A Gemini-10 legénysége súlyos szemirritációra panaszkodott, amit a lítium-hidroxid okozott – ezt az anyagot a kilélegzett levegő szén-dioxid-tartalmának megkötésére használták, és véletlenül egyenesen a szkafanderükbe került. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"1966. július 5-én szállt fel az AS-203 – még az AS-202 startja előtt. Az S-IVB-fokozatot többször sikerült újraindítani, majd az egész rakéta tervszerűen felrobbant egy túlterheléses teszt során. Kevesebb, mint két hónap múlva, augusztus 25-én az AS-202 is felszállt. Ezen a tényleges parancsnoki és műszaki egység – a 011-es űrhajó – volt, utóbbit alacsony földkörüli pályára állította, aminek során a Cape-ből a közeli, csendes-óceáni Wake Island felé repült, ahol aztán belépett a légkörbe, majd kimentették a vízből. Még mindig csak ismerkedtünk az Apollo parancsnoki egységének felhajtóerejével, ennek ellenére a 011-es űrhajó a kijelölt leszállóhelytől 257 kilométerre landolt.
Ez a két küldetés, illetve az AS-201-es megnyitotta az utat az első emberes Apollo-küldetés, az AS-204-es előtt. Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee a kaliforniai Downey-ban, a North American Aviation-nél töltötték idejük nagy részét, itt készítették elő a 012-es űrhajót a Cape-re szállításhoz. A tervhez képest nagy lemaradásban voltunk, olyannyira, hogy letettünk arról, hogy még az évvége előtt útnak indítsuk őket.
A GT-10 legénysége John Youngból és Mike Collinsból állt. Mindketten keményen dolgoztak, és jól kijöttek a többiekkel. De azon a ponton, ahol a nyilvános szereplések alkalmával John már kezdte kellemetlenül érezni magát, ott Mike nagyon diplomatikusan és visszafogottan nyilatkozott. Mike katonacsaládból származott, és a West Pointba került, majd a NASA-nál töltött évek után a Külügyminisztériumban találta magát, és egy fantasztikus könyvet írt asztronauta-karrierjéről.
Ahogy ez a Gemini-program végefelé az összes küldetésről elmondható, a GT-10 esetében is az űrrandevú és a dokkolás volt az elsődleges cél. Még mindig ránk várt az a feladat, hogy a Geminivel egy Agenához dokkoljunk, majd a két, összekapcsolódott járművel manővereket hajtsunk végre. A Gemini-10 küldetése igen ambiciózus volt. Azontúl, hogy egy űrrandevú és a dokkolás erejéig fel akartunk bocsátani egy új Agenát, a GATV-5005-öt, arra is készültünk, hogy a legénység Neil és Dave földkörüli pályán hagyott Agenájával, a GATV-5003-sal is megkísérelje a dokkolást. Ha minden jól megy az első dokkolással, akkor John és Mike Agenájuk hajtóművével a két járművével minden korábbinál magasabb, 644 kilométer magas pályára állhat. (Nem pusztán arról volt szó, hogy valamiféle magassági rekordot akartunk felállítani: mivel a GT-8 Agenájához akartunk dokkolni, a pályaszámítás szabályai meghatározták, hogy ilyen magas pályára kell állnunk.)
A Gene űrsétáján szerzett tapasztalatokkal a hátunk mögött átírtuk a küldetési tervet, így Mike-ra pár űrséta várt, beleértve azt is, amikor átmegy a GT-8 Agenájára, és leszerel róla egy kísérleti csomagot. Mike mellett szólt igencsak bonyolult kiképzése alkalmával megszerzett tudása, amit egy speciális szakterületen szerzett, mielőtt még egy legénységhez került volna: ez pedig a G4C szkafander volt. Mindenki másnál jobban ismerte.
Ismerve az Agena problémás voltát, egy komplett tartalékküldetéssel is felvérteztük magunkat: ha a GATV-5005 kudarcot vallana, úgy a GT-10 lesz a GT-10A, és úgy indítjuk őket, hogy közvetlenül a GATV-5003-sal kísérelhessenek meg űrrandevút. Szerencsére ez az óvintézkedés fölöslegesnek bizonyult. Az Atlas-Agena-5005 július 18-án, a délutáni órákban pályára állt. John és Mike ugyanazon a délután 5:20 perckor szállt fel.
Az első dokkolásra kevesebb, mint hat órán belül került sor, noha ennek során John végül jóval több üzemanyagot használt fel, mint amennyit szeretett volna. (Nem ő tehetett róla, ugyanis hibásan töltötték fel a navigációs programot a Gemini számítógépére, így az űrhajó sosem pont ott volt, ahol a műszerek szerint lennie kellett volna.)
John és Mike a Gemini-Agena együttessel manőverezgettek egy ideig, és meggyőződtek arról, hogy a GT-8 esete nem fog megismétlődni. Nem volt semmi probléma, és a dokkolás után másfél órával szabad utat kaptak az Agena hajtóművének beindítására.
Mivel a Gemini és az Agena az orruknál fogva kapcsolódott össze, John és Mike a menetiránnyal szemben ülve megfigyelhette a hajtómű gyújtását. Szerintem elég látványos lehetett, még akkor is, ha csak tizennyolc másodpercig tartott. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy olyan pályára álljanak, aminek Földtől legtávolabbi pontja 765 kilométer magasan volt.
A második napon, amikor a GT-10 még mindig az Agenával volt összekapcsolódva, Mike megkezdte első űrsétáját. Egy ideig minden jól ment, de aztán Johnnal súlyos szemirritációra panaszkodtak. Kiderült, hogy a problémát a lítium-hidroxid okozta – ezt az anyagot a kilélegzett levegő szén-dioxid tartalmának megkötésére használtuk, és véletlenül egyenesen a szkafanderükbe került. Félbeszakították az űrsétát, majd lekapcsolták azt a kompresszort, ami a gondot okozta."
