"Az orrkúp ugyan kettévált, ez magyarázta a jelzőfény bekapcsolását, de nem vált le: még mindig ott díszelgett a céltárgy elején, és úgy festett, mint „egy mérges alligátor." Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Még szerencse, hogy az év korábbi felében már megrendeltük az ATDA-t (Augmented Target Docking Adaptor), így előkészítettük a startra, és végül két hét múlva, június elsején fel is szállt. Tom és Gene a GT-9A-ban várakoznak, ekkor ugyanis már ez volt küldetésük megjelölése.
Két probléma merült fel azonnal. Az ATDA telemetriai adataiból nem lehetett megállapítani, hogy a kúpformájú orr-rész levált-e: ketté kellett volna törnie, hogy aztán leszakadjon a rakétáról a pályára állás után, így a Gemini hozzáférhetett a dokkológallérhoz.
Már eldöntött tény volt, hogy mindenképp útnak indítjuk a GT-9A-t, bármi is történjen az ATDA-val. Még mindig tanulhatunk egy fantom űrrandevúból, Gene űrsétája pedig nem függött össze a dokkolással.
Aztán a GT-9A fedélzeti számítógépével kapcsolatban adódott gond. Ezt nem tudtuk időben megoldani, hogy még beleférjünk az indítási ablakba (a Gemininek pár perce volt a felszállásra, máskülönben nem lehetett összehozni az űrrandevút a céltárggyal, az ATDA-val). Így aztán Tom és Gene másodjára is kénytelen volt kikászálódni az űrhajóból.
Két nap alatt elhárítottuk a problémát, és június 3-án végre fel is szálltak. Az első földkörüli keringés alkalmával beindították az OAMS segédhajtóműveket, és ezzel kezdetét vette az ATDA üldözése. Minden pont a terv szerint alakult, és a harmadik keringésükön közelítették meg. Látták az ATDA villogó fényét, amiből arra lehetett következteni, hogy az orrkúp levált – máskülönben a fény nem kapcsolt volna be.
A rossz hírekkel akkor szembesültek, amikor – immár napfényben – még jobban megközelítették a céltárgyat. Az orrkúp ugyan kettévált, ez magyarázta a jelzőfény bekapcsolását, de nem vált le: még mindig ott díszelgett az ATDA elején, és úgy festett, mint „egy mérges alligátor”, ahogy Tom jellemezte a rádión.
A következő pár órában sok minden történt. A MOCR-nél parancsokat küldtünk az ATDA-nak, abban bízva, hogy a földről meg tudjunk oldani a problémát. Mindössze annyit értünk el, hogy az alligátor állkapcsai még jobban összezáródtak.
Jim Lovell és Buzz Aldrin, a tartaléklegénység tagjai, ekkorra már visszarepültek Houstonba, ahol egy stratégiai megbeszélésen vettek részt Gilruth és Kraft társaságában. Szerintem Buzz simán csak rázendített arra, hogy Gene egyszerűen átlebeghetne az ATDA-ra, hogy elvágja az orrkúp rögzítőpántját. Odaát, a McDonnelnél Jim McDivitt és Dave Scott pont ennek a lehetőségét járták körül. Arra jutottak, hogy az ötlet működőképes lehet, de a pántok visszacsapódhatnak, és megsérthetik Gene szkafanderét.
Gilruth és Kraft megdöbbentek. Ezzel a megbeszélés véget is ért, mintha meg sem történt volna. A GT-9A küldetése után egy héttel Gilruth behívatott az irodájába, hogy megbeszélje velem Buzz függőben lévő kinevezését a GT-12-es küldetésére. Nem tartotta túl jó ötletnek Buzzt küldeni. Talán valaki másnak kellene kapnia a küldetést. Mivel én nem vettem részt az ominózus megbeszélésen, megkerestem Buzzt. Végighallgattam a magyarázatát, majd arra kértem, hogy várjon meg az irodámban, és visszamentem Gilruth-hoz. Túlzás nélkül több órába telt, mire meggyőztem, hogy a történtek ellenére Buzz mégiscsak jó választás. (Valójában ő hajtotta végre a Gemini-program leghosszabb és legsikeresebb űrsétáját.) A megbeszélés után visszamentem az irodámba, és kiengedtem Buzzt a házi őrizetből.
Visszagondolva, Buzz javaslata már tűnik olyan megbotránkoztatónak. A Skylab-en és az űrsiklón legalább ugyanilyen huncutságokat csináltunk, ahogy az oroszok is a Mir-űrállomás egyes űrsétái alkalmával. De Buzz ötletére még nem érkezett el az idő, tekintve, hogy az űrsétáról Ed White révén mindössze húsz percnyi tapasztalattal rendelkeztünk.
A GT-9A küldetés harmadik napján elég nyilvánvalóvá vált, hogy hosszú út áll előttünk, hogy megértsük az űrsétát. A fő cél az volt, hogy Gene kösse magára az AMU-t, így az oxigént nem a hevederen keresztül kapná, és nem is azon keresztül kommunikálna. (Ugyanakkor a biztonsági hevedert nem csatolná le magáról.) Így dolgoznának az asztronauták is a Hold felszínén.
Mellén egy másik csomag szabályozta a hevederen keresztül érkező oxigénellátást, és a hűtőfolyadékot, így Gene elég könnyen megkerülhette az űrhajót, hogy fényképezőgépeket és tükröket szereljen fel. A heveder megbonyolította Tom életét a Gemini űrhajóban: ahogy Jim McDivitt is tapasztalta a GT-4 küldetésén, az űrhajó ugyanúgy reagált Gene minden mozdulatára.
Amikor Gene az adapteregységnél megpróbálta magára venni az AMU-t, rádöbbent arra, hogy az a pár kapaszkodó és lábtartó, ami az űrhajón volt, teljesen alkalmatlan. Képtelen volt megfelelő helyzetben tartani magát, hogy egyáltalán lehajtsa az AMU karjait. Kezdett kimelegedni a szkafanderben, így aztán inkább úgy döntött, hogy egy szusszanásnyit pihen, és megvárja, amíg a Gemini ismét a sötétbe ér.
Amikor besötétedett, és ő is lehűlt, újra megpróbálta. A dolgok ezúttal sem alakultak jobban: képtelen volt fix helyzetben tartani magát. Végül sikerült lehajtani a kartámaszt, és még magára is erősítette az AMU-t, de ekkor a kommunikáció iszonyú nehézkessé vált. A legrosszabb az volt, hogy Gene sisakjának rostálya is kezdett bepárásodni. Némi pihenéssel és lehűléssel megpróbálta ugyan elejét venni a dolognak, de mindhiába. Végül Tom azt javasolta neki, hogy hagyja abba, és inkább térjen vissza az űrhajóba.
Tom és Gene június 6-án biztonságban szálltak vízre. Nekünk pedig egyértelműen újra kellett gondolnunk a GT-10-re tervezett űrsétát."
