Az Apollo-1 tragédiájának napján a parancsnok kifakadt: „Hogy a pokolba akarunk eljutni a Holdig, ha még két épület között sem vagyunk képesek beszélni egymással?” Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1967. január 27-én, egy pénteki nap reggelén a Cape-en a legénységi szálláson tartózkodtam. Rajtam kívül mások is ott voltak: Gus és a legénysége, Wally és az ő emberei, illetve jelen volt a segítőlegénység is – Ron Evans, Ed Givens és Bill Pogue. Ott volt Stu Roosa is, aki a visszaszámlálás alatt a CapCom teendőit látja majd el.
Jóval kényelmesebb volt itt éjszakázni, mint valami hotelben Cocoa Beachen, mivel reggelenként mindig korán kezdtünk. Különbejáratú szakácsunk volt egy korábbi tengerészgyalogos, Lew Hartzell személyében: így megvacsoráztunk, és nekiültünk, hogy utolérjük magunkat az ellenőrzőlistákkal … ezen negyvenkilenc tétel szerepelt, ennyivel nem sikerült aznap végeznünk.

A terv szerint Gus és legénysége február 21-én száll majd fel a 34-es indítóállásról, hogy megkezdje tizennégy napos küldetését. Apollo-juk ott állt az indítóálláson, a Saturn IB hordozórakéta tetején. Előző nap a tartaléklegénység – Wally, Donn és Walt – beöltözött szkafanderébe, hogy egy úgynevezett kábeles tesztet („plugs-in”) hajtson végre. Ennek során az összes teendőt elpróbáltuk, kezdve azon, hogy a legénység beöltözött, kiment az indítóálláshoz, beszállt az űrhajóba, rákötöttük őket az űrhajó rendszereire, egészen a startig. A kábeles teszt alkalmával az űrhajó még mindig a földi rendszerekre van kötve, innen kapja az áramot, meg mindent.Gusra, Edre és Rogerre pénteken egy ún. kábel nélküli szárazteszt („plugs-out” test) várt. Megreggeliztünk, épp úgy, mintha aznap lenne a start. Aztán beöltöztek, és elindultak az indítóállás felé.
Rengeteg probléma volt Gus űrhajójával. Rocco Petrone startigazgatónak és Joe Shea-nek, az Apollo-program houstoni vezetőjének az eddigiek során komoly fejfájást okozott az ütemterv tartása és a hardverproblémák. Az asztronauták szempontjából az egyik legnagyobb gikszer az űrhajóban – sok minden más mellett – az igen gyengén muzsikáló kommunikációs rendszer volt. Így Gus-szal csütörtökön megbeszéltem, hogy a legénységgel együtt én is bemegyek a kabinba, így testközelben hallgathatom a fejleményeket.

De aztán reggeli közben ismét átbeszéltük a dolgokat, és rájöttünk, hogy ennek nem sok értelme lenne: saját, tartalék fülhallgatómon úgysem azt hallanám, amit a legénység a saját rendszerén. Ráadásul több órát kellene állva vagy az egyik ülés alá kucorodva tölteni, mivel nem sok hely volt az űrhajóban. Így aztán szokás szerint a blokkházban maradok.

Kiautóztam az indítóálláshoz, és felmentem a fehér szobába: itt volt maga az űrhajó és a legénység. A start napján általában a visszaszámlálást felügyelő terembe (firing room) mentem, aznap azonban elkísértem őket az űrhajóig, és megvártam, amíg beszíjazták őket.
Igazából semmi szerepem nem volt a teszt során. A blokkházba visszatérve, Stu Roosa CapCom-mal álltam kapcsolatban. A houstoni küldetésirányítás is a hálózatra volt kötve.
A teszt tetemes csúszással kezdődött. A legénység csak délután egy óra után foglalta el helyét az űrhajóban. Addigra már Wally és legénysége elköszöntek tőlük, hogy aztán a hétvégére hazarepüljenek Houstonba.

A kommunikációs probléma ismét előkerült. Gus kifakadt: „Hogy a pokolba akarunk eljutni a Holdig, ha még két épület között sem vagyunk képesek beszélni egymással?” Emellett voltak más, gyötrő gondok. Este fél hétre minden nagyon elcsendesedett, nem sok minden történt. Aztán Roger bejelentette: „Tűz van az űrhajóban.” Ez volt az első jele annak, hogy a legénység bajban van.

Stu Roose mellett ültem a konzolnál, és épp Rocco Petrone-val beszélgettem. Mindössze annyit tehettünk, hogy figyeltük az eseményeket. Egy TV-kamera volt felszerelve az űrhajó ajtóablaka fölé, ezen alapesetben alig látszott több egy sötét körnél. Az a kör most szinte fehéren világított.
Legtöbbször Roger hangját hallottuk. „Elégünk. Szedjetek ki innen!” Aztán felsikoltott, és ennyi volt. Később kiszámoltuk, hogy tizennyolc másodperc alatt zajlott le az egész.
Egy ideig bizakodóak voltunk, hogy be tudunk menni, és kihozhatjuk a legénység az űrhajóból. Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire rájöttünk, hogy erre valószínűleg nagyon csekély esélyünk van. Szemlátomást teljes volt a zűrzavar odafenn, a fehér szoba szintjén, ahol az űrhajó az állványzathoz csatlakozott. Füst, hőség és mérgező gázok voltak mindenütt. Voltak félelmek, hogy az Apollo orrára szerelt mentőrakéta a hőségtől begyújt. (Az a rakéta jóval nagyobb teljesítményű volt, mint a Redstone, amivel Al és Gus repült.) Az indítóállás legénységének első reakciója a terület evakuálása volt. Később megpróbáltak visszamenni, és kimenteni a legénységet. De már öt perc eltelt, mire sikerült kinyitni az űrhajó ajtaját. Egyértelmű volt, hogy ennyi időt senki nem élhetett túl.

Az ajtó nem olyasvalami volt, amit gyorsan ki lehetett volna nyitni. Igazából három különálló ajtóból állt, ezek egyike – a belső héj – igen nehéz volt, és a kabinba nyílt. A parancsnoki egység pilótának – Ed White-nak – egy racsnis csavarkulcsot kellett behelyezni, majd hat különböző helyen kitekerni. Aztán a belső héjat be is kellett húzni a parancsnoki egységbe. Az egész procedúrát még ideális körülmények között sem lehetett pár percnél rövidebb idő alatt megcsinálni.

Elindultam Fred Kelly repülőorvos keresésére, és azt mondtam neki, hogy legjobb volna azonnal az űrhajóhoz menni. „Tudod, mit találok majd” – felelte.
Mi voltunk a blokkházból az elsők, akik az indítóálláshoz értünk. Korábban már vesztettem el pár srácot: Ted Freemant, Elliot See-t, Charlie Bassett-et. A háború alatt, amikor kötelékben repültünk, a mellettem lévő gépet telibekapta egy légvédelmi lövedék. Egy ember halála sosem könnyű, de valószínűleg könnyebb elfogadni, ha bevetés közben történik. Amúgysem volt sok idő gondolkodni rajta – mindenki nyakig benne volt. Tudtuk, hogy bele lehet halni.
A Cape-en viszont abban a hiszemben voltunk, hogy többé-kevésbé biztonságos környezetben dolgozunk. Így a történtek derült égből villámcsapásként értek minket.

Nem maradtam túl sokáig a fehér szobánál, mivel nem volt rá semmi okom. A legénység még mindig a kabinban volt, így ki kellett hozni őket onnan, ez azonban időbe telt.
Houston tudta, hogy valami baj történt, mivel a kommunikációs hálózatra rá voltak csatlakozva. Visszamentem a legénységi szállásra, és telefonon beszéltem John Hodge küldetésigazgatóval, és asszisztensemmel, Don Gregoryval. Joe épp akkor repült el a Cape-ről Houstonba: hozzám hasonlóan benne is felmerült, hogy a teszt alatt az űrhajóban tartózkodik majd.

Pár embert kijelöltünk, hogy tudassák a hírt az asztronauták feleségével. Mike Collins Martha Chaffee-t kereste fel, Pete Conrad pedig Pat White-ot. Chuck Berry és Marge kettesben Betty Grissomhoz mentek. Wally, Walt és Donn ekkor szálltak le Ellingtonban. Bud Ream, egyik rádiós pilótánk tudatta velük a hírt.
Felhívtam Bob Gilruthot, aki odafenn volt Washingtonban. Az egyik fura egybeesés az volt, hogy Gilruth a 19. utcában, az International Clubban épp egy vacsorafogadáson vett részt, pár háztömbnyire a Fehér Háztól. Vele voltak a NASA vezetői – Jim Webb, George Müller, Sam Phillips, plusz Wernher von Braun és Kurt Debus. A North American vezetője, Lee Atwood is ott volt. Akárcsak Humphrey alelnök és Teague kongresszusi képviselő. Végül rengeteg emberrel beszéltem.

Éjjel egy óra is elmúlt, mire kiszedték a legénységet a kabinból. Egy rögtönzött halottasházba szállították őket a Klinikai Műveleti Ellátó Egységhez (Biomedical Operational Support Unit), ami a Légierő klinikája volt a 34-es indítóállástól nagyjából másfél kilométernyire. Reggel a boncolás megállapította, hogy Gus, Ed és Roger halálát fulladás okozta – a szén-monoxid végzett velük. Égési sérüléseiket valószínűleg túlélhették volna.
Úgy rémlik, hogy reggel négy körül hunytam egyet. Amikor felébredtem, Stu Roosa-val Houstonba repültem. Borzalmas nap volt. Életem legrosszabb napja."