"Képzeljenek el egy futballpálya méretű lánctalpas vontatót, ami 2 721 000 kilogrammot képes szállítani közel öt kilométer távolságra – ráadásul, még a domboldalon is felmászik! És eközben a rakéta pár centinél többet egyik irányba sem leng ki." Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az asztronauta-csoport nagyjából felerészben berepülő pilótákból (vagy legalábbis berepülő pilótaiskolát végzettekből), illetve hadműveleti pilótákból állt. Az egyik srác, Don Lind, igazából a NASA-nál dolgozott kutatóként, és simán bekerülhetett volna a kutatókból álló asztronauta-csoportba.
A többiek közül páran már eleve űrkutatással összefüggő munkákon dolgoztak. Joe Engle ekkor már megszerezte a Légierőnél az asztronauta minősítést, amikor az X-15-tel átlépte a 80 kilométeres magasságot. Ed Givens az Emberes Űrhajó Központban az Asztronauta Manőverező Egységet fejlesztő programban vett részt. Ed Mitchell a Haditengerészet részéről az Emberes Keringő Labor programban dolgozott. Duke, Engle, Haise, Mattingly, Roosa és Worden az Edwardson működő Repülő- és Űrkutató Pilótaiskolában végeztek.
Velük együtt az aktív asztronauták száma ötvenhétre emelkedett. Bármikor kész voltam magamat is hozzáírni a listához, és tudtam, hogy Al Shepard sem gondolkozik a visszavonuláson. Mivel a három, repülős háttérrel nem rendelkező kutató-asztronauta – Jack Schmitt, Owen Garriott és Ed Gibson – pilótaképzése ekkor már a végéhez közeledett, és rövidesen visszatértek az MSC-hez, egyszerűbb volt a tizenkilenc új pilótát és az öt kutató-asztronautát egy nagy csoportként kezelni. Ezt is tettem.
De ezzel még nem értünk a kiválasztás végére. George Müller azt mondta nekem, hogy az összes AAP-küldetés – legalábbis, a Föld körüliek esetében – legénységében a kutató-asztronauták részére is helyet kell biztosítani. Azt javasolta, hogy kezdjek el egy második kutató-asztronautákból álló csoport toborzásában gondolkodni, ez tizenöt-húsz embert jelentene, és 1967-ben választanánk ki őket.
Az irányításhoz segítségre volt szükségem. 1964-ben Tom McElmurry-t vettem fel, hogy a NASA washingtoni központjában ő foglalkozzon a legénységek ügyeivel (flight crew operations). Nagyon rátermett srác volt, korábban megszervezte az Űrkutatási Pilóta Iskolát, majd ugyanitt az első évfolyamot Jim McDivitt és Frank Borman társaságában el is végezte. Mivel a korábbi vezetőségi változásokból sorra nem lett semmi, Tom a lelkét is odaadta volna, csak hogy eljöhessen onnan. Ezért aztán őt vettem fel az MSC-hez, és az Apollo Applications programban a helyettesemmé neveztem ki, így nekem a továbbiakban nem sokat kellett vesződnöm azzal.
Odalenn, a Cape-en a Gemini-program még mindig teljes gőzzel haladt, de azért más dolgok is történtek. Ott volt az AS-201-es Apollo-küldetés. A 34-es indítóállástól északra, a Merrit szigeten, Rocco Petrone és csapata befejezte az Összeszerelő Épület (VAB, Vehicle Assembly Building) építését, ami egy hatalmas, ötven emelet magas kockaszörnyeteg volt, ahol majd Braun Saturn-V-ösének darabjait illesztik össze.
Május 25-én, öt évvel JFK holdutazással kapcsolatos kongresszusi beszéde után, a VAB negyvenöt emelet magas ajtajai kinyíltak, és kigördült rajtuk a Saturn-V modellje egy olyan szállítóegységen, ami már önmagában is hatalmas teljesítmény volt. (Képzeljenek el egy futballpálya méretű lánctalpas vontatót, ami 2 721 000 kilogrammot képes szállítani közel öt kilométer távolságra – ráadásul, még a domboldalon is felmászik! És eközben a rakéta pár centinél többet egyik irányba sem leng ki.) Amikor a Saturn-V modellje kigurult a 39A indítóálláshoz, hogy kipróbálják, miként lehet összeilleszteni az utóbbival, két Saturn-IB hordozórakéta tesztelésésre is a közelben került sor. A 37-es indítóálláson az AS-203 állt, amire az S-IVB felső rakétafokozat tesztrepülése várt, a 34-es indítóálláson pedig az AS-202-es állt, készen az I-es Blokk parancsnoki és műszaki egységének, a 011-es űrhajó újabb tesztjére.
Elliot See és Charlie Bassett halálos balesetét követően a GT-9 Tom Stafford és Gene Cernan küldetése lett. Fő céljuk az Agenával való űrrandevú és a dokkolás volt. Ezúttal még jobban akartuk szimulálni a holdkörüli űrrandevú feltételeit. A tervek szerint ugyanis, miután a holdkomp felszáll a felszínről, három keringés után találkozna az Apollo parancsnoki egységével. Épp ezért ki akartuk próbálni azt, amit M = 3 űrrandevúnak hívtak. Tervbe volt véve még egy sor másik űrrandevú-manőver is, így többek között tesztelni akartuk, hogy a parancsnoki és műszaki egységgel vajon meg lehet-e „menteni” az alacsonyabb holdkörüli pályán rekedt holdkompot.
Gene Cernanre Dave Scott tervezett űrsétájánál is ambiciózusabb űrséta várt. A kézben tartott manőverező egység helyett Gene már egy komplett hátizsákot szíjaz magára, ezt hívták Asztronauta Manőverező Egységnek (AMU, Astronaut Maneuvering Unit). Ezt a Légierő fejlesztette ki az Emberes Keringő Laboratórium számára. Szerintem azért, hogy közelebbről megvizsgálhassák más országok műholdjait. Az AMU fejlesztéséért felelős tiszt Ed Givens őrnagy volt, egyike a legutóbb kiválasztott asztronautáknak.
Május 17-én, kedden, Tomot és Gene-t épp akkor szíjazták be a GT-9 üléseibe, amikor az Atlas-Agena – a GATV-5004 – visszaszámlálása elérte a zérót. Két perccel a felszállás után azonban az Atlas egyik hajtóműve durván elfordult, amitől az egész rakéta letért a pályájáról Az Agena nem tudta begyújtani hajtóművét, és hiába vált le az Atlasról, mindkettő az Atlanti-óceánba zuhant.
Egy gyors vizsgálat során kiderült, mi okozta az Atlas problémáját. Sajnos, a következő Agena, a GATV-5005, már a GT-10 küldetésére be volt ütemezve."
