Bécsben dőlt el, hogy az Apollo-8 megkerüli a Holdat, ahol a NASA mit sem sejtő igazgatója épp a Nemzetközi Űrkonferencián vett részt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke: "Habár eldöntött tény volt, hogy a harmadik Saturn-V november végefelé repül majd legénységgel a fedélzetén, valószínűtlen volt, hogy a harmadik holdkomp is elkészüljön addigra. Úgy tűnt, hogy egészen 1969 elejéig várni kell rá.
George Low és Chris Kraft minimum április óta azt fontolgatta, hogy az „E” küldetést – a holdkomp magas földkörüli pályán történő tesztelését – megváltoztatják, és helyette inkább a Holdat kellene megkerülni. Ezzel egy lépés kimaradna, és a holdraszállást felgyorsítaná. Bob Gilruthot is nagyjából azidőtájt vonták be tervükbe. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amikről beszéltünk ugyan, de senki nem számított arra, hogy tényleg lesz is belőle valami.
A következő pár hétben Low egy még vadabb lehetőséggel rukkolt elő: egy az egyben dobjuk az „E”-küldetést, és helyette egy úgynevezett „C-plusz” (C-prime) küldetést iktassunk be. A C-plusz keretében az Apollo parancsnoki és műszaki egysége – holdkomp nélkül – decemberben holdkörüli pályára állna.

1968. augusztus 5-én, egy hétfői napon, Low visszatért szabadságáról, és nekilátott az ötlet megvalósításának. Rengeteg adatot kellett összeszedni. Vajon a navigációt és az űrhajó pályáját felügyelő csapatok készen álltak erre? Ki lehet képezni a küldetésirányítókat? Mi a helyzet az űrhajó útját a mélyűrben nyomon követő megfigyelő-hálózattal?
Low még azon a héten leutazott a Cape-re, és Rock Petronetól megtudta, hogy 1969 eleje előtt semmiképp sem készül el a 3. sz. holdkomp. Ami a legénységet illeti, úgy véltem, hogy négy hónap minden különösebb gond nélkül elegendő lesz a felkészülésre. A fenébe is, erre képeztek ki minket.

Péntek reggel Low Krafttal és velem együtt Gilruth irodájába ment. Gilruth azonnal jóváhagyta a tervet, amikor megtudta, hogy harcosainkat fel tudjuk készíteni az útra. Felhívta Sam Phillipset és von Braunt, akik több mint vevők voltak a dologra. Még aznap délután valamennyien Huntsville-be repültünk, von Braun irodájába.
Igazából ketten nem voltak csak jelen: Jim Webb és George Müller. Természetesen ők voltak azok, akiknek végül ki kellett mondani a végső szót. Mindketten Bécsben voltak a Nemzetközi Űrkonferencia résztvevőiként.

Phillips egészen a következő hét keddig, augusztus 13-ig nem tudott beszélni Müllerrel. (Először az ötletet átvitte Tom Paine-en, a NASA-központ megbízott igazgatóján. Paine jóváhagyta.) Müller ugyan nem volt az elképzelés ellen, igaz, nem is ugrált örömében. Nem volt meggyőződve arról, hogy műszaki értelemben milyen haszonnal kecsegtet, ha pusztán a parancsnoki és műszaki egység kerüli meg a Holdat. Másfelől viszont jó eséllyel tanulhatunk is valami hasznosat, hiszen a Saturn-V-össel első ízben repül legénység. Ő pedig nem akart nagy technikai ugrást az Apollo-7 és a holdkomp küldetése között.
A fő probléma Jim Webb volt, aki nagyon prüszkölt az egész ötlet ellen. Az Apollo-tűz nagyon megviselte, és lelki szemei előtt már látta, amint épp egy kongresszusi bizottságnak próbálja megmagyarázni, miért is volt szükség a terv ilyen radikális megváltoztatására, ha esetleg valami balul sülne el.
 
Webb azzal is tisztában volt, hogy NASA-igazgatóként a mandátuma a végéhez közeledik. Őt még JFK nevezte ki, megbízatását később LBJ meghosszabbította, viszont tudta, hogy a két elnökjelöltnek – Nixonnak és Humphreynak – is megvannak a maga emberei a posztjára. Így 1969 januárjában mindenképp távoznia kell a NASA-tól.
Bécsben Müller megdolgozta Webbet. Paine és Phillips hosszú táviratot küldött neki, amiben a műszaki jellegű problémákat vázolták. Tizenhatodikán Webb végül beadta a derekát: vágjunk bele. De csak titokban.
Kicsit elébe mentem a dolognak. Tizedikén, pénteken behívtam Jim McDivittet az irodámba. Ő volt az Apollo-8 parancsnoka, és ideje volt, hogy megtudja, mire készülünk a küldetésével kapcsolatban.

Más hangok
James McDivitt

Dave-vel és Rusty-val ekkor már másfél éve a holdkomp-küldetésen dolgoztunk. Amikor Deke magához hivatott, már tudtam, hogy készül valami, mivel azzal is tisztában voltam, hogy a holdkomp 1969 januárja előtt nem valószínű, hogy elkészül.
Deke elmondta, mi a helyzet, és jelezte: azt szeretné, ha az eredeti küldetésemnél maradnék – ami ettől kezdve az Apollo-9. És azt is mondta, hogy nem akar mindenáron erre kényszeríteni engem.
Erre szükségtelen lett volna, mivel ez a „C-plusz” küldetés nem vinne magával holdkompot, a NASA pedig kiképzésünkbe belefektetett energiát nem akarta kidobni az ablakon. Frank Borman és Bill Anders egy ideje már szintén a holdkompon tréningeztek.
Úgy vélem, hogy Rusty-val mindenki másnál jobban ismertük ezt a holdkompot. Így kétségkívül volt benne ráció, hogy annál a küldetésnél maradjunk, amire a kezdettől fogva készültünk.
Az évek során ez a történet odáig fajult, hogy az emberek kezdték azt gondolni, hogy a Hold megkerülését felajánlották nekem, de én visszautasítottam. Nem egészen ez a helyzet. Valószínűnek tartom, hogyha ott és akkor a földre vetettem volna magam, és könyörögtem volna, hogy mi kapjuk meg a „C-plusz” küldetést, akkor Deke nekünk adta volna. De konkrétan soha nem kínálták fel nekünk ezt az opciót.

Tizenkettedikén, vasárnap rögvest felhívtam Frank Bormant, aki ekkor épp Downey-ban, a Rockwell gyárában volt, és megkértem, hogy azonnal jöjjön Houstonba. Pár óra múlva megérkezett, én pedig elővezettem ajánlatomat: az Apollo-8 az övé lehet, ha akarja. A válasz Frank Bormanre vallott, aki gondolkodás nélkül, egyetlen szóval válaszolt: „Igen.”
Számomra mindig érdekes volt megfigyelni a Jim és Frank közti különbséget. Mindkettejüket nehéz feladatok elé lehetett állítani. Jim előbb átgondolta a dolgokat, és alapos megfontolás után döntött. Frank viszont rögtön határozott, amint az ember levitte a hangsúlyt mondandója végén. De végül mindketten mindig megoldották a feladatot.
Így aztán új terv körvonalazódott a különböző küldetések legénységét illetően:

Az összes érintett közül Dave Scott volt leginkább letörve a csere miatt, mivel rengeteg időt fordított arra, hogy gatyába rázza a 103-as számú parancsnoki egységet, és ezzel most a 104-esre került. (Az Apollo-7 a 101-es parancsnoki és műszaki egységgel repült, a 102-est földi tesztekre használtuk.)
Bill Anders szintén elég boldogtalan volt, mivel ezzel elvesztette minden esélyét arra, hogy a holdkomppal repüljön. Nem tudom, hogy a többiek mit érezhettek, bár visszatekintve úgy vélem, hogy leginkább Pete Conradnak lehetett volna oka a panaszra. A csere következtében ugyanis az Apollo-12-esen találta magát az Apollo-11 helyett.
A változásokat augusztus 19-én, hétfőn jelentettük be, de az új tervet ekkor még nem hoztuk nyilvánosságra. Még az Apollo-7 küldetése is előttünk állt. Sam Phillips egy hét múlva, sajtótájékoztatón jelezte, hogy akár egy „új küldetésre” is sor kerülhet az Apollo-7 és a holdkomp tesztje között. Ez volt a legtöbb, amit elárultunk.

1968. szeptember 15-én, alig egy hónappal később, Webb a Fehér Házba ment, ahol LBJ-vel találkozott. Onnan már nem NASA-igazgatóként tért vissza. Sosem tudtam meg pontosan, mi is történt, habár a fáma úgy szólt, hogy Webb eleve akkor kívánt távozni a NASA-tól, amikor LBJ is elhagyta a Fehér Házat, és erre LBJ-t rossz pillanatban emlékeztette. Ezen a ponton Johnson nemes egyszerűséggel megköszönte kemény munkáját, majd kikísérte a riporterekhez, hogy bejelenthesse lemondását. Tom Paine lett a NASA megbízott igazgatója.
Azt viszont tudom, hogy Webb távozásának hírére Sam Phillips Rock Petrone-hoz ezekkel a szavakkal fordult: „Akkor mégiscsak lesz C-plusz.”

Ha egy kis bátorításra szorultunk volna, az oroszok egy Zond-5 nevű űrszondát indítottak útnak a Hold felé – épp aznap, amikor Webb  kedélyesen elbeszélgetett LBJ-vel. A szonda három nap múlva megkerülte a Holdat, majd a Föld felé vette az irányt. Huszonkettedikén az Indiai-óceán vízére landolt.
A Zondról nem láttunk képeket – valószínűleg nem sokat osztott-szorzott volna, hiszen még a Szojuzt sem láttuk – de sokan úgy vélték, hogy ez a Holdat megkerülő emberes küldetés robotos tesztje volt. (Voltak, akik másként látták a dolgot, ők azzal érveltek, hogy a Zond-5 olyan meredek szögben lépett be a légkörbe, hogy a G-terhelés – 16 G – sérüléseket okozhat a legénységnek, sőt, akár még bele is halhatnak.) Húsz év múlva tudtuk meg, hogy jó volt a sejtésünk, de akkoriban erre a megerősítésre semmi szükség nem volt. Legtöbben úgy gondoltuk, hogy ezzel a küldetéssel az oroszok nagy lépést tettek a Hold megkerülése érdekében.

Volt más is, amiről Webb tudhatott valamit: talán a CIA kémműholdjainak felvételei nyomán készült jelentésekből szerzett tudomást róla, bár ezekről az én szintemen mindenki rohadt keveset tudott. Webb annyit árult el, hogy való igaz, az oroszok tényleg egy hatalmas holdrakétát építenek. Ez aztán annyira egybeforrt vele, hogy a rakétát évekig „Webb Óriásának” neveztük.
„Webb Óriása” valójában az N-1 volt, és tagadhatatlan, hogy méreteiben és teljesítményében egyaránt a Saturn-V vetélytársa volt. Bajkonurban 1968 első felében egy modellt állítottak az indítóállásra, kétség nem fér hozzá, hogy ezt látták a Keyhole-kémműholdak.
Koroljov és Misin nagyjából 1962 óta dolgozott az N-1-en. Noha a tervekhez képest nagy csúszásban volt, és távolról sem volt kipróbált darab, valódiságához nem férhetett kétség. És ha mi valami komoly problémába ütköztünk volna, az oroszok készen álltak arra, hogy valódi versenyt indítsanak az első holdraszállásért.
Az N-1 csúszása ugyanakkor nem gátolta őket abban, hogy a Holdat emberrel a fedélzeten megkerüljék: a Szojuz-Zondot egy kipróbált Proton hordozórakéta állította pályára. És pont akkor álltak készen a startra, amikor mi is."

Ezzel az álnévvel jelentkezett be a kórházba Al Shepard, amikor rászánta magát, hogy egy szilikoncsövet ültessenek a fülébe. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Tavasszal és nyáron páran lemorzsolódtak az Asztronauta Iroda létszámából. A legtöbb nyilvánosságot az 1967-ben kiválasztott tudóscsoport egyik tagja, Brian O’Leary esete kapta. Őt és társai közül másokat márciustól különböző légibázisokra küldték egy ötvenkét hetes kiképzés keretében, aminek révén majd vadászpilóták lehetnek.
Korábban a kutató-asztronauták már nyilvánosan is hangot adtak elégedetlenségüknek – ez az újonnan kiválasztottak közül különösen Phil Chapmanre volt igaz, illetve Curt Michelre az 1965-ös mezőnyből. Azzal szembesültek, hogy semmi idejük nem maradt a kutatómunkára, mivel folyton az ország legkülönbözőbb pontjaira kellett utazniuk, hogy megtanulják, mivel is foglalkozik a NASA, ezen kívül pedig az Apollo-űrhajóról szóló előadásokat kellett végigülniük. Hagytuk, hogy Michel csinálja, amit akar, és ideje nagy részét a Rice Egyetemen kutatómunkával töltse. Számára gyakorlatilag ez volt az első lépés a kifelé vezető ajtón.
Az tény, hogy az új csoportnak – ide tartozott Chapman is – nem a legizgalmasabb pár hónapban volt része. Ez azért alakult így, mert nem tudtuk őket szeptemberben pilótaiskolába küldeni, ahogy azt eredetileg elterveztük. A vietnámi háború rengeteg pilótát követelt, és egészen 1968 elejéig nem lehetett őket egyszerűen csak úgy berakni a Légierő valamelyik pilótaiskolájába. Így aztán ezek a srácok nagyon hosszú orientációs kurzuson vettek részt, ami valószínűleg pokoli frusztráló lehetett a számukra.

O’Leary az arizonai Williams Légibázison volt Bob Parkerrel egyetemben, és valahogy nem kapták el a fonalat. Azt hiszem, hogy menni akart a maga feje után, aztán úgy döntött, hogy inkább nem akarja folytatja. Egy reggel felhívott, és közölte, hogy ki akar szállni. Bizonyos mértékig szimpatikus volt számomra: fiatalember volt, aki egyenesen az iskolapadból érkezett a NASA-hoz rengeteg téves elképzeléssel arról, hogy működnek a világban a dolgok. Nem tetszett neki, hogy én vagy Al Shepard utasítja erre vagy arra, nem szeretett Houstonban élni, és nem akart pepecselős munkát végezni, ahelyett, hogy idejét kutatással tölthette volna. Az biztos, hogy jobb, ha nem vezet űrhajót, ha még az egymotoros Piper Cub-ban sem érzi jól magát. Felajánlottam neki, hogy a NASA-nál áthelyezzük máshova, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy ki akar lépni.

Pár év múlva könyvet jelentetett meg „Hogy lesz valakiből ex-asztronauta?” (The Making of an Ex-Astronaut) címmel, ami megerősítette benyomásaimat. Amennyire én tudom, O’Leary sosem volt asztronauta. (Amíg a kutató-asztronauták be nem fejezték a pilótaiskolát, addig mindössze jelölteknek tekintettem őket.) O’Leary előbb az űrsikló-program nagy kritikusa lett, majd támogatója. Amikor legutóbb hallottam felőle, épp pszichés jelenségekkel foglalkozott.
Az 1967-ben kiválasztott kutatók közül Tony Llewellyn még szintén ugyanazon a nyáron kimaradt. Ő valamivel jobban teljesített a pilótaiskolában, de egy vadászgép túl sok volt neki. Ő sem akart a NASA-nál maradni, és végül főiskola tanárnak állt Floridában.
A kutatócsoport megmaradt kilenc túlélőjéből egytől-egyik mindenki pilóta lett, mégpedig egyesek elég jók lettek. Joe Allen osztályelső volt a Vance Légibázison. Szerintem Story Musgrave is hasonlóan teljesíthetett a Reese Légibázison. (Musgrave több regisztrált repült órával rendelkezett, mint bárki, akit ismertem: körülbelül 17 000 órája volt. Összehasonlításképp például John Young vagy Joe Engle valószínűleg nagyjából 11 000 repült órát mutathattak fel.)

Áprilisban elvesztettem az 1966-ban kiválasztott pilóták egyikét is. John Bull a Haditengerészet pilótája volt, és Jim Irwinnel együtt a holdkomp tesztelésén dolgozott. Tüdőbaja miatt a Haditengerészetnél nem repülhetett, ebből következően nálunk sem. A NASA Ames Kutatóközpontjánál, a kaliforniai Palo Altoban találtunk neki állást, ahol repüléssel kapcsolatos kutatásokat végzett, és megszerezte a doktoriját. Nagyszerű ember volt, és az elsők holdkomp-pilóták közé került volna. Fájóan érintett az elvesztése.
Július elején hozzá kellett nyúlnom a konkrét küldetések legénységéhez is. Mike Collins Frank Borman legénységének tagjaként az Apollo-9 – az „E”-küldetés – parancsnoki egység pilótája volt. Mike-nak egy ideje fura tünetei voltak, és végül kivizsgáltatta magát. Kiderült, hogy két nyaki csigolyája között csontkinövése van. Sebészi beavatkozásra volt szükség, és a legoptimistább prognózis szerint is jó pár hónapra kiesik a munkából.

A Borman-Collins-Anders legénység tartaléka Armstrong-Lovell-Aldrin volt. Frank és Jim korábban már repült együtt, így Jimet minden probléma nélkül át lehetett tenni az elsődleges legénységbe. Ezzel a lépéssel ugyanakkor a tartaléklegénység tapasztalt parancsnoki egység pilóta nélkül maradt. Így Neil legénységéből Buzz Aldrint holdkomp pilótából a parancsnoki egység pilótává léptettem elő. Fred Haise, az 1966 áprilisában felvett srácok egyik legjobbja lett a holdkomp-pilóta.
Ez volt az aktuális felállás:

Mike Collins sikeresen átvészelte az operációt, és november elején visszakapta repülési engedélyét. Visszatérését túl késeinek tartottam ahhoz, hogy részt vegyen az Apollo-8 küldetésén, noha tudom, hogy ő ezt másképp látta. Mindenesetre belevetette magát a munkába, és segítette az Apollo-8 legénységének felkészülését, és a küldetés alatt ő tartja majd a kapcsolatot velük (CapCom).
De egy asztronautával bővült is a létszám. Al Shepard Ménière-szindrómája ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabb lett. Al-t még mindig kínozta a szédülés, és a NASA valamint a Haditengerészet orvosai meghányták-vetették a műtéti beavatkozás lehetőségét. Ahogy ez bármilyen műtét esetében elmondható, itt is megvolt annak a veszélye, hogy állapota tovább romlik – akár meg is süketülhetett.
Úgy döntött, hogy megpróbálja. 1968 májusában Los Angelesbe repült, és „Victor Poulis” néven jelentkezett be a kórházba. Tizennegyedikén operálták meg, és egy szilikonból készült gumicsövet ültettek be a bal oldali belső fülébe. Attól kezdve a kontrollon és a gyógyuláson kívül nem volt más teendő."

A Saturn-V rakéta második próbarepülésén kis híján szétesett, ennek ellenére a NASA vezetése úgy döntött, hogy szükségtelen a további tesztelés. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A Saturn-V második legénység nélküli tesztrepülését – ez volt az Apollo-6 – 1968. április 4-re tűztük ki. Martin Luther Kinget aznap gyilkolták meg Memphisben. (Pár nappal korábban LBJ bejelentette, hogy nem indul az újraválasztásáért, mi pedig találgathattuk, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke, és mennyi támogatást kap majd az Apollo-program.) Ez a próbaút a legtöbb amerikai figyelmét teljesen elkerülte.
Tény, hogy az Apollo-6 küldetése már nem ment olyan jól, mint az első kísérlet alkalmával. A nagy S-I első fokozat még üzemelt, amikor a jármű rázkódni kezdett – ilyen erős vibrációra azonban senki sem számított. (A Gemini-űrhajókat szállító Titan hordozórakéták szintén csúnyán rázkódtak, de azokat eredetileg interkontinentális ballisztikus rakétáknak szánták. Nem számítottunk arra, hogy a Saturn esetében ilyen mértékű lesz a probléma, hiszen a kezdetektől fogva emberek szállítására alkalmas hordozórakétának szánták.) Később rájöttünk, hogy az Apollo-4 - az első Saturn-V rakéta - kevesebb súlyt emelt, mint az Apollo-6. Mindenesetre az S-IVB harmadik fokozat és az Apollo parancsnoki és műszaki egység közti adapter egy része a vibráció hatására levált.
Az első fokozat a terv szerint kikapcsolt, majd az S-II második fokozaton volt a sor. Ettől kezdve a folytatás elég ijesztőre sikeredett. A hatpercesre tervezett gyújtás negyedik percében leállt az egyik J-2 hajtómű. Kábé egy másodperc múlva egy másik is követte példáját.

Ha ez egy emberes küldetés esetében történt volna, akkor az Apollo tetején lévő mentőrakéta parancsot kapott volna a gyújtásra, majd lerántotta volna az űrhajót a Saturnról, hogy aztán ejtőernyővel az Atlanti-óceánra landoljon.
Mivel a két problémás J-2-es a rakétafokozat átellenes oldalán volt, leállásukkal egyensúlyba került a rakéta, és így az S-II folytathatta útját ahelyett, hogy irányíthatatlanná válva végül felrobbant volna.
A Saturn belső irányítórendszere a fokozat megmaradt három hajtóművét hosszabb üzemre utasította, hogy behozzák a tolóerőben jelentkező kiesést, ekkor azonban a rakéta alacsonyabban és lassabban szállt, mint kellett volna. Az S-II a tervezetthez képest ötvenkilenc másodperccel tovább üzemelt, de még így sem sikerült az S-IVB-t megfelelő sebességre gyorsítani.

A különböző problémák miatt ugyanakkor az S-II pályája nem úgy ívelt, mint terveztük, így a vártnál magasabbra emelkedett. Mindez még zavaróbban hatott az S-IVB-t irányító számítógépre, ami érzékelte, hogy a rakéta a kelleténél magasabban van – és lassabb is. Így miközben huszonkilenc másodperccel tovább tartotta üzemben a hajtóműveket, a Föld középpontja felé irányította magát.
Ez természetesen elfogadhatatlan volt. Végül aztán az S-IVB rájött, hogy lefelé mutat, így a rakéta orrát felhúzta. Túlzottan is. Egyesek szerint tulajdonképpen hátrafelé tolatva érte el végül pályáját, ekkor azonban a számunkra fontos köralakú helyett ellipszis alakú pályára állt.
Aztán ismét be akartuk indítani az S-IVB-t a holdirányú gyújtás szimulálása érdekében. Amikor két földkörüli keringést követően elérkezett a pillanat, az S-IVB nem kapcsolt be. Ehelyett viszont a parancsnoki és műszaki egység levált, és a műszaki egység főhajtóműve (Service Propulsion System, SPS) hét perc és huszonkét másodperc erejéig bekapcsolt. Ezzel a parancsnoki és műszaki egység elnyújtott, ellipszis alakú pályára állt a holdutazást követő nagysebességű légkörbelépés szimulálásához. A parancsnoki egység végül igen szívszorító útja végén biztonságosan landolt a Csendes-óceánra.

Az Apollo-6 által nyújtott teljesítményt elnézve, mindannyian úgy véltük, hogy egy harmadik legénység nélküli Saturn-V küldetésre is szükség lesz, mielőtt sort kerítenénk az emberes repülésekre. De Müller, Phillips és Gilruth úgy vélte, hogy a rázkódás kijavítható. Kiderült, hogy az S-II hajtóművének meghibásodását kábelezési probléma, az S-IVB kudarcát pedig egy üzemanyagvezeték törése okozta. Ezeket elég könnyen ki lehetett javítani.
Másfelől viszont a Saturn-V munkálatai a Cape-en – az összeszerelés, az ellenőrzés, az indítóállásra szállítás – még mindig túl sok időt vett igénybe. (Azt reméltük ugyanis, hogy kéthavonta repülnek majd.) Biztosak voltunk abban, hogy az 503-ast július végére elő lehet készíteni egy legénység nélküli repülésre, az első emberes űrrepülés azonban november előtt elképzelhetetlen volt.

Összességében azért volt jó oldala is az Apollo-6 nevű katyvasznak: a jármű pályára állt. Nem robbant fel. Így aztán úgy döntöttek, hogy a harmadik Saturn-V - az AS-503 - emberes küldetés lesz.

Április 16-án az oroszok bejelentették, hogy két legénység nélküli űrhajó, a Kozmosz-212 és a 213 űrrandevút hajtott végre, majd dokkolt egymáshoz. Ez volt a második alkalom, hogy ez sikerült nekik, így azt feltételeztük, hogy legközelebb már legénység is lesz a fedélzeten.
A Rockwell jóvoltából még áprilisban az Apollo-7 elsődleges és tartalék legénységével együtt vadjuhra és vaddisznóra vadásztunk Catalina-szigeten, egy kőhajításnyira Los Angeles partjaitól.

Különböző szempontból közelítettük meg, miként készítsük fel a holdkomp landolására a srácokat. Odaát a NASA-nál a Dryden and Edwards Bell Aircraft egy fura kinézetű gépezetet fejlesztett ki, amit Holdraszálló Kutatójárműnek neveztek el (Lunar Landing Research Vehicle, LLRV). Ez egy repülő ágykeretre emlékeztetett, aminek a lábai egy lefelé néző GE-sugárhajtóművet vettek körbe. A keretre féltucat tartalék hajtóművet és mintegy tizenhat apró kormányhajtóművet is felszereltek. A gép elejére került a pilóta ülése. (A holdkompban természetesen a legénység álló helyzetben lesz majd, de nem nyugtatott meg minket a tudat, hogy a pilóták katapultülés nélkül repüljenek az LLRV-vel, ezért választottuk végül ezt a megoldást.)
Az alapölet az volt, hogy a holdraszállás utolsó pár percét szimulálják – a lebegést a felszín fölött, majd a finom landolást. Joe Walker, a NASA tesztpilótája 1964 októberében repült elsőként az LLRV-vel, és vezetését könnyen elsajátíthatónak tartotta - feltéve, hogy az ember helikoptert is tud vezetni.
Így a helikopteres-kiképzést kötelezővé tettük, és 1965-1966 folyamán az összes srác átesett rajta. A két LLRV-t gyakorlógéppé alakítottuk át, és három enyhén javított verziót is beszereztünk, ezeket LLTV-nek hívták. A gyakorlógépeket 1967 végétől, 1968 elejétől azok használták, akik jó eséllyel egy-egy holdraszálló küldetés parancsnokai lesznek: Pete Conrad és Neil Armstrong.

Május 6-án, hétfőn, Neil a huszonegyedik alkalommal repült az egyes számú LLRV-vel odaát, az Ellington Repülőtéren. A terv az volt, hogy 150 méterre emelkedik, majd a kijelölt leszállóhelyre landol.
Amikor 30 méteren volt, az LLRV kezdett előre bólintani. Neil a segédhajtóművekkel próbálta ezt korrigálni, de csak annyit ért el, hogy az egész szerkezet jobbra billent. Így aztán katapultált. Pár másodperc múlva az LLRV a földbe csapódott.
Neillel minden rendben volt, de a baleset azért okozott nekünk némi fejfájást. Arra gyanakodtunk, hogy a holdkompban valami komoly tervezési hiba lehet. Bob Gilruth egy vizsgálóbizottságot állított fel, a munkában Bill Anders és Joe Algranti a repülés műveletiektől is részt vett. Pár hónapig eltartott, mire megtalálták a baleset okát: az LLRV egyik héliumtartályának meghibásodása okozta, emiatt üzemanyag nélkül maradtak a kormányhajtóművek. Az eset egy időre némiképp hátráltatta holdraszállási tréningünket.
Júniusban a Joe Kerwin, Vance Brand és Joe Engle alkotta legénység magassági tesztet hajott végre a parancsnoki egység tesztpéldányával. A 101-es parancsnoki és műszaki egység - Wally űrhajója - készen állt arra, hogy a Cape-re szállítsák. Tizennyolc hónapunk maradt arra, hogy valóra váltsuk JFK célját."

Az amerikai holdkomp gyakorlatilag egy lábakra szerelt fémballon volt: a tömegét minimálisra csökkentették, miközben a teljesítményét egyre csak fokozni kellett. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-1 tűzesete és az űrrepülések folytatása között eltelt időszak elég fura volt. A holdverseny kellős közepén voltunk, és úgy tűnt, mintha az égvilágon semmi nem történne. Természetesen, hatalmas munka folyt odalenn a Cape-en, ahol Rocco Petrone emberei az indítóállásokat és a Saturn-rakétákat készítették elő. Folyamatosan özönlöttek az emberek Houstonból Downey-be, illetve Houstonból Long Islandre.
A srácoknak leszerveztem a helikopteres kiképzést, mivel mindannyian egyetértettünk abban, hogy azzal lehet a legjobban felkészülni a holdraszállásra. Így a dolgok haladtak a maguk medrében, csak ez volt nem annyira látványos.
Egyszer Marge pár másik asztronauta-feleség társaságában egy partit szervezett a King’s Inn-ben, ami elég murisra sikeredett. Pláne, mivel alábecsülték, hogy mennyi alkoholt képes egy rakás asztronauta meginni. Végül párszáz dollárral én egyenlítettem ki a bár számláját.
Majd 1967. október 5-én még egy asztronautát elvesztettünk.

Más hangok
Bud Ream

C. C. Williams előzőleg a Cape-en időzött, és épp Ellingtonba repült egy vadonatúj T-38-assal. Nem hiszem, hogy akár ötven repült óránál több lett volna a gépben. Mivel ebben az új repülőben nem működött a transzponder, a 7300 méteres plafonnál nem repülhetett magasabbra. Amikor C.C. megközelítette Tallahassee-t, nyugati irányba kellett fordulnia. Senki nem tudja pontosan miért, de C.C. kissé elfordította gépét a vízszintes tengely mentén - bár én személy szerint azt hiszem, hogy mindössze csak ellenőrizni akarta helyzetét - "Ja igen, az ott Tallahassee” - mielőtt belekezdett volna a fordulóba. Egy szó mint száz, a gép irányíthatatlanná vált, és pörögve zuhanni kezdett.
A transzponder hibája miatt C.C. nem olyan magasan volt, amilyen magasan amúgy lehetett volna, de még mindig volt ideje átkapcsolni egy vészfrekvenciára, és segítséget kérni: leírta helyzetét, és még pontosította is koordinátáit. A gépen használatos rádiótípusnak jópár másodpercbe telt, mire bemelegedett. Ez azt jelenti, hogy amikor átkapcsoltunk egyik frekvenciáról a másikra, akár tíz másodperc is eltelhetett, mielőtt használni lehetett volna. De C.C.-t tisztán vette a tallahassee-i irányítótorony. Így lehetősége volt a biztonságos katapultálásra. De ez már nem sikerült. A T-38-as Miccosukee város közelében, majdnem függőlegesen csapódott be egy vadaskertbe. A vizsgálat szerint nagyjából 0,95 Mach sebességgel ütközött a földnek. C.C. ugyan katapultált, de már túl későn, és túl alacsonyan volt ahhoz, hogy kinyíljon az ernyője. Valószínűleg ez egy vészhelyzetre adott tipikus berepülő pilóta reakció volt: meg tudom oldani. Egy rosszabb képességű pilóta hamarabb katapultált volna.

C. C. Williams Pete Conrad legénységének holdkomp pilótája volt, így Pete csapatába be kellett tenni valakit. Pete Al Beant javasolta, aki a Gemini-program egy évvel ezelőtti befejezése óta az Apollo Applications programban dolgozott. Pete volt Al egyik oktatója a Haditengerészet berepülő pilóta iskolájában, és nagyon jól kijöttek egymással. Logikus lépés volt Alt Pete legénységébe tenni.
Williamsével együtt egy év leforgása alatt öt temetésre került sor. Még ugyanabban a hónapban nem sokon múlt Joe Engle elvesztése. Ő egy vasárnap éjszaka épp egy vadászatról tért vissza Houstonba egyik helikopterünkkel. Szerintem kifogyhatott az üzemanyagból, vagy valami ilyesmi történhett, mindenesetre le kellett tennie a gépet egy mezőre. Megcsinálta, de a helikopter eléggé összetört.

Pár hét múlva Bob Lawrence őrnagy, a Légierő Emberes Keringőlaboratórium (MOL) programjának egyik asztronautája halt meg az Edwards Légibázison. Egy másik pilóta Harvey Royer őrnagy társaságában egy F-104-esben gyakorolta a meredek landolást az űrkutató pilóta képzés keretében. Valami ismét balul sült ki - és a 104-es a leszállópályába csapódott. Royer katapultált, és megúszta, Lawrence azonban belehalt.
Ez kettős tragédia volt, mivel Lawrence volt az első afrikai-amerikai asztronauta. Amikor a MOL-pilóták közül párat cirka egy év múlva átvettünk a NASA-hoz, ő egészen biztosan köztük lett volna.
November 15-én egy X-15 zuhant le, és Mike Adams is meghalt. Adams előzőleg szintén a MOL-programban vett részt, de belefáradt abba, hogy hiába várjon küldetésekre (sosem kapott egyet sem), és az X-15 projekthez távozott.

A tragédiák egy részét balszerencse okozta. Sosem tudtuk meg például, hogy valójában mi is okozta C. C. Williams balesetét, de én mindig úgy véltem, hogy a tragédia egy ostoba géphiba miatt történhetett meg.
Más esetekben a balesetekért maguk a srácok voltak felelősek. Nem mintha vakmerőek lettek volna, de biztosak voltak abban, hogy bármilyen helyzetet képesek kezelni. Legtöbbször igazuk is volt.

Miközben a parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp problémáit orvosolták, von Braun csapata előhozakodott a Saturn-V-tel. Ez a nagylány végül 1967. november 9-én állt készen a startra, és közülünk többen kimentek megnézni a jeles eseményt.
Természetesen, én már rengeteg rakéta startját néztem végig, de egyik sem gyakorolt rám olyan hatást, mint az első Saturn V felszállása: nyers erőből emelkedett fel, hatalmas dübörgés és látványos fényjelenség közepette. Tökéletes tesztrepülés volt.
Mindez – kiegészítve a Downey-ből és Bethpage-ből érkező bíztató hírekkel – egyúttal azt jelentette, hogy 1967 karácsonyáig terveket szövögethettünk. Az első holdkomp 1968 első pár hónapjában legénység nélkül szállna fel. Aztán két újabb legénység nélküli Saturn-V startjára is sor kerülne. Ha minden jól megy, az Apollo-7 már a nyár végén indulhatna, majd ősszel következne az Apollo-8 és a holdkomp emberes küldetése, valamint az Apollo-9 útja pár hónappal később.

Mindezt szem előtt tartva kihirdettem a 8-as legénységét (McDivitt csapata lett az elsődleges legénység, Conradé pedig a tartalék) és a 9-esét (Borman csapata lett az elsődleges legénység, Armstrongé pedig a tartalék). Figyelmeztettem a legénységeket, hogy ne nagyon éljék bele magukat egy adott küldetésbe, mivel változásokra számítottam. Úgy is történt.

1968-nak némi önbizalommal vágtunk bele, hiszen végre ismét sínen voltunk. A II-es blokk parancsnoki egység tényleg jól alakult. Mindenki összeszedte magát, és talán könnyebb volt, hogy az oroszok akkor nem lihegtek a nyakunkban. Tudtuk, hogy rájuk is ugyanaz vár, mint ránk.

A Grumman végre előkészítette a holdkompot a küldetésre, ami hihetetlen teljesítmény volt. Az emberek általában nincsenek tisztában azzal, hogy egyetlen Saturn felbocsátásán sok ezren dolgoztak a Cape nyújtotta relatív biztonságos környezetben. A holdkompnak azonban nem csak le kellett szállnia a Holdra, hanem a kétfős személyzettel is fel is kellett emelkedni. És a Holdon nem volt indítóállás, és senki sem segíthet rajtuk.
A holdkomp egy leszállóegységből és egy visszatérő egységből állt. A négy lábon álló leszállóegység dobozszerű volt, a visszatérő egység pedig egy bogárszerű legénységi kabint takart. A tetején egy dokkolóegység volt, az elején pedig egy ajtó, ezen keresztül hagyhatta el a legénység.
A fejlesztés legalább olyan bonyolult volt, mint minden más az emberes űrrepülésben. Folyamatos nyomás nehezedett rájuk, hogy a holdkomp tömegét csökkentsék, miközben teljesítményét növelni kellett. Gyakorlatilag egy lábakon álló fémballon lett a végeredmény. Még csak székek sem voltak a kabinban: a legénység repülés közben állóhelyzetben volt.

1968. január 22-én az egyes számú holdkomp, az LM-1 egy Saturn-IB fedélzetén szállt fel – ez ugyanaz a Saturn-IB - az AS-204 - volt, ami Gus legénységét szállította volna. (A küldetés hivatalosan Apollo-5 néven volt ismeretes.) Az LM-1 leszállóegységéről hiányzott a négy láb, és az életfenntartó rendszerei sem voltak még készen. Ezeket leszámítva egy az egyben olyan volt, amivel majd a fiúk leszállnak a Holdra, később pedig felemelkednek a felszínéről.
Nagyjából a küldetés negyedik órájában, három órával azután, hogy a holdkomp levált az S-IVB felső rakétafokozatról, a TRW által épített hajtómű (Descent Propulsion System, DPS) begyújtott. Ez lassítaná le a holdkompot a landolást megelőzően, és a kor összes többi hajtóművével ellentétben teljesítményét - tolóerejét - szabályozni lehetett. Az LM-1 tesztjén a DPS-nek a maximális teljesítmény 10 százalékával kellett indítania, és ezt huszonhat másodpercig tartania is kellett, amikor majd hirtelen tizenkét másodperc erejéig 93 %-ra ugrik a teljesítménye. Ez volt az a manőver, ami majd a holdkörüli pályán a holdkompra is vár, azután, hogy megkezdi ereszkedését a felszínre.
A DPS begyújtott, és mindössze négy másodperc elteltével leállt. Kiderült, hogy rosszul programozták a holdkomp fedélzeti számítógépét – a problémát emberi hiba okozta.

Egy újabb, tizenkét másodperces gyújtás is tervbe volt véve, ahogy az a hajtóműves ereszkedés során is történik majd, de ettől el kellett tekintenünk. Ehelyett a DPS kétszer gyújtott be, első alkalommal harminchárom másodpercig, aztán - nagyjából harminc másodperces lebegést követően - újabb huszonnyolc másodpercig üzemelt.
A terv szerint ezen a ponton a visszatérő egység Rocketdyne által tervezett hajtóműve (Ascent Propulsion System, APS) is begyújt, ez a hajtómű emeli majd fel a holdkomp kabinját az asztronautákkal együtt a felszínről. Nagyjából egy percig üzemelt, és ezzel ellenőriztük, hogy meg lehet-e szakítani a holdraszállást oly módon, hogy a visszatérő fokozat menet közben leválik a leszállóegységről.
Ezután az eredeti tervhez kanyarodtunk vissza, és egy újabb hibára derült fény: a holdkomp fedélzeti számítógépe úgy viselkedett, mintha még mindig a leszállóegységhez lenne rögzítve! Emiatt a kis űrhajó pozíciójáért felelős segédhajtóműveket irányító rendszer (Reaction Control System, RCS) teljesen összezavarodott, és olyan teljesítménnyel üzemelt, mintha legalábbis valami nagyobb, jóval nehezebb járművet kellene irányítania. Rövid időn belül elfogyott a holdkomp RCS-re szánt üzemanyaga. Így amikor begyújtottuk a visszatérő egységet azzal a szándékkal, hogy elhasználjuk az üzemanyagtartályokban maradt üzemanyagot, a holdkomp egy szempillantás alatt bukfencet vetett.

Ettől eltekintve sikeres tesztrepülés volt. Akadtak ugyan problémák, de igazából egyik sem volt komoly. George Müller törölte a második legénység nélküli holdkomp tesztjét. Ugyanakkor még nem térhettünk át az emberes küldetésekre: az LM-2 ellenőrzése során ugyanis kábelezési és korróziós problémákra derült fény. A holdkomp természetéből fakadóan a járművet gyakorlatilag szét kellett szerelni a javításhoz. Így még ha ki is hagyjuk az LM-2-t, az LM-3 a javítási munkálatok miatt nem sokkal 1968 vége előtt készül csak el."

1967-ben már elkezdték visszanyesni a NASA költségvetését, az újonnan felvett asztronautákat pedig első munkanapjukon a távozásra buzdították. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Amerikában 1967 elején a hangulat különbözött a hat évvel korábbitól. Habár LBJ talán JFK-nél is jobban támogatta az űrprogramot, más problémák kötötték le, különösen az amerikai szerepvállalás Vietnámban. A NASA-nak meg kellett küzdenie a pénzéért, amiből sosem volt elegendő. Ez 1967. tavaszán érzékelhető volt.
George Müller és a vezetőség Apollo-n túlmutató, emberes küldetésekkel kapcsolatos jövőbeli terveit Apollo Applications programnak hívták. Eszerint elsőként egy sor Föld körül keringő munkaállomást állítanának pályára, fedélzetükön a legénység egy hónapig vagy még tovább időzne. (Az első munkaállomások az S-IVB felső rakétafokozatok lennének, amikből a legénység „fapados” bázisokat alakíthatna ki. Később ezeket még a földön készítenék el, és egy Saturn-V-tel állítanák pályára.)
A terv másik része jóval ambiciózusabb, emberes holdraszállások sorozatát tartalmazta. Ezek során holdjárókat és legénység nélküli menedékeket juttatnának a Holdra, és általuk lehetővé válna, hogy a legénységek két hetet is eltöltsenek a felszínen. Tervbe volt véve a Föld nyersanyag-készleteit feltérképező Apollo-küldetés, illetve a Hold felszínének feltérképezése és megfigyelése holdkörüli pályáról. 1966 végén átlagosan évi hat, emberes Apollo-küldetés terve körvonalazódott, ami a terv szerint 1968 végén kezdődne, és egészen az 1970-es évek derekáig tartana.

1966 áprilisában az asztronauta iroda létszámát már kibővítettem az újonnan érkezett tizenkilenc pilótával. 1967 tavaszára már túl voltak alapozó tréningükön, és technikai jellegű feladatokat kaptak. Ekkor újabb kutató-asztronautákat vehettünk fel.
Nem akartuk elkövetni ugyanazt a hibát, amibe az első csoport kiválasztásakor belefutottunk, amikor a Tudományos Akadémia alapvetően hátráltatott minket. Ezúttal viszont a kezdettől fogva belefolytunk a dologba. Nyilvánosságra hoztuk, hogy jelentkezőket keresünk, majd megkértük a Tudományos Akadémiát, hogy a jelölteket tudományos fokozatuk alapján rangsorolják. A többi a NASA dolga. Reméltük, hogy minimum tíz, legfeljebb húsz új kutató-asztronautát választhatunk majd ki, akiket modulpilótának szántunk (akkoriban így hívtuk őket) az 1970-ben vagy 1971-ben startoló AAP-küldetések keretében.

1967 tavaszán megkezdődött a költségvetés visszanyesése, rögtön azután, hogy az 1968-as pénzügyi év költségvetés-tervezete a Kongresszus elé került. A NASA költségvetésére nehezedő nyomást még tovább fokozta a tűz; pénzre volt szükség az Apollo-űrhajó átalakításához is. A Saturn-IB és a Saturn-V gyártását le kívánták állítani. Mindkét típusból tizenöt darab készülhet, nem több – hacsak nem szabadítja fel a pénzt egy későbbi kormányzat. Ennek elsőként a mindaddig konkrétan meg nem határozott számú emberes holdküldetések estek áldozatul. Végül tíz Apollo-holdraszállás terve körvonalazódott, ezek azonban a meglévő Saturn-V-ösöket használnák, amint azok elérhetővé válnak. Ezek nem az AAP-be tartoztak.
A következő csapást a földkörüli keringőegység programra mérték. Az első startot 1968-ról 1970-re rakták át – ez mindenesetre bölcs döntés volt, hiszen amúgyis égett a kezünk alatt a munka a holdraszállások miatt.
A „nedves” munkaállomás gondolatát elvetették – utólag visszagondolva, ez szintén jó ötlet volt – a „száraz” Saturn-V munkaállomások javára. Mivel mindössze tizenöt Saturn-V-öt gyártottak le, ez egyúttal azt is jelentette, hogy csak két munkaállomás lehet a tervezett négy vagy öt helyett. Ez azzal járt, hogy legfeljebb hat, emberes Apollo Application küldetésre kerülhet sor a tucatnyi – vagy még több – űrrepülés helyett.
Egyértelmű volt számomra, hogy a már meglévő ötnél több kutató-asztronautára semmi szükségünk nem lesz. Ugyanakkor a kiválasztási procedúra már elkezdődött, és egészen 1967. nyaráig tartott – ekkor még fogalmunk sem volt arról, milyen megszorítások lesznek, és ezek milyen hatással lesz ránk.
1967. augusztus 11-én nyilvánosságra hoztuk a kiválasztottak névsorát:

Joseph P. Allen, Philip K. Chapman, Anthony W. England, Karl G. Henize, Donald L. Holmquest, William B. Lenoir, John Anthony Llewellyn, F. Story Musgrave, Brian T. O’Leary, Robert A. R. Parker, William E. Thornton

Bizonyos szempontból igen vegyes társaság volt. Az újoncok közül ketten is idősebbek voltak a korhatárként megszabott 35 évnél – Thornton harmincnyolc, Henize negyvenegy éves volt. Ezzel kapcsolatban mindketten írtak nekem egy levelet még a kiválasztási procedúra elején. Gilruth-tal és Krafttal közösen azt válaszoltuk, hogy a korhatár nem akadály a nagyon képzett emberek számára, amilyenek ők is voltak. A spektrum másik végén Tony England állt, aki huszonöt évesen épp akkoriban fejezte be doktori tanulmányait. Ugyanez volt elmondható Brian O’Leary esetében is, aki ekkoriban szerezte meg asztronómiai doktoriját.
Az újonnan felvett kutatók közül ketten nem az Egyesült Államokban születtek, és csak később szerezték meg az amerikai állampolgárságot – Llewellyn Walesben született, Chapman Ausztráliában. Egy dolog azonban mindannyiukban közös volt: egyikük sem volt pilóta – még egy kisgépre sem volt jogosítványuk.

Abban a kellemetlen helyzetben találtam magam, hogy 1967. szeptember 18-án, első munkanapjukon le kellett ülnöm velük szemben, és olyasmiről kellett beszélnem, amit legkevésbé sem akartak volna hallani. Fel akartam kínálni a lehetőséget, hogy kilépjenek. Nyilván nem arra számítottam, hogy bárki is feláll majd közülük, és kisétál az első napján. Utáltam, hogy ezt kellett tennem velük, de korrekt akartam lenni.
Mindannyian maradtak, legalábbis egy ideig. O’Leary-nek és Llewellynnek problémái támadtak a pilótaiskolában, és egy éven belül kiestek. De Joe Allen és Bill Lenoir kitartott, és végül az első űrsikló-küldetések legénységében találták magukat. Henize, England, Parker és Musgrave még külön küldetéseket is kapott. Sőt, Musgrave nem adta alább négy űrsikló-küldetésnél, és amikor legutóbb utánanéztem, épp az ötödikre várt.

Habár semmi esélyem nem volt az első holdraszállásra, még mindig nem akartam lemondani az űrrepülésről.
Egyvalami azonban a napnál is világosabb volt: amíg szívproblémáim vannak, senki nem fogja megkockáztatni, hogy repülésre alkalmasnak minősítsen engem. (Természetesen, még mindig voltak szívritmuszavaraim. Ezek általában két vagy három napig tartottak. A pulzusomból meg tudtam állapítani mikor vannak, és végül úgy hozzászoktam, hogy bármikor simán megmondtam, mikor tört rám. Ha kicsit edzettem, a tünetek cirka egy órán belül mindig elmúltak, ahogy azt Martin Caidin „Marooned” című regényében is írta.)
Így aztán magát a problémával kellett valamit kezdeni.

Más hangok
Dr. Charles Berry

Deke-kel eredendően ellentétes oldalon álltunk, amikor 1962-ben átvettem Bill Douglas helyét. (Billel egészen a kezdetektől fogva együtt dolgoztam. Igazából egyike voltam azoknak a katonaorvosoknak, akik jelen volt azon az ominózus centrifuga-meneten Johnsville-ben, ahol Deke atriális fibrillációját felfedeztük.) Ki merem jelenteni, hogy alapvetően ellenkező oldalon álltunk: ő a legénység álláspontját, én az orvosközösség véleményét képviseltem.
Habár volt köztünk pár nagy összecsapás, a magánéletben nagyon jól kijöttünk egymással. Ez csak azért volt lehetséges, mivel mindketten megoldásokat kerestünk a problémákra, és nem bürokrata-szemüvegen keresztül láttuk a világot. Deke azt is tudta, akárcsak Bill Douglas, én is megértettem a helyzetét, és nyitott voltam mindenre, ami legalább életben tartja benne a reményt, hogy valaha repülhet.
Deke korábban hallott egy kinidin nevű gyógyszerről, ami képes kordában tartani a szívritmuszavart. Így aztán 1967 áprilisában pár napra egy diagnosztikai klinikán ellenőriztük, és meggyőződtünk arról, hogy a kezelés nem súlyosbítja-e a meglévő problémát. És a következő pár hónapban kinidint szedett. Annyi biztos, hogy a fibrilláció normális ritmusává vált.

A probléma az volt, hogy a gyógyszert naponta négyszer, meghatározott időközönként be kellett szednie – még éjszaka is fel kellett ehhez kelnie. Később ez napi háromra csökkent, de ezt nagyon komolyan kellett csinálni, és egy alkalommal bevallotta, hogy ezen a téren trehánnyá kezdett válni. És júliusra ismét elő is jött nála a szívritmuszavar.
1968. májusában ismét nekifutottunk a dolognak, ezúttal quinagluttal, ami a szívritmusszabályzó gyógyszer másik típusa volt. Ezt egészen 1969 nyaráig igen szorgalmasan szedte is. De nagyjából ezidőtájt jutott a tudomására, hogy a kinidin/quinaglut szedése az FAA előírásai szerint automatikusan kizárja, hogy valaki pilóta legyen. Így Deke szempontjából a kezelés rosszabb volt, mint maga a betegség. Nem hiszem, hogy ez ebben a formában igaz volt, Deke szerint azonban igen. És ismét hetente vagy tíz naponta jelentkezetta  szívritmuszavara."

Az Apollo-1 esetében teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kabinban használt tiszta oxigén okozta a tragédiát. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A vizsgálóbizottság és a kongresszusi meghallgatás csak az egyik hadszíntér volt. Most át kellett terveznünk az Apollo-t, és elő kellett készítenünk a repülésre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a tiszta oxigénnel működő rendszer a bűnös. Bárhol is kezdődött a tűz, a helyzetet súlyosbította, hogy a kabinban  tiszta oxigént használtunk 1,1 Bar nyomáson – ez magasabb a tengerszinten mérhető értéknél, és háromszorosa annak, ami általában az űrhajóban lenni szokott. (A nagyobb nyomásra a visszaszámlálás során a parancsnoki egység szerkezetének teszteléséhez volt szükség.)

A program elején rengetegszer átbeszéltük a vegyes gáz alkalmazásának lehetőségét, amit az oroszok is használtak. De ez az űrhajó életfenntartó rendszerét bonyolulttá, az űrhajót pedig sokkal nehezebbé tette volna. Így aztán abban maradtunk, hogy a Mercuryban 100 százalékos tiszta oxigént használunk 0,34 Bar nyomáson, ami gyakorlatilag a 8200 méteres magasságon lévő nyomásnak felel meg.

A másik bonyolító tényező az volt, hogy a szkafanderekben 0,24 Bar volt a nyomás. A holdsétához el kellett hagyni az űrhajót – akárcsak egy űrséta esetében – és 0,96 Bar nyomáson, vegyes gáz használatával órákig eltartott volna mire a nyomás csökkentésével a nitrogén távozik a szervezetből – nehogy keszonbetegség lépjen fel. Ráadásul, vészhelyzetben komoly bajban lettünk volna, ha esetleg a szkafandert gyorsan kellett volna használni.
Így végül számos ok miatt a tiszta oxigénnel működő rendszer alkalmazása mellett döntöttünk. Ez szerkezeti szempontból is egyszerűbb volt. A vegyes gáz használata esetén úgy kellett volna megépíteni az űrhajót, hogy kibírja az 1 Bar nyomást.

Egyszer hallottam, hogy Gus Grissom az X-20 programban egyik barátjának, bizonyos Hank Gordonnak arról beszélt, hogy nem lenne szabad hagyni magukat rábeszélni a tiszta oxigénnel működő rendszerre, és az X-20 végül tényleg vegyes gázt használt. De az X-20-at rövid küldetésekre szánták, ahol űrséta nem jött szóba. Nem emlékszem senkire – beleértve Gust is – aki a tiszta oxigén használata miatt aggódott volna. Az egész tetves Gemini-programot is ezzel csináltuk végig. Nem történt semmi olyasmi, hogy azt mondtuk volna: helló, ezt itt még meg kellene változtatni. Ismerőseim közül senki nem volt elég dörzsölt ahhoz, hogy ezt a problémát megjósolja. De ki kellett volna javítani.
Egyikünk sem gondolta volna, hogy tizennyolc hónapig – egészen 1968. októberéig – eltart, mire ismét repülhet az Apollo. Túl sok mindennapi teendőnk volt. Készítettünk egy részletes tervet – az első lépés az volt, hogy rájöjjünk, mi okozta a tüzet. Nem hiszem, hogy bárki is tudja erre a választ – valahol a kabinban, Gus lábai mellett történhetett a gyulladás.

Az egyik legnagyobb feladat az volt, hogy megszabaduljunk az űrhajóban lévő gyúlékony anyagoktól. Rengeteg alapvető kutatást végeztünk el, és pár új anyagot is kifejlesztettünk. Csináltunk egy „tépőzár-térképet”. Korábban ugyanis mindent tépőzárral borítottunk, mivel így volt kényelmes. Viszont a tépőzár gyúlékony volt, így rájöttünk, hogy korlátozni kell a használatát. Egy nagyméretű, részletes térképet készítettünk pusztán azért, hogy kiderüljön, pontosan hol is van tépőzár a kabinban – és meg akartunk győződni arról, hogy megfelelő távolságra vannak az egyes elemek egymástól. Meg ilyenek. Ez elég nagy munka volt, és ez csak egy egyszerű példa.
Az ajtó volt a másik nagy probléma. Az Apollo-204-es űrhajó ajtaját pár perc alatt lehetett csak kinyitni. Az új ajtó viszont cirka öt másodperc alatt kinyílt. Igazából, ez is tervbe volt véve egy rakás egyéb fejlesztés mellett, amit még be kellett volna építeni a II-es Blokk űrhajójába.
Nem lett volna szabad az I-es Blokk űrhajóval repülni. A holdkomp még nem készült el, igazából semmi nem állt készen. Túl gyorsan haladtunk.

Az volt a feladatom, hogy az asztronauta-kiképzést visszatereljem a régi medrébe, hogy mi is készen álljunk, amikor majd az űrhajó elkészül. A küldetések menete még mindig nagyjából változatlan volt. Eszerint – legalábbis papíron – az ötödik vagy hatodik emberes Apollo-küldetés alkalmával leszállhatunk a Holdra. Abban az esetben tudjuk tartani a határidőt, ha 1968 tavaszán folytatódhat az Apollo-program.

A küldetések ütemezésében mindent egy lapra tettünk fel: ez pedig az Apollo parancsnoki egység áttervezése és átépítése volt, ez kellett ahhoz, hogy a JFK által meghatározott célt teljesíteni tudjuk, és 1970 vége előtt ember szálljon a Holdra, majd vissza is térjen onnan. Ugyanakkor senki nem tudta biztosan megmondani, hogy mit lép majd a North American. Frank Borman független szakértőkből álló vizsgálóbizottsága más bizottságokkal egyetemben keményen dolgozott – ezeket olyanok vezették, mint Kenny Kleinknecht. Abban elég biztos voltam, hogy 1968 közepére ismét repülhet az Apollo – de ez csak a parancsnoki egységre volt igaz. A Grumman holdkompja nagy csúszásban volt. A Grumman jó munkát végzett egy elképesztően bonyolult gépezeten, és egyszerűen csak arról volt szó, hogy sok időbe telt megépíteni.

A tűz előtt hat legénység vett részt kiképzésen. Számuk most már ötre csökkent, és az egyik csapat vezetőjét (Bormant) a tűz kivizsgálása foglalta le. Így a tragédia utáni első emberes küldetés legénységét illetően valójában két lehetőségem volt: vagy a 204-es űrhajó tartaléklegénysége (Schirra-Eisele-Cunningham) repül, vagy a 205-ös űrhajó elsődleges legénysége (McDivitt-Scott-Schweickart). McDivitt legénységét a kezdetektől fogva az első holdkomppal végrehajtandó küldetésre tartogattam, és semmi ok nem volt arra, hogy ettől eltérjek. És bár Wally elégedetlen volt, amiért annak idején Gus tartaléklegénységébe került, azért én tudtam, mi mindenre képes. A tűz utáni első küldetés pont olyan feladat volt, ami kihívást jelentett a számára.

Így aztán március elején, hat héttel a tűz után, leültem Wally-vel, Donn-nal és Walt-tal a Cape legénységi szállásán, és elmondtam nekik, hogy ők lesznek a következő küldetés legénysége, a tartalékuk Tom Stafford, John Young és Gene Cernan lett. Ron Evans, Jack Swigert és Ed Givens továbbra is a segítőlegénységben folytatja munkáját.
(Pár hónap múlva, június 6-án Ed Givens a Légierőnél szolgáló néhány barátjával, Frank Dellatoraval és Bill Hall-lal együtt épp egy buliról tartott Houstonba. Valószínűleg túl gyorsan akart bevenni egy kanyart, mivel egyszerűen lefutott az útról Pearland közelében – az Emberes Űrhajó Központtól mintegy 15 kilométerrel nyugatra –, és fejreállt a Volkswagenjével. Két utasa megsérült, Ed azonban meghalt. Szégyenteljes volt. Ed lehetett volna a saját csoportjából – az 1966. áprilisában kiválasztott asztronauták közül – az elsők között, aki parancsnoki egység pilótaként legénységhez került volna. Bill Pogue ugrott be a segítőlegénységben megüresedett helyére.)

Azzal, hogy a „C”-típusú Apollo-küldetés legénységét kijelöltem, a McDivitt-Scott-Schweickart legénységre maradt a „D”-küldetés, a Borman-Collins-Anders csapatra pedig az „E”-küldetés várt. A Conrad-Gordon-Williams legénységre is számítottam, ők lettek McDivitték tartaléka. Egy új legénységet is összeállítottam, ami Neil Armstrongból, Jim Lovellből és Buzz Aldrinból állt, és ők hárman alkották Borman tartaléklegénységét.
Elsődleges- és tartaléklegénységgel együtt ez tizennyolc srácot jelentett az első három küldetésre. Ők voltak azok, akik eljuttatnak minket a Holdig, és végrehajtják az első holdraszállást, habár nem feltétlenül ugyanebben a felállásban."

Ha Komarov nem halt volna meg, akkor az oroszok már 1967. novemberében megkerülhették volna a Holdat - egy évvel az amerikai Apollo-8 előtt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Még javában folytak az Apollo-1-gyel kapcsolatos meghallgatások, amikor 1967. április 23-án az oroszok ismét folytatták emberes űrrepüléseiket. Ekkor már több mint két éve egyetlen kozmonauta sem járt a világűrben, amit igazából senki sem értett. Hirtelen indítottak a Szputnyikkal, majd jött Gagarin és Tyereskova, később három kozmonauta utazott egy űrhajóban, végül Leonov űrsétájára is sor került – és aztán semmi nem történt. Egyesek már azt rebesgették, hogy igazából nincs is semmiféle holdverseny; a bizonyítékok alapján nem lehetett kizárni ezt az eshetőséget sem.

Nagy veszteség volt számukra Szergej Koroljov 1966. januárban bekövetkezett hirtelen halála. Ő egyszemélyben volt az oroszok von Braunja, Gilruthja és Webbje – nem csak kiváló mérnök, hanem fenemód tehetséges politikus is volt. Úgy csűrte-csavarta a dolgokat, hogy mindig elérje azt, amit akart, ez pedig nem más volt, mint eljutni a Holdra.
Vaszilij Misin – ő vette át Koroljov tervezőirodájának irányítását – kevésbé volt politikus alkat, de valószínűleg jóval elkötelezettebb volt az emberes holdraszállás iránt. Az ő közreműködésével múlt ki a Voszhod-program mindössze két, emberes űrrepülés után – eredetileg hetet terveztek, az egyik küldetésen két hölgyből állt volna a legénység.
A teljhatalmú miniszterek úgy ítélték, hogy a Voszhod csak elvonja az erőforrásokat a Szojuz-programtól – ez utóbbi feladatául szánták a holdutazást. A Voszhodról szerzett ismereteinkkel ez jó döntésnek tűnt: a Voszhod nem más volt, mint a Vosztok-űrhajó enyhén módosított verziója. Nem tudott manőverezni, így a holdutazáshoz szükséges űrrandevú- és dokkolási teszteket nem lehetett vele elvégezni.

A Szojuz, vagyis „Szövetség” három modulból állt: egy gömbalakú keringőegységből, ahol akár három kozmonauta is eltölthette munkaideje nagy részét; egy harangformájú parancsnoki egységből, amiben a legénység a start és a légkörbe lépés során ült, és egy hengeralakú műszaki egységből, ami a manőverezéshez szükséges hajtóműveket tartalmazta.
A Szojuz teljesítményét tekintve nagyjából félúton volt a Gemini és az Apollo között. Tágasabb volt a Gemininél, noha navigációs rendszere jóval nyersebb volt annál: a Gemini manőverei közül párat képes volt kivitelezni.
Ugyanakkor nem sokban hasonlított az Apollo-hoz. Például, amíg a Szojuz keringőegységének elején dokkológallér volt, dokkolóalagút nem tartozott hozzá. Az egyik istenverte járműből csak űrsétával lehetett átevickélni a másikba. El lehet képzelni, mennyire kétségbeesetten akartak eljutni a Holdhoz, hiszen ez ugyanaz a kezdeti vázlat volt, amit mi már évekkel korábban kizártunk a lehetőségek közül.

Mégis ez volt az a jármű, amivel az oroszok el kívántak jutni a Holdra – vagy legalábbis, meg akarták kerülni azt. Létezett a Szojuznak egy keringőegység nélküli verziója, amit a Proton-rakétával is fel lehetett bocsátani – utóbbi egy Saturn IB méretű hordozórakéta volt. Ezzel az űrhajóval meg lehetett kerülni a Holdat, és képes volt kibírni a nagysebességű légkörbe lépést is.

A holdutazásra szánt Szojuznak volt egy legénység nélküli modellje is, amit L-1-nek hívtak, ezt a Zond fedőnév alatt tesztelték. Ezen kívül létezett egy emberes űrrepülésre szánt modell is, az L-2. Ha az első emberes tesztrepülés sikerült volna, a Hold körberepülése már nem váratott volna magára sokáig. Akár már 1967. novemberében is sor kerülhetett volna rá – ami véletlenül épp a Bolsevik Forradalom ötvenedik évfordulójára esett.
1967. áprilisáig a Szojuz legénység nélküli verziójával már számos küldetést végrehajtottak, és készen álltak a nagy tesztre, amikor ember utazik a fedélzetén. (Az újságokban valamilyen nagy látványosságról szóló pletykákat lehetett olvasni.) Az űrhajó április 23-án szállt fel. Egyetlen pilóta – Vlagyimir Komarov – volt a fedélzetén, ugyanaz, aki még 1964-ben az első háromfős küldetés parancsnoka volt.

A pletykák szerint egy nap múlva egy másik emberes jármű is követi, mégpedig nem kevesebb, mint öt kozmonautával a fedélzetén. (Az első Szojuzt Szojuz-1-nek hívták, ebből az is következett, hogy kell lennie valahol egy Szojuz-2-nek is.) És valóban: a Szojuz-2 készen állt arra, hogy április 24-én felszálljon. A terv szerint három kozmonautát vinne magával – Valerij Bikovszkijt (a Vosztok-5 pilótáját), Jevgenyij Krunovot és Alekszej Jeliszejevet. A Szojuz-2 szolgálna céltárgyként a Szojuz-1 számára, ami űrrandevút hajtana végre, majd dokkolna is hozzá. Miután Komarov összekapcsolta a járműveket, Krunovra és Jeliszejevre vár, hogy űrséta keretében átmenjenek a 2-esről az 1-esre, majd Komarovval térjenek vissza a földre. Ahhoz képest, hogy az első emberes küldetésről volt szó, ez átkozottul ambíciózus küldetési terv volt. Első űrrandevú, első dokkolás, első érdemi űrséta.

A dolgok azonban már rögtön az elején balul sültek el: a Szojuz-1 két napelemtáblája közül az egyik egyáltalán nem nyílt ki, így a rendelkezésre álló áram a felére csökkent. Vélhetően voltak gondok az irányítással is, sőt, még az időjárás is közbeszólt Bajkonurban, így a Szojuz-2 startját törölték.
Komarov a tizenhatodik keringés során felkészült a fékezőrakéták gyújtására, de képtelen volt az űrhajót a megfelelő helyzetet állítani. Azt hiszem igen nagy tolongás lehetett a szovjet küldetésirányító központ környékén, ami a Krím-félszigeten lévő Jevpatorijában volt. A tizenhetedik keringés alkalmával megkísérelték a kézi vezérlésű légkörbe lépést – majd valamilyen probléma miatt kénytelenek voltak lefújni.

Aztán végül megfelelő helyzetbe került az űrhajó, és a tizennyolcadik keringés során begyújtották a fékezőrakétákat. Természetesen Komarov ekkor már nem az elsődleges, és nem is a másodlagos leszállókörzet felé haladt. Oroszország azonban nagy, így aztán egy Orel nevű város közelében kellett földet érnie, ott, ahova Jurij Gagarin is érkezett.
De a légkörbe lépés során is volt hiba. A Szojuz főernyője kijött ugyan a helyéről, de nem nyílt ki. Komarov ezután a tartalékernyővel próbálkozott, de az összegabalyodott a főernyővel. A Szojuz-1 egy mezőbe csapódott, és gyakorlatilag felrobbant. (A Voszhodhoz hasonlóan az ejtőernyőkön kívül a Szojuz szilárd üzemanyagú rakétákat használt, amik nagyjából két méterrel a föld fölött gyújtottak be, hogy puhábbá tegyék a landolást, amit még ejtőernyőkkel sem lehetett túlélni. Azok a szilárd üzemanyagú rakéták okozták a robbanást.)

Feltételezem, hogy nagy volt a káosz, ahogy az nálunk is történt az Apollo-tűzeset során. Mivel Komarov egy tartalék leszállókörzetbe zuhant, beletelt egy időbe, mire odaértek a mentőhelikopterek. A becsapódás pillanatában az űrhajó és az irányítóközpont között megszűnt a telemetriai adatok forgalmazása, de senki sem tudta biztosan, hogy mi is volt a probléma. És mindez nyilvános frekvencián zajlott.
Az első odaérkező pilóta felmérte a helyzetet, és rögtön látta, hogy halálos baleset történt. De azt is tudta, hogy nyílt hálózaton beszél Jevpatorijával és a Hadügyminisztérium moszkvai műholdas irányítóközpontjával. Így mindössze ennyit mondott: „A kozmonautának sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége”.  Ezen a ponton a mentőegységek egyik tagja elvágta a vezetékeket.

Így a mentőegységek leszálltak a becsapódás helyén, tudva, hogy nem sok mindent tehetnek Komarovért. Kamanyin és Gagarin Orelbe repült, de a kommunikációs zárlat miatt csak órákkal a baleset, a landolás után értesültek Komarov haláláról. Szerintem Kamanyin volt az, akinek telefonon közölnie kellett a hírt Dimitrij Usztinov hadügyminiszterrel.
 
Persze, akkoriban minderről mit sem tudtunk. A szovjet sajtó beszámolt a startról, majd pár órával később megjegyezte, hogy a küldetés „rendben halad”. Majd bejelentették Komarov halálát. Úgy véltük, hogy illendő lenne elküldeni közülünk pár asztronautát Komarov temetésére. Frank Bormanre és Gordo Cooperre esett a választás. De a szovjetek azt válaszolták, hogy a temetés „magánjellegű”, így egyetlen amerikai asztronauta sem vett részt rajta. Komarovot a Kreml falába temették el, és ezzel az oroszok pont ugyanott találták magukat, mint mi az Apollo tragédiája után."

Az Apollo-1 tragédiájában a hivatalos jelentés szerint a trehány munka és a minőség-ellenőrzés hiánya is közrejátszhatott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Miközben még javában tartott a vizsgálat, ki kellett találnunk, hogyan tovább. George Müller teljes egészében ki akarta hagyni a „C”-küldetést – ez a parancsnoki és műszaki egység repülését jelentette földkörüli pályán, legénységgel a fedélzetén, de még holdkomp nélkül. Azt akarta, hogy egyből a „D”-küldetésre ugorjunk, ha majd ismét szabad utat kapunk: ez az emberes parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp közös tesztjét jelentette.
Bob Gilruth azonban ellenállt. Egyrészt az Apollo parancsnoki és műszaki egysége épp elég bonyolult szerkezet volt ahhoz, hogy működését külön is ellenőrizzük. Miért kellene két járművet legénységgel a fedélzetén egyidőben tesztelnünk? A tűzesetet megelőzően a parancsnoki és műszaki egység önálló tesztjét szükségesnek tartottuk, és semmi olyan körülmény nem merülhet fel, ami miatt ezen változtatnunk kellene.
Bob arra is gondolt, hogy a legénység emlékét sározná be, ha úgy állítanánk be a küldetésüket, mintha nem is lett volna rá semmi szükség.

Nem hiszem, hogy ez Müllernek sokat számított volna. Az igazi probléma az volt, hogy a közeljövőben egyetlen holdkomp sem készült el. A parancsnoki és műszaki egység viszont már hónapokkal előbb készen állhatott az útra.
Így aztán végül Müller beadta a derekát. Miután ismét visszatérhetünk a világűrbe, az első emberes Apollo-küldetés rövidebb lenne, mint azt eredetileg a 204-es űrhajó esetében terveztük: tizenegy napig tartana a parancsnoki és műszaki egység földkörüli tesztrepülése.
Amikor végül megszületett a döntés, március elején Wally-t, Donnt és Waltot berendeltem a Cape-re. Elmondtam nekik, hogy ők kapták a küldetést, és Tom Stafford legénysége lesz a tartalékuk. Ezt azonban csak a vizsgálat lezárása után jelentjük majd be hivatalosan.  

Még mielőtt Joe Shea-t eltávolították volna az útból, a Kongresszus elkezdte kóstolgatni a NASA-t. Olin Teague vezette a Képviselőház Űrügyi Albizottságát, és hajlott arra, hogy a NASA Vizsgálóbizottsága befejezze munkáját. De a Szenátus nem volt ennyire türelmes. Clement Anderson, az Űrbizottság elnöke nyomás alatt volt, és február 27-re tűzték ki a meghallgatást. Ezen jelen volt Jim Webb is, akit Walter Mondale szenátor vett célba, utóbbi a Phillips-jelentésről akart hallani.

Kiderült, hogy Sam Phillips 1965-ben már részt vett az Apollo javítási munkálataiban. A North American és a NASA között egészen a kezdetektől fogva voltak problémák. Előbbi alapvetően úgy viselkedett, mintha ők lennének az űrrepülés szakértői, és a NASA csak egy rakás kormánytisztviselőből állna, akiknek igazából fogalmuk sincs arról, hogy mivel foglalatoskodnak. Ezzel egyidejűleg a NASA az őrületbe kergette szerződéses partnereit hajthatatlan menetrendjével és a spórolással, valamint azzal, hogy az utolsó pillanatokban is ezernyi ponton módosította a terveket. Nem volt felhőtlen viszony a két cég között, épp ezért Phillips tábornok független szakértők részvételével egy bizottságot állított fel a program átvilágítására. Az eredmény nem tette túl boldoggá, és erről egy emlékeztetőt küldött Lee Atwood részére. Ebben kíméletlenül leírta, mit is kellene tenniük, majd ezt bizalmasan elküldte George Müller részére is, megjegyezve, hogy „elvesztette bizalmát” a North Americanben.

A North Americannél sokan nem tartották korrektnek, hogy Phillips csapata a műszaki eredmények helyett a dokumentációra koncentrált. Mindkét félnél páran munkahelyet váltottak, és 1966 folyamán javult a helyzet. De ettől még az emlékeztetők léteztek, és a tűz, valamint a North American alkalmazottaktól a vacak kivitelezésre érkezett panaszok inkább tűntek álcának, főképp, miután Jim Webb kijelentette, hogy soha nem is hallott a jelentésről. Mondale szenátor pedig ott ült, és a bizottság előtt idézett saját, külön bejáratú, kiszivárogtatott másolatából.
Webb visszament a központba, és megtalálta a Phillips-féle emlékeztetőt. Ennek egy része titkosítva volt, így nem hozhatta nyilvánosságra, de még csak a bizottság részére sem adhatta ki. Így aztán megpróbálta kiszivárogtatni Mondale-nek. Ez is visszafelé sült el. Végül pár emberrel egyetemben felkereste a Szenátust, és megkérdezték Mondale-t, miként bizonyíthatnák be, hogy nincs rejtegetnivalójuk. Amennyire tudom, Mondale-t nem igazán érdekelte a véleményük. Nem szívlelte a NASA-t, így megpróbált lehető legtöbb politikai tőkét kovácsolni ebből az esetből.

A vizsgálóbizottság 1967. április 9-én hozta nyilvánosságra a jelentését: ez 2375 oldalból állt, és meglehetősen súlyos dokumentum volt: közel 7 kilót nyomott. A jelentés leszögezte, hogy a bizottság nem tudta megállapítani a baleset konkrét okát. A tüzet feltételezhetően az okozta, amikor az egyik vezeték ismeretlen okból elekromos ívet húzott, ami aztán lángra gyújtotta a 100 százalékos oxigénnel feltöltött kabint. A jelentés szerint a tűz előidézésében közrejátszhatott a „parancsnoki egység tervezése és a minőség-ellenőrzés terén tapasztalt hiányosságok, illetve a nem megfelelő színvonalú kivitelezés”. Ellenőrizetlen és minősítés nélküli berendezések voltak például az Apollo kabinjában, így többek között gyúlékony anyagok is. Sok biztonsági tesztet egész egyszerűen nem végeztek el, és az indítóállás nem rendelkezett megfelelő tűzvédelmi berendezéssel sem. Az egyik legsúlyosabb probléma az volt, hogy senki nem tartotta „veszélyesnek” az indítóálláson végrehajtott kábel nélküli tesztet („plugs-out”), és ezt tükrözte a gyakorlat is. Ennél szókimondóbb dokumentumot kormányzati ügynökség még nem készített.

Pár nap múlva a képviselőházi meghallgatások nem sokat segítettek. Floyd Thompsont és a bizottság tagjait vonták először kínpadra. A következő egy hónapban négy másik ülésre is sor került, ezek során Müller, Phillips, Seamans és Berry is vallomást tett, a North American részéről pedig Lee Atwood és Dale Myers. A meghallgatások egy részén én is jelen voltam. A mieink felmentek, és azonnal kereszttűzbe kerültek, ez különösen Frank Bormanre volt igaz, aki nagyon nyíltan beszélt. De ettől még nem volt könnyű végignéznem az egészet. Még az űrprogrammal szimpatizáló kongresszusi képviselők is találtak okot a kritikára, és az Apollo-program beszállítóinak kiválasztási folyamatát is megkérdőjelezték.

Az egyik mélypont az volt, amikor a North American részéről John McCarthy felvetette Gus felelősségét: szerinte Gus véletlenül is előidézhette a tüzet azzal, hogy az Apollo kabinjában belerúgott egy kilazult drótba. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy McCarthy csak John Davis georgiai képviselő kérdésére próbált válaszolni.)
Gusnak a Mercury-űrhajó ajtajával történt afférja után ezzel azt a képet erősítette, mintha Gus valamiféle balek lett volna. Ez nagyon feldühített engem, és nem csak én voltam ezzel egyedül. Főképp az dühített, hogy a történetnek semmi alapja nem volt: merő találgatás volt az egész – arról nem is beszélve, hogy egyenesen fizikai képtelenséget feltételezett. Emellett azért is haragudtam, mert Gus nem volt ott, és nem védekezhetett úgy, mint a Liberty Bell-lel történtek után.

Ezzel már pár kongresszusi képviselői szerint is túlmentek minden határon. Különösen James Fulton pennsylvaniai képviselő állt ki Gus mellett. De ezzel is csak pár napig foglalkozott a sajtó - elvégre minden csoda három napig tart.
A tűz, az azt követő vizsgálat, valamint az Apollo-űrhajó áttervezése tette lehetővé számunkra, hogy a Kennedy elnök által megszabott határidőn belül eljussunk a Holdra. Nem tudom, mi lett volna, ha nem lett volna tűz. Megcsináltuk volna, csak más jellegű problémák adódtak volna."

Neil Armstrong helyett Gus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka lehetett volna az első ember a Holdon. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Egyvalami valószínűleg másképp alakult volna, ha Gus életben marad: Gus Grissom lett volna az első ember, aki a Holdon járt volna, és nem Neil Armstrong.
Nem mintha bármi baj lett volna Neillel. Tette a dolgát, de még aznap, amikor eldőlt, hogy ő lesz az Apollo-11 parancsnoka, sem volt semmi garancia arra, hogy az Apollo-11 száll le elsőként a Holdra. Akkor még előttünk állt az Apollo-9 és az Apollo-10 útja, és minden másképp alakult volna, ha bármilyen gond felmerült volna ezek során.
Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek még mindig hajlamosak azt hinni, hogy az asztronauták valamilyen varázsképlet révén, esetleg PR-okokból kerültek az egyes küldetésekre – pláne, mivel Neil egy civil volt: ez azonban egyáltalán nem így történt. Az 1964-ben megfogalmazott eredeti tervem a holdraszállás idején még mindig érvényben volt. Természetesen, több ízben meg kellett változtatni balesetek és számtalan egyéb ok miatt.
De Bob Gilruth, a vezetőség és jómagam egy dologban még az Apollo-tűz előtt megegyeztünk: amennyiben lehetséges, az egyik Mercury-asztronauta kapjon esélyt arra, hogy elsőként a Holdra lépjen. Akkortájt Gus volt az egyetlen az eredeti Hetek közül, aki rendelkezett mindazzal a tapasztalattal, amivel végrehajthatta a holdraszállást. John Glenn évekkel korábban visszavonult, Scott Carpenter pedig a Haditengerészet egyik projektjén dolgozott. Ott volt még Gordo Cooper, akinek a neve akkoriban szóba sem került valamelyik Apollo-legénység kapcsán. Wally Schirra pedig úgy volt vele, hogy elege van ebből a kemény munkából. Ez elég nyilvánvalóvá vált az Apollo-7 küldetése előtt is.

Wally-vel kapcsolatban az igazsághoz hozzátartozik, hogy igen megterhelő volt elsődleges legénységből a tartalékba kerülni, majd onnan ismét vissza egy elsődleges legénységbe. Ezalatt napi tizennyolc órát kellett dolgozni, hónapokon át. Ez megviseli az embereket. Egyesek – mint például John Young – nem törődtek ezzel, és bármilyen küldetésre készen álltak. A Wallyhoz hasonló srácok már nem voltak ennyire elkötelezettek. Úgy gondolta, hogy ennyi épp elég volt neki. „Felemésztett ez a munka” – ezt a szófordulatot használták. Emiatt Frank Borman sem repült többet. Ki akart szállni, és ez az ő egyéni döntése volt. Még az Apollo-8 küldetése előtt elmondta nekem, hogy nem kíván többé repülni.

A temetésekre január 31-én, kedden került sor. Gus és Roger arlingtoni szertartásán vettem részt, Ed White-ot West Pointban temették el. Nem sokkal ezután, a három özvegy félrehívott engem. Egy ajándékkal készültek számomra.
Ezen a ponton helyénvaló egy kis magyarázat. Az asztronauták első küldetésükön arany asztronauta-jelvényt kapnak. Természetesen, akkoriban nekem nem volt aranyjelvényem, és átkozottul rosszak voltak a kilátásaim, hogy egyáltalán valaha lesz-e ilyenem.
Gus, Ed és Roger tudta ezt, és összefogtak: egy egyedi aranyjelvényt készítettek, amit egy gyémánt tett teljessé. Azt tervezték, hogy az Apollo-1 vízreszállása után adják oda. Helyettük Betty, Pat és Martha adta át nekem. Azóta is rajtam van – leszámítva 1969. júliusában azt az egy hetet, amikor Neil Armstrong magával vitte a Holdra.

Az egyik legsürgetőbb feladat Houstonban egy vizsgálóbizottság felállítása volt. Bob Seamans már a tűz éjszakáján elkezdte szervezni, ami rutinfeladat volt a légibalesetek során. Ez azonban valamivel súlyosabb volt. A Bányászati Hivatal képviselője, egy kémikus, a Légierő vizsgálatot lefolytató tábornoka is bekerült a bizottságba, rajtuk kívül pedig olyanok, mint Max Faget és mások a NASA-tól. A bizottság elnöke Floyd Thompson, a Langley vezetője lett.
Az asztronauta iroda részéről is szükségünk volt egy képviselőre. A rangidős Wally Schirrát Bob Gilruth is támogatta, de az ehhez hasonló pepecselés nem igazán az ő stílusa volt. Joe Shea Jim McDivittet vagy Frank Bormant kívánta delegálni, én viszont nem akartam kizökkenteni McDivittet a holdkomppal kapcsolatos munkálatokból, így Frank Bormanhez fordultunk, aki a baleset idején családi nyaraláson vett részt. Visszahívtam Houstonba, majd a Cape-re rendeltem.
A 014-es űrhajót – ezt eredetileg Wally Apollo-2-es küldetésére tartogattuk – Downey-ból a Cape-re szállították, ahol a 012-essel, a kiégett űrhajóval együtt szétszerelték.

A 017-es űrhajó – ezzel az első Saturn-V legénység nélküli küldetését kívántuk végrehajtani az év hátralevő részében – alapos átvizsgáláson esett át, és egyebet sem találtak, csak hibákat. Ez az összes érintett számára rosszkor jött: a NASA korábban úgy, ahogy volt, átvette a 017-est. Az űrhajót már éppen a Saturn-V-re illesztették rá. De aztán elkezdték szétszerelni, és a kábelezés terén hanyag munka nyomaira bukkantak, és mintegy ezernégyszáz eltérésre – ezek egy részéért – legalábbis a North American szerint – a NASA volt a felelős, mivel elég későn változtatta meg a 017-es küldetését emberesről legénység nélkülire. Rengeteg drótot kellett még az utolsó pillanatban is beszerelni annak érdekében, hogy az űrhajó legénység nélkül is képes legyen repülni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kiderült: az ezernégyszáz eltérés közül csak mintegy kettő volt igazán lényeges.
Engem mindenesetre meglepett, milyen trehány munkát végeztek egyes esetekben.

Elszabadult a pokol. Mindenki a másikra mutogatott. Borzalmas volt a nyomás. John Yardley egyike volt azoknak, akik a Mercury-t és a Geminit működőképessé tették. Még a baleset előtt jött a NASA-hoz dolgozni, most azonban idegösszeroppanást kapott.
Aztán ott volt Joe Shea, az Apollo houstoni programigazgatója. Fantasztikus pali volt, és jó úton járt a hírnév felé. (A Time magazin egy címlapsztorit akart készíteni vele, ami az Apollo-1 felszállásának hetében jelent volna meg.) Joe egyidős volt az asztronautákkal, közülük párakkal kézilabdázott. Rendszermérnöki háttérrel rendelkezett, ugyanakkor nem igazán látott bele a repüléstesztelésbe olyan szinten, mint közülünk páran. Gus Grissom tisztában volt a kockázattal, és ő mondta egyszer ezt: „Ha az űrprogramban valamikor lesz egy halálos baleset, az jó eséllyel engem is érint majd.”

Joe a tűzesetet személyes ügynek tekintette. Nem omlott össze, épp ellenkezőleg: túlpörgött, mintha egymaga képes lenne áttervezni és átépíteni az űrhajót, hogy az soha többé ne hibásodhasson meg.
Ez természetesen képtelenség volt. Ezek a dolgok borzasztó bonyolultak voltak, a hibák javítása pedig időbe telt. És amikor már azt hittük, hogy megvagyunk, biztosra vehettük, hogy előkerül valamilyen újabb probléma, ami aztán hátba támad minket.
Joe a tragédiát követő első borzalmas héten Houstonban tartott egy beszédet, ami miatt többen aggódni kezdtünk érte. Fel is hívtam az otthoni számán, hogy elmondjam neki: a tűz nem egyvalaki hibája – mindannyian benne voltunk.

De ő csak pörgött tovább. Elkövettük azt a hibát, hogy hagytuk, hadd vegyen részt a vizsgálóbizottság munkájában, és ő egyre mélyebbre döngölte magát a földbe. Végül, rávették, hogy keressen fel egy agyturkászt – aki aztán megállapította, hogy Joe-val minden rendben van, és reakciója teljesen normális.
Hát, talán az volt. De Gilruth aggódott miatta, és végül Müllerrel kisütötték, hogy Joe-t a washingtoni központba helyezik át. Azt hiszem, ebben közrejátszhatott az is, hogy a kongresszusi vizsgálat idejére el akarták tenni szem elől: mindenki tudta, hogy a Kongresszus valakire úgyis ráhúzza a vizes lepedőt – akár jogosan, akár nem.

Joe-t márciusban helyezték át, és George Low érkezett a helyére (ASPO). Joe hamar felismerte, hogy Washingtonban félreállították; júliusban felmondott, és a Raytheonhoz ment dolgozni."

Az Apollo-1 tragédiájának napján a parancsnok kifakadt: „Hogy a pokolba akarunk eljutni a Holdig, ha még két épület között sem vagyunk képesek beszélni egymással?” Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1967. január 27-én, egy pénteki nap reggelén a Cape-en a legénységi szálláson tartózkodtam. Rajtam kívül mások is ott voltak: Gus és a legénysége, Wally és az ő emberei, illetve jelen volt a segítőlegénység is – Ron Evans, Ed Givens és Bill Pogue. Ott volt Stu Roosa is, aki a visszaszámlálás alatt a CapCom teendőit látja majd el.
Jóval kényelmesebb volt itt éjszakázni, mint valami hotelben Cocoa Beachen, mivel reggelenként mindig korán kezdtünk. Különbejáratú szakácsunk volt egy korábbi tengerészgyalogos, Lew Hartzell személyében: így megvacsoráztunk, és nekiültünk, hogy utolérjük magunkat az ellenőrzőlistákkal … ezen negyvenkilenc tétel szerepelt, ennyivel nem sikerült aznap végeznünk.

A terv szerint Gus és legénysége február 21-én száll majd fel a 34-es indítóállásról, hogy megkezdje tizennégy napos küldetését. Apollo-juk ott állt az indítóálláson, a Saturn IB hordozórakéta tetején. Előző nap a tartaléklegénység – Wally, Donn és Walt – beöltözött szkafanderébe, hogy egy úgynevezett kábeles tesztet („plugs-in”) hajtson végre. Ennek során az összes teendőt elpróbáltuk, kezdve azon, hogy a legénység beöltözött, kiment az indítóálláshoz, beszállt az űrhajóba, rákötöttük őket az űrhajó rendszereire, egészen a startig. A kábeles teszt alkalmával az űrhajó még mindig a földi rendszerekre van kötve, innen kapja az áramot, meg mindent.Gusra, Edre és Rogerre pénteken egy ún. kábel nélküli szárazteszt („plugs-out” test) várt. Megreggeliztünk, épp úgy, mintha aznap lenne a start. Aztán beöltöztek, és elindultak az indítóállás felé.
Rengeteg probléma volt Gus űrhajójával. Rocco Petrone startigazgatónak és Joe Shea-nek, az Apollo-program houstoni vezetőjének az eddigiek során komoly fejfájást okozott az ütemterv tartása és a hardverproblémák. Az asztronauták szempontjából az egyik legnagyobb gikszer az űrhajóban – sok minden más mellett – az igen gyengén muzsikáló kommunikációs rendszer volt. Így Gus-szal csütörtökön megbeszéltem, hogy a legénységgel együtt én is bemegyek a kabinba, így testközelben hallgathatom a fejleményeket.

De aztán reggeli közben ismét átbeszéltük a dolgokat, és rájöttünk, hogy ennek nem sok értelme lenne: saját, tartalék fülhallgatómon úgysem azt hallanám, amit a legénység a saját rendszerén. Ráadásul több órát kellene állva vagy az egyik ülés alá kucorodva tölteni, mivel nem sok hely volt az űrhajóban. Így aztán szokás szerint a blokkházban maradok.

Kiautóztam az indítóálláshoz, és felmentem a fehér szobába: itt volt maga az űrhajó és a legénység. A start napján általában a visszaszámlálást felügyelő terembe (firing room) mentem, aznap azonban elkísértem őket az űrhajóig, és megvártam, amíg beszíjazták őket.
Igazából semmi szerepem nem volt a teszt során. A blokkházba visszatérve, Stu Roosa CapCom-mal álltam kapcsolatban. A houstoni küldetésirányítás is a hálózatra volt kötve.
A teszt tetemes csúszással kezdődött. A legénység csak délután egy óra után foglalta el helyét az űrhajóban. Addigra már Wally és legénysége elköszöntek tőlük, hogy aztán a hétvégére hazarepüljenek Houstonba.

A kommunikációs probléma ismét előkerült. Gus kifakadt: „Hogy a pokolba akarunk eljutni a Holdig, ha még két épület között sem vagyunk képesek beszélni egymással?” Emellett voltak más, gyötrő gondok. Este fél hétre minden nagyon elcsendesedett, nem sok minden történt. Aztán Roger bejelentette: „Tűz van az űrhajóban.” Ez volt az első jele annak, hogy a legénység bajban van.

Stu Roose mellett ültem a konzolnál, és épp Rocco Petrone-val beszélgettem. Mindössze annyit tehettünk, hogy figyeltük az eseményeket. Egy TV-kamera volt felszerelve az űrhajó ajtóablaka fölé, ezen alapesetben alig látszott több egy sötét körnél. Az a kör most szinte fehéren világított.
Legtöbbször Roger hangját hallottuk. „Elégünk. Szedjetek ki innen!” Aztán felsikoltott, és ennyi volt. Később kiszámoltuk, hogy tizennyolc másodperc alatt zajlott le az egész.
Egy ideig bizakodóak voltunk, hogy be tudunk menni, és kihozhatjuk a legénység az űrhajóból. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire rájöttünk, hogy erre valószínűleg nagyon csekély esélyünk van. Szemlátomást teljes volt a zűrzavar odafenn, a fehér szoba szintjén, ahol az űrhajó az állványzathoz csatlakozott. Füst, hőség és mérgező gázok voltak mindenütt. Voltak félelmek, hogy az Apollo orrára szerelt mentőrakéta a hőségtől begyújt. (Az a rakéta jóval nagyobb teljesítményű volt, mint a Redstone, amivel Al és Gus repült.) Az indítóállás legénységének első reakciója a terület evakuálása volt. Később megpróbáltak visszamenni, és kimenteni a legénységet. De már öt perc eltelt, mire sikerült kinyitni az űrhajó ajtaját. Egyértelmű volt, hogy ennyi időt senki nem élhetett túl.

Az ajtó nem olyasvalami volt, amit gyorsan ki lehetett volna nyitni. Igazából három különálló ajtóból állt, ezek egyike – a belső héj – igen nehéz volt, és a kabinba nyílt. A parancsnoki egység pilótának – Ed White-nak – egy racsnis csavarkulcsot kellett behelyezni, majd hat különböző helyen kitekerni. Aztán a belső héjat be is kellett húzni a parancsnoki egységbe. Az egész procedúrát még ideális körülmények között sem lehetett pár percnél rövidebb idő alatt megcsinálni.

Elindultam Fred Kelly repülőorvos keresésére, és azt mondtam neki, hogy legjobb volna azonnal az űrhajóhoz menni. „Tudod, mit találok majd” – felelte.
Mi voltunk a blokkházból az elsők, akik az indítóálláshoz értünk. Korábban már vesztettem el pár srácot: Ted Freemant, Elliot See-t, Charlie Bassett-et. A háború alatt, amikor kötelékben repültünk, a mellettem lévő gépet telibekapta egy légvédelmi lövedék. Egy ember halála sosem könnyű, de valószínűleg könnyebb elfogadni, ha bevetés közben történik. Amúgysem volt sok idő gondolkodni rajta – mindenki nyakig benne volt. Tudtuk, hogy bele lehet halni.
A Cape-en viszont abban a hiszemben voltunk, hogy többé-kevésbé biztonságos környezetben dolgozunk. Így a történtek derült égből villámcsapásként értek minket.

Nem maradtam túl sokáig a fehér szobánál, mivel nem volt rá semmi okom. A legénység még mindig a kabinban volt, így ki kellett hozni őket onnan, ez azonban időbe telt.
Houston tudta, hogy valami baj történt, mivel a kommunikációs hálózatra rá voltak csatlakozva. Visszamentem a legénységi szállásra, és telefonon beszéltem John Hodge küldetésigazgatóval, és asszisztensemmel, Don Gregoryval. Joe épp akkor repült el a Cape-ről Houstonba: hozzám hasonlóan benne is felmerült, hogy a teszt alatt az űrhajóban tartózkodik majd.

Pár embert kijelöltünk, hogy tudassák a hírt az asztronauták feleségével. Mike Collins Martha Chaffee-t kereste fel, Pete Conrad pedig Pat White-ot. Chuck Berry és Marge kettesben Betty Grissomhoz mentek. Wally, Walt és Donn ekkor szálltak le Ellingtonban. Bud Ream, egyik rádiós pilótánk tudatta velük a hírt.
Felhívtam Bob Gilruthot, aki odafenn volt Washingtonban. Az egyik fura egybeesés az volt, hogy Gilruth a 19. utcában, az International Clubban épp egy vacsorafogadáson vett részt, pár háztömbnyire a Fehér Háztól. Vele voltak a NASA vezetői – Jim Webb, George Müller, Sam Phillips, plusz Wernher von Braun és Kurt Debus. A North American vezetője, Lee Atwood is ott volt. Akárcsak Humphrey alelnök és Teague kongresszusi képviselő. Végül rengeteg emberrel beszéltem.

Éjjel egy óra is elmúlt, mire kiszedték a legénységet a kabinból. Egy rögtönzött halottasházba szállították őket a Klinikai Műveleti Ellátó Egységhez (Biomedical Operational Support Unit), ami a Légierő klinikája volt a 34-es indítóállástól nagyjából másfél kilométernyire. Reggel a boncolás megállapította, hogy Gus, Ed és Roger halálát fulladás okozta – a szén-monoxid végzett velük. Égési sérüléseiket valószínűleg túlélhették volna.
Úgy rémlik, hogy reggel négy körül hunytam egyet. Amikor felébredtem, Stu Roosa-val Houstonba repültem. Borzalmas nap volt. Életem legrosszabb napja."