Arról a fotóról van szó, amelyiken az Apollo-1 legénysége egy Apollo-makett előtt imádkozik. Sokan nem tudják, hogy a képet poénnak szánták. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Ezzel elérkeztünk a Gemini-program utolsó küldetéséhez. Már ekkor ki lehetett jelenteni, hogy a program eleget tett minden előzetes várakozásnak: űrrandevúkat és dokkolást hajtottunk végre. Huzamosabb időt töltöttünk a világűrben, és az űrsétára szánt szkafandereket is kipróbáltuk, bár az egyértelmű volt, hogy még egyetlen igazán hatékony űrsétát sem tudtunk magunk mögött.
Buzz Aldinra a GT-12-es űrsétája várt, tartaléka pedig Gene Cernan volt, és a Crew Systems and Flight Support részlegnél dolgozó srácok nagyon sokat tettek a sikeres űrséta érdekében. Az alapprobléma, ami az összes asztronauta számára gondot okozott, a hatékony kitámasztás hiánya volt: az űrhajón ugyanis semmi olyan alkalmatosság nem volt, amiben megtámaszthatták volna magukat. Erre még az olyan alapvetőbb feladatok esetében is szükség lett volna, mint amilyen például az AMU [Asztronauta Manőverező Egység, Astronaut Maneuvering Unit] karjának lehajtása az adapteregységben.
Az AMU tervezett tesztje pár nappal a GT-11 útja után kikerült a küldetési tervből. Nem hiszem, hogy közülünk bárki is azt gondolta volna, hogy az eddigi űrséták során elegendő tapasztalatra tettünk szert, és megengedjük, hogy egy pányva végére rögzített asztronauta röpködjön vele.
A GT-12 űrsétájának megtervezésekor az volt a vezérelv, hogy ezúttal maga az űrséta álljon a kísérlet középpontjában, és ne pusztán eszközként szolgáljon valamilyen más feladathoz, mint amilyen, mondjuk, egy pányva rögzítése a világűrben.
A kabin mögötti adapteregységre erősített kapaszkodókon kívül – ezek a GT-8 útja óta az űrhajók alapfelszereltségéhez tartoztak – további kapaszkodókat is elhelyeztünk az űrhajó minden pontján. Sőt, még az Agenára is jutott belőlük néhány.
A GT-12-esen két „munkaállomás” volt: az egyik az űrhajó orrában, a másik a hátsó adapteregységben. Utóbbi felszereltségét „papucsokkal” tettük teljessé, ezek segítségével rögzíthette Buzz a lábait.
A dokkoláshoz használt céltárgy igényelt némi bűvészkedést. Az eredeti szerződés hat GATV legyártását tartalmazta – ezek az 5002-től kezdve az 5006-ig bezárólag mind repültek is. Így aztán újrahasznosítottuk az elsőt, GATV-5001R megjelöléssel.
A küldetésre készülve egy ponton úgy tűnt, hogy még Atlas-rakétánk sem lesz. (Az ATDA-starttal felhasználtuk azt az Atlast, ami az Agena-5001-et szállította volna.) Végül „kölcsönvettünk” egyet a robotos Lunar Orbiter programtól.
Amikor Jim Lovell, a GT-12 parancsnoka és Buzz november 11-én, pénteken kisétált az indítóálláshoz, egy felirat volt olvasható szkafanderük hátán. Jimén az állt, hogy „ITT A” (THE), Buzzén pedig az, hogy „VÉGE” (END).
Azután, hogy ők és az Agena pályára állt, a dolgok meglehetősen simán mentek. Nagyjából 120 kilométerre közelítették meg az Agenát, ekkor azonban az űrrandevú során használatos radar csütörtököt mondott.
Elég vicces fordulat volt, hogy ez épp Buzzal, azaz Dr. Űrrandevúval esett meg. Fogta a szextánsait és a táblázatait, majd az Mercury Irányítóközpont segítségével sikerült az égen a megfelelő helyre navigálni Jimet. Ezután biztonságosan dokkoltak.
Az Agenával volt némi probléma, így Glynn Lunney küldetésirányító végül lefújta a tervezett gyújtást, ami az űrhajót magasabb pályára állította volna.
Az elkövetkező három nap alatt Buzz három űrsétát hajtott végre, kezdve egy kétórással, amikor az űrhajó nyitott ajtajában állt. Ez nagyon jól sikerült. A második űrséta volt a legambíciózusabb, mivel Buzz-nak – a kapaszkodók és a korlátok segítségével – a Geminiről az Agenára át kellett másznia, utána pedig vissza. A következő két órában pár kísérletet is elvégzett hátul, a Gemini adapteregységében, és egyszer sem fáradt el, vagy melegedett ki. Volt egy harmadik űrséta is, amikor szintén az űrhajó ajtajában kellett állnia, ez kevesebb, mint egy óráig tartott. A GT-12 november 15-én landolt.
Az Apollo-program változások előtt állt. Ami az űrhajó építését illeti, senki sem volt elájulva a North American teljesítményétől. Rendre arra panaszkodtak nálam a North American-nél dolgozó asztronauták, hogy sok munkás inkább kibújik a felelősség alól, ahelyett, hogy a rendesen elvégezné a munkáját. Nem volt könnyű rávenni őket arra, hogy javaslatainkat ültessék át a gyakorlatba, igaz, ez nem csak a North Americanre volt igaz, hanem az Apollo-programot koordináló irodáról is elmondható volt. A tervekhez képest jelentős csúszásban voltunk.
Mindez csak az asztronauták szintjén látszott így. Nem sokat tudtam akkoriban erről, de azt igen, hogy Sam Phillips tábornok egyszer figyelmeztette a North Americant, hogy kapják össze magukat – és ez nem csak az Apollo parancsnoki és műszaki egységére volt igaz, hanem a Saturn-V S-II fokozatára is, amit szintén az NAA gyártott. George Jeffst helyezték Dale Myers mellé, hogy az utóbbi munkáját segítse a North Americant érintő ügyekben, és ezután némi javulás volt érzékelhető.
Augusztusra az NAA nyolc Apollo-modellt szállított le, ezeket a Saturn-I és a Little Joe II rakétákkal bocsátottuk fel. Ezen kívül ott volt még a három I-es blokk Apollo parancsnoki és műszaki egység a legénység nélküli küldetésekhez. Tizenkilencedikén az első emberes repülésre szánt 012-es űrhajó átesett az átvételi ellenőrzésen. Joe Shea is jelen volt, aki az Emberes Űrhajó Központnál az Apollo-programot felügyelő hivatalt vezette. Vele együtt ott volt az Apollo-1 legénysége, Gus, Ed és Roger is, Chris Kraft valamint Max Faget társaságában.
Az űrhajóban még mindig meg kellett oldani egy sor problémát, de feltételesen átvettük. A találkozó végeztével Gus egy képet ajándékozott Joe Shea-nek, ezen a legénység látható, amint épp egy Apollo előtt imádkozik. „Nem mintha nem bíznánk meg benned, Joe, csak úgy döntöttünk, hogy inkább a főnöködhöz fordulunk.”"
