Elliot See túl öregasszonyosan repült a vadászgépekkel, ez okozta a halálát is. Az asztronauták főnöke szerint pocsék döntés volt részéről, hogy egy űrrepülésen ki akarta próbálni See-t. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1966. február 28-án, egy hétfői nap reggelén 7:35-kor a GT-9 legénységének két tagja felszállt Ellingtonból, hogy St. Louisba repüljenek a McDonnell gyárába, ahol az űrrandevút kellett volna gyakorolniuk az ottani Gemini-szimulátoron. Az elsődleges legénység – Elliot See és Charlie Bassett – egy T-38-as vezérgépben ült, tartaléklegénységük – Tom Stafford és Gene Cernan – pedig mögöttük repült.

A McDonnell St. Louis-i gyára Lambert Field nagy repülőterének szomszédságában volt. Az eget felhők borították, amikor Elliot és Charlie megkezdték a landolást, Elliot vezette a gépet. Észre kellett vennie, hogy túl alacsonyan és kis sebességgel közelíti meg a leszállópályát. Bekapcsolta az utánégetőt, és egy újabb kört akart tenni, hogy újra megpróbálja a landolást, de jobbra fordult, és egyenesen belerepült a repülőtér melletti épületbe. A T-38-as az épület tetejét találta el, és felrobbant: Elliot és Charlie meghalt, a házban pedig tizennégyen megsérültek – közülük szerencsére senki sem súlyosan. Az épület a McDonnell 101-es volt – itt volt saját, GT-9 űrhajójuk is. Tom és Gene pár perccel később biztonságban földet ért.

A vizsgálat szerint a becsapódást a pilóta hibája okozta, de erre magamtól is rájöttem. Az asztronauták második csoportjából egyedül Elliottal kapcsolatban voltak fenntartásaim. Korábban már repültem vele – ahogy a többiekkel is – és úgy láttam, hogy nem elég agresszíven vezet. Túl öregasszonyosan repült. Ez alatt azt értem, hogy túl lassan repült – ami végzetes hiba lehet a T-38-asokhoz hasonló gépeken, ami olyan 270 csomó sebesség alatt könnyen átesik.

Ezenkívül Elliot nem is volt a legjobb kondiban, korábban épp ezért nem rakhattam be őt a GT-8-as pilótájának (Neil Armstrong mellé), mivel nem hittem, hogy képes lenne egy űrsétát levezényelni. Így aztán a GT-9 parancsnokává tettem Charlie Bassett mellé – utóbbi elég erős volt ahhoz, hogy mindkét űrsétát is rá lehessen bízni. Most mindketten meghaltak. Elliottal kapcsolatban hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak, és mindenképp ki akartam próbálni őt egy űrrepülés során. Pocsék döntés volt a részemről.
Nagy terveim voltak Charlie Bassett-tel: a GT-9 küldetését követően Frank Borman Apollo-legénységében a parancsnoki egység pilótája lett volna. Elliotra a GT-12 tartaléklegénységének parancsnoki posztja várt volna.

A baleset sokban hozzájárult ahhoz, hogy ki száll majd le a Holdra, mivel az elsődleges legénységének elvesztésével végül Stafford és Cernan repült a GT-9 fedélzetén. Az összes tartaléklegénység megváltozott, így végül Jim Lovell és Buzz Aldrin került a GT-12-es fedélzetére. A GT-12-es küldetése nélkül valószínűtlen lett volna, hogy Buzz-ból az első holdraszállás megkísérlésekor holdkomp-pilóta legyen.

John Young és Mike Collins már eleve a GT-10-esre készültek. Tartalékuk Al Bean és C.C. Williams lett. (Az eredeti ütemezés szerint Al a GT-11, Williams pedig a GT-12 tartaléklegénységének pilótája volt.) Sokan úgy gondolják, hogy alábecsültem Al Bean képességeit, amikor a Gemini-program zsákutcának számító egyik utolsó küldetésének tartaléklegénységébe tettem, 1966 végén pedig az Apollo Applications programba vezényeltem át. Al azonban egy számháború áldozata lett: sok ember között kellett szétosztani az első Apollo-küldetéseket, ugyanakkor Al-re a Gemini-programban is számítottam. Elég pusztán arra a tényre utalni, hogy asztronauta-csoportjából ő volt az első, akit parancsnokká neveztem ki. Biztos voltam benne, hogy képes megbirkózni a feladattal, ha esetleg valami történt volna John Younggal. És azért tettem meg az Apollo Applications vezetőjének, mert bíztam benne, hogy képes lesz a csapatot összerántani.

Bill Anders a Gemini-program tartaléklegénységébe került, így valamelyik Apollo-küldetés során is a rendelkezésemre állt. A GT-12 tartaléklegénységének lenni tényleg zsákutca volt, de nem volt értelme újoncokat kiképezni erre a feladatra. Arra gondoltam, hogy Gene Cernant rakhatnám be ide, aki ezzel együtt az Apollo-programban is részt venne, ahogy eredetileg is terveztem. Gordo Cooper lett a tartaléklegénység parancsnoka, ő amúgy is csak partjelző volt.
Frank Borman legénységébe, Charlie Bassett helyére egy tapasztalt parancsnoki egység pilótára is szükségem volt, ez lett Tom Stafford. Végül ez lett a felállás:

Neil Armstrongnak és Dave Scottnak még fel kellett készülnie a GT-8 küldetésére. (Neilt eléggé megrázta Elliot halála, nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztük, amikor a GT-5 tartaléklegénységeként együtt dolgoztak.) A Légierő, a Lockheed és a NASA által lefolytatott vizsgálat egy lehetséges magyarázatot talált az Atlas-Agena 5002 kudarcára. Eszerint egy elektromos hiba miatt az Agena hajtóművének oxidálóanyag utánpótlása leállt, ezzel együtt viszont a felhasználatlan üzemanyag felgyülemlett. Az egész cucc úgy, ahogy volt felrobbant.

Így megkezdték az Agena elektromos rendszerének javítását. A NASA és a McDonnell tett arról, hogy az Agenán kívül rendelkezésre álljon egy másik céltárgy is: megépítették az Augmented Target Docking Adaptort (ATDA): szószerint fogták az Agenák elejére szerelt dokkolóegységet, és egy kisebb járműre szerelték, ami így gyakorlatilag egy hajtóművek és üzemanyag nélküli Agena lett. Ezt – afféle passzív céltárgyként – egy Atlas simán pályára tudta állítani. Az ATDA nagyon hamar, már február elejére elkészült."