Az Apollo-11-et egy orosz szonda várta a Holdnál, félő volt, hogy zavarja majd a rádiókapcsolatot. A Szovjetunió pár óra múlva a Luna-15 pályaadatait az egyik asztronauta lakására táviratozta. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Június 12-én egy megbeszélésre voltunk hivatalosak, ahol áttekintettük, hogy az Apollo-11 mennyire áll készen a startra. Ez egy négyoldalú konferenciahívás volt Houston, a Marshall, a Cape és a központ bevonásával: átvettük a küldetés minden elemét, a hordozórakétától kezdve az űrhajó útját nyomon követő megfigyelő-hálózaton, az időjáráson és az űrhajó pályáján át egészen a legénység felkészüléséig. Előző héten egy sor ellenőrzést hajtottunk végre az űrhajón a Cape-en, beleértve a legénység részvételével megtartott visszaszámlálást. A start javasolt ideje 1969. július 16, szerda reggel volt – ezt ebben az esetben is mi határoztuk meg, hogy az elsődleges leszállóhelyen, a Nyugalom Tengerén, megfelelő fényviszonyok legyenek az érkezéskor.
Rock Petrone-val a Cape-en voltam. Sam Phillips Washingtonból kapcsolódott be a beszélgetésbe. George Low és Gene Kranz (a vezető küldetésigazgató) Chuck Berryvel együtt az MSC-ben volt. Lee James, a Saturn-V felelőse pedig a Marshallnál. Rajtunk kívül innen-onnan még vagy pár tucatnyian hallgatták a megbeszélést a személyzetből.
Phillips kezdte azzal, hogy szükség esetén készen áll arra, hogy az Apollo-11 startját átrakja augusztusra. A jelentésekből kiderült, hogy a berendezés és a küldetésirányítók a júliusi indításra felkészülnek. Igazából minden a legénységen múlt.
Chuck Berry-t az foglalkoztatta, hogy bírják-e majd a strapát, én pedig kissé ellentmondásos voltam: Neil, Mike és Buzz tényleg mindent megtett azért, hogy addigra készen álljanak, de az elmúlt napokban kétség merült fel bennem, hogy tényleg fel tudnak-e készülni. Aztán megkérdeztem őket, hogy szükségük lenne-e még egy hónapra. Nemet mondtak. Meg akarták csinálni, és ha Neil, a parancsnok azt mondta, hogy július közepére elkészülnek, én készséggel hittem neki. Így aztán a magam részéről úgy voltam vele, hogy ha a berendezés készen áll, akkor a legénység is.
Nagyjából ennyi történt. A hatodik Saturn-V, a 107-es parancsnoki és műszaki egység, valamit az Eagle, az ötös számú holdkomp startjára július 16-án keleti parti idő szerint 9:32 perckor kerül sor. A landolásra pedig július 20-án a Nyugalom Tengerén. Pár óra múlva Neil és Buzz már a Holdon sétálhat.
A startig hátralevő utolsó hónapban egy rakás újdonsággal találtuk szemben magunkat, miután mindenkiben tudatosodott, hogy tényleg megkíséreljük a holdraszállást. Egyrészt úgy tűnt, hogy mindenki ott akar lenni a startnál, és lehetőség szerint még valakit magával akar hozni. Szenátorok, kongresszusi képviselők, nagykövetek. Hiába különítettük el a legénységet, még őket is bombázták hívásaikkal a rég elveszettnek hitt rokonok. A sajtó mindenütt ott volt. (Ez esetben nagy hasznát láttuk a küldetést megelőző elkülönítésnek, amit az Apollo-10 idején vezettünk be a legénységek kimerültsége és megfázása miatt. A legénységnek pedig jó oka volt arra, hogy nyugodt körülmények között legyen.) Ralph Abernathy tiszteletes tiltakozó megmozdulást tervezett a Cape-re, amiért a pénzt űrutazásra költik, ahelyett, hogy a szegényekre fordítanák.
Nixon elnök a start előtti este a legénységgel akart vacsorázni. Chuck Berry azonban a nyilvánosság előtt arról kezdett elmélkedni, hogy vajon az elnöki látogatás megengedhető-e a karanténban. Tegyük fel, hogy mondjuk a legénység az elnök hibájából benáthásodik.
Az biztos, hogy a felvetésnek nem túl sok értelme volt, hiszen a legénység - bár relatív izolációban volt - minden nap egy rakás emberrel találkozott, akiktől bármilyen fertőzést elkaphattak. Senki sem fehér maszkokban járt-kelt.
Azután, hogy a vacsorát nyilvánosan megkérdőjelezte, az le is került a napirendről. Chuck soha nem volt különösebben népszerű a srácok körében – azt akarta sugallni, hogy ő az asztronauták személyi orvosa, noha igazából az MSC-nél működő egészségügyi iroda vezetője volt, és pár tucat orvos tartozott alá. Ez az eset sem öregbítette hírnevét.
Tom Paine viszont a start előtti héten jött át egy vacsorára. Azt mondta Neil-nek, Mike-nak és Buzz-nak, hogy ha bajba kerülnek, különösen a landolási kísérlet során, inkább a bőrüket mentsék, és jöjjenek haza. Nekik ígérte a következő küldetést, amikor újra megpróbálhatják a holdraszállást.
Az utolsó orvosi vizsgálatokra július 11-én pénteken került sor, és ezt a legénység orvosai - Al Harter, Jack Teegan és Bill Carpentier - végezték. Ha minden jól megy, Carpentier a küldetést követően a legénységgel együtt bevonul a karanténba.
Mindenki jól volt. A hétvégét a legénység igazából csak lazítással töltötte. Mike Collins-szal pár akrobata-mutatványt csináltunk egy T-38-asban odaát a Patrick Légibázison, hogy belső füle könnyebben hozzászokjon a a súlytalansághoz. Hétfőre, tizennegyedikére ütemeztük az utolsó sajtótájékoztató.
Vasárnap reggel azonban arra ébredtünk, hogy az oroszok egy űrhajót indítottak a Hold felé. Ez volt a Luna-15, és a tervek szerint tizenhatodikán állna holdkörüli pályára. Ez azt jelenti, hogy már pályára állt, amikor az Apollo-11 megérkezik. Természetesen, aggódtunk, hogy az utunkban lesz – nem is annyira attól tartottunk, hogy összeütközik a 11-gyel, hanem inkább, hogy interferenciát okoz a rádiókommunikációban.
Úgy véltem, hogy igencsak elkeseredettnek kellett lenniük az oroszoknak, ha ilyesmivel próbálkoznak épp azon az egy konkrét héten. Akkor még nem tudtam, hogy valójában mennyire elszántak voltak, hogy valamilyen űrbeli babért learassanak. A Hold legénységgel való megkerülésének programja fel volt függesztve, és még az év vége előtt törölték is.
És július negyedikén másodszor is megpróbálták felküldeni a nagy N-1 hordozórakétát. Ez a kísérlet azonban még rosszabbul sült el, mint az első alkalommal: alig pár méterrel az indítóállás fölött a rakéta felrobbant, és nem csak önmagát, hanem az egész startkomplexumot megsemmisítette. Már a baleset előtt is valószínűtlen volt, hogy az oroszok előttünk szálljanak le emberrel a Holdra, hacsak nem történik valami baj az Apollo-11-gyel. A holdversenyt 1968 decemberében az Apollo-8 megnyerte, noha ezt a tényt csak sok év elteltével tudtuk meg.
A Luna-15-öt arra tervezték, hogy leszálljon a Holdra, talajmintát vegyen, és az Apollo-11 előtt érkezzen vissza. Ez az egész pusztán arról szólt, hogy lepipáljanak minket. Kiderült, hogy Frank Borman épp azon a hétvégén jött haza Oroszországból, ahol a Szovjetunió Egyesült Államok-beli nagykövete, Anatolij Dobrinyin meghívására egy háromhetes utazáson vett részt. (Az Apollo-8 óta Frank sok időt töltött Washingtonban, ahol a Nixon vezette Fehér Ház munkáját segítette, és jószolgálati utakon vett részt.)
Frank-et Chris Kraft még vasárnap délután washingtoni otthonában kapta el, és arra kérte, hogy járjon utána a Luna-15 küldetésének. Frank forródróton felhívta Msztiszlav Keldist, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökét, aki egyike volt a Szovjetunió leginkább szem előtt lévő, űrkutatással foglalkozó szakembereinek. (Jó döntés volt: az űrhajó pályáját az akadémia egyik intézete kalkulálta.) Moszkvai idő szerint hajnali két óra volt, így senki nem vette fel a telefont Keldis irodájában.
Frank Houstonba repült, ahol hajnali hatkor Keldis helyettesének hívása ébresztette. Ugyan nem tudta a pontos sarokszámokat, de megígérte, hogy megszerzi. Tény, hogy pár óra múlva két távirat érkezett – az egyik a Fehér Házba, a másik Frank lakására, benne az összes adattal. Kiderült, hogy a Luna-15 pályája egyáltalán nem keresztezi az Apollo-11-esét.
Az egész történetben a legérdekesebb, hogy ez volt a leggyorsabb és legnagyobb horderejű információcsere a két ország űrprogramja között. Szerintem ez az eset volt az első nagy lépés az Apollo-Szojuz megvalósítása felé."
