Fura élmény egy űrhajóba zárva várni a startot. A kabin remeg, a csövek nyikorognak. A Mercury-asztronautáknak másfél órát kellett így eltölteniük. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Donald K. Slayton írását közöljük:
"Lehetőségeimhez mérten igyekeztem a Cape-en az összes Atlas-teszten, valamint starton részt venni, és jegyzeteket készítettem a folyamat minket érintő részeiről. Ezek a feljegyzések később nagyon értékesnek bizonyultak.
Megpróbáltuk a legapróbb hibákat is kiszűrni, amik csak felmerülhettek az Atlas visszaszámlálása során – meg akartuk tudni, hogy mi okozta a hibát, mi a teendő ilyen esetben, illetve mit tehetünk azért, hogy a későbbiekben ne jelentkezzen újra. A későbbiekben ez a lista képezte az alapját annak a meglehetősen üzembiztos rendszernek, amivel gyakorlatilag az összes krízishelyzetet megelőzhettük. Az Atlas startja során nyújtott teljesítménye, valamint a másodperc töredéke alatt kialakuló esetleges vészhelyzetek számítógépes elemzése révén kiderült, hogy a meghibásodásoknak a katasztrófa bekövetkezése előtti másodpercekben már voltak előjelei. A tragédia vészesen rövid idő alatt is bekövetkezhet, és elképzelhető, hogy az Asztronautának nem lesz elég ideje a helyzet elemzésére, sem arra, hogy átvegye az irányítást. De az Atlas emberei egy zseniális rendszert dolgoztak ki, amit ASIS-nak (Abort Sensing and Implementation System) hívtak: érzékeli a vészhelyzetet, és szükség esetén automatikusan megszakítja a küldetést. A rendszer egy sor elektronikus érzékelőből áll, amit az Atlas kritikus pontjain helyeztek el. Probléma esetén jelt adnak egy automata kapcsolónak. Ezek a szenzorok mérték az Atlas üzemanyag-tartályainak nyomását, illetve a hajtóművek hidraulikus nyomását, vagy például figyelemmel kísérték a hordozórakéta elektromos rendszereinek feszültségét. Ha az ASIS az indítást követő másodpercekben meghibásodást észlel, jelt ad a kapcsolónak, ami aktiválja a mentőrakétát, és leválasztja a kabint az Atlasról, mielőtt az még felrobbanhatna, vagy letérne a pályájáról. Ha meg akarunk bízni egy ilyen életmentő rendszerben, elég alaposan meg kell ismerni a működését, ez szerintem érthető törekvés. Ez is a munkám része volt.
Legtöbbször azonban az érdeklődő néző szerepét töltöttem be – már ami az ASIS fejlesztését illeti: a Convair Astronautics mérnökeinél jó kezekben volt a fejlesztés. De azon a nyilvánvaló tényen kívül, hogy a rakéta bármikor felrobbanhat emberrel a fedélzetén, akadtak más szempontok is, amiket mérlegelni kellett. Ezekkel is sokat foglalkoztam.
Megpróbáltuk például meghatározni a visszaszámlálás menetében azt az ideális pillanatot, amikor az Asztronauta bemászhat a kapszulába. Eredetileg a technikusok úgy tervezték, hogy három órával a start előtt kúszunk be a kabinba, mivel szerintük ennyi idő szükséges ahhoz, hogy az Atlas ellenőrzőlistájának végére érjenek. Ez azonban irgalmatlan hosszú várakozást jelentene, miközben mi a hátunkon fekve malmozunk.
Attól tartottunk, hogy ha az Asztronautának ilyen sok időt el kell tölteni a kabinban a startra várva, még azelőtt elfárad, mielőtt egyáltalán felszállna. Így nagyon komolyan beleástuk magunkat a visszaszámlálás menetébe, és kitaláltuk, hogy a start előtt 90 perccel is elég bekászálódni az űrhajóba, és még így sem lesz csúszás.
A kabinba öt percig tart bemászni, további 10 percet vesz igénybe, amíg rácsatlakoztatják az oxigénrendszerre, beszíjazzák, és beállítják a szkafanderét. Ekkor még 75 perc van hátra a startig. 20 percet vesz igénybe, mire felszerelik az ajtót, lezárják, elvégzik a kabin nyomáspróbáját, így a start előtt 55 perccel mindennel végzünk. Így az Asztronautának már csak alig egy órát kell odabenn várakoznia. Persze tudtuk, hogy még ennél is rövidebb idő alatt is meg lehetne ezt csinálni – hiszen korábban már lemértem az egyes munkafázisok időszükségletét. Sajnos, számos műszaki probléma és a konzervatív ellenőrzési eljárás miatt nem térhettünk át erre az optimális forgatókönyvre.
Azt is megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet egy startra várakozó Atlas tetején üldögélni, és komolyan körbejártam a kérdést, amit még egyikünk sem tapasztalt meg. Azt akartuk, hogy az első Asztronautát ne érje váratlanul a fura hangok és élmények sora, amiket akkor tapasztal majd, miután ülésébe szíjazták. Felkészítés híján esetleg nyugtalaníthatja majd egyik-másik zaj. Az űrhajóban rengeteg mechanikus zajt lehet hallani, például amikor odakinn az állványzatot mozgatják. Amikor a technikusok elkezdik a rakétát feltölteni folyékony oxigénnel, kis idő múlva a kapszula remegni kezd, és a csövek nyikorognak. Az egész alkotmány kileng a tolóerővektor-eltérítés elvén működő hajtóművek ellenőrzése során, amikor kipróbálják, hogy a robotpilóta megfelelően állítja-e a hajtóműveket.
És végül, az indítás előtt hallani lehet a víz morajlását, amivel az indítóállást hűtik a hajtóművek gyújtása előtt. Arra is gondoltam, hogy a felszállás után is érhetik az embert furcsa élmények. 30 másodperccel a második fokozat beindítása után például az Atlas 14 fokos szögben a Föld felé billen, így éri el a pályára álláshoz megfelelő szöget. Ez elég nyomasztó pillanat lehet, ha valaki nem számít rá – úgy érezheti, mintha az űrhajó a föld felé venné az irányt. Így aztán előre felkészítettük a srácokat, hogy mire számítsanak, és ne érje majd őket meglepetésként. A korábbi startokról készített videókon felfigyeltünk arra, hogy amikor a nagy hordozórakétára szerelt hajtóművek leválnak az Atlasról, a kabint pár másodperc erejéig lángok veszik körül. Ez is elég ijesztő lehet, ha váratlanul éri az embert, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy erre a körülményre felhívja a figyelmünket.
A fentieken kívül a kabin vészkijáratának tökéletesítésében is részt vettem – ezt még azelőtt megtervezték, hogy bekerültünk volna a Mercury-programba. Az eredeti terv egyikünknek sem tetszett: azt akarták, hogy a kabin oldalán lévő ajtón át csússzunk be a kabinba, amit aztán ránk zárnak: itt már nem tudtunk volna kijönni, hiszen csak kívülről lehetett kinyitni. Mivel az Asztronauta nyilvánvalóan képtelen erre, a kabin tetején lévő második ajtót kellett volna használni a vízre szállást követően. Ez azt jelentette, hogy át kellene préselni magunkat a műszerfal mellett lévő szűk nyíláson, hogy aztán egy rövid, fél méter széles alagúton át hagyjuk el a kabint. Ezzel a megoldással az volt a probléma, hogy a művelet csak a fejünk fölé emelt karral lehetséges, és útközben már tudnánk karunkat a törzsünk mellé leengedni. Ha viszont leengedett karral jönnénk ki, akkor nem tudjuk karunkat a fejünk fölé emelni.
Mindkét esetben könnyen beszorulhatunk az alagútba. Nehéz percek elé néznénk, ha a mentőcsónakot is magunkkal akarnánk vinni az űrhajóból – mondjuk, mert arra számítunk, hogy hosszabb időt el kell tölteni a vízen. Érthető okokból, akadt pár aggályunk a rendszerrel kapcsolatban, amiket aztán a McDonnell Aircraft embereire zúdítottunk. Arra kértük őket, hogy a kabin bejárati ajtaját alakítsák át úgy, hogy azt is kijáratként lehessen használni. Végül megoldották. Egy robbanózsinórt helyeztek el az ajtó pereme körül. Amikor a pilóta ráüt egy speciális detonátorra, a vezeték felrobban, és kiszakítja a komplett ajtót, zárastól, mindenestől. Gus Grissomnak meggyűlt a baja ezzel a kütyüvel, de alapvetően jól sikerült konstrukció volt. Sokkal jobb, mint az eredetileg tervezett ajtó. Azt ugyanis 70 retesz tartotta a helyén, és az indítóállás személyzetének 65 percébe telt, mire lezárta valamennyit. Ez volt az egyik ok, amiért az Asztronautákat három órával a start előtt akarták beültetni a kabinba: az ajtózárás rengeteg időt elvitt.
John Glenn kapszuláját egy romboló emelte ki a tengerből, miközben ő még mindig benne ült. Megkísérelt kikúszni a felső ajtón át, de egyszerűbbnek tűnt lerobbantani az oldalajtót, és azon át kijönni a kabinból. Scott Carpenter emlékeiben még élénken élt Gus Grissom esete, akinek űrhajója elsüllyedt az oldalajtó lerobbantását követően, de eszébe jutott az is, hogy John Glenn-nek elég melege lett odabenn, így végül is a felső ajtón keresztül távozott a kabinból, és magával vitte a mentőcsónakot is. Mivel a csapatból talán neki volt a legvékonyabb csípője, Carpenter könnyűszerrel megoldotta a dolgot. „Olyan volt, mintha egy palackból másznék ki” – mondta.
Egyszer lemértem, mennyi ideig tart az új, robbanótöltettel ellátott ajtók beszerelése. A technikusok mindössze 17 perc alatt végeztek vele. Ez a konstrukció sok várakozást megspórolt az Asztronautáknak. Azt hiszem, hogy az egyes részletek kidolgozásánál már-már szőrszálhasogató alapossággal jártunk el. De úgy döntöttünk, hogy – mivel mi vagyunk a berepülő pilóták, akik ezzel az izével repülnek majd – jogunk van hozzá, hogy kissé összekuszáljuk a szálakat. Elvégre ezért alkalmaztak minket."
