A NASA vészhelyzetben akár egy Gemini-űrhajóval is megkísérelte volna a Hold megkerülését, ha félő lett volna, hogy az oroszok érnek előbb oda. A poszt a Gemini-10 küldetésének második felével kezdődik. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Másnap ismét begyújtották az Agena-5005-öt, és korrigálták pályájukat az 5003-assal tervezett űrrandevú érdekében, majd leváltak saját Agenájukról. A két űrhajó ekkorra már harmincnyolc órát töltött összekapcsolódva, ami a jövőre nézve ígéretes volt.
John és Mike simán megközelítette az Agena-5003-ast: ez nagy szó volt, mivel utóbbi teljesen halott volt: semmilyen radarjelet nem bocsátott ki, és a jelzőfényei sem működtek. Nagyon oda kellett figyelniük.
 
Amikor aztán kötelékben repültek, Mike kinyitotta az ajtaját, és kilépett a világűrbe. Saját, kézben tartható manőverező egységének segítségével átevickélt az Agenához, és azt szó szerint megragadta a dokkolókúpnál fogva. Az űrhajót azonban nem arra tervezték, hogy emberek mászkáljanak rajta, így folyton lecsúszott róla. Improvizált, és végül az Agenából kilógó rakás drótban kapaszkodott meg, majd odahúzta magát a mikrometeorit-csomaghoz, leszerelte, és pár apróbb kellemetlenség után már véget is ért az űrséta.

Miután ennyi mindent sikerült teljesíteni a GT-10 küldetésén, felmerült, hogy ezen a ponton akár le is lehetne állítani a Gemini-programot. De már megvettük a szükséges eszközöket, ráadásul a rendszerünk még finoman fogalmazva sem volt működőképes, például a Gemini-Agena esetében. Az űrséták még mindig nagy gondot okoztak. És más űrrandevú-technikákat is le kellett tesztelnünk.
A Gemini-program leállítása ellen szólt az is, hogy az Apollo még nem állt készen: szerencsés esetben is csak 1967. első negyedévében szállhatott fel. Így aztán hiába 1967. január 31-e volt a megszabott határidő a program befejezésére, a GT-11 és GT-12 küldetése továbbra is napirenden maradt.

Természetesen a következő küldetéssel kapcsolatban mindenki azonnal vad ötletelésbe kezdett. Az egyik ilyen elképzelés az volt, hogy egy pányvával kössük össze a Geminit az Agenával, majd hagyjuk őket forogni, mivel ily módon mesterséges gravitációt idézhetünk elő. A másik nagy ötlet szerint az Agena segítségével a Geminit közel 1300 kilométer magasságba juttatnánk. (Ez még egy korábbi elképzelésből maradt vissza, amikor a Centaur nevű felső rakétafokozat segítségével kívántuk volna megkerülni a Holdat egy Gemini-űrhajóval – ez volt a LEO, a Magas Földkörüli Pálya (Large Earth Orbit) küldetés. De erre csak abban az esetben került volna sor, ha az a veszély fenyegetett volna, hogy az oroszok előbb jutnak el a Holdhoz. Ekkor azonban már tizennyolc hónapja egyetlen emberes űrrepülést sem hajtottak végre, ami mindenki számára érthetetlen volt.)

A GT-11 legénysége Pete Conradból és Dick Gordonból, két haditengerész berepülőpilótából állt, akik már Patuxent Riverben is együtt repültek. McDivitthez és White-hoz hasonlóan ők már azelőtt barátok voltak, hogy a NASA-hoz kerültek volna, így természetes volt, hogy ezúttal is együtt repüljenek. Nem csak jó pilóták voltak, de vidám perceket is szereztek.
Pete korábban komolyan meg akarta próbálni a Hold megkerülését a LEO-küldetés keretében, de ezt nem hagyták jóvá. Be kellett érnie egy magassági rekorddal, és – ami még fontosabb volt – egy M = 1 típusú űrrandevúval. Ennek során az Agenát második földkörüli keringése előtt utol kellett érniük – pont, ahogy ez az Apollo-program holdraszállásakor is történne.

A GT-11 Agenája, az 5006-os számú, szeptember 12-én rendben felszállt az indítóállásra. A célul kitűzött M = 1 űrrandevú miatt a GT-11 indítási ablaka a szokásosnál is szűkebb – mindössze két másodperces – volt. Összejött, és a start után huszonhárom perccel Pete és Dick már sort is kerített az első OAMS-gyújtásra.
Ezt rövid időn belül egy sor újabb gyújtás követte. Egy órával és huszonöt perccel a start után, Pete ezt üzente a rádión: „Mr. Kraft? Vajon elhinné, hogy M egyenlő eggyel?” Pár perccel később már dokkoltak is az Agenához. Szerintem ezzel keveseknek okoztak meglepetést.

Másnap Dick Gordon űrsétáján volt a sor. A repülési terv értelmében négy órája volt a legénységnek a felkészülésre, ami hibának bizonyult: kevesebb, mint egy óra alatt készen álltak, hogy aztán a hátralevő időt szkafanderükben tétlenül üssék el. Az űrsétát nem kezdhették hamarabb, mivel az űrhajó nem volt megfelelő helyzetben a megfigyelőállomások számára, és a megvilágítás sem volt kedvező. Így hát vártak.

Amikor végül megkapták az engedélyt a kezdésre, Dicknek hirtelen problémája akadt sisakrostélyának napellenzőjével. Amíg azzal viaskodott, kimelegedett a szkafanderében: igencsak kihevült és leizzadt, mire az ajtót végre kinyithatták.
Azért csak sikerült átmennie az Agenára, ami a Geminihez az orránál fogva dokkolt. Dicknek a mesterséges gravitációval kapcsolatos kísérlethez a pányvát be kellett volna akasztania. Ekkor szembesült azzal, hogy nincs miben megkapaszkodni. Végül aztán lábaival fogta közre a dokkolótölcsért. Pete szerint szakasztott úgy nézett ki, mint egy vadlovat megülő cowboy.
Miután Dicknek sikerült csatlakoztatni a hevedert, vissza kellett másznia a Gemini adapteregységéhez, hogy kipróbáljon egy újabb kézi manőverezőegységet. De amikor visszatért a kabinhoz, Pete látta rajta, mennyire kimerült és leizzadt, így inkább lefújta az űrséta hátralevő részét. Végül Dick a tervezett két óra helyett harminchárom percig tartózkodott a világűrben.

Másnap begyújtották az Agenát, és egészen 1368 kilométer magasságra repítették vele magukat – innen nézve a Föld már korongalakúnak látszik. Két keringéssel később ismét begyújtották az 5006-ost, és csökkentették pályájuk magasságát. Aztán Dick egy kétórás, állóhelyzeti űrsétát hajtott végre az űrhajó ajtajában, ami olyan simán ment, hogy Pete kicsit el is szunyókált a sötét oldalon, amikor épp semmi dolga nem akadt.

A mesterséges gravitációt létrehozó kísérlet következett. Pete levált az Agenáról, és a Geminivel eltávolodott tőle. A terv az volt, hogy a harminc méteres pányva teljes hosszában eltávolodjon a két jármű egymástól, de az átkozott kötél beszorult a tárolózsákjába. Amikor Pete a segédhajtóművek segítségével meg akarta lazítani, a kötél kiszabadult ugyan, de nem volt egyenes. A heveder egyszer sem egyenesedett ki: volt benne egy hurok, és Pete szerint úgy nézett ki, mintha a két jármű egy ugrókötéllel lenne összekötve.

Végül közös tömegközéppontjuk körül forogtak, percenként nagyjából hatszor. Ez volt a legtöbb, amit sikerült kihozni belőle. „Létrejött” ugyan a gravitáció töredéke, de olyan gyenge volt, hogy a legénység nem érzékelte. Ezután leválasztották a pányvát az űrhajóról: az Agena-5006 pedig tovalebegett.
Másnap Pete és Dick egy újabb űrrandevút hajtott végre az Agenával, ami szintén jól ment, majd automata üzemmódban érkeztek vissza a légkörbe, hogy aztán minden más emberes küldetésnél közelebb landoljanak a repülőgép-hordozóhoz."