részt vennie.
Rendben. De vajon melyikük hagyja el előbb a holdkompot: a parancsnok vagy a holdkomp-pilóta? A Gemini-program küldetésein az űrséta mindig a pilóta dolga volt, és nem a parancsnoké. Pár korai tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az Apollo-11-en is ugyanezt a rendszert kellene követni.
De 1969 elejére már módosult a terv: a parancsnok hagyja el elsőként a holdkompot, így Neil Armstrong lesz az első ember, aki a Holdra lép.

Gene, Buzz Aldrin nyugdíjas apja, nagyjából ekkortájt lépett színre. A repülés történetének egyik úttörője volt – ismerte Orville Wright-ot és Charles Lindbergh-et – és szemlátomást ennyiben hagyni a dolgot. Attól kezdve, hogy Buzz a NASA-hoz került, az öregember megpróbálta úgy rendezni a szálakat, hogy fia mielőbb egy küldetést kapjon … ezután pedig azon fáradozott, hogy fiát alezredessé léptessék elő. Most meg magyarázatot akart kapni arra, hogy miért nem Buzz lesz az első ember, aki a Holdra léphet. Szerintem az ütött szöget a fejében, hogy a civil Neil kapta ezt a feladatot.
Buzz felvetette a dolgot Neilnek, aki nem foglalt állást az ügyben. (Ekkor még semmi nem volt kőbe vésve.) Így Buzz egészen George Lowig elment, aki azt felelte neki, hogy bárki is lépjen először a Holdra, a döntésben nem játszik szerepet az, hogy civil vagy katona.

Ezután rajtam volt a sor, én pedig elmondtam Buzznak, hogy szerintem Neilnek kellene elsőnek lennie, mivel ő érkezett előbb a programba. Szilárd meggyőződésem volt ugyanis, hogy azoknak kell kapniuk a zsíros falatokat, akik leghosszabb ideje vannak a programban. Ha Gus életben lett volna, Mercury-asztronautaként őt illette volna meg ez a bizonyos első lépés. Neil egy évvel Buzz előtt, 1962-ben került a programba, így őt illette a lehetőség.
Ezen kívül technikai vetülete is volt a dolognak. A holdkomp felépítése eltért a Geminitől, ahol két egyforma ajtó állt a kétfős legénység rendelkezésére. A holdkomp elején azonban csak egy ajtó volt, és a bal oldalon állónak volt könnyebb elsőként kimenni rajta – itt pedig történetesen a parancsnok állt. Máskülönben a két srácnak méretes szkafanderében valamiféle istenverte táncot kellett volna ellejtenie a holdkompban, mire helyet cserélnek egymással.

Így sikerült pár órát elvesztegetni erre a kérdésre, mintha bizony ezen kívül nem lett volna épp elég bajunk. Az ügy végére áprilisban került pont, még a 10-es startja előtt.
Nem mondhatom, hogy ezt leszámítva túl sok kirohanásnak lettem volna szemtanúja Neil és Buzz között. A rájuk nehezedő elképesztő nyomást nagyon jól viselték. Sok szempontból Mike Collins dolga nehezebb volt: kiképzése nagyobb részében egyedül volt. Ha bármit elrontott, csak saját magát okolhatta a kudarcért, és senki másra nem mutogathatott.

Aztán ott volt a „holdbacilus” problematikája. A kutatók közül egyeseket aggasztott, hogy a legénységet esetleg megfertőzheti valamilyen űrbéli vírus, miután Neil, Buzz – és Mike – újra együtt lesz a parancsnoki egységben. Mi lenne, ha az a vírus elszabadulna a földön? A kézenfekvő válasz az volt, hogy próbáljuk meg valahogy elkülöníteni a legénységet a földetérés után, így megfigyelés alatt tarthatjuk őket, mielőtt még kapcsolatba kerülnének a világ többi részével.

Természetesen, ez nekünk nem felelt meg: számomra elképzelhetetlen volt, hogy a legénység az Apollo-kabinban maradjon, amíg a repülőgép-hordozó fedélzetére nem érnek. Bármilyen kiváló volt az Apollo parancsnoki egység űrhajónak, hajóként csapnivalóan funkcionált. A parancsnoki egység landoláskor általában a feje tetejére állt (a súlypontja magasabban volt, mint egy hajónak), és felfújható zsákokkal kellett visszafordítani. Ettől a manővertől aztán garantáltan tengeribeteg lett a legénység – ha még nem lettek volna eleve rosszul az óceánon bukdácsolástól, miután egy hetet, vagy még több időt eltöltöttek az űrben.

Így aztán a karantén gondolata már attól kezdve sántított, hogy a mentőcsapat tagjai elérik a parancsnoki egységet. Végül az a megoldás született, hogy az ajtó környékét fertőtlenítővel körbelocsolják, majd bedobnak a kabinba három garnitúra biológiai védőruhát (Biological Insulation Garment, BIG) a legénység részére. A ruhába öltözve már kinyithatták ki az ajtót, és elhagyhatták a kabint.
Vajon a nyitott ajtón át nem szökhettek ki a holdi bacillusok a légkörbe? Valószínűleg igen. A koncepció az volt, hogy a parancsnoki egységben alacsonyabb a nyomás, mint odakinn, így a levegő és a kórokozók feltételezhetően a kabinba áramlanak, nem pedig a kabinból kifelé.
Mindenesetre azután, hogy a legénység a repülőgép-hordozó fedélzetére érkezik, azonnal elzárják őket egy utánfutóra hasonlító mobil karanténbe (Mobile Quarantine Facility, MQF), ahol a szárazföldig hátralevő út sor maradnak. Ezután három hetet kell elkülönítve tölteniük a Holdi Fogadó Laborban (Lunar Receiving Lab, LRL), ugyanebben az épületben vizsgálják majd a Holdról származó köveket is. (Ezeket szintén úgy kellett kezelni, mintha veszélyesek lennének.)

Végül elérkeztünk a névadás kardinális problémájához: milyen nevet kapjon az Apollo-11 parancsnoki egysége és holdkompja? A NASA vezető PR-ese, Julian Scheer leszögezte, hogy a legénységtől valami „tiszteletet parancsoló” nevet vár. Jim McDivitt és Tom Stafford legénységének névválasztása kissé játékosra sikeredett, ugyanakkor Neil, Mike és Buzz tisztában volt az Apollo-11 történelmi jelentőségével, és ennek megfelelően választottak neveket. Scheer javaslatára a parancsnoki egységet Columbia-ra keresztelték, ami az Egyesült Államok jelképe, és egyúttal némi tisztelgés Jules Verne személye előtt, aki már 1860-ban megírta a „Columbiad” űrhajó történetét – utóbbit Floridából, egy ágyúból lőtték ki, majd megkerülte a Holdat.
A holdkomp neve Eagle – Sas – lett. Utóbbit Jim Lovell javasolta a legénységnek, és olyan jó ötletnek bizonyult, hogy még az Apollo-11 jelvényén is megjelent."

Az Apollo-10 küldetésén élő adásban káromkodott az egyik asztronauta. Nem hiába, vészhelyzetbe kerültek. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A demokrata Tom Paine április 3-án vette át hivatalosan a NASA igazgatói posztját, a republikánus Richard Nixon pedig januárban lett az Egyesült Államok elnöke. Senki nem tudta mire vélni a dolgot. Egészen eddig a pontig nem foglalkoztatott minket különösebben a pártpolitika. Nixon úgy tűnt, hogy támogatja az űrprogramot, ez volt minden, amit a terveiről tudtam. A tavasz folyamán egy munkacsoportot hívott életre, hogy kidolgozzák az emberes űrrepülés jövőjének hosszútávú stratégiáját.
Az Apollo-9 után eljött az ideje, hogy bejelentsük a 12-es legénységét. Az elsődleges legénység esetében könnyen ment a dolog a rotációs elv alapján: Pete Conrad lett a parancsnok, Dick Gordon a parancsnoki egység pilóta, Al Bean pedig a holdkomp pilóta.

A tartaléklegénységre egy későbbi küldetés, az Apollo-15 várna. Szükségtelennek tartottam, ha Jim McDivitt ismét végigküzdje magát a tartaléklegénységre váró feladatokon. Azt fontolgattam, hogy az Apollo-13 legénységébe teszem. Emellett ott járt a fejemben, hogy két küldetéssel a háta mögött Dave Scottból is jó parancsnok lenne. Logikus volt, hogy ő legyen az Apollo-12 tartaléklegénységének parancsnoka, ahogy az is adta magát, hogy Al Worden parancsnoki egység pilóta legyen. (Al korábban a 9-es segítőlegénységében dolgozott.) Ésszerűnek tűnt, hogy Rusty Schweickart legyen a holdkomp-pilóta, rosszulléte azonban mindenkit aggasztott – szerintem még Rusty-t is. Akkor nem tűnt jó ötletnek, hogy újra holdkomp-pilóta legyen, így végül őt az Apollo Applications programba tettem át.
Jim Irwin volt a sorban következő holdkomp-pilóta Haise és Mitchell után, ekkoriban a 10-es segítőlegénységében dolgozott, így végül ő – Dave és Al társaságában – a 12-es tartalékába került.
P.J. Weitz-ből, Ed Gibson-ból és Jerry Carr-ból állt a segítőlegénység. Kis szerencsével, a 12-es hajtja majd végre a második emberes holdraszállást valamikor 1969 októberében vagy novemberében. A 12-es legénységeinek névsorát április 10-én hozták nyilvánosságra.

1969. május 18-án, vasárnap, szállt fel az Apollo-10: simább útja volt, mint a többi Saturn-V-nek. Kitaláltunk egy módszert arra, hogy kezeljük az S-II-ben jelentkező rázkódást: a fokozat üzemének utolsó másfél percében lekapcsoljuk az öt hajtómű egyikét – a középsőt – ez azonban nem sokat segített. Tom, John és Gene útja elég rázós volt, ami még keményebb lett az S-IVB gyújtásakor. John még azt is meg találta kérdezni Charlie Duketól, a CapCom-tól, hogy „Biztos, hogy nem hagytuk el Snoopyt a fokozatváltásnál?”
A holdirányú gyújtás szintén elég rázósra sikeredett, olyannyira, hogy felmerült a hajtómű idő előtti leállítása is. De a legénység átvészelte a dolgot.
Az Apollo-10 küldetés egyik újdonsága az a színes tévékamera volt, amit a srácok ki is próbáltak: többek között megmutatták, ahogy a Charlie Brown megfordul és a Snoopy-hoz dokkol.

A holdutazással minden rendben ment. A negyedik napon a 10-es begyújtotta hajtóművét, és holdkörüli pályára állt. A legénységre többek között a következő küldetések tervezett leszállóhelyeinek szemrevételezése várt – beleértve az Apollo-11-esét is.
A Hold körül töltött első nap volt némi gond a Snoopyval. A legénység csak akkor ment át a fedélzetére, amikor már holdkörüli pályán voltak. Alighogy Gene Cernan kiszerelte a dokkolófejet és a dokkolótölcsért, egy rakás Mylar-fólia árasztotta el a parancsnoki egységet, valószínűleg a szigetelés apró darabkái voltak. Többek között ez is hátráltatta Gene-t az ellenőrzésben, ennek ellenére azonban úgy döntöttünk, hogy a két űrhajó szétválására és az űrrandevúra másnap sort fogunk keríteni.
 
A negyedik napon a tizenegyedik holdkörüli keringés során, amikor Gene és Tom épp utoljára ellenőrizte a rendszereket, egy kisebb problémát fedeztünk fel a két jármű egymáshoz viszonított helyzetében. Kiderült, hogy a Snoopy nem megfelelő helyzetben állt: úgy tűnt, mintha a dokkolás pillanatában a Charlie Brown kicsit még forgott volna. Vajon megsérülnek a reteszek, amikor a két űrhajó szétválik egymástól? Senki nem tudta biztosan. Glynn Lunney küldetésigazgatónak George Low – aki ez ügyben épp az MOCR-ben járt – azt tanácsolta, hogy folytassák a parancsnoki egység és a holdkomp szétválását.
Ezen a ponton a két űrhajó a Hold túloldalán volt, és szünetelt a rádiókapcsolat. Harminc perc múlva már két űrhajó jelent meg. További rendszertesztek következtek, amíg a Hold innenső oldalán repültek, aztán ismét eltűntek. Amikor másodszorra előkerültek, a Snoopy már túl volt az első hajtóműves ereszkedésen. (Mivel az ideális leszállóhely a Földről nézve a Hold keleti oldalán volt, a hajtóműves ereszkedésre a túloldalon kellett sort keríteni.)

Miközben John magányosan a Charlie Brown fedélzetén repült, Tom és Gene egyre lejjebb ereszkedett, a felszín felé. „Charlie, itt vannak körülöttünk” – tájékoztatta Gene Charlie Duke-ot. Tom már meg tudta különböztetni a hegytetőket, és a sziklákat olyan magasságból, ami inkább repülőgépre vallott, nem pedig űrhajóra. Elmondta, hogy a táj „nagyon sima, olyan mint a nedves agyag, vagy mint Új-Mexikó vagy Arizona egyik kiszáradt folyómedre.”
A felszínt 14 000 méterre közelítették meg. Egy holdraszállás esetén, ezen a magasságon gyújtana be ismét a holdkomp leszállófokozatának DPS-hajtóműve, és kezdené meg felszínre vezető útját. Az Apollo-10 esetében Tom Staffordnak csak a pálya alakjának korrigálása miatt kellett újra begyújtania a DPS-t – annak érdekében, hogy Gene-nel még egyszer elrepülhessenek a leendő leszállóhely felett. Ez rendben is ment, habár a gyújtás okozta sokk hatására egy rakás vészjelzés kelt életre a Snoopy kabinjában.

A kommunikációs rendszert jól megdolgoztattuk. A fenti manőverek során mindig azt tapasztaltuk, hogy az antennák rossz irányba néznek. Hallani lehetett, ahogy Tom és Gene próbál John-nal beszélni, de John-nak meg kellett kérdezni tőlünk, hogy mit is mondtak pontosan, meg ilyenek. Ez nem pusztán a beszédhangra volt igaz – noha ez volt a legfontosabb – hanem a telemetriai adatokról és az űrhajó útjának megfigyeléséről is elmondható volt. A jövőben pontosan tudnunk kell, merre van a holdkomp, és mit csinál, ha le akarjuk tenni a Hold felszínére.
A leszállóhely feletti második keringés legalacsonyabb pontján Tomnak és Gene-nek le kellett választania a leszállóegységet, majd be kellett gyújtani a visszatérő egység hajtóművét. A leváláskor Tom egy kis löketet adott a segédhajtóművekkel, hogy biztos távolba kerüljön az alsó fokozat.
Ekkor azonban a visszatérő egység forogni kezdett, és közben fel-le bólintott. „A kurvanyját” – mondta Gene – „valami nem stimmel a giroszkóppal.”

Kiderült, hogy a legénység a küldetés megszakításáért felelős rendszert (Abort Guidance System, AGS) „automata” állásban hagyta, ami így nem tartotta a magasságot – ez egy másik üzemmód volt („altitude hold”).  Mihelyt az AGS észlelte, hogy a leszállófokozat eltűnt róla, automatikusan elkezdte a visszatérő egységet a szélrózsa minden irányába forgatni, hogy rátaláljon a parancsnoki egységre, amit aztán az űrrandevú során használatos radar befoghat.
Pár másodperccel később Tom visszanyerte az irányítást. „Valami nagyon elszabadult, de most már minden rendben.” Idegtépő pillanatok voltak. Gene hangjában hallani lehetett a feszültséget, amikor Tom részére visszaszámolta a visszatérő egység hajtóművének gyújtásáig hátralevő időt.
Mivel a Snoopy-nak nem kellett felszállnia a holdfelszínről, nem is volt teljesen feltankolva üzemanyaggal. (Azt akartuk, hogy egy leszállóegységhez hasonlóan manőverezzen, amikor ismét találkozik a parancsnoki egységgel.) A gyújtás mindössze tizenöt másodpercig tartott, ez elég volt a Snoopy pályájának módosításához, amivel a Charlie Brown alá és mögé került. Pár manőver, és kötelékben repült a két űrhajó.
Eredményes napot zártunk.
A Tízes huszonhatodikán, hétfőn, nagyon simán szállt vízre. A legénységet alaposan kifaggattuk tapasztalataikról, a műveletiek pedig ellenőrizték az adatokat. Két héttel később Sam Phillips bejelentette, hogy az Apollo-11 július 16-án startol, és legénysége megkísérli a holdraszállást."

Egyetlen kis ördögi szerkezet meghiúsíthatta az amerikaiak holdraszállását, de akár meg is ölhette a legénység pár tagját: ez a kütyü felelt a dokkolásért. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-9 startja három napot csúszott, mivel a legénység mindhárom tagja megfázott. Senki nem kívánta megismételni a náthás Wally és legénysége küldetése során szerzett tapasztalatokat, így inkább kivártuk, amíg felépülnek.
Az orvosok kezdtek azon tűnődni, hogy mi lehet a baj: a 7-es legénysége lebetegedett, a 8-as legénysége bizonyos mértékig szintúgy, és most itt volt a 9-es legénysége, náthásan. Arra gondoltunk, hogy a megfeszített munkatempó miatt kevésbé ellenálló a szervezetük, és jóval könnyebben elkapják a fertőzéseket. Így amennyire csak lehetett, megpróbáltuk elkülöníteni a legénységet a kiképzés utolsó heteiben. Ezzel együtt a korábbi probléma továbbra is megmaradt.
1969. március 3-án, hétfőn, szállt fel a negyedik Saturn-V, és gond nélkül pályára állította a McDivittből, Scottból és Schweickartból álló legénységet. Az S-II fokozatban némi vibráció fellépett, de nem történt semmi komoly.

A pályára állás után első teendőjük a parancsnoki egység orrán található dokkolófej ellenőrzése volt. Ez egy bonyolult kis szerkezet, amivel a két űrhajót össze lehetett kapcsolni, hogy aztán űrséta nélkül lehessen közlekedni a két jármű között. A dokkolófej (probe) és a tölcsér (drogue), ahogy mi hívtuk, tulajdonképpen egy cső volt, ami a parancsnoki egység orrából állt ki, és a holdkomp megfelelő ajtaján lévő lyukba illett. Amikor a dokkolófej a helyére került, a szerkezet visszahúzódott, és a megfelelő szögben összezárta a két járművet egymással. A holdkomp gyűrűje pontosan a parancsnoki egységen lévő gyűrűhöz illeszkedett, utóbbin egy reteszsor záródott. Amikor meggyőződtünk róla, hogy a nyomás nem csökken, ki lehetett szerelni a dokkolófejet, amit a parancsnoki egységben tároltak, és át lehetett úszni a holdkompba. Ördögien bonyolult kis szerkentyű volt. Ha első alkalommal nem működött, lőttek a holdraszállásnak. Ha a holdraszállás után nem működött, abba akár bele is lehetett halni. Az oroszok például ezt a mechanizmust ekkoriban még nem fejlesztették ki - és évekig nem is fogják.
Dave Scott irányításával a Gumdrop eltávolodott a holdkomp/S-IVB kettősétől, megfordult, és visszatért hozzá. A dokkolás simán ment, Jim és Rusty ellenőrizte a dokkolóegységet: szétszerelte majd ismét összeszerelte. Eddig minden rendben volt. A parancsnoki és műszaki egység a hozzákapcsolódott holdkomppal leválasztotta magáról az S-IVB-t. Az első nap utolsó teendője a műszaki egység főhajtóművének gyújtása volt, hogy kiderüljön: ez a 36,5 tonnás egység bírja-e a kiképzést. Sima ügy volt.
A második nap a főhajtómű ki- és bekapcsolgatásával, illetve manőverezéssel telt. A harmadik napra várt a holdkomp tesztje.

Az első probléma Rustyval volt. Miután a legénység beöltözött szkafanderébe, Rusty kezdte elég rosszul érezni magát. Az igazság az, hogy ott helyben, a kabinban betolta egész keksz-ellátmányát. Ezután kicsivel jobban lett, és végül képes volt Jimmel az egész napot a holdkompban tölteni.
A negyedik napra terveztük Rusty űrsétáját. Ennek során ki kellett mennie a holdkomp elején lévő ajtó előterére, hogy aztán onnan átkecmeregjen a parancsnoki egység ajtajához, és magához vegyen pár kísérleti berendezést. Mindenkit aggasztott az állapota. Szkafanderben hányni nem csak rohadt kellemetlen, de akár még halálos is lehet. Úgy döntöttünk, hogy inkább kihagyjuk az űrsétát: Jim és Rusty beöltözik a holdkompban, és magára nyitja az ajtót. Ezzel a módszerrel megfelelő körülmények között tesztelni lehetett a szkafandert.
De a negyedik nap reggelén Rusty azzal fogadott minket, hogy már jobban érzi magát, így Jim hagyta, hogy kimenjen a holdkomp ajtajának előterére. Eközben Dave Scott a parancsnoki egység ajtajában hajtott végre űrsétát, és leszerelte azokat a berendezéseket, amiket amúgy Rustynak kellett volna begyűjtenie.

Az űrséta lényeges momentuma az volt, hogy a Holdra szánt szkafander teljesen önálló rendszerként működött. A Gemini-program űrsétáin használatos valamennyi szkafander az űrhajóból kapta az oxigént, és az asztronauta csak az űrhajó közvetítésével kommunikálhatott. A holdsétára szánt szkafanderben mindez egyetlen hátizsákba került, aminek elég ellenállónak kellett lennie ahhoz, hogy elviselje a Hold felszínén várható kiképzést. A mindezt tartalmazó hátizsákot hordozható életfenntartó rendszernek (Portable Life Support System, PLSS) hívták.
Rusty végül harminchét percet töltött űrsétával, ami ugyan kevesebb volt a tervezettnél, de arra azért elég volt, hogy némi önbizalomra tegyünk szert a szkafanderrel és a PLSS-sel kapcsolatban.

Az ötödik nap volt a nagy nap. Jim és Rusty korábban már megtapasztalhatta, milyen könnyű a holdkompban rájuk váró teendőkkel lemaradni, így az ötödik napon idejekorán elfoglalták helyüket, beüzemelték a holdkompot, szkafanderükbe öltöztek, majd bezárták az ajtót. Dave Scott ráütött arra a kapcsolóra, ami kiengedte a dokkolófejet. Egy pillanatra beragadt, majd elengedte a holdkompot. Rövid keringő következett, ennek során a Gumdrop és a Spider kölcsönösen szemügyre vette és ellenőrizte egymást, majd Dave begyújtotta a segédhajtóműveket (RCS), és eltávolodott.
Jim tizenkilenc másodperc erejéig bekapcsolta a leszállóegység hajtóművét, ezzel a holdkomp előbb a Gumdrop fölé, illetve alá került. A Gumdropnak körpályán kellett maradnia, a manőverezés a Spiderre hárult. A másik feladat az volt, hogy a Spider pályáját köralakúra módosítsák, mégpedig 24 kilométerrel a Gumdrop pályája fölött. Az első gyújtás alkalmával Jim és Rusty fura, nyöszörgő hangot hallott, amikor megváltoztatták a hajtómű tolóerejét. Másodjára ez már nem ismétlődött meg, de attól még elég aggasztó volt.

A Spider és a Gumdrop egyre távolabbra került egymástól, egészen addig a pontig, ahol a holdkomp leszálló- és visszatérő fokozatának szét kellett válnia egymástól. Bumm! A leszállófokozat lerepült, és fóliadarabok szakadtak le róla. Nagyjából 145 kilométerre Jim három másodpercre begyújtotta a Spider visszatérő egységének hajtóművét, pályáját köralakúra módosította, ami ezúttal már tíz kilométerrel alacsonyabban volt a Gumdrop-énál. A pályaszámításnak hála, a Spider kezdte beérni a Gumdropot. Alig egy óra alatt már 50 kilométeren belül voltak egymástól, majd a visszatérő fokozat ismét begyújtott, és a Spider elkezdett emelkedni a Gumdrop felé.
Harminchárom perccel az utolsó gyújtás után a Spider már a Gumdrop mellett volt. Dave a parancsnoki és műszaki egységgel megkerülte a visszatérő egységet, majd felvette a dokkoláshoz szükséges helyzetet, a dokkolást Jim hajtotta végre.

Ez utóbbi meglepően döcögősen ment. A nap egyenesen a Jim feje fölötti ablakon tűzött be – ezen keresztül figyelte a Gumdropot. Ennek ellenére a Spiderrel eléggé megközelítette a parancsnoki egységet. Dave rávágott a dokkolóegység vezérlőgombjára, és a két űrhajó ismét egyesült. „Ez nem dokkolás volt” – tájékoztatott minket Jim. „Hanem szemvizsgálat.” A két űrhajó hat óra húsz percet töltött egymástól külön. Jim, Dave és Rusty a tizedik napon érkezett haza, mi pedig ismét egy hatalmas lépéssel kerültünk közelebb a Holdhoz.

Az Apollo-9 volt a „D”-küldetés. Ez olyan jól sikerült, hogy senki nem érezte szükségesnek az „E”-küldetést, ami a holdkomp tesztelését jelentette magas földkörüli pályán. Az „F”-küldetés következett: a holdkomp tesztje holdkörüli pályán, és ez a feladat az Apollo Tízre várt. A küldetés során a parancsnoki és műszaki egység harmincegyszer kerüli meg a Holdat, ami háromszorosa annak, amennyit az Apollo-8 keringett a Hold körül. Ez lenne a holdraszállás kosztümös főpróbája, tényleges landolás nélkül.

Felmerült, hogy Tom Stafford és Gene Cernan akár le is szállhatna a Holdra. Nem hiszem, hogy kifogásuk lett volna ellene. Hiába alakultak jól a dolgok, semmiképp nem álltunk készen arra, hogy kihagyjuk az „F”-küldetést. (1967-ben például még mindenki egyetértett abban, hogy féltucat, különböző dokkolási manővert kell kipróbálni, mielőtt megkísérelnénk a holdraszállást. Eddig egész pontosan egyet teszteltünk. Ezen kívül hatalmas különbségek voltak az űrhajó pályájának követése és a telemetria terén attól függően, hogy az űrhajó földkörüli vagy holdkörüli pályán van-e.)
Akadt még egy gyakorlati probléma is: az Apollo-10 holdkompja – a négyes számú – nem szállhatott volna le a Holdra, és térhetett vissza onnan, mivel pár kiló súlyfeleslege volt. Ezeket a kilókat még nem faragták le, mivel a négyes holdkompot a kezdettől fogva a holdkörüli pályán végrehajtandó tesztre tervezték. Az egyetlen opció az lett volna, ha pár hónappal elhalasztjuk az Apollo-10 útját, az ötös számú holdkomp elkészültéig. Az előnyöket és a hátrányokat mérlegelve a döntés teljesen egyértelmű volt. Sam Phillips dolga volt bejelenteni: a 10-esre az „F”-küldetés vár.

Már csak azt kellett eldönteni, milyen nevet kapjon az Apollo-10 parancsnoki és műszaki egység, illetve a holdkomp. Tom és legénysége előbbinek a Charlie Brown, utóbbinak a Snoopy nevet szánta a „Peanuts” c. képregény nyomán.
Julian Scheer tetszését ezek a nevek sem nyerték el. Emberei megnyerték a csatát, mi pedig elvesztettük a háborút. Ettől kezdve az űrhajók neve tiszteletet sugároz majd, ha fene fenét eszik is."

Ezt az egyik orosz kozmonauta kiabálta az űrhajó sikeres dokkolása után. Mivel élő adás volt, a Szovjetunióban szinte mindenki hallotta. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo programigazgatói – előbb Joe Shea, majd George Low – mindigis úgy vélték, hogy az egyes küldetésekre célzottan kell kiválasztani a megfelelő embereket. Ezzel a megközelítéssel a magam részéről nem értettem egyet, mégpedig azért nem, mert a küldetések sajátosságai gyakran változtak, és eddig úgy tűnik, hogy az évek engem igazoltak. Abból indultam ki, hogy legyenek kiképzett embereim, akik közül bárki képes bármit megoldani, és majd így kerüljenek az egyes küldetések legénységébe.
Az Apollo-8 sikeres útjával eljött az idő, hogy megnevezzem az Apollo-11 legénységét. A tervek szerint ez jó eséllyel az a legénység lesz, amelyik először holdraszáll majd. De akkor ezt még senki nem tudta volna biztosra mondani. A holdkomp tesztrepüléséig még mindig hónapok voltak hátra. Aztán ott volt az Apollo-10 holdkörüli küldetése is. Voltak, akik szerint az Apollo-9 sikere esetén ki kellene hagyni az „F”-küldetést, hogy a 10-es legénysége hajtsa végre a landolást.

Így korántsem volt eldöntött tény, hogy ki lép elsőként a Holdra. Ha az lett volna, akkor Gust választottam volna, és ebben Chris Kraft és Bob Gilruth is egyetértett volna velem. Gus halálával a legvalószínűbb jelölt Frank Borman és Jim McDivitt lett. Maximálisan megbíztam Tom Staffordban, Neil Armstrongban és Pete Conradban is. Jókor voltak jó helyen: közülük bárki végrehajthatta volna az első holdraszállást.
Jim McDivittet még mindig lefoglalta a holdkomp-küldetésre való felkészülés, de ott volt még Frank és teljes legénysége is: mivel már túl voltak egy holdkörüli repülésen, a többi asztronautánál sokkal jobb helyzetben voltak arra, hogy a landolásra felkészüljenek.
Két másik körülményt is szem előtt tartottam. Frank az elmúlt közel két évet szinte folyamatosan az otthonától távol töltötte. Belefáradt a mókuskerékbe, és nem örült annak, amit az eltelt két év a magánéletével tett. Korábban már jelezte felém, hogy váltani készül.
Végül pedig, semmi garancia nem volt arra, hogy az Apollo-11 száll majd le elsőként a Holdra. Így aztán úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha a rotációs-elvhez tartom magamat, és Neil Armstrong legénysége kapja a küldetést. Egy dolgot azért megváltoztattam: Mike Collins visszatért, és ő korábban már kiesett egy holdkörüli utazásból. Megérdemelte, hogy az első adandó alkalommal részt vehessen egy űrrepülésen, és ez történetesen az Apollo-11 útja lett.

Eredetileg az 1966-ban kiválasztott asztronauta-csoport egyik tagja, Fred Haise volt a legénységben, mint holdkomp-pilóta. Fred nagyon tettrekész volt – csoportjának egyik legjobbja – de a kezdeti terveimben nem számoltam vele, és nem is tartozott a tizennyolc srác közé, akiknek megígértem a holdraszállást.
Emellett Buzz Aldrin már hónapokkal az Apollo-8/Apollo-9 megcserélése előtt elkezdett felkészülni holdkomp pilóta teendőire. Így aztán a legénység Neil Armstrong parancsnokból, Mike Collins parancsnoki egység pilótából és Buzz Aldrin holdkomp-pilótából állt. A tartaléklegénységbe Jim Lovell, Bill Anders és Fred Haise került.
Később aztán az emberek úgy kezdtek beszélni erről, mintha valamiféle tudomány állt volna a kiválasztás mögött. Vagy mintha a politika szólt volna bele – az a tény, hogy Neil egy civil volt. Annyit mondhatok, hogy számos tényező közrejátszott abban, hogy ez a három ember volt jókor jó helyen, igaz, a tényezők nagy részére senkinek nem volt befolyása. Legalább ilyen könnyen megtörténhetett volna, hogy Tom Stafford, a Légierő egyik tisztje, vagy a Haditengerészettől Pete Conrad lett az első ember a Holdon
Január 6-án behívtam Neilt, Mike-ot és Buzzt az irodámba, és ezt mondtam nekik: „A tiétek.”

Az Apollo-9 járműve - az Apollo-Saturn 504-es - 1969. január 3-án gördült ki az indítóálláshoz. Ez volt az első, teljes egészében működőképes Apollo-űrhajó: parancsnoki és műszaki egységekkel, működő holdkomppal és szkafanderekkel. Természetesen, az Apollo-9 nem repül el a Holdig. De legalább annyira trükkös küldetés volt.
Ez volt az első alkalom, hogy az asztronauták olyan járművel repülnek a világűrben, amivel nem térhetnek vissza a földre. Nem csak, hogy nagyon megbízható embernek kellett lennie annak, aki a holdkompot vezeti – ez Jim McDivitt személyében teljesült – hanem a parancsnoki egység pilótára is nagy nyomás nehezedett. Dave Scott korábban már bizonyított a Gemini-8 fedélzetén az első, legénység által végrehajtott dokkolás alkalmával, ami után végül meg kellett szakítani a küldetést. Jim McDivitt tökéletesen megbízott benne, ahogy én is.

A holdkomp-pilóta Rusty Schweickart, egy nagyon éles eszű srác lett, akit az MIT-től vettem fel, ahol a magaslégkör kutatásával foglalkozott. A Légierő és a Légi Nemzeti Gárda színeiben egyaránt repült. Kollégáinál jóval liberálisabban gondolkodott, már ami a politikát illeti – felesége, Clare, pedig liberálisabb volt bárkinél, akit valaha ismertek. Szerintem Clare nézetei miatt Rusty-t érhette pár kellemetlenség a kollégái részéről. Őrá várt, hogy a holdkomp másodpilótája legyen, és tesztelje a holdsétára tervezett szkafandert.
Ők hárman 1966 novembere óta kifejezetten az első holdkomppal végrehajtott küldetésre készültek, immár több mint két éve. Nagyjából olyan 1700 gyakorlóórájuk gyülemlett fel. Nem vitás, hogy ők készen álltak, az viszont kérdéses volt, hogy a hardverről is elmondható lesz-e ugyanez.
Az Apollo-9 sok év után az első olyan küldetés, ahol az egyes űrhajók számok helyett neveket kapnak. Erre a rádiókommunikáció érdekében volt szükség azután, hogy a parancsnoki egység és a holdkomp szétválik egymástól. A parancsnoki egység neve a Gumdrop lett, a holdkompé pedig a Spider. A NASA PR-esei – többek között például Julian Scheer – határozottan gyűlölték a névválasztást, valószínűleg, nem sugalltak elég méltóságot. De nem volt mit tenni: a legénység így döntött.

Január 14-én a szovjetek sort kerítettek a Szojuz-4 startjára, fedélzetén egyetlen pilóta, Vlagyimir Satalov volt. Másnap a Szojuz-5 egy háromtagú legénységgel szállt fel: Borisz Volinov, Alekszej Jeliszejev és Jevgenyij Hrunov volt a fedélzeten. A négyes az ötöshöz dokkolt, amit élő adásban közvetített is a szovjet televízió. Vicces pillanat volt: amikor a négyes becsúsztatta a dokkolókúpját az 5-ös dokkológallérjába, Hrunov felkiáltott: „Segítség, megerőszakoltak minket”. És ez úgy, ahogy volt, ment is adásba. (De csak egyszer, a későbbi tudósításokból már kivágták ezt a részt.)

A TASZ hírügynökség bejelentette, hogy a Szojuz-4 és a Szojuz-5 a világ első „kísérleti űrállomása”, ami elég túlzó megállapítás volt, tekintve, hogy egyik űrhajóból a másikba csak űrséta közbeiktatásával lehetett csak átjutni. Számomra úgy tűnt, mintha számítottak volna arra, hogy pár hónapon belül az Apollo-9 két járművel repül, legénységgel a fedélzetén, és megpróbálták volna az Apollo-9 szerepét némiképp csökkenteni.
Hrunov és Jeliszejev egy űrsétát hajtott végre: az 5-ösről a 4-esre mentek át. Pár óra múlva a két jármű szétvált egymástól, és Volinov egymagában tért vissza földre, míg Satalov másik két társával együtt.

Már akkor is feltűnt nekünk, hogy ez pontosan ugyanaz a küldetés, amit a szovjetek 1967. áprilisában terveztek: a holdsétára szánt szkafander és a dokkolás tesztje, legénységgel a fedélzeten. Legalább két éves csúszásban voltak saját magukhoz képest.
Január 19-én az oroszok egy újabb legénység nélküli Szojuz-Zondot küldtek fel azzal a céllal, hogy a második sikeres robotos küldetés teljesítésével elháruljon az út a Holdat körberepülő emberes küldetés útjából, utóbbit a terv szerint Leonov és Makarov hajthatná végre. A Proton azonban nem állt pályára, és az L-2 projekt ezen a ponton hamvába hullt. Az emberes holdraszállás orosz verziója - az L-3 - még mindig tartotta magát. Ennek kapcsán kulcsfontosságú jelentősége volt a gigantikus N-1 rakéta első tesztútjának.
Erre február 21-én akartak sort keríteni. Az a hatalmas valami sikeresen fel is szállt, de  hetven másodperccel a start után tűz ütött ki két rakétafokozat között, így végül a rakétát a biztonsági tiszt felrobbantotta. Még nem értek be minket."

Az első három ember holdutazásának kezdetén a legénység a tengeribetegség különböző fázisaiban leledzett. Az Apollo-8 útja nem volt híján a stressznek sem. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders beleásta magát az Apollo-8 küldetésre való felkészülésbe. Pár trükkös dolgot még el kellett dönteni, többek között a szokásos biztonsági kérdéseket. Az Apollo-n három üzemanyagcella volt. Ha közülük kettő elromlik, vajon még mindig teljesíthető a küldetés? A két oxigéntartály egyike mennyi időre elegendő?
Szimplán meg akarjuk kerülni a Holdat, és utána visszajönni, vagy begyújtsuk a műszaki egység főhajtóművét, és pályára is álljunk körülötte? Az első opció biztonságosabb, de a másodikra lesz szükség a későbbi holdraszállás során. Ha most még nem bízunk eléggé a főhajtóműben, mikor fogunk? Végül az a döntés született, hogy a 8-as tízszer kerülje meg a Holdat. Tekintettel arra, hogy Bob Gilruth-tól kezdve Frank Bormanig mindenki a főhajtómű működésére volt kíváncsi, végül azzal a kompromisszumos javaslattal rukkoltunk elő, hogy a Hold felé menet a főhajtóművet mindössze pár másodperc erejéig gyújtjuk be. Abban az esetben, ha működik, a küldetés a terv szerint folytatódhat. Ha viszont probléma adódik, a pár másodperces gyújtással a legénység még mindig egyszerűen csak megkerüli a Holdat, majd rögvest a Föld felé veszi az irányt.
 
Voltak más vitás pontok is. Az eredeti tervek szerint a parancsnoki egység nappal érkezne a Csendes-óceánra. Ez viszont azon a terven alapult, hogy a 8-as tizenkétszer, vagy még többször kerüli meg a Holdat. (A start idejét a Föld és a Hold helyzete határozta meg, illetve az, hogy a korai órákban akartunk sort keríteni a startra. A Hold felé utazás, és a visszautazás időtartama nagy vonalakban szintén adott volt. Minden másban el lehetett térni.) Frank a szükségesnél egy perccel sem akart több időt eltölteni holdkörüli pályán, és mindent megtett azért, hogy elfogadtassa a kora hajnali érkezési időpontot, amit aztán jóvá is hagytak.

Frank nem félt senkinek sem ellent mondani, és szerintem ez a tulajdonsága a küldetés javát szolgálta.
A november 7-i, csütörtöki műszaki átvétel után tizedikén, vasárnap – épp aznap, amikor a Zond-6 útnak indult – még egy nagy megbeszélésre került sor Müller, Phillips, Low, Petrone, Kraft, jómagam és mintegy tizenhat partnercég képviselőinek részvételével. Itt feltettük a nagy kérdést: van-e valakinek kifogása az ellen, hogy a 8-as holdkörüli pályára álljon? A McDonnell részéről Walter Burke-nek volt némi aggálya.
A vége az lett, hogy csináljuk. Döntésünket továbbítottuk Tom Paine részére, aki november 12-én nyilvánosságra hozta.

December 6. a szovjet holdutazás szempontjából ideális nap volt, ekkor startolt a Zond-6, ami legénység nélkül utazott el a Holdig, majd vissza. A szovjet űrhajók útját megfigyelő flotta, amit minden emberes, vagy emberekkel kapcsolatos küldetésekre kivezényeltek, visszahúzódott a kikötőbe. Oroszország legközelebb csak január elején kísérelheti meg újra a startot. Az Apollo-8 indítását azonban december 21-ére tűzték ki.
Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, mire a nyugati világ is megtudta, hogy december 6-án miért nem volt szovjet legénység a fedélzeten. Kiderült, hogy az Alekszej Leonovból és Oleg Makarovból álló kozmonauta-legénység készen állt a hétnapos Szojuz-Zond küldetésre, illetve a startra. De a szovjet küldetésirányítás korábban ragaszkodott ahhoz, hogy az emberes utazásra csak két sikeres, legénység nélküli Zond-küldetés után kerülhet sor. Számunkra úgy tűnt, hogy a Zond-5-tel és a Zond-6-tal minden rendben volt.

Ez azonban valójában a Zond-6-ról nem volt elmondható, legalábbis, nem elég jól alakultak a dolgok. A visszatérő egységben a légkörbe lépés során megszűnt a túlnyomás, majd az űrhajó nagy erővel a földnek ütközött. A két hiba bármelyike végzett volna a legénységgel. Alekszej évek múlva – jóval az Apollo-Szojuz után – elmesélte, hogy ő és tartalék parancsnoka, Valerij Bikovszkij, egyaránt meg akarták ragadni a nagy lehetőséget, hogy legyőzzenek minket. De nem engedték nekik.
Így aztán jók voltak az esélyeink – anélkül, hogy tudtunk volna róla. De két nap múlva újabb gikszerbe futottunk. Joe Algranti épp az egyes számú LLTV utolsó ellenőrzését végezte, mielőtt átadta volna, hogy az asztronauták kiképzése során is használni lehessen.
Egy hatperces repülésre készült. A negyedik percben, 60 méteres magasságban oldalirányú rázkódás lépett fel. Aztán az LLTV egyszerűen csak lezuhant, Joe pedig katapultált.
Hát, ez újabb csúszást jelentett, ráadásul épp a legrosszabbkor történt. Egy hónapon belül nyilvánosságra akartam hozni azt a legénységet, amelyik először kísérelheti meg a holdraszállást.

December 21-én, szombaton hajnali 2:35-kor ébresztettem Franket, Jim-et és Billt a Cape legénységi szállásán. Egy orvosi vizsgálatot követően marhasültet és tojást reggeliztünk. Ebben a rituáléban mindannyiunknak volt már része – nekem mindenki másnál többször – ezúttal azonban szerintem mindenki pontosan tudta, hogy ez a küldetés kicsit más lesz, mint a korábbiak. Még Chris Kraft is a legkockázatosabb küldetésnek tartotta. Erre a sajtó is felfigyelt: sokan beszéltek a kockázatról, arról, hogy ez a Saturn-V-nek igazából még csak a harmadik repülése lesz. Nem állíthatom, hogy kicsit sem volt igazuk.
a startot felügyelő irányítóteremben elfoglaltam a helyemet, a legénység pedig az indítóállás felé vette az útját. Pont időben, reggel 7:51-kor a Saturn-V hajtóművei begyújtottak, és a rakéta a levegőbe emelkedett.

Tizenegy és fél perc múlva a 8-as már pályára is állt. Másfél földkörüli keringésbe telt, mire mindent leellenőriztek. Aztán Mike Collins, aki ekkor a MOCR-ben a CapCom feladatait látta el, ezt üzente rádión a legénység számára: „Apollo Nyolc, mehet a TLI.” A TLI a holdirányú gyújtást (translunar injection) jelentette, az S-IVB gyújtását. Jim Lovell nyugtázta: „Vétel.” A Csendes-óceán fölött, Hawaii partjaitól nyugatra jártak, amikor az S-IVB bekapcsolt. Amikor öt perccel és tizennyolc másodperccel később leállt, sebességük 28 160 km/h-ról több mint 37 000 km/h-ra növekedett. Szökési sebesség. Úton voltak a Hold felé. Én pedig vissza, Houstonba.

Öt órával a start után a Nyolcas 96 500 kilométerre járt a Földtől. Mivel gyakorlatilag egész útján a Föld gravitációja ellen harcolt, sebessége ekkorra 9600 km/h alá csökkent.
A terv szerint sor került a műszaki egység főhajtóművének próbaüzemére, így elhárult az akadály a holdkörüli pályára állás útjából. A legénység ezután úgy döntött, hogy nyugovóra tér. Franknek kellett volna először aludnia, utána Jim és Bill következett. Frank azonban képtelen volt lazítani, így bevett egy altatót. Nem sokkal később elég rosszul lett.
A rosszullét hamar elmúlt, és Frank eleinte az altatót okolta miatta. Jim a küldetés első pár percében panaszkodott enyhe hányingerre, és Bill is émelygett kissé. Valószínűleg ez az volt, amit ma „űradaptációs szindróma” néven ismerünk, és nagyjából az űrhajósok felét érinti. A szindróma a Mercury- vagy Gemini-programban résztvevő asztronauták közül senkit nem ért utol – beleértve Franket és Jimet is. Azokban az űrhajókban nem volt hely arra, hogy üléseiket elhagyva mozogjanak, és így összezavarodjon tájékozódó-képességük.

A holdutazás hátralevő része simán ment. A küldetés hatvanhatodik órájában – december 24-én, kedden, karácsony estéjén – a Nyolcas elsuhant a Hold túloldala mögött, készen arra, hogy holdkörüli pályára álljon. A következő harminchárom percet mindannyian végig izgultuk, hogy kiderüljön: rendben ment-e a dolog. (Ha a főhajtóművet nem sikerült volna begyújtani, az Apollo-8 tíz perccel korábban bukkant volna elő a Hold mögül.)
Huszonhárom perc, huszonnégy … Jerry Carr, a Capcom, egyre csak szólongatta a legénységet. „Apollo Nyolc, itt Houston. Apollo Nyolc, itt Houston”. Pont a terv szerinti időzítéssel Jim Lovell hangja szólalt meg: „Folytathatod, Houston”. Ellipszis alakú pályára álltak, aminek legalacsonyabb pontja 111,8 kilométer, legmagasabb pontja 306 kilométer magasan volt a Hold fölött.
A holdkörüli pályán rengeteg teendő várt a legénységre, ami a jó öreg, szabad szemmel végzett megfigyelésekkel és fényképezéssel kezdődött. Ezt némiképp hátráltatta, hogy a parancsnoki egység öt ablaka közül három bepárásodott.
A legénység egyrészt a lehetséges leszállóhelyeket vette szemügyre. De volt navigációs feladatuk is: megtudni, hogy a 8-as pályáját miként befolyásolják a Hold felszíne alatt található tömegkoncentrációs pontok, az ún. "masconok", amik váratlan meglepetéseket okozhattak. Ezen kívül az űrhajó üzemeltetésének szokásos teendői is rájuk vártak.

Amikor Frank beismerte, hogy kezdenek kifáradni, azt tanácsoltuk, hogy hagyják abba a munkát, és pihenjenek egyet. Az utolsó holdkörüli keringésre már magukhoz tértek, és Szenteste élő tévéközvetítésre került sor: a Teremtés Könyvéből olvastak fel. Látni lehetett az alattuk elúszó holdi tájat, a látványt Bill Anders szavai kísérték: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet …” Nagyon emlékezetes pillanat volt.

A tizedik keringés volt az utolsó. A küldetés nyolcvannyolcadik órájában és ötvenegyedik percében – Karácsony napjának hajnalán – a 8-as utoljára tűnt el a Hold mögött. Ha a főhajtómű rendben működik, harmincnyolc perc múlva lépnek velünk ismét kapcsolatba.
Vártunk. Aztán még mindig csak vártunk. Aztán harmincnyolc perccel a rádiócsend kezdete után meghallottuk Jim Lovell hangját: „Kérem, vegyék tudomásul, hogy a Télapó igenis létezik.”
Pár órával később, amikor már javában úton voltak a Föld felé, én magam is megköszöntöttem a legénységet: „Soha nem volt még ennyire szép Karácsonyunk, mint ez a mostani.”"

Az Apollo-7 legénysége Emmy-díjat is kapott tévés közvetítéséért. A NASA viszont azzal "jutalmazta" őket, hogy soha többé nem repülhettek a világűrbe. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke: "1968. október 11-én szállt fel az Apollo-7 Wally-vel, Donn-nal és Walttal a fedélzeten. Egészen az utolsó pillanatig gondot okozott a szél. Ha túl erős, megtörténhet, hogy a küldetés megszakítása esetén a legénység veszélyes helyzetbe kerül: a parancsnoki és műszaki egység szárazföldre érkezik.
A délelőtt folyamán a szél néha felerősödött, néha gyengült, de egyértelműen átlépte a határértéket. A gond az volt, hogy mindenki – Wallyval együtt – nagyon bízott a Saturn-IB-ben, és senki nem akarta elhalasztani a startot. Így aztán a folytatás mellett döntöttünk.
A Saturn-IB nagyszerűen működött, és az S-IVB/Apollo együttest tizenegy perc alatt pályára állította. A legénység első teendője a manőverezés volt, mivel ez bármilyen emberes holdküldetés szerves része lesz majd. Aztán a terv az volt, hogy leválnak az S-IVB-ról, eltávolodnak pár méterre, megfordulnak, majd visszamennek – pont úgy, ahogy a holdkomppal való dokkolás esetében is történne.

Ezen a ponton akadt egy kis problémánk, ugyanis az S-IVB tetején lévő adapteregység négy paneljének teljesen ki kellett nyílnia, az egyik azonban visszapattant. Ez semmilyen veszélyt nem jelentett a legénységre nézve, de ha ez egy holdkomppal felszerelt küldetés során történt volna, valószínűleg nem lett volna egyszerű kiszedni a holdkompot belőle. (A későbbi küldetések során az adapterek egyszerűen csak leváltak.)
A legénység a nap hátralevő részében próbagyújtást végzett a műszaki egység főhajtóművével (SPS), és űrrandevú menővereket hajtott végre az S-IVB-vel.
 
Az első nap végefelé Wally kezdett benáthásodni. Nyűgös lett, amikor a küldetésirányítók pár dolgot megváltoztattak az eredeti tervhez képest.
A küldetés egyik nagy PR-fogása az élő tévéközvetítés volt, amit a második napra, október 12-re, szombatra terveztünk be. Szerényebb formában ilyesmire korábban, Gordo Cooper Mercury-küldetése alatt is sor került már, de ez nagyobb dobás volt: tesztelni akartuk a rendszert, ami reményeink szerint pár hónapon belül megmutatja majd a világnak az első emberi lábnyomokat a Holdon.
De Wally-t annyira elfoglalta nap hátralevő részére tervezett második űrrandevú, hogy fogta magát és elhalasztotta az egész közvetítést. Pont. (Mindig panaszkodott az időbeosztásra, de a földön nem nyerhette meg ezt a csatát. Valószínűleg arra számított, hogy nem sok mindent tehetünk, amíg földkörüli pályán van, és ebben nem is tévedett sokat, csak az én életemet nehezítette meg.) Ott voltam tehát az MOCR-ben Chris Kraft és egy rakás feldühödött ember társaságában. De nem tehettem semmit azért, hogy Wally megváltoztassa véleményét. Ettől kezdve Wally háborúban állt a küldetésigazgatókkal, közülük is különösen Glynn Lunney-val akasztotta össze a bajszát. Wally egyszer valaminek nekifogott, majd szitkozódni kezdett, mondván: ki volt az a „zseni”, aki a berendezést tervezte. Lehet, hogy igaza volt, de az is biztos, hogy nem lopta be magát a földi személyzet szívébe azzal, hogy egy asztronauta teljesen nyilvánosan idiótának nevezi őket, mindenki füle hallatára.
Donn is kivette a részét. Walt azt állítja, hogy megpróbált kimaradni a dologból, de az igazság az, hogy mindannyian elég ingerlékenyek voltak odafenn.
Természetesen, jellemző, hogy Wally-t kenyérre lehetett volna kenni, amikor vasárnap végül bekapcsolták a kamerákat: „Üdv mindenkinek az Apollo-szobából, innen, a világmindenség tetejéről.” Még egy lapot is feltartott ezzel a felirattal: „Deke Slayton, teknőc vagy-e?” Szokás szerint lekapcsoltam a mikrofonomat, és válaszoltam.
A Wally, Walt és Donn Show – amit a küldetés során újra és újra megismételtek – olyan sikeres lett, hogy a legénység végül egy speciális Emmy-díjat is kapott produkciójáért.

A megfázás a küldetés tizenegyedik napján, a légkörbe lépés során jelentkezett problémaként. Wally úgy döntött, hogy nem öltöznek be szkafanderükbe, és nem veszik fel a sisakjukat. Attól tartott ugyanis, hogy kiszakadhat a dobhártyájuk. Mi viszont azért aggódtunk, nehogy a légkörbe lépéskor hirtelen megszűnjön a túlnyomás, ami a legénységet meg is ölheti – épp ezért az amerikai asztronauták a korábbi küldetések során kivétel nélkül mindig szkafandert viseltek a visszaút során.
Nos, ez egy újabb beszélgetést jelentett Wally és köztem, és ismét vesztettem. Wally addig volt hajlandó elmenni, hogy a legénység beöltözik szkafanderébe, de a sisakok a tárolóhelyükön maradnak. A légkörbe lépés a terv szerint ment, nyomáscsökkenés és károsodott dobhártyák nélkül.

Wally-vel a USS Essex repülőgéphordozó fedélzetén találkoztam, és négyszemközt elkaptam a grabancát. Nem is annyira a viselkedése miatt – Wally csak hozta formáját – hanem inkább azért, amit magatartásával Donn-nal és Walttal tett. Személyesen nem voltam fültanúja, így nem kezeskedhetek ezért az információért, de állítólag Chris Kraft kijelentette, hogy az Apollo-7 legénységéből senki nem repül többet a világűrbe. Bár én állítottam össze a legénységeket, de senkit nem tettem volna legénységbe, akivel Kraft emberei nem akartak együtt dolgozni. Pláne nem akkor, amikor rajtuk kívül mások is sorban álltak. És végül a dolgok úgy alakultak, hogy tényleg nem repült többet egyikük sem. (Wally a maga részéről ezt így is tervezte, mivel a küldetés előtt bejelentette visszavonulását.)
Amikor megnyugodtak a kedélyek, Sam Phillips kijelentette, hogy az Apollo-7 „101 százalékosan” teljesítette célját, ami műszaki értelemben igaz volt. De nem volt könnyű szülés.

 Az oroszok pár héttel az Apollo-7 küldetése után visszatértek a világűrbe, már ami az emberes űrrepülést illeti. A Szojuz-3 fedélzetén egyetlen pilóta volt Georgij Beregovoj ezredes személyében. Ő egy 47 éves berepülő pilóta volt – az első berepülő pilóta, aki szovjet űrhajón repült – és küldetése célja az volt, hogy újra emberi repülésre alkalmasnak minősítse a Szojuzt. A terv szerint a legénység nélküli Szojuz-2-vel kellett volna űrrandevút végrehajtania, majd dokkolni hozzá, ez azonban nem jött össze. Úgy tudom, hogy kevesebb, mint 300 méterre megközelítette.
Ez az oroszok esetében nem jelentett akkora problémát, mint nálunk, hiszen ők már addigra bebizonyították, hogy robotpilótával képesek dokkolni. (Eleve arra készültek, hogy robotpilótával csinálják.)
November 10-én a Zond-6 megindult a Hold felé. Tizenharmadikán megkerülte, majd tizenhetedikén Oroszországban landolt. Egy jóval biztonságosabb légkörbelépéssel is megpróbálkoztak, ennek az volt a lényege, hogy az űrhajó megkezdi a légkörbe lépést, majd visszapattan a világűrbe, hogy aztán ismét visszalépjen az atmoszférába. Ezzel a módszerrel nem csak, hogy lehetővé vált az oroszok számára, hogy az űrhajó a Szovjetunió területére landoljon, hanem a legényéget is mindössze 6 G terhelés éri, ami bőven elfogadható mértékű.
Amennyire mi láttuk a dolgokat, két legénység nélküli sikerrel és a Szojuz-3 küldetésével a hátuk mögött az oroszok készen álltak a holdutazásra.

Az Apollo-7 útja után Tom Stafford és legénysége – John Young és Gene Cernan – teljes energiájával az Apollo-10-esre koncentrálhatott, ami az „F”-küldetésnek felelt meg: ez holdkörüli pályán a holdraszállás kosztümös főpróbáját jelentette. Tulajdonképpen már 1968 áprilisa óta erre készültek. A tartaléklegénység Gordo Cooper parancsnokból, Donn Eisele parancsnoki egység pilótából és Ed Mitchell holdkomp-pilótából állt. Tom segítőlegénységébe Charlie Duke, Joe Engle és Jim Irwin tartozott.
Természetesen, az első kihívás a Hold megkerülése volt. Ezután a holdkomp tesztje következett. Amíg ezt a két feladatot nem teljesítettük, addig igazából a későbbi küldetésekkel kapcsolatban semmit sem mondhattunk biztosra."