Ezzel az álnévvel jelentkezett be a kórházba Al Shepard, amikor rászánta magát, hogy egy szilikoncsövet ültessenek a fülébe. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Tavasszal és nyáron páran lemorzsolódtak az Asztronauta Iroda létszámából. A legtöbb nyilvánosságot az 1967-ben kiválasztott tudóscsoport egyik tagja, Brian O’Leary esete kapta. Őt és társai közül másokat márciustól különböző légibázisokra küldték egy ötvenkét hetes kiképzés keretében, aminek révén majd vadászpilóták lehetnek.
Korábban a kutató-asztronauták már nyilvánosan is hangot adtak elégedetlenségüknek – ez az újonnan kiválasztottak közül különösen Phil Chapmanre volt igaz, illetve Curt Michelre az 1965-ös mezőnyből. Azzal szembesültek, hogy semmi idejük nem maradt a kutatómunkára, mivel folyton az ország legkülönbözőbb pontjaira kellett utazniuk, hogy megtanulják, mivel is foglalkozik a NASA, ezen kívül pedig az Apollo-űrhajóról szóló előadásokat kellett végigülniük. Hagytuk, hogy Michel csinálja, amit akar, és ideje nagy részét a Rice Egyetemen kutatómunkával töltse. Számára gyakorlatilag ez volt az első lépés a kifelé vezető ajtón.
Az tény, hogy az új csoportnak – ide tartozott Chapman is – nem a legizgalmasabb pár hónapban volt része. Ez azért alakult így, mert nem tudtuk őket szeptemberben pilótaiskolába küldeni, ahogy azt eredetileg elterveztük. A vietnámi háború rengeteg pilótát követelt, és egészen 1968 elejéig nem lehetett őket egyszerűen csak úgy berakni a Légierő valamelyik pilótaiskolájába. Így aztán ezek a srácok nagyon hosszú orientációs kurzuson vettek részt, ami valószínűleg pokoli frusztráló lehetett a számukra.

O’Leary az arizonai Williams Légibázison volt Bob Parkerrel egyetemben, és valahogy nem kapták el a fonalat. Azt hiszem, hogy menni akart a maga feje után, aztán úgy döntött, hogy inkább nem akarja folytatja. Egy reggel felhívott, és közölte, hogy ki akar szállni. Bizonyos mértékig szimpatikus volt számomra: fiatalember volt, aki egyenesen az iskolapadból érkezett a NASA-hoz rengeteg téves elképzeléssel arról, hogy működnek a világban a dolgok. Nem tetszett neki, hogy én vagy Al Shepard utasítja erre vagy arra, nem szeretett Houstonban élni, és nem akart pepecselős munkát végezni, ahelyett, hogy idejét kutatással tölthette volna. Az biztos, hogy jobb, ha nem vezet űrhajót, ha még az egymotoros Piper Cub-ban sem érzi jól magát. Felajánlottam neki, hogy a NASA-nál áthelyezzük máshova, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy ki akar lépni.

Pár év múlva könyvet jelentetett meg „Hogy lesz valakiből ex-asztronauta?” (The Making of an Ex-Astronaut) címmel, ami megerősítette benyomásaimat. Amennyire én tudom, O’Leary sosem volt asztronauta. (Amíg a kutató-asztronauták be nem fejezték a pilótaiskolát, addig mindössze jelölteknek tekintettem őket.) O’Leary előbb az űrsikló-program nagy kritikusa lett, majd támogatója. Amikor legutóbb hallottam felőle, épp pszichés jelenségekkel foglalkozott.
Az 1967-ben kiválasztott kutatók közül Tony Llewellyn még szintén ugyanazon a nyáron kimaradt. Ő valamivel jobban teljesített a pilótaiskolában, de egy vadászgép túl sok volt neki. Ő sem akart a NASA-nál maradni, és végül főiskola tanárnak állt Floridában.
A kutatócsoport megmaradt kilenc túlélőjéből egytől-egyik mindenki pilóta lett, mégpedig egyesek elég jók lettek. Joe Allen osztályelső volt a Vance Légibázison. Szerintem Story Musgrave is hasonlóan teljesíthetett a Reese Légibázison. (Musgrave több regisztrált repült órával rendelkezett, mint bárki, akit ismertem: körülbelül 17 000 órája volt. Összehasonlításképp például John Young vagy Joe Engle valószínűleg nagyjából 11 000 repült órát mutathattak fel.)

Áprilisban elvesztettem az 1966-ban kiválasztott pilóták egyikét is. John Bull a Haditengerészet pilótája volt, és Jim Irwinnel együtt a holdkomp tesztelésén dolgozott. Tüdőbaja miatt a Haditengerészetnél nem repülhetett, ebből következően nálunk sem. A NASA Ames Kutatóközpontjánál, a kaliforniai Palo Altoban találtunk neki állást, ahol repüléssel kapcsolatos kutatásokat végzett, és megszerezte a doktoriját. Nagyszerű ember volt, és az elsők holdkomp-pilóták közé került volna. Fájóan érintett az elvesztése.
Július elején hozzá kellett nyúlnom a konkrét küldetések legénységéhez is. Mike Collins Frank Borman legénységének tagjaként az Apollo-9 – az „E”-küldetés – parancsnoki egység pilótája volt. Mike-nak egy ideje fura tünetei voltak, és végül kivizsgáltatta magát. Kiderült, hogy két nyaki csigolyája között csontkinövése van. Sebészi beavatkozásra volt szükség, és a legoptimistább prognózis szerint is jó pár hónapra kiesik a munkából.

A Borman-Collins-Anders legénység tartaléka Armstrong-Lovell-Aldrin volt. Frank és Jim korábban már repült együtt, így Jimet minden probléma nélkül át lehetett tenni az elsődleges legénységbe. Ezzel a lépéssel ugyanakkor a tartaléklegénység tapasztalt parancsnoki egység pilóta nélkül maradt. Így Neil legénységéből Buzz Aldrint holdkomp pilótából a parancsnoki egység pilótává léptettem elő. Fred Haise, az 1966 áprilisában felvett srácok egyik legjobbja lett a holdkomp-pilóta.
Ez volt az aktuális felállás:

Mike Collins sikeresen átvészelte az operációt, és november elején visszakapta repülési engedélyét. Visszatérését túl késeinek tartottam ahhoz, hogy részt vegyen az Apollo-8 küldetésén, noha tudom, hogy ő ezt másképp látta. Mindenesetre belevetette magát a munkába, és segítette az Apollo-8 legénységének felkészülését, és a küldetés alatt ő tartja majd a kapcsolatot velük (CapCom).
De egy asztronautával bővült is a létszám. Al Shepard Ménière-szindrómája ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabb lett. Al-t még mindig kínozta a szédülés, és a NASA valamint a Haditengerészet orvosai meghányták-vetették a műtéti beavatkozás lehetőségét. Ahogy ez bármilyen műtét esetében elmondható, itt is megvolt annak a veszélye, hogy állapota tovább romlik – akár meg is süketülhetett.
Úgy döntött, hogy megpróbálja. 1968 májusában Los Angelesbe repült, és „Victor Poulis” néven jelentkezett be a kórházba. Tizennegyedikén operálták meg, és egy szilikonból készült gumicsövet ültettek be a bal oldali belső fülébe. Attól kezdve a kontrollon és a gyógyuláson kívül nem volt más teendő."