Gagarin két és fél év alatt főhadnagyból ezredes lett, ami sok kozmonautát irritált. Ezzel szemben az USA-ban az asztronautákat eleinte nem léptették elő: ott akarták hagyni a NASA-t. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az asztronauták közül Gus Grissom volt a legjobb barátom, de nem hiszem, hogy ez sokban befolyásolta a róla kialakított véleményemet. Borman és McDivitt mellett ő is azok közé tartozott, akiket Bob Gilruth és Chris Kraft  egyaránt kedvelt. Olykor igencsak mogorva tudott lenni, és sosem lelkesedett a sajtó előtti szereplésért, de jó pilóta és mérnök volt, aki mindent elkövetett azért, hogy asztronauta legyen, és zokszó nélkül elvégezte az összes rá rótt feladatot.
Kétségtelen, hogy szerette kiengedni a gőzt. Gordo társaságában számos szabadidő-tevékenységben vett részt, ilyen volt például az autóversenyzés. De Gus mindig tudta, hol a határ. Gordo-ról ugyanakkor ez már nem volt annyira elmondható.

Amikor Gus Mercury-küldetése véget ért, nyilvánvaló volt, hogy a programban nem lesz annyi küldetés, hogy ismét rá kerülhessen a sor, így a Gemini programigazgatójával, Jim Chamberlinnel közösen a Gemini-program előkészítésén dolgozott. Gusnak – Chamberlinnel egyetemben – valószínűleg mindenki másnál több érdeme volt a Geminis rendszerek megtervezésében. Ekkor még mindenki más gondolatai a Mercury körül jártak, Gus viszont már továbblépett.
A Mercury alapvetően egy legénység nélküli űrhajónak indult. Úgy tervezték, hogy legénység nélkül repüljön, és ez három küldetés alkalmával így is történt – mielőtt még bárkit is beültettünk volna a kabinjába. Ez volt Chuck Yeager kifogása, aki nem rejtette véka alá ellenérzéseit: mi szükség van egyáltalán pilótára?

De a Gemini már nem legénység nélkül repül: a kezdetektől fogva emberes küldetésekre szánták. Úgy alakították ki a kezelőszerveket és a kijelzőket, ahogy egy pilóta szereti maga körül tudni ezeket a dolgokat. Gus volt, aki mindezt megcsinálta. Tom Stafford a maga körülbelül 180 centiméteres magasságával és kilencven kilójával később arra panaszkodott, hogy a Gemini-űrhajót Gus méreteire tervezték: ő ugyanis 165 centi magas volt, és 72 kilót nyomott.Gus és Jim McDivitt voltak az elsők, akik átkerülhettek a Geminiről az Apollo-programba, és ezért is őket szántam az első Apollo-küldetés elsődleges és tartaléklegénységének parancsnoki posztjára. Így Gus szemmel tarthatná a parancsnoki és műszaki egység munkálatait, Jim pedig a holdkomp fejlesztését kísérhetné figyelemmel.
Sokan úgy gondolják, hogy asztronautának lenni csak a repülésről szól, de a munka legnagyobb része pepecselés volt – és ez főképp Gusra volt igaz, akire az a feladat várt, hogy elsőként repüljön két különböző jármű fedélzetén: ez azt jelentette, hogy heteket töltött otthonától távol a St. Louis-i McDonnellnél, illetve Downey-ban a North Americannél. Alapvetően az volt a dolga, hogy a jármű építését felügyelje – tesztelje, amikor elkészültek, és változtasson, ha nem. Ez az idő nagyrészében pokoli pepecsmunkát jelentett, mivel órákat kellett egyhuzamban eltölteni egy űrhajóban, emellett pedig számtalan megbeszélésen is részt kellett venni. A legénység így megismerkedett az űrhajóval, az űrhajó pedig így készült el.

Az Apollo-program hatalmas frusztrációt jelentett Gusnak. Az alapprobléma az volt, hogy bár a North American Aviation korábban ugyan részt vett az X-15 rakétarepülő megépítésében, de az emberes űrrepülésben járatlan volt. Épp ezért a vállalat és a NASA között egymás kölcsönös oktatására volt szükség.
Az Apollo parancsnoki egységének tervei folyton változtak, egészen addig a pontig, amikor egyszer csak kettő lett belőle: az I-es Blokk és a II-es Blokk. Több száz különbség volt a két űrhajó terve között, a legnagyobb eltérés azonban az volt, hogy az I-es Blokk űrhajója nem rendelkezett dokkolóalagúttal, amivel csatlakozni lehetne a holdkomphoz.

Ha Gusnak nem tetszett valami a Gemini esetében, egyenesen Jim Chamberlinhez fordulhatott, vagy akár felkereshette magát az öreg McDonnellt is. Ez kivitelezhetetlen volt az Apollo esetében. Túl nagy falat volt: egy asztronauta nem száguldozhatott oda minden apró változtatással, anélkül, hogy ne tudnánk, miként illeszkedik a módosítás a nagy egészbe. Legalábbis, 1966-ban még így láttuk a dolgokat.
Nem csak az űrhajóval voltak gondok. Minden csúszásban volt, és ez odalenn, a Cape-en lévő szimulátorra különösen igaz volt. A számítógépes program sosem működött tökéletesen, sőt, még a szimulátor kialakítása sem egyezett meg a 012-es űrhajóéval. Később már egyezni fog, de az űrhajón végrehajtott módosítások nem jelentek meg a szimulátorban. Gus olyan dühös volt, hogy egy citromot akasztott a szimulátorra.

Volt más is: Gus ekkor kezdte el pedzegetni, hogy visszamenne a Légierőhöz. Természetesen, a vietnámi háború még javában tartott, de voltak egyéb szempontok is.
Amikor a Mercury-asztronauták színre léptek – még azelőtt, hogy tényleg belelendültünk volna az űrprogramba – az egyik első döntés, amivel szembe találtuk magunkat, az volt, hogy leszereljünk-e a hadseregtől. (A NASA egykor úgy képzelte, hogy NASA-alkalmazottnak kellene lennünk.)
Ép ésszel senki nem vágná a sutba katonai karrierjét csak azért, hogy a NASA-hoz jöjjön valami Mercurynak nevezett izé kedvéért, amit bármikor le is fújhatnak. Így kitartottunk amellett, hogy katonatisztek maradunk. De amikor beforgattuk a következő asztronauta-csoportot, benne Bormannal és McDivitt-tel, elég nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az űrprogramban résztvevő tisztek előmenetele elmarad kortársaik karrierjéhez képest. Attól tartottak, hogy a NASA-s affér következtében ugyanott találják majd magukat, mint amikor elkezdték.

Grissom, McDivitt és White például őrnagy volt az első két Gemini-küldetés idején. Gus és Jim egyre mérgesebb lett, mivel kilátástalannak tűnt előmenetelük. Továbbra is őrnagyok maradtak, miközben kortársaikat már alezredesek voltak.
De közvetlenül a GT-4 küldetése után, Ed White űrsétáját követően, McDivitt-et és White-ot alezredessé léptette elő LBJ. Szerencsére, ezt visszamenőlegesen is megtette, Gus és John Young esetében, utóbbi haditengerész őrnagyból alezredes lett.
Később hagyománnyá vált minden katonatisztből lett asztronauta esetében, hogy az első küldetése után eggyel feljebb került a ranglétrán. Így ahelyett, hogy kortársaik mögött kullogtak volna, mindannyian megelőzték őket: Frank Borman harminchét évesen már ezredes volt, ugyanígy Dave Scott is. Pete Conrad meglehetősen fiatalon, harminckilenc évesen már haditengerész ezredes lett.

Ez az előmeneteli rendszer nem volt annyira szerencsétlen, mint az oroszoké, akik két és fél év leforgása alatt Jurij Gagarint főhadnagyból ezredessé léptették elő – egy az egyben átugorva a századosi fokozatot. A szovjet légierő részéről az űrprogramban résztvevő katonák közül ez a húzás egyeseket igencsak feldühített, mivel általában húsz évbe telt, mire valakiből ezredes lehetett.
Ez az automatikus előléptetési rendszer egészen 1985-ig maradt érvényben. Azóta csak az első bolygóközi küldetés után jár előléptetés – tehát ehhez el kell repülni a Holdra vagy a Marsra.

A Védelmi Minisztérium NASA-osztályának eredeti terve az volt, hogy a tisztek három év űrprogramban való részvétel után ugyanoda kerüljenek vissza, ahol előzőleg szolgálatot teljesítettek. Ezt az időtartam egységenként meghosszabbítható volt, és kilenc év után elég nyilvánvaló volt, hogy nincs sok értelme visszamenni a sereghez. A pilóta célja, hogy egy repülőszázadhoz kerüljön, ami kilenc év asztronauta-múlttal a háta mögött kizárt dolog, mivel nem teljesítette az ehhez szükséges követelményeket. A Haditengerészettől érkezett asztronauták szempontjából viszont nélkülözhetetlen a tengeren töltött szolgálat, ami esetükben kimaradt. (Ahhoz, hogy valaki egy repülőgép-hordozó parancsnoka lehessen, egy századhoz és egy hajó legénységéhez kellett tartoznia.)
Buzz Aldrin volt az első asztronauta, aki ténylegesen visszament a NASA-tól a seregbe: 1970-ben a Légierő Berepülő Pilóta Iskolájának a parancsnoka lett, minden különösebb siker nélkül. Nem hiszem, hogy példája arra bátorította volna a többieket, hogy ők is ezt az utat válasszák.

1966-ban Gus Vietnámban szolgáló barátai miatt gondolta úgy, hogy neki is ki kellene venni a részét a háborúból. Feldühítette az odaát kialakult helyzet. De azok a barátai, akikkel Koreában repült együtt, mind azt mondták neki, hogy „Nem akarsz itt lenni. Rossz ötlet.” Így aztán maradt az Apollo-programban."

Az Apollo-1 tragédiája előtt hét lépésben akart eljutni a NASA a Holdra, de a terv a halálos tűzeset után sem változott meg alapjaiban. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A második I-es blokk Apollo – a 014-es űrhajó – még nagyobb csúszásban volt. Az Apollo-2-es küldetési terve annyira átláthatatlan volt, hogy a legénység – Wally Schirra, Donn Eisele és Walt Cunningham – fellázadt ellene. Egy emlékeztetőt küldtek körbe, benne azokkal a módosításokkal, amikhez ragaszkodtak.
Wally igazából sosem dolgozott teljes odaadással az Apollo-2 küldetésén, és nem mondhatom, hogy hibáztattam érte. Ő egy igazi, kihívást jelentő küldetést akart, nem pedig olyat, ami mindössze abból áll, hogy megismétli, amit korábban Gus már megcsinált egyszer.
Másokban is felmerült ez a kérdés: miért van egyáltalán szükség az Apollo-2-re? Amikor ezt a küldetést eredetileg beterveztük, még nem volt világos, mikorra készül el a II-es blokk parancsnoki és műszaki egység. Most már közelítőleg elég jól tudtuk a választ, így hát mi szükség van a továbbiakban a második I-es blokk repülésére? Sok újat nem tudhatunk meg belőle, amit aztán a II-es Blokk küldetésén is hasznosíthatnánk.

Wally panaszkodása lehetett az utolsó csepp a pohárban. Nem sokkal a GT-12 vízreszállása után George Müller törölte az Apollo-2-küldetést, mondván, hogy az az Apollo-1 indokolatlan megismétlése.
Erre már egy új ütemterv keretében került sor, amit elsődlegesen Owen Maynard dolgozott ki: ez egy sor lépésből állt, ami majd végül az emberes holdraszállásba és a Holdról való visszatérésbe torkollik. A tervben hét küldetés szerepelt, A-tól G-ig.

Az „A” egy legénység nélküli Apollo parancsnoki és műszaki egység repülését tartalmazta, amin már túlvoltunk.
A „B” a holdkomp legénység nélküli repülését jelentette – ez akkoriban a tervekhez képest nagyon nagy lemaradásban volt.
A „C” egy parancsnoki és műszaki egység emberes küldetéséből állt, ez volt az, amivel Gus és legénysége repülne.
A „D” az első holdkomppal végrehajtott küldetést takarta, immár legénységgel a fedélzetén.
Az „E” egy magas földkörüli pályán végrehajtott holdkomp-küldetést jelentett, szintén legénységgel a fedélzeten.
Az „F” során holdkörüli pályán szimulálnánk a landolást egy holdkomppal.
A „G” a tényleges holdraszállást jelentette.

Idővel párszor módosítottunk a terven, de feltétlen ezek voltak a program meghatározó lépései. A második emberes Apollo-küldetés, a „C”-küldetés megismétlésének lefújásával Wally, Donn és Walt küldetés nélkül maradt. A képlet azonban bonyolultabb volt annál, hogy automatikusan megkapják a soron következő küldetést.
A következőnek ugyanis a „D”-küldetést szántuk, ami a parancsnoki és műszaki egység, valamint a holdkomp földkörüli pályán történő közös repüléséből állt. Jim McDivittet több mint másfél éve jelöltem ki erre a feladatra. Eltekintve attól a ténytől, hogy Jim mindenki másnál jobban ismerte a holdkompot, tartottam magam ahhoz a szabályhoz is, hogy a holdkomppal folytatott küldetések során a parancsnoki egység pilótái rendelkezzenek űrrepülésen – és lehetőség szerint űrrandevú terén – szerzett tapasztalatokkal. Ez Donnról nem volt elmondható, Dave Scottról viszont igen.

Számomra a döntés kézenfekvő volt: a McDivitt-Scott-Schweickart-legénységet az Apollo-1 (Apollo-204) tartaléklegénységéből az új Apollo-2-es (Apollo-205/208) elsődleges legénységévé tettem. Ez azonban Wally számára már nem tűnt ennyire magától értetődőnek. Nem akart többé senki tartaléka lenni. Ezt már korábban megtette Gus esetében, a GT-3-as esetében. Most itt állt, három évvel később, és ugyanolyan szerep várt rá, mint a kezdetekben.

Wallyvel alaposan átrágtuk a dolgot, és megpróbáltam meggyőzni őt arról, hogy rakja félre sértettségét, és koncentráljon inkább a munkára. Wally végül beadta a derekát. Emellett további bűvészmutatvány is várt rám. Frank Bormannek szántam az első Saturn-V-ös küldetés parancsnoki posztját, ez volt az „E”-küldetés, az Apollo-3. Mivel ő a Gemini-program keretében már részt vett űrrepülésen, nem volt életbevágóan fontos, hogy két tapasztalt srác legyen mellette. Így aztán Tom Staffordot kivettem Frank legénységéből, és az Apollo-2 tartaléklegénységének parancsnokává tettem, ahol John Young lett a parancsnoki egység pilótája, Gene Cernant pedig a holdkomp-pilóta. Ettől kezdve ők hárman alkotják a McDivitt által vezetett legénység tartalékát, és később magas földkörüli pályán vagy holdkörüli pályán tesztelnék a holdkompot az Apollo-5 küldetésén. A McDivitt és Borman által vezetett legénységek mellett ők is esélyessé váltak arra, hogy elsőként szálljanak a Holdra.

Tomot Bill Anders váltotta az Apollo-3-ason, ami egyúttal azt is jelentette, hogy Mike Collinsnak kellett a parancsnoki egység pilótának lennie (ő már tapasztalt volt). Ami pedig az Apollo-3 tartaléklegénységét illeti, azt Pete Conradnak, Dick Gordonnak és C.C. Williamsnek szántam. Rájuk a holdkomp holdkörüli pályán való tesztelése várt az Apollo-6 küldetésén, vagy a későbbi holdraszállások valamelyike.
Ez volt a felállás:

Jim McDivittet sikerült meggyőzni arról, hogy nagyon jót tenne, ha a legénység tagjaként részt venne az ország különböző pontján folytatott megbeszéléseken, hiszen az Apollo-t az Államok minden pontján építették. Így akkoriban hatról (hárman az elsődleges legénységből és hárman a tartalékból) kilencre növeltem a küldetések előkészítésén részt vevők számát, mivel minden küldetéshez egy-egy segítőcsapat is tartozott. Utóbbiak az újabbakból álltak, akik szükség szerint a küldetés parancsnokának munkáját segítették.
 
Az összes segítőcsapat az 1966-ban kiválasztott pilótákból tevődött össze, olyanokból, akik akkorra vagy a parancsnoki és műszaki egység vagy a holdkomp specialisták táborát gyarapították. Az Apollo-1 esetében három parancsnoki egység pilótából állt a segítőlegénység: Ron Evansből, Ed Givensből és Jack Swigertből. Az Apollo-2 esetében Al Worden (parancsnoki és műszaki egység), Ed Mitchell és Fred Haise (holdkomp) voltak a segítők, az Apollo-3-nál pedig Ken Mattingly (parancsnoki és műszaki egység), John Bull (holdkomp) és Gerry Carr (holdkomp) látta el ezt a feladatot.
A változásokat december 22-én hoztuk nyilvánosságra. A Gemini-program véget ért, az Apollo pedig készen állt a startra."

Arról a fotóról van szó, amelyiken az Apollo-1 legénysége egy Apollo-makett előtt imádkozik. Sokan nem tudják, hogy a képet poénnak szánták. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Ezzel elérkeztünk a Gemini-program utolsó küldetéséhez. Már ekkor ki lehetett jelenteni, hogy a program eleget tett minden előzetes várakozásnak: űrrandevúkat és dokkolást hajtottunk végre. Huzamosabb időt töltöttünk a világűrben, és az űrsétára szánt szkafandereket is kipróbáltuk, bár az egyértelmű volt, hogy még egyetlen igazán hatékony űrsétát sem tudtunk magunk mögött.
Buzz Aldinra a GT-12-es űrsétája várt, tartaléka pedig Gene Cernan volt, és a Crew Systems and Flight Support részlegnél dolgozó srácok nagyon sokat tettek a sikeres űrséta érdekében. Az alapprobléma, ami az összes asztronauta számára gondot okozott, a hatékony kitámasztás hiánya volt: az űrhajón ugyanis semmi olyan alkalmatosság nem volt, amiben megtámaszthatták volna magukat. Erre még az olyan alapvetőbb feladatok esetében is szükség lett volna, mint amilyen például az AMU [Asztronauta Manőverező Egység, Astronaut Maneuvering Unit] karjának lehajtása az adapteregységben.

Az AMU tervezett tesztje pár nappal a GT-11 útja után kikerült a küldetési tervből. Nem hiszem, hogy közülünk bárki is azt gondolta volna, hogy az eddigi űrséták során elegendő tapasztalatra tettünk szert, és megengedjük, hogy egy pányva végére rögzített asztronauta röpködjön vele.
A GT-12 űrsétájának megtervezésekor az volt a vezérelv, hogy ezúttal maga az űrséta álljon a kísérlet középpontjában, és ne pusztán eszközként szolgáljon valamilyen más feladathoz, mint amilyen, mondjuk, egy pányva rögzítése a világűrben.
A kabin mögötti adapteregységre erősített kapaszkodókon kívül – ezek a GT-8 útja óta az űrhajók alapfelszereltségéhez tartoztak – további kapaszkodókat is elhelyeztünk az űrhajó minden pontján. Sőt, még az Agenára is jutott belőlük néhány.

A GT-12-esen két „munkaállomás” volt: az egyik az űrhajó orrában, a másik a hátsó adapteregységben. Utóbbi felszereltségét „papucsokkal” tettük teljessé, ezek segítségével rögzíthette Buzz a lábait.
A dokkoláshoz használt céltárgy igényelt némi bűvészkedést. Az eredeti szerződés hat GATV legyártását tartalmazta – ezek az 5002-től kezdve az 5006-ig bezárólag mind repültek is. Így aztán újrahasznosítottuk az elsőt, GATV-5001R megjelöléssel.
A küldetésre készülve egy ponton úgy tűnt, hogy még Atlas-rakétánk sem lesz. (Az ATDA-starttal felhasználtuk azt az Atlast, ami az Agena-5001-et szállította volna.) Végül „kölcsönvettünk” egyet a robotos Lunar Orbiter programtól.

Amikor Jim Lovell, a GT-12 parancsnoka és Buzz november 11-én, pénteken kisétált az indítóálláshoz, egy felirat volt olvasható szkafanderük hátán. Jimén az állt, hogy „ITT A” (THE), Buzzén pedig az, hogy „VÉGE” (END).
Azután, hogy ők és az Agena pályára állt, a dolgok meglehetősen simán mentek. Nagyjából 120 kilométerre közelítették meg az Agenát, ekkor azonban az űrrandevú során használatos radar csütörtököt mondott.
Elég vicces fordulat volt, hogy ez épp Buzzal, azaz Dr. Űrrandevúval esett meg. Fogta a szextánsait és a táblázatait, majd az Mercury Irányítóközpont segítségével sikerült az égen a megfelelő helyre navigálni Jimet. Ezután biztonságosan dokkoltak.
Az Agenával volt némi probléma, így Glynn Lunney küldetésirányító végül lefújta a tervezett gyújtást, ami az űrhajót magasabb pályára állította volna.

Az elkövetkező három nap alatt Buzz három űrsétát hajtott végre, kezdve egy kétórással, amikor az űrhajó nyitott ajtajában állt. Ez nagyon jól sikerült. A második űrséta volt a legambíciózusabb, mivel Buzz-nak – a kapaszkodók és a korlátok segítségével – a Geminiről az Agenára át kellett másznia, utána pedig vissza. A következő két órában pár kísérletet is elvégzett hátul, a Gemini adapteregységében, és egyszer sem fáradt el, vagy melegedett ki. Volt egy harmadik űrséta is, amikor szintén az űrhajó ajtajában kellett állnia, ez kevesebb, mint egy óráig tartott. A GT-12 november 15-én landolt.

Az Apollo-program változások előtt állt. Ami az űrhajó építését illeti, senki sem volt elájulva a North American teljesítményétől. Rendre arra panaszkodtak nálam a North American-nél dolgozó asztronauták, hogy sok munkás inkább kibújik a felelősség alól, ahelyett, hogy a rendesen elvégezné a munkáját. Nem volt könnyű rávenni őket arra, hogy javaslatainkat ültessék át a gyakorlatba, igaz, ez nem csak a North Americanre volt igaz, hanem az Apollo-programot koordináló irodáról is elmondható volt. A tervekhez képest jelentős csúszásban voltunk.

Mindez csak az asztronauták szintjén látszott így. Nem sokat tudtam akkoriban erről, de azt igen, hogy Sam Phillips tábornok egyszer figyelmeztette a North Americant, hogy kapják össze magukat – és ez nem csak az Apollo parancsnoki és műszaki egységére volt igaz, hanem a Saturn-V S-II fokozatára is, amit szintén az NAA gyártott. George Jeffst helyezték Dale Myers mellé, hogy az utóbbi munkáját segítse a North Americant érintő ügyekben, és ezután némi javulás volt érzékelhető.

Augusztusra az NAA nyolc Apollo-modellt szállított le, ezeket a Saturn-I és a Little Joe II rakétákkal bocsátottuk fel. Ezen kívül ott volt még a három I-es blokk Apollo parancsnoki és műszaki egység a legénység nélküli küldetésekhez. Tizenkilencedikén az első emberes repülésre szánt 012-es űrhajó átesett az átvételi ellenőrzésen. Joe Shea is jelen volt, aki az Emberes Űrhajó Központnál az Apollo-programot felügyelő hivatalt vezette. Vele együtt ott volt az Apollo-1 legénysége, Gus, Ed és Roger is, Chris Kraft valamint Max Faget társaságában.
Az űrhajóban még mindig meg kellett oldani egy sor problémát, de feltételesen átvettük. A találkozó végeztével Gus egy képet ajándékozott Joe Shea-nek, ezen a legénység látható, amint épp egy Apollo előtt imádkozik. „Nem mintha nem bíznánk meg benned, Joe, csak úgy döntöttünk, hogy inkább a főnöködhöz fordulunk.”"

A NASA vészhelyzetben akár egy Gemini-űrhajóval is megkísérelte volna a Hold megkerülését, ha félő lett volna, hogy az oroszok érnek előbb oda. A poszt a Gemini-10 küldetésének második felével kezdődik. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Másnap ismét begyújtották az Agena-5005-öt, és korrigálták pályájukat az 5003-assal tervezett űrrandevú érdekében, majd leváltak saját Agenájukról. A két űrhajó ekkorra már harmincnyolc órát töltött összekapcsolódva, ami a jövőre nézve ígéretes volt.
John és Mike simán megközelítette az Agena-5003-ast: ez nagy szó volt, mivel utóbbi teljesen halott volt: semmilyen radarjelet nem bocsátott ki, és a jelzőfényei sem működtek. Nagyon oda kellett figyelniük.
 
Amikor aztán kötelékben repültek, Mike kinyitotta az ajtaját, és kilépett a világűrbe. Saját, kézben tartható manőverező egységének segítségével átevickélt az Agenához, és azt szó szerint megragadta a dokkolókúpnál fogva. Az űrhajót azonban nem arra tervezték, hogy emberek mászkáljanak rajta, így folyton lecsúszott róla. Improvizált, és végül az Agenából kilógó rakás drótban kapaszkodott meg, majd odahúzta magát a mikrometeorit-csomaghoz, leszerelte, és pár apróbb kellemetlenség után már véget is ért az űrséta.

Miután ennyi mindent sikerült teljesíteni a GT-10 küldetésén, felmerült, hogy ezen a ponton akár le is lehetne állítani a Gemini-programot. De már megvettük a szükséges eszközöket, ráadásul a rendszerünk még finoman fogalmazva sem volt működőképes, például a Gemini-Agena esetében. Az űrséták még mindig nagy gondot okoztak. És más űrrandevú-technikákat is le kellett tesztelnünk.
A Gemini-program leállítása ellen szólt az is, hogy az Apollo még nem állt készen: szerencsés esetben is csak 1967. első negyedévében szállhatott fel. Így aztán hiába 1967. január 31-e volt a megszabott határidő a program befejezésére, a GT-11 és GT-12 küldetése továbbra is napirenden maradt.

Természetesen a következő küldetéssel kapcsolatban mindenki azonnal vad ötletelésbe kezdett. Az egyik ilyen elképzelés az volt, hogy egy pányvával kössük össze a Geminit az Agenával, majd hagyjuk őket forogni, mivel ily módon mesterséges gravitációt idézhetünk elő. A másik nagy ötlet szerint az Agena segítségével a Geminit közel 1300 kilométer magasságba juttatnánk. (Ez még egy korábbi elképzelésből maradt vissza, amikor a Centaur nevű felső rakétafokozat segítségével kívántuk volna megkerülni a Holdat egy Gemini-űrhajóval – ez volt a LEO, a Magas Földkörüli Pálya (Large Earth Orbit) küldetés. De erre csak abban az esetben került volna sor, ha az a veszély fenyegetett volna, hogy az oroszok előbb jutnak el a Holdhoz. Ekkor azonban már tizennyolc hónapja egyetlen emberes űrrepülést sem hajtottak végre, ami mindenki számára érthetetlen volt.)

A GT-11 legénysége Pete Conradból és Dick Gordonból, két haditengerész berepülőpilótából állt, akik már Patuxent Riverben is együtt repültek. McDivitthez és White-hoz hasonlóan ők már azelőtt barátok voltak, hogy a NASA-hoz kerültek volna, így természetes volt, hogy ezúttal is együtt repüljenek. Nem csak jó pilóták voltak, de vidám perceket is szereztek.
Pete korábban komolyan meg akarta próbálni a Hold megkerülését a LEO-küldetés keretében, de ezt nem hagyták jóvá. Be kellett érnie egy magassági rekorddal, és – ami még fontosabb volt – egy M = 1 típusú űrrandevúval. Ennek során az Agenát második földkörüli keringése előtt utol kellett érniük – pont, ahogy ez az Apollo-program holdraszállásakor is történne.

A GT-11 Agenája, az 5006-os számú, szeptember 12-én rendben felszállt az indítóállásra. A célul kitűzött M = 1 űrrandevú miatt a GT-11 indítási ablaka a szokásosnál is szűkebb – mindössze két másodperces – volt. Összejött, és a start után huszonhárom perccel Pete és Dick már sort is kerített az első OAMS-gyújtásra.
Ezt rövid időn belül egy sor újabb gyújtás követte. Egy órával és huszonöt perccel a start után, Pete ezt üzente a rádión: „Mr. Kraft? Vajon elhinné, hogy M egyenlő eggyel?” Pár perccel később már dokkoltak is az Agenához. Szerintem ezzel keveseknek okoztak meglepetést.

Másnap Dick Gordon űrsétáján volt a sor. A repülési terv értelmében négy órája volt a legénységnek a felkészülésre, ami hibának bizonyult: kevesebb, mint egy óra alatt készen álltak, hogy aztán a hátralevő időt szkafanderükben tétlenül üssék el. Az űrsétát nem kezdhették hamarabb, mivel az űrhajó nem volt megfelelő helyzetben a megfigyelőállomások számára, és a megvilágítás sem volt kedvező. Így hát vártak.

Amikor végül megkapták az engedélyt a kezdésre, Dicknek hirtelen problémája akadt sisakrostélyának napellenzőjével. Amíg azzal viaskodott, kimelegedett a szkafanderében: igencsak kihevült és leizzadt, mire az ajtót végre kinyithatták.
Azért csak sikerült átmennie az Agenára, ami a Geminihez az orránál fogva dokkolt. Dicknek a mesterséges gravitációval kapcsolatos kísérlethez a pányvát be kellett volna akasztania. Ekkor szembesült azzal, hogy nincs miben megkapaszkodni. Végül aztán lábaival fogta közre a dokkolótölcsért. Pete szerint szakasztott úgy nézett ki, mint egy vadlovat megülő cowboy.
Miután Dicknek sikerült csatlakoztatni a hevedert, vissza kellett másznia a Gemini adapteregységéhez, hogy kipróbáljon egy újabb kézi manőverezőegységet. De amikor visszatért a kabinhoz, Pete látta rajta, mennyire kimerült és leizzadt, így inkább lefújta az űrséta hátralevő részét. Végül Dick a tervezett két óra helyett harminchárom percig tartózkodott a világűrben.

Másnap begyújtották az Agenát, és egészen 1368 kilométer magasságra repítették vele magukat – innen nézve a Föld már korongalakúnak látszik. Két keringéssel később ismét begyújtották az 5006-ost, és csökkentették pályájuk magasságát. Aztán Dick egy kétórás, állóhelyzeti űrsétát hajtott végre az űrhajó ajtajában, ami olyan simán ment, hogy Pete kicsit el is szunyókált a sötét oldalon, amikor épp semmi dolga nem akadt.

A mesterséges gravitációt létrehozó kísérlet következett. Pete levált az Agenáról, és a Geminivel eltávolodott tőle. A terv az volt, hogy a harminc méteres pányva teljes hosszában eltávolodjon a két jármű egymástól, de az átkozott kötél beszorult a tárolózsákjába. Amikor Pete a segédhajtóművek segítségével meg akarta lazítani, a kötél kiszabadult ugyan, de nem volt egyenes. A heveder egyszer sem egyenesedett ki: volt benne egy hurok, és Pete szerint úgy nézett ki, mintha a két jármű egy ugrókötéllel lenne összekötve.

Végül közös tömegközéppontjuk körül forogtak, percenként nagyjából hatszor. Ez volt a legtöbb, amit sikerült kihozni belőle. „Létrejött” ugyan a gravitáció töredéke, de olyan gyenge volt, hogy a legénység nem érzékelte. Ezután leválasztották a pányvát az űrhajóról: az Agena-5006 pedig tovalebegett.
Másnap Pete és Dick egy újabb űrrandevút hajtott végre az Agenával, ami szintén jól ment, majd automata üzemmódban érkeztek vissza a légkörbe, hogy aztán minden más emberes küldetésnél közelebb landoljanak a repülőgép-hordozóhoz."

A Gemini-10 legénysége súlyos szemirritációra panaszkodott, amit a lítium-hidroxid okozott – ezt az anyagot a kilélegzett levegő szén-dioxid-tartalmának megkötésére használták, és véletlenül egyenesen a szkafanderükbe került. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1966. július 5-én szállt fel az AS-203 – még az AS-202 startja előtt. Az S-IVB-fokozatot többször sikerült újraindítani, majd az egész rakéta tervszerűen felrobbant egy túlterheléses teszt során. Kevesebb, mint két hónap múlva, augusztus 25-én az AS-202 is felszállt. Ezen a tényleges parancsnoki és műszaki egység – a 011-es űrhajó – volt, utóbbit alacsony földkörüli pályára állította, aminek során a Cape-ből a közeli, csendes-óceáni Wake Island felé repült, ahol aztán belépett a légkörbe, majd kimentették a vízből. Még mindig csak ismerkedtünk az Apollo parancsnoki egységének felhajtóerejével, ennek ellenére a 011-es űrhajó a kijelölt leszállóhelytől 257 kilométerre landolt.

Ez a két küldetés, illetve az AS-201-es megnyitotta az utat az első emberes Apollo-küldetés, az AS-204-es előtt. Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee a kaliforniai Downey-ban, a North American Aviation-nél töltötték idejük nagy részét, itt készítették elő a 012-es űrhajót a Cape-re szállításhoz. A tervhez képest nagy lemaradásban voltunk, olyannyira, hogy letettünk arról, hogy még az évvége előtt útnak indítsuk őket.

A GT-10 legénysége John Youngból és Mike Collinsból állt. Mindketten keményen dolgoztak, és jól kijöttek a többiekkel. De azon a ponton, ahol a nyilvános szereplések alkalmával John már kezdte kellemetlenül érezni magát, ott Mike nagyon diplomatikusan és visszafogottan nyilatkozott. Mike katonacsaládból származott, és a West Pointba került, majd a NASA-nál töltött évek után a Külügyminisztériumban találta magát, és egy fantasztikus könyvet írt asztronauta-karrierjéről.

Ahogy ez a Gemini-program végefelé az összes küldetésről elmondható, a GT-10 esetében is az űrrandevú és a dokkolás volt az elsődleges cél. Még mindig ránk várt az a feladat, hogy a Geminivel egy Agenához dokkoljunk, majd a két, összekapcsolódott járművel manővereket hajtsunk végre. A Gemini-10 küldetése igen ambiciózus volt. Azontúl, hogy egy űrrandevú és a dokkolás erejéig fel akartunk bocsátani egy új Agenát, a GATV-5005-öt, arra is készültünk, hogy a legénység Neil és Dave földkörüli pályán hagyott Agenájával, a GATV-5003-sal is megkísérelje a dokkolást. Ha minden jól megy az első dokkolással, akkor John és Mike Agenájuk hajtóművével a két járművével minden korábbinál magasabb, 644 kilométer magas pályára állhat. (Nem pusztán arról volt szó, hogy valamiféle magassági rekordot akartunk felállítani: mivel a GT-8 Agenájához akartunk dokkolni, a pályaszámítás szabályai meghatározták, hogy ilyen magas pályára kell állnunk.)

A Gene űrsétáján szerzett tapasztalatokkal a hátunk mögött átírtuk a küldetési tervet, így Mike-ra pár űrséta várt, beleértve azt is, amikor átmegy a GT-8 Agenájára, és leszerel róla egy kísérleti csomagot. Mike mellett szólt igencsak bonyolult kiképzése alkalmával megszerzett tudása, amit egy speciális szakterületen szerzett, mielőtt még egy legénységhez került volna: ez pedig a G4C szkafander volt. Mindenki másnál jobban ismerte.
Ismerve az Agena problémás voltát, egy komplett tartalékküldetéssel is felvérteztük magunkat: ha a GATV-5005 kudarcot vallana, úgy a GT-10 lesz a GT-10A, és úgy indítjuk őket, hogy közvetlenül a GATV-5003-sal kísérelhessenek meg űrrandevút. Szerencsére ez az óvintézkedés fölöslegesnek bizonyult. Az Atlas-Agena-5005 július 18-án, a délutáni órákban pályára állt. John és Mike ugyanazon a délután 5:20 perckor szállt fel.

Az első dokkolásra kevesebb, mint hat órán belül került sor, noha ennek során John végül jóval több üzemanyagot használt fel, mint amennyit szeretett volna. (Nem ő tehetett róla, ugyanis hibásan töltötték fel a navigációs programot a Gemini számítógépére, így az űrhajó sosem pont ott volt, ahol a műszerek szerint lennie kellett volna.)

John és Mike a Gemini-Agena együttessel manőverezgettek egy ideig, és meggyőződtek arról, hogy a GT-8 esete nem fog megismétlődni. Nem volt semmi probléma, és a dokkolás után másfél órával szabad utat kaptak az Agena hajtóművének beindítására.
Mivel a Gemini és az Agena az orruknál fogva kapcsolódott össze, John és Mike a menetiránnyal szemben ülve megfigyelhette a hajtómű gyújtását. Szerintem elég látványos lehetett, még akkor is, ha csak tizennyolc másodpercig tartott. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy olyan pályára álljanak, aminek Földtől legtávolabbi pontja 765 kilométer magasan volt.

A második napon, amikor a GT-10 még mindig az Agenával volt összekapcsolódva, Mike megkezdte első űrsétáját. Egy ideig minden jól ment, de aztán Johnnal súlyos szemirritációra panaszkodtak. Kiderült, hogy a problémát a lítium-hidroxid okozta – ezt az anyagot a kilélegzett levegő szén-dioxid tartalmának megkötésére használtuk, és véletlenül egyenesen a szkafanderükbe került. Félbeszakították az űrsétát, majd lekapcsolták azt a kompresszort, ami a gondot okozta."

"Az orrkúp ugyan kettévált, ez magyarázta a jelzőfény bekapcsolását, de nem vált le: még mindig ott díszelgett a céltárgy elején, és úgy festett, mint „egy mérges alligátor." Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Még szerencse, hogy az év korábbi felében már megrendeltük az ATDA-t (Augmented Target Docking Adaptor), így előkészítettük a startra, és végül két hét múlva, június elsején fel is szállt. Tom és Gene a GT-9A-ban várakoznak, ekkor ugyanis már ez volt küldetésük megjelölése.

Két probléma merült fel azonnal. Az ATDA telemetriai adataiból nem lehetett megállapítani, hogy a kúpformájú orr-rész levált-e: ketté kellett volna törnie, hogy aztán leszakadjon a rakétáról a pályára állás után, így a Gemini hozzáférhetett a dokkológallérhoz.
Már eldöntött tény volt, hogy mindenképp útnak indítjuk a GT-9A-t, bármi is történjen az ATDA-val. Még mindig tanulhatunk egy fantom űrrandevúból, Gene űrsétája pedig nem függött össze a dokkolással.

Aztán a GT-9A fedélzeti számítógépével kapcsolatban adódott gond. Ezt nem tudtuk időben megoldani, hogy még beleférjünk az indítási ablakba (a Gemininek pár perce volt a felszállásra, máskülönben nem lehetett összehozni az űrrandevút a céltárggyal, az ATDA-val). Így aztán Tom és Gene másodjára is kénytelen volt kikászálódni az űrhajóból.
Két nap alatt elhárítottuk a problémát, és június 3-án végre fel is szálltak. Az első földkörüli keringés alkalmával beindították az OAMS segédhajtóműveket, és ezzel kezdetét vette az ATDA üldözése. Minden pont a terv szerint alakult, és a harmadik keringésükön közelítették meg. Látták az ATDA villogó fényét, amiből arra lehetett következteni, hogy az orrkúp levált – máskülönben a fény nem kapcsolt volna be.

A rossz hírekkel akkor szembesültek, amikor – immár napfényben – még jobban megközelítették a céltárgyat. Az orrkúp ugyan kettévált, ez magyarázta a jelzőfény bekapcsolását, de nem vált le: még mindig ott díszelgett az ATDA elején, és úgy festett, mint „egy mérges alligátor”, ahogy Tom jellemezte a rádión.

A következő pár órában sok minden történt. A MOCR-nél parancsokat küldtünk az ATDA-nak, abban bízva, hogy a földről meg tudjunk oldani a problémát. Mindössze annyit értünk el, hogy az alligátor állkapcsai még jobban összezáródtak.
Jim Lovell és Buzz Aldrin, a tartaléklegénység tagjai, ekkorra már visszarepültek Houstonba, ahol egy stratégiai megbeszélésen vettek részt Gilruth és Kraft társaságában. Szerintem Buzz simán csak rázendített arra, hogy Gene egyszerűen átlebeghetne az ATDA-ra, hogy elvágja az orrkúp rögzítőpántját. Odaát, a McDonnelnél Jim McDivitt és Dave Scott pont ennek a lehetőségét járták körül. Arra jutottak, hogy az ötlet működőképes lehet, de a pántok visszacsapódhatnak, és megsérthetik Gene szkafanderét.

Gilruth és Kraft megdöbbentek. Ezzel a megbeszélés véget is ért, mintha meg sem történt volna. A GT-9A küldetése után egy héttel Gilruth behívatott az irodájába, hogy megbeszélje velem Buzz függőben lévő kinevezését a GT-12-es küldetésére. Nem tartotta túl jó ötletnek Buzzt küldeni. Talán valaki másnak kellene kapnia a küldetést. Mivel én nem vettem részt az ominózus megbeszélésen, megkerestem Buzzt. Végighallgattam a magyarázatát, majd arra kértem, hogy várjon meg az irodámban, és visszamentem Gilruth-hoz. Túlzás nélkül több órába telt, mire meggyőztem, hogy a történtek ellenére Buzz mégiscsak jó választás. (Valójában ő hajtotta végre a Gemini-program leghosszabb és legsikeresebb űrsétáját.) A megbeszélés után visszamentem az irodámba, és kiengedtem Buzzt a házi őrizetből.
Visszagondolva, Buzz javaslata már tűnik olyan megbotránkoztatónak. A Skylab-en és az űrsiklón legalább ugyanilyen huncutságokat csináltunk, ahogy az oroszok is a Mir-űrállomás egyes űrsétái alkalmával. De Buzz ötletére még nem érkezett el az idő, tekintve, hogy az űrsétáról Ed White révén mindössze húsz percnyi tapasztalattal rendelkeztünk.

A GT-9A küldetés harmadik napján elég nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú út áll előttünk, hogy megértsük az űrsétát. A fő cél az volt, hogy Gene kösse magára az AMU-t, így az oxigént nem a hevederen keresztül kapná, és nem is azon keresztül kommunikálna. (Ugyanakkor a biztonsági hevedert nem csatolná le magáról.) Így dolgoznának az asztronauták is a Hold felszínén.
Mellén egy másik csomag szabályozta a hevederen keresztül érkező oxigénellátást, és a hűtőfolyadékot, így Gene elég könnyen megkerülhette az űrhajót, hogy fényképezőgépeket és tükröket szereljen fel. A heveder megbonyolította Tom életét a Gemini űrhajóban: ahogy Jim McDivitt is tapasztalta a GT-4 küldetésén, az űrhajó ugyanúgy reagált Gene minden mozdulatára.

Amikor Gene az adapteregységnél megpróbálta magára venni az AMU-t, rádöbbent arra, hogy az a pár kapaszkodó és lábtartó, ami az űrhajón volt, teljesen alkalmatlan. Képtelen volt megfelelő helyzetben tartani magát, hogy egyáltalán lehajtsa az AMU karjait. Kezdett kimelegedni a szkafanderben, így aztán inkább úgy döntött, hogy egy szusszanásnyit pihen, és megvárja, amíg a Gemini ismét a sötétbe ér.
Amikor besötétedett, és ő is lehűlt, újra megpróbálta. A dolgok ezúttal sem alakultak jobban: képtelen volt fix helyzetben tartani magát. Végül sikerült lehajtani a kartámaszt, és még magára is erősítette az AMU-t, de ekkor a kommunikáció iszonyú nehézkessé vált. A legrosszabb az volt, hogy Gene sisakjának rostálya is kezdett bepárásodni. Némi pihenéssel és lehűléssel megpróbálta ugyan elejét venni a dolognak, de mindhiába. Végül Tom azt javasolta neki, hogy hagyja abba, és inkább térjen vissza az űrhajóba.
Tom és Gene június 6-án biztonságban szálltak vízre. Nekünk pedig egyértelműen újra kellett gondolnunk a GT-10-re tervezett űrsétát."

"Képzeljenek el egy futballpálya méretű lánctalpas vontatót, ami 2 721 000 kilogrammot képes szállítani közel öt kilométer távolságra – ráadásul, még a domboldalon is felmászik! És eközben a rakéta pár centinél többet egyik irányba sem leng ki." Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az asztronauta-csoport nagyjából felerészben berepülő pilótákból (vagy legalábbis berepülő pilótaiskolát végzettekből), illetve hadműveleti pilótákból állt. Az egyik srác, Don Lind, igazából a NASA-nál dolgozott kutatóként, és simán bekerülhetett volna a kutatókból álló asztronauta-csoportba.
A többiek közül páran már eleve űrkutatással összefüggő munkákon dolgoztak. Joe Engle ekkor már megszerezte a Légierőnél az asztronauta minősítést, amikor az X-15-tel átlépte a 80 kilométeres magasságot. Ed Givens az Emberes Űrhajó Központban az Asztronauta Manőverező Egységet fejlesztő programban vett részt. Ed Mitchell a Haditengerészet részéről az Emberes Keringő Labor programban dolgozott. Duke, Engle, Haise, Mattingly, Roosa és Worden az Edwardson működő Repülő- és Űrkutató Pilótaiskolában végeztek.

Velük együtt az aktív asztronauták száma ötvenhétre emelkedett. Bármikor kész voltam magamat is hozzáírni a listához, és tudtam, hogy Al Shepard sem gondolkozik a visszavonuláson. Mivel a három, repülős háttérrel nem rendelkező kutató-asztronauta – Jack Schmitt, Owen Garriott és Ed Gibson – pilótaképzése ekkor már a végéhez közeledett, és rövidesen visszatértek az MSC-hez, egyszerűbb volt a tizenkilenc új pilótát és az öt kutató-asztronautát egy nagy csoportként kezelni. Ezt is tettem.
De ezzel még nem értünk a kiválasztás végére. George Müller azt mondta nekem, hogy az összes AAP-küldetés – legalábbis, a Föld körüliek esetében – legénységében a kutató-asztronauták részére is helyet kell biztosítani. Azt javasolta, hogy kezdjek el egy második kutató-asztronautákból álló csoport toborzásában gondolkodni, ez tizenöt-húsz embert jelentene, és 1967-ben választanánk ki őket.

Az irányításhoz segítségre volt szükségem. 1964-ben Tom McElmurry-t vettem fel, hogy a NASA washingtoni központjában ő foglalkozzon a legénységek ügyeivel (flight crew operations). Nagyon rátermett srác volt, korábban megszervezte az Űrkutatási Pilóta Iskolát, majd ugyanitt az első évfolyamot Jim McDivitt és Frank Borman társaságában el is végezte. Mivel a korábbi vezetőségi változásokból sorra nem lett semmi, Tom a lelkét is odaadta volna, csak hogy eljöhessen onnan. Ezért aztán őt vettem fel az MSC-hez, és az Apollo Applications programban a helyettesemmé neveztem ki, így nekem a továbbiakban nem sokat kellett vesződnöm azzal.

Odalenn, a Cape-en a Gemini-program még mindig teljes gőzzel haladt, de azért más dolgok is történtek. Ott volt az AS-201-es Apollo-küldetés. A 34-es indítóállástól északra, a Merrit szigeten, Rocco Petrone és csapata befejezte az Összeszerelő Épület (VAB, Vehicle Assembly Building) építését, ami egy hatalmas, ötven emelet magas kockaszörnyeteg volt, ahol majd Braun Saturn-V-ösének darabjait illesztik össze.
Május 25-én, öt évvel JFK holdutazással kapcsolatos kongresszusi beszéde után, a VAB negyvenöt emelet magas ajtajai kinyíltak, és kigördült rajtuk a Saturn-V modellje egy olyan szállítóegységen, ami már önmagában is hatalmas teljesítmény volt. (Képzeljenek el egy futballpálya méretű lánctalpas vontatót, ami 2 721 000 kilogrammot képes szállítani közel öt kilométer távolságra – ráadásul, még a domboldalon is felmászik! És eközben a rakéta pár centinél többet egyik irányba sem leng ki.) Amikor a Saturn-V modellje kigurult a 39A indítóálláshoz, hogy kipróbálják, miként lehet összeilleszteni az utóbbival, két Saturn-IB hordozórakéta tesztelésésre is a közelben került sor. A 37-es indítóálláson az AS-203 állt, amire az S-IVB felső rakétafokozat tesztrepülése várt, a 34-es indítóálláson pedig az AS-202-es állt, készen az I-es Blokk parancsnoki és műszaki egységének, a 011-es űrhajó újabb tesztjére.

Elliot See és Charlie Bassett halálos balesetét követően a GT-9 Tom Stafford és Gene Cernan küldetése lett. Fő céljuk az Agenával való űrrandevú és a dokkolás volt. Ezúttal még jobban akartuk szimulálni a holdkörüli űrrandevú feltételeit. A tervek szerint ugyanis, miután a holdkomp felszáll a felszínről, három keringés után találkozna az Apollo parancsnoki egységével. Épp ezért ki akartuk próbálni azt, amit M = 3 űrrandevúnak hívtak. Tervbe volt véve még egy sor másik űrrandevú-manőver is, így többek között tesztelni akartuk, hogy a parancsnoki és műszaki egységgel vajon meg lehet-e „menteni” az alacsonyabb holdkörüli pályán rekedt holdkompot.

Gene Cernanre Dave Scott tervezett űrsétájánál is ambiciózusabb űrséta várt. A kézben tartott manőverező egység helyett Gene már egy komplett hátizsákot szíjaz magára, ezt hívták Asztronauta Manőverező Egységnek (AMU, Astronaut Maneuvering Unit). Ezt a Légierő fejlesztette ki az Emberes Keringő Laboratórium számára. Szerintem azért, hogy közelebbről megvizsgálhassák más országok műholdjait. Az AMU fejlesztéséért felelős tiszt Ed Givens őrnagy volt, egyike a legutóbb kiválasztott asztronautáknak.

Május 17-én, kedden, Tomot és Gene-t épp akkor szíjazták be a GT-9 üléseibe, amikor az Atlas-Agena – a GATV-5004 – visszaszámlálása elérte a zérót. Két perccel a felszállás után azonban az Atlas egyik hajtóműve durván elfordult, amitől az egész rakéta letért a pályájáról Az Agena nem tudta begyújtani hajtóművét, és hiába vált le az Atlasról, mindkettő az Atlanti-óceánba zuhant.
Egy gyors vizsgálat során kiderült, mi okozta az Atlas problémáját. Sajnos, a következő Agena, a GATV-5005, már a GT-10 küldetésére be volt ütemezve."

A küldetés fölöttébb kiábrándító volt, különösen Dave Scott számára, akinek a történtek miatt elmaradt az űrsétája. De legalább kiderült, hogy a dokkolás kivitelezhető. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az [előző posztban] felsorolt problémák legnagyobb része akkor jelentkezett, amikor a GT-8 a megfigyelőállomások látóterén kívül volt. Amikor a Coastal Sentry Quebec fölött ismét láthatóvá vált az űrhajó, az irányítók először szembesültek azzal, hogy baj van: a Gemini és az Agena ugyanis nem volt összekapcsolódva, hanem két darabban keringett. Nem volt könnyű rádiókapcsolat útján fogást találni a Geminin: nem csoda, hiszen folyamatosan forgott.
Az űrhajó stabilizálása után nem volt mit tenni. Mivel a legénységnek a légkörbelépés során használatos segédhajtóművekhez kellett folyamodnia, hamar vissza kellett térniük. Houstonban az irányítók felkészültek arra, hogy az első adandó alkalommal sort kerítsenek a légkörbe lépésre. Neil és Dave ellenőrizte az OAMS-rendszert, abban a reményben, hogy az űrhajó fölött nagyobb kontrollra tehetnek szert.

A segédhajtóművek egyike ismét forgatni kezdte az űrhajót. A probléma nem az egyes segédhajtóművekkel volt, a tizenhat segédhajtómű bármelyikét külön-külön is le lehetett kapcsolni. A baj forrása az irányítórendszerben volt, valami elektromos hiba okozhatta. A vészhelyzet idején a NASA és a beszállító cégek vezetői a levegőben voltak: Cape-ről épp Houstonba vagy Washingtonba tartottak. A helyzet megoldása Chris Kraft rendszerét dicsérte. Chris a műveleti központba távozott, Gene Kranz vezette az egyik műszakot és John Hodge a másikat. (Hodge épp Cliff Charleswortot képezte ki harmadik küldetésirányítóvá.) Az irányítócsapatok az első öt Gemini-küldetés során nagyfokú magabiztosságra tettek szert. Bármit meg tudtak oldani. A küldetés alatt még egy gyors műszakváltásra is sort kerítettek a „vészhelyzet” kellős közepén.

A GT-8 a következő keringés alkalmával Kongó fölött gyújtotta be fékezőrakétáit, és a Csendes-óceán nyugati részén lévő vészhelyzeti leszállókörzetek egyikébe érkezett, Japán déli partjainál. Neil és Dave mintegy negyven percet töltött az óceánban, amíg a mentőrepülők oda nem értek hozzájuk. Leugrottak a békaemberek, ledobták az úszógallért, amit aztán a GT-8 köré erősítettek. A srácok az űrhajóban maradtak, amíg a Leonard F. Mason romboló két óra múlva melléjük nem ért.

Ezalatt Wally Schirra és Frank Borman nyomára akadtam a japán Jokohamában, ahol decemberi Gemini-küldetésüket követően feleségükkel együtt turnéztak. Wally az Okinawa fedélzetén találkozott a legénységgel, majd Honoluluba vitte őket, ahol Frank már várt rájuk, és előkészítette az orvoscsapatokat.
A küldetés fölöttébb kiábrándító volt, különösen Dave számára, akinek a történtek miatt elmaradt az űrsétája. De legalább kiderült, hogy a dokkolás kivitelezhető. És az Agena 5003 is levizsgázott: a földről tudtuk irányítani, így az elkövetkező pár napban tíz különböző alkalommal begyújtottuk a hajtóművét, és végül 402 kilométer magas pályára állítottuk, ahol valamelyik másik legénység ismét hasznát veheti majd.

Az asztronauták ötödik csoportjának felvételi elbeszélgetéseire és orvosi alkalmassági vizsgálataira márciusban került sor. Harmincöten kerültek a döntő fordulóba, a kiválasztás során a GT-10 legénységét is igénybe vettem – Mike Collinst (Légierő), John Youngot (Haditengerészet) és C.C. Williamst (Tengerészgyalogság). Bezártam őket a Rice Hotelbe Al Shepard, Max Faget, Warren North és pár másik tanácstag társaságában.
A kiválasztással kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak. Tudtam, hogy az első három asztronauta-csoportból elegendő srác áll rendelkezésemre az első holdraszállás végrehajtására, és utána még pár landolásra. 1964-ben azonban komoly vita alakult ki, hogy mi legyen az emberes űrrepülés jövője az Apollo-program után. További holdraszállásokat és földkörüli küldetéseket terveztek, ez volt az AES, az Apollo Extension System – igaz, neve 1965. szeptemberében Apollo Applications Program-ra módosult.

A George Müller irodájából érkező előzetes tervek impozánsak voltak. Három különböző Saturn-IB bevonásával ún. „nedves” munkaállomások létrehozását tervezte (ezek lesznek később az S-IVB felső fokozatai, amiket üzemanyaggal feltöltött fokozatként indítottak, majd emberi tartózkodásra alkalmassá alakították át a pályára állást követően). Három különböző Saturn-V-tel „száraz” munkaállomásokat kívánt kialakítani, illetve asztronómiai kísérletek céljából további négy küldetést tervezett be, utóbbi sorozat neve az Apollo Telescope Mount lett. Az egyes küldetésekhez két- vagy háromfős legénységre lenne szükség, és 1968. áprilisára tűzték ki az első űrrepüléseket. Ez alsó hangon – és ekkor még szó sem volt több holdraszállásról, vagy Hold körül keringésről – tizennyolc további Apollo-küldetést, vagyis negyvennyolc helyet jelentett. Mégha mindenki kétszer is repülne, az még mindig csak huszonnégy asztronautát jelent.

Így amikor a kiválasztást végző bizottság megkérdezte tőlem, hány srácot akarok felvenni a harmincöt döntős közül, ezt feleltem: „Mindenkit, akit alkalmasnak találtok.” Végül tizenkilenc névvel rukkoltak elő:

Vance D. Brand, John S. Bull százados (Haditengerészet), Gerald P. Carr őrmester, (Tengerészgyalogság), Charles M. Duke, Jr. százados (Légierő), Joe H. Engle százados (Légierő), Ronald E. Evans, Jr. őrnagy (Haditengerészet), Edward C. Givens, Jr. őrnagy (Légierő), Fred W. Haise, Jr., James B. Irwin őrnagy (Légierő), Don L. Lind, Jack R. Lousma százados (Tengerészgyalogság), Bruce McCandless II. százados (Haditengerészet), Thomas K. „Ken” Mattingly II. százados (Haditengerészet), Edgar D. Mitchell őrnagy (Haditengerészet), William R. Pogue őrnagy (Légierő), Stuart A. Roosa százados (Légierő), John L. Swigert, Jr., Paul J. Weitz őrnagy (Haditengerészet), Alfred M. Worden százados (Légierő).

A végleges névsort 1966. április 4-én hoztuk hivatalosan nyilvánosságra."

Neil Armstrong a holdraszállás előtt egyszer járt a világűrben, a Gemini-8 küldetésén, amit meg kellett szakítani, mivel minden a feje tetejére állt. Szó szerint. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Akár az Agena-5003-mal, akár az ATDA-val kell majd végrehajtani az űrrandevút és a dokkolást, Neil és Dave legfőbb célja egy komplett űrséta kivitelezése volt. Ed White űrsétája a GT-4 fedélzetén húsz percig tartott: a Dave Scottra váró űrséta több mint két óra hosszat tartana. Dave jobb oxigénellátó- és meghajtórendszert kapna. Tulajdonképpen a manőverezéshez egy ESP (Extravehicular Support Package) névre hallgató hátizsák állna rendelkezésére, erre kötik majd rá a manőverező pisztolyt.

Az űrsétára az Agenához való dokkolás után egy nappal kerülne sor. Dave kinyitná az ajtót, majd Neil a Geminivel eltávolodna az Agenától. Dave megkerülné az űrhajót, és az űrhajó végében található adapteregységhez menne, majd magára szíjazná az ESP-t (a kabinban nem volt elég hely a tárolására). Ezután átrepülne az Agenához. Neil ezután még messzebb távolodna az Agenától, maga után vontatva Dave-et … majd ismét közeledne, és végül dokkolna az Agenához.

Dave ugyanakkor az űrséta ideje alatt egy „pórázzal” is a Geminihez lenne rögzítve. Nem álltunk még készen arra, hogy az asztronauták teljesen szabadon, biztosítás nélkül röpködjenek a világűrben. Valójában az újradokkolás célja az volt, hogy leteszteljük: miként lehet egy űrsétán mozgásképtelenné váló asztronautát megmenteni.
A második Agena, a GATV-5003, március 16-án pontosan a terv szerint, délelőtt 10 órakor szállt fel a 14-es indítóállásról. Neil és Dave ekkor már a 19-es indítóálláson, a GT-8 fedélzetén volt. A küldetés ötödik percében még mindig érkeztek a telemetriai adatok, amikor már az az 5002-es már rég felrobbant. Két perc múlva az 5003-as biztonságosan pályára állt. Neil és Dave 11:41-kor szállt fel.

Még mindig a két jármű azonos pályasíkon történő (coelliptic) űrrandevú-technikát gyakoroltuk. Az Agena körpályára állt, a GT-8 pedig 2400 kilométerrel lemaradva, alacsonyabb, ellipszis alakú pályán haladt. Ahogy csökkent a távolság, úgy változtatta meg pályájának alakját számos gyújtást követően. A küldetés hatodik órájában, a Csendes-óceán fölött jelentette Neil, hogy kötelékben repül az Agena-val.
Mindössze pár méterre voltak tőle, de félóra javarészében tétlenségre voltak kárhoztatva. Azt akartuk ugyanis, hogy a dokkolásra optimálisak feltételek mellett kerüljön sor, ami kedvez az űrhajó megfigyelésének és a telemetriának. Az Atlanti-óceánt déli vízein tartózkodó Rose Knot Victor megfigyelőhajó fedélzetén Keith Kundell CapCom kiadta az engedélyt a dokkolás megkezdésére. Amint világosba kerültek, Neil lassan közeledni kezdett a Geminivel az Agenához. Egy nagy kérdőjel még hátra volt – egyesek azért aggódtak, nehogy a két űrhajó töltése ívet húzzon, amikor egymáshoz érnek. (Ez volt az egyik ok, amiért nem szereltük fel adapteregységgel a GT-7-et, hogy a GT-6-hoz dokkolhasson.) De nem volt semmiféle ív. „Küldetés, a dokkolás megtörtént” – jelentette Neil.
 
Első teendőjük volt, hogy ellenőrizzék a Gemini és az Agena közti adatátvitelt. (Az alapötlet ugyanis az volt, hogy Neil és Dave a Gemini-Agena kettőssel úgy repüljenek, mintha az egyetlen nagy űrhajó lenne.) Neil egy percen belül elfordította a járműegyüttest legyezőirányba. Jól haladtunk.
Ezután Dave újabb parancsokat adott az Agenának – ez abból állt, hogy bizonyos számokat be kellett ütni a fedélzeti számítógépbe – az azonban nem úgy reagált, ahogy szerették volna. Neillel arra a következtetésre jutottak, hogy a probléma az Agena irányítórendszerében van, így lekapcsolták azt.

Később arra lettek figyelmesek, hogy a Gemini-Agena kettőse legyezőirányban harminc fokos szöget zár be egymással. A két űrhajó szószerint félbehajlott. Mivel ismét sötétben voltak, a kérdést nem lehetett egyetlen kitekintéssel eldönteni: az elhajlást csak a műszerek mutatták. A következő pár percben a Gemini-Agena legyezőirányban fordult, és egy kicsit már forgott is. Majd abbamaradt. Neil és Dave megpróbálta leállítani az Agena irányítórendszerét, mivel úgy vélték, hogy az okozza a problémát.

Aztán, nyolc perccel azután, hogy először szembesültek a problémával, az egész járműegyüttes igen komoly forgásba kezdett: szó szerint pörgött a tengelye körül. A járművek ugyanakkor legyezőirányba is elfordultak – azaz egyik oldalról a másikra. Neil és Dave már attól tartott, hogy nemsokára széttörik a dokkolóegység.
Sikerült annyira lelassítaniuk a forgást, hogy leválhassanak az Agenáról. Amikor azonban eltávolodtak tőle, a Gemini kezdett forogni és bukdácsolni, mintha csak azaz átkozott MASTIF lenne. Csinálhatott Neil bármit a kézi vezérlőjével, semmi nem használt. Nemsokára már másodpercenként egyszer megfordultak a tengelyük körül. Látásuk kezdett elhomályosulni, és attól féltek, hogy a Gemini szétesik alattuk.
„Komoly gondjaink vannak … bukdácsolunk” – mondta Dave. Nehéz volt bármit is meghallani abból, amit a Gemini fedélzetén mondtak: antennája ugyanis összevissza kóválygott az égen.

Leállították az OAMS-rendszert, ami nemcsak a pályamódosításhoz használatos segédhajtóműveket működtette, hanem az űrhajó különböző pontjain található apró segédhajtóműveket is, amivel a helyzetüket szabályozhatták. A Gemini orrában lévő helyzetállító segédhajtóművek (reaction control thrusters) segítségével megfékezték az űrhajó forgó- és legyezőirányú mozgását. Ezeket a segédhajtóműveket elvben csak a légkörbelépés során lehetett használni. Mintegy harminc másodpercbe telt, mire felülkerekedtek a problémán."

Elliot See túl öregasszonyosan repült a vadászgépekkel, ez okozta a halálát is. Az asztronauták főnöke szerint pocsék döntés volt részéről, hogy egy űrrepülésen ki akarta próbálni See-t. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1966. február 28-án, egy hétfői nap reggelén 7:35-kor a GT-9 legénységének két tagja felszállt Ellingtonból, hogy St. Louisba repüljenek a McDonnell gyárába, ahol az űrrandevút kellett volna gyakorolniuk az ottani Gemini-szimulátoron. Az elsődleges legénység – Elliot See és Charlie Bassett – egy T-38-as vezérgépben ült, tartaléklegénységük – Tom Stafford és Gene Cernan – pedig mögöttük repült.

A McDonnell St. Louis-i gyára Lambert Field nagy repülőterének szomszédságában volt. Az eget felhők borították, amikor Elliot és Charlie megkezdték a landolást, Elliot vezette a gépet. Észre kellett vennie, hogy túl alacsonyan és kis sebességgel közelíti meg a leszállópályát. Bekapcsolta az utánégetőt, és egy újabb kört akart tenni, hogy újra megpróbálja a landolást, de jobbra fordult, és egyenesen belerepült a repülőtér melletti épületbe. A T-38-as az épület tetejét találta el, és felrobbant: Elliot és Charlie meghalt, a házban pedig tizennégyen megsérültek – közülük szerencsére senki sem súlyosan. Az épület a McDonnell 101-es volt – itt volt saját, GT-9 űrhajójuk is. Tom és Gene pár perccel később biztonságban földet ért.

A vizsgálat szerint a becsapódást a pilóta hibája okozta, de erre magamtól is rájöttem. Az asztronauták második csoportjából egyedül Elliottal kapcsolatban voltak fenntartásaim. Korábban már repültem vele – ahogy a többiekkel is – és úgy láttam, hogy nem elég agresszíven vezet. Túl öregasszonyosan repült. Ez alatt azt értem, hogy túl lassan repült – ami végzetes hiba lehet a T-38-asokhoz hasonló gépeken, ami olyan 270 csomó sebesség alatt könnyen átesik.

Ezenkívül Elliot nem is volt a legjobb kondiban, korábban épp ezért nem rakhattam be őt a GT-8-as pilótájának (Neil Armstrong mellé), mivel nem hittem, hogy képes lenne egy űrsétát levezényelni. Így aztán a GT-9 parancsnokává tettem Charlie Bassett mellé – utóbbi elég erős volt ahhoz, hogy mindkét űrsétát is rá lehessen bízni. Most mindketten meghaltak. Elliottal kapcsolatban hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak, és mindenképp ki akartam próbálni őt egy űrrepülés során. Pocsék döntés volt a részemről.
Nagy terveim voltak Charlie Bassett-tel: a GT-9 küldetését követően Frank Borman Apollo-legénységében a parancsnoki egység pilótája lett volna. Elliotra a GT-12 tartaléklegénységének parancsnoki posztja várt volna.

A baleset sokban hozzájárult ahhoz, hogy ki száll majd le a Holdra, mivel az elsődleges legénységének elvesztésével végül Stafford és Cernan repült a GT-9 fedélzetén. Az összes tartaléklegénység megváltozott, így végül Jim Lovell és Buzz Aldrin került a GT-12-es fedélzetére. A GT-12-es küldetése nélkül valószínűtlen lett volna, hogy Buzz-ból az első holdraszállás megkísérlésekor holdkomp-pilóta legyen.

John Young és Mike Collins már eleve a GT-10-esre készültek. Tartalékuk Al Bean és C.C. Williams lett. (Az eredeti ütemezés szerint Al a GT-11, Williams pedig a GT-12 tartaléklegénységének pilótája volt.) Sokan úgy gondolják, hogy alábecsültem Al Bean képességeit, amikor a Gemini-program zsákutcának számító egyik utolsó küldetésének tartaléklegénységébe tettem, 1966 végén pedig az Apollo Applications programba vezényeltem át. Al azonban egy számháború áldozata lett: sok ember között kellett szétosztani az első Apollo-küldetéseket, ugyanakkor Al-re a Gemini-programban is számítottam. Elég pusztán arra a tényre utalni, hogy asztronauta-csoportjából ő volt az első, akit parancsnokká neveztem ki. Biztos voltam benne, hogy képes megbirkózni a feladattal, ha esetleg valami történt volna John Younggal. És azért tettem meg az Apollo Applications vezetőjének, mert bíztam benne, hogy képes lesz a csapatot összerántani.

Bill Anders a Gemini-program tartaléklegénységébe került, így valamelyik Apollo-küldetés során is a rendelkezésemre állt. A GT-12 tartaléklegénységének lenni tényleg zsákutca volt, de nem volt értelme újoncokat kiképezni erre a feladatra. Arra gondoltam, hogy Gene Cernant rakhatnám be ide, aki ezzel együtt az Apollo-programban is részt venne, ahogy eredetileg is terveztem. Gordo Cooper lett a tartaléklegénység parancsnoka, ő amúgy is csak partjelző volt.
Frank Borman legénységébe, Charlie Bassett helyére egy tapasztalt parancsnoki egység pilótára is szükségem volt, ez lett Tom Stafford. Végül ez lett a felállás:

Neil Armstrongnak és Dave Scottnak még fel kellett készülnie a GT-8 küldetésére. (Neilt eléggé megrázta Elliot halála, nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztük, amikor a GT-5 tartaléklegénységeként együtt dolgoztak.) A Légierő, a Lockheed és a NASA által lefolytatott vizsgálat egy lehetséges magyarázatot talált az Atlas-Agena 5002 kudarcára. Eszerint egy elektromos hiba miatt az Agena hajtóművének oxidálóanyag utánpótlása leállt, ezzel együtt viszont a felhasználatlan üzemanyag felgyülemlett. Az egész cucc úgy, ahogy volt felrobbant.

Így megkezdték az Agena elektromos rendszerének javítását. A NASA és a McDonnell tett arról, hogy az Agenán kívül rendelkezésre álljon egy másik céltárgy is: megépítették az Augmented Target Docking Adaptort (ATDA): szószerint fogták az Agenák elejére szerelt dokkolóegységet, és egy kisebb járműre szerelték, ami így gyakorlatilag egy hajtóművek és üzemanyag nélküli Agena lett. Ezt – afféle passzív céltárgyként – egy Atlas simán pályára tudta állítani. Az ATDA nagyon hamar, már február elejére elkészült."