A Gemini-program nagy sebességre kapcsolt, kéthavonta egy küldetést indítottak. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-program első igazi – bár legénység nélküli – küldetésére 1966. február 26-án, szombaton került sor, ez volt az AS-201 (George Müller ötlete nyomán a Saturn-1B küldetései kapták a 200-as sorozatszámokat, a Saturn-V-ösé pedig az 500-asat). Ez egy Apollo parancsnoki és műszaki egység (1-es blokk) szuborbitális repülését jelentette, a 009-es űrhajóét. Az AS-201 a 34-es indítóállásról szállt fel, majd pályára állt. Húsz perccel később a műszaki egység főhajtóművét (SPS) beindították, hogy a parancsnoki egység a program későbbi küldetései során várható sebességnél is gyorsabban lépjen be a légkörbe – így akartuk tesztelni a hőpajzsot.

Az SPS nem működött tökéletesen – az egyik hajtómű égéskamrájában csökkent a nyomás – de ettől még sikerült a kísérlet. Harmincnyolc perccel a start után a 009-es űrhajó már az Atlanti-óceánban úszott.
1966. nyarának elejére tűzték ki az AS-202 startját. Ezzel a 201-es küldetését kívántuk megismételni egy nagyobb teljesítményű I-es Blokkba tartozó Apollo-val. Az AS-203 az Apollo parancsnoki és műszaki egysége nélkül szállt volna fel szintén a nyár folyamán, célja pedig az S-IVB felső rakétafokozat tesztelése lett volna – ez az, amit a Saturn-V-ösön is használni kívántunk, hogy az Apollo-6-ot földkörüli pályáról elindítsa a Hold felé. Sikeres tesztek esetén az AS-204 lenne az első Apollo, ami legénységgel a fedélzetén repülne: az Apollo-1.

Más hangok – Kent Slayton
"Egyik legélénkebb emlékem, hogy minden reggel arra ébredtem, hogy az egész ház remeg. Ez az apám műve volt, aki mindig korán kelt, hogy edzhessen az expanderével. Ez egy rúgós szerkezet volt, amit az ajtófélfához lehetett rögzíteni. Naponta félórát töltött azzal az izével, és nem csak otthon: mindig magával vitte, amikor elutazott valahová. Suli előtt én reggeliztem, Apa pedig edzett, ekkor tudtunk egymással beszélgetni. Fanatikus volt. Emellett még futott is.
Sokat túlórázott, de amikor itthon volt, Anya mindig megvárta Apát a vacsorával. Így aztán általában fél kilenc, vagy kilenc előtt sosem vacsoráztunk."

1966 ígéretesen indult számomra is. Még mindig repülhettem a T-38-asokkal, noha nem annyit, amennyit szerettem volna, hiszen csak egy másik pilóta társaságában tehettem ezt. Másrészről viszont már csak azért sem repülhettem annyit, mint a küldetésekre készülő srácok, mivel sok időt töltöttem az otthonomtól távol. Marge-ot lefoglalták a nem hivatalos Asztronauta-feleségek Klubjának nem hivatalos elnöki teendői. Kent kilenc éves lett, abban a korban volt, amikor már tényleg élvezheti a vadászatot és a horgászást.
Még mindig nem mondtam le róla, hogy egyszer újra részt vehetek a kiképzésen, erre azonban egészen addig nem kerülhetett sor, míg egy rakás doki meg nem változtatta egészségügyi állapotomról adott szakvéleményét. Ráadásul, a pilóták közül még ki is kellett választanom az asztronauták újabb csoportját.
Ezen kívül egy egész falkányi Gemini-küldetés következett, kéthavonta egy. Neil Armstrong és Dave Scott a GT-8 fedélzetén márciusban kísérelnék meg az első űrrandevút és dokkolást. Aztán májusban indulna a GT-9, Elliot See-vel és Charlie Bassett-tel, majd júliusban a GT-10-es John Younggal és Mike Collins-szal a fedélzeten. Szeptemberben Pete Conrad és Dick Gordon repülne a GT-11-gyel, hogy aztán novemberben a GT-12 küldetése zárja a programot Tom Stafforddal és Gene Cernannal.

Ami az Apollo-programot illeti, Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee már eleve rengeteg időt töltött a North American Aviationnél a kaliforniai Downeyban. Háromtagú tartaléklegénységükből ketten – Jim McDivitt és Rusty Schweickart – is elkísérték őket. (Dave Scott még mindig a GT-8 küldetésére készült.)
Anélkül, hogy hivatalosan bejelentettem volna, a második emberes Apollo-küldetés legénységét is tréningre bocsátottam: Wally Schirra lenne a parancsnok, Donn Eisele és Walt Cunningham pilóták társaságában. Ezt a legénységet nem a holdraszállásra szántam, mivel Wally a visszavonulásáról pöntyögött, én pedig Donnt és Waltot az Apollo Applications programba akartam áttenni. A küldetés semmilyen áttörést nem hozott volna. Az I-es Blokk parancsnoki egységének második – és egyben utolsó – küldetéseként még a holdkomppal való űrrandevúra és dokkolásra szolgáló berendezésekkel sem lenne felszerelve. A terv szerint ezzel a küldetéssel lehetőség lenne megcsinálni mindazt, amit az első emberes Apollo-küldetés során esetleg kimaradt.
A tartaléklegénység Frank Bormanből, Charlie Bassettből és Bill Andersből állt, de Charlie egészen májusig a Gemini-vel volt elfoglalva. Úgy véltem, hogy ők hárman megfelelőek lennének egy holdraszálláshoz."

A NASA legjobb éve 1966 volt Deke Slayton szerint. Többek között ekkor került sor az USA első űrrandevújára, amit a Küldetésirányításnál hatalmas felfordulást okozott: mindenki tapsolt és szivarra gyújtott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A küldetés tizenegyedik napjára Frank és Jim – mint mondták – kissé „kinőtték” a kabint. Nem tudtak jól aludni – Frank különösen nem – de tűrtek. Ráadásul, az űrrandevúra való előkészületek közepette vissza kellett bújniuk a szkafanderükbe. A GT-6A a kelleténél kissé alacsonyabban állt pályára, ami alkalmat adott a kiképzés során gyakoroltak kipróbálására. Wally az első földkörüli keringés végén ezt a különbséget korrigálta, amikor az űrrandevú nyitányaként sort kerített az első manőverre. A második gyújtás olyan negyvenvalahány perc múlva követte az elsőt: nagyobb sebességre kapcsolt a GT-6A, ami most elkezdte „üldözni” a GT-7-est. Annak érdekében, hogy Wally és Tom Frank és Jim közelében körpályára állhasson, további három gyújtásra is szükség volt, ezek közül volt, ami csak egy másodpercig tartott. A GT-7 a GT-6A radarján 431 kilométeres távolságban jelent meg. Egy újabb gyújtást követően pedig meg lehetett kezdeni a megközelítést.
 
A GT-7-es külsejére égőket szereltek, hogy az űrrandevú során ezzel is megkönnyítsék Wally és Tom dolgát. Ők mintegy ötven kilométerről észlelték az egyik fényt, ekkor a két jármű épp az Indiai-óceán fölött repült, teljes sötétségben.
A GT-6A startja után öt óra ötven perccel már másfél kilométerre volt a GT-7-től, és mindkét űrhajó napfénybe ért. Wally hagyta, hogy űrhajója a GT-7-eshez „sodródjon”, egészen addig, amíg már csak pár méter választotta el őket egymástól. Wally és Tom látta Frank-et és Jim-et az ablakaikon át – utóbbiaknak bizony szakálluk nőtt.
A GT-6A Annapolisban végzett legénysége egy „Le a Szárazföldi Erőkkel!” feliratú posztert mutatott fel az ablakban, ezzel heccelték Bormant, aki a West Pointba járt. A Küldetésirányításnál hatalmas volt a zűrzavar: mindenki tapsolt és szivarra gyújtott – nemhiába, az első űrrandevú nagy dolognak számított. Űrrandevú nélkül nem juthatunk el a Holdig. Pár óráig kötelékben repültek, aztán Wally arrébb manőverezte űrhajójukat. Másnap Tom társaságban biztonságosan visszatértek a Földre.

Szegény Franknek és Jimnek még három napot ki kellett bírnia. Az űrrandevú okozta örömet követően – amit az első űrbéli látogatók okoztak – nagyon egyhangú lett a legénység élete, ráadásul az űrhajó egyes rendszerei is kezdtek nyűglődni. De kibírták. December 18-án tértek vissza. Mindketten fáradtak voltak, de segítség nélkül sétáltak végig a repülőgép-hordozó fedélzetén.

1965 végén az Apollo program magasabb fokozatba kapcsolt. Joe Shea és George Low arra számított, hogy az első emberes földkörüli küldetésre még 1966-ban sor kerülhet, ideje volt nevesíteni a legénység tagjait.
Visszatértem a némiképp módosított, két évvel ezelőtti terveimhez. Először Al Shepardra gondoltam, hogy ő legyen az első Apollo-küldetés parancsnoka, de nála újabb egészségügyi problémák léptek fel 1965 nyarán, így úgy tűnt, hogy nem számolhatunk vele. Gus Grissom a GT-6A tartaléklegénységéből épp most szabadult, így szinte természetes volt, hogy ő lett az első küldetés parancsnoka.
Mivel az első Apollo nem visz magával holdkompot, a legénységnek sincs szüksége rengeteg gyakorlásra, így arra gondoltam, hogy itt a remek alkalom az igazat megvallva gyengébb képességú fiúk bevetésére. Az eredeti vezénylésem szerint Gus keze alá Donn Eisele és Roger Chaffee dolgoztak volna, előbbi az első pilóta, utóbbi a pilóta minőségében.
 
A tartaléklegénység már teljesen más történet volt, mivel őket akartam a holdkomp első útjára is küldeni. (Ez a legénység szintén számíthatott arra, hogy később ők szállnak le a Holdra.) Jim McDivittet jelöltem ki parancsnoknak, aki szeptember óta már az Apollo-programban ténykedett. A parancsnoki egység pilótájának már tapasztalt embert szántam, lehetőség szerint olyannak, aki űrrandevúban már kipróbálta magát. Dave Scott volt a favoritom, aki pár hónap múlva szabadul a GT-8 tartaléklegénységéből. A holdkomp pilótájának pedig Rusty Schwickartot szántam.  

A dolgok akkor kezdtek változni, amikor valamivel karácsony előtt Donn Eisele válla megsérült a KC-135-ösben egy zéró-G repülés alkalmával. Nem volt túl komoly a dolog, de pár hónapig nem repülhetett. A kiképzést már eleve hátránnyal kezdené, így egyszerűen Ed White-ra cseréltem, akit eredetileg a következő, Apollo-2 es legénység első pilótájának szántam.
Behívtam Gust, Donnt és Rogert az irodámba, és közöltem velük, hogy ők lesznek az első Apollo legénysége. A hivatalos bejelentésre csak pár hónappal később került sor.

Visszatekintve kijelenthető, hogy 1966 volt a NASA legjobb éve. A Gemini-program felénél tartottunk, az Apollo-program pedig épp akkoriban állt össze. A Ranger, a Surveyor és a Lunar Orbiter robotmissziók a maguk útján haladtak – feladatuk egytől-egyik az Apollo-program előkészítése volt. Egy új, az Apollo-t követő program alapjait is ekkoriban dolgozták ki – ez volt az Apollo Applications; célja további holdraszállás és a felszínen, huzamosabb ideig való tartózkodás volt, a föld- és holdkörüli pályán keringő űrállomások mellett. Az ügynökség 1966 után már soha többé nem kap ilyen jelentős támogatást. Ahogy ilyen világosan megfogalmazott iránymutatást sem.

Az Apollo-13 leendő parancsnoka mindenkivel jól kijött, Jim Lovell igazi joker volt. Nem véletlen, hogy Borman társa lett, amikor két hetet kellett eltölteni a világűrben. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Frank Bormant már a kezdetektől fogva az egyik hosszú Gemini-küldetésre tartogattam – mégpedig a kitartása miatt. Az eredeti terv szerint Gus Grissom repült volna az első hétnapos küldetéssel, az átütemezést követően a kéthetes küldetés parancsnoka lett. Jim Lovell, a pilóta, nagyon tehetséges volt, aki alkalmas arra, hogy bármelyik küldetésen részt vegyen. Mindenkivel jól kijött, így nagy segítség volt, mivel igazából ezt a két srácot arra kértük, hogy töltsenek el két hetet egy Volkswagen első ülésének megfelelő méretű helyen.

A küldetésre való felkészülés során egy sor „háztartásbeli” teendőre koncentráltunk. A küldetés nagyjából húsz orvosi kísérletből állt. Nem szerettem a srácokat ilyesmikkel túlterhelni, de a GT-6 közelében eltöltött pár óra kivételével, rengeteg idejük lesz.
A GT-7-esen vetettük be a G5C-típusú szkafandert. Ez a korábbi modelleknél könnyebb volt, és szigorú biztonsági szempontokat vették figyelembe tervezésekor: űrsétán például nem akarnánk egy ilyenben részt venni. Egy ideig szó volt arról is, hogy Jim Lovell és Tom Stafford az űrrandevú alkalmával hajtson végre egy űrsétát, és cseréljen helyet egymással. De ez a kelleténél jóval komplikáltabbá tette volna a GT-7 útját, és ez Jim orvosi megfigyelését is nagymértékben megnehezítette volna.
A nehéz sisak helyett a G5C egy kicipzározható csuklyából állt [ld. a fenti képen]. (Frank és Jim pilóták által használt sisakokat viselt alatta, hogy ne károsítsa hallásukat a start zaja.) Szét lehetett szedni, és szűk helyen is ki lehetett bújni belőle. A dolgok olyan ütemesen haladtak, hogy november 8-án nyilvánosságra hoztuk a GT-9 legénységét: Elliot See a parancsnok, Charlie Bassett a pilóta. A terv szerint egy háromnapos küldetésen várt rájuk, aminek során űrrandevút hajtanának végre és dokkolnának, valamint egy Buck Rogers-féle űrsétára tervezett hátizsák első tesztjére is sor kerülne, amit Asztronauta Manőverező Egységnek hívtak.
A tartaléklegénység Tom Staffordból és Gene Cernanból állt. Elliot és Charlie már javában készült, Tom-ot és Gene-t pedig még mindig lekötötte a GT-6-tal kapcsolatos teendők.

1965. december 4-én, szombaton a GT-7 a terv szerint pályára állt. Az első keringés során Frank a Titan felső rakétafokozatával repült kötelékben, és jóval több szerencsével járt, mint annak idején Jim McDivitt a GT-4-essel. Ezután Jim Lovellel munkába álltak.
Az igazi kihívást a 19-es indítóállás jelentette. Általában hatalmas megkönnyebbülés tapasztalható egy-egy start után, most azonban egy másik űrhajót kellett kilenc nap alatt összerakni. Az egész szerkezet – a Titan első és második rakétafokozata, illetve a Gemini, amit ekkor már GT-6A-nak hívtunk – másnap már a helyén is volt.

Eközben a földkörüli pályán Jim Lovell kihámozta magát szkafanderéből, így viszonylagos kényelemben utazhatott. Frank viszont még mindig a szkafanderét viselte, és ez csöppet sem volt a kedvére. Problémák akadtak a GT-7 kabinhűtésével. De a szabály értelmében a legénység egy tagjának mindig szkafanderben kellett lennie. Frank diszkréten arra kérte Gene Cernant, aki ekkor a capcom volt, hogy kérdezzen meg engem. Mindössze annyit tehettem, hogy Jim felvehette a saját szkafanderét, így Frank egy ideig hosszú jégernadrágjában üldögélhetett.

A Cape-en az előkészületek jól haladtak, december 12-re, vasárnapra terveztük a startot. Gordot küldtem oda, hogy legyen Wally és Tom segítségére, amíg én Houstonban voltam. Frank és Jim begyújtotta segédhajtóműveit, és ezzel a GT-7 közel köralakú pályára állt. Pár másodperccel 9:54 után, mihelyt a GT-7 elrepült a Cape felett, a GT-6A visszaszámlálása elérte a zérót.

Én éppen az gyújtást irányító teremben követtem figyelemmel az eseményeket. A Titan hajtóművei egy másodpercre begyújtottak, majd rögtön azután le is álltak. Vártam, hogy Wally a Gemini belsejében mikor rántja meg a D-gyűrűt, ami begyújtja a katapultüléseket, és ezzel mindketten elhagyják a terepet. De semmi nem történt. A Titan nem robbant fel. Wally és Tom továbbra is a helyén maradt. Chris Kraft azt mondta nekik: „Nincs felszállás, nincs felszállás”. Wally jelezte, hogy a Titan üzemanyagnyomása csökken.
Visszavittük az állványzatot a Titanhoz, és kihoztuk a legénységet, miközben a földi személyzet biztonságossá tette a hordozórakétát. Arra számítottak, hogy talán negyvennyolc órán belül újra megpróbálhatják.

A Titan telemetriai adataiból másnap reggelre kiderült, hogy a rakéta végében egy védősapka a helyén maradt, így a gázgenerátorba nem érkezett üzemanyag. A Titan érzékelte a problémát, és ahogy kellett, lekapcsolta a hajtóműveit.
Wally később elmesélte, hogy nem érezte az űrhajót felemelkedni, így eltökélten várt erre a pillanatra. Egyikünknek sem volt túl sok bizodalma a katapultülésekkel kapcsolatban, főképp földközelben nem. Ebben a helyzetben a gyűrű megrántásával a biztos halálból az életveszélybe menekülünk. Wally jól döntött. És három nap múlva, december 15-én a GLV-6 a terv szerint elindult, és végül földkörüli pályára juttatta Wally-t és Tom-ot."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A hatvanas évek közepén hatvan óra elég volt arra, hogy a NASA egy-egy hirtelen kipattant ötletét még a Fehér Ház is jóváhagyja. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-program megalapozásához nem csupán űrrandevút kellett végrehajtani, hanem különböző típusú űrrandevúkra volt szükség. Háromféle jött számításba:
Az első variáció [tangential mode] értelmében az Agena egy köralakú pályára áll, a Gemini pedig egy elliptikusra, aminek apogeuma (pálya legmagasabb pontja) érinti az Agena pályáját. Jó pár földkörüli keringés és számos apró gyújtás során a Gemini egyre közelebb lopakodik az Agenához, hogy végül az űrben egyszerre érkezzenek ugyanarra a pontra.
A másik módszer [coelliptical mode] lényege, hogy az Agena köralakú pályán kezd, a Gemini pedig alatta ugyancsak köralakú pályára áll. Ahogy a két űrhajó megkerüli a földet, a Gemini kvázi „lefutja” az Agenát. A megfelelő pillanatban a Gemini beindítja segédhajtóműveit, és felbukkan az Agena mellett egy űrrandevú és a dokkolás erejéig.
Aztán volt egy harmadik módszer [first-apogee mode] is, ami lényegében az első módszer gyorsított verziója. Hátránya a hatalmas üzemanyag-szükséglet volt.

A Gemini-Agena első dokkolási kísérletéhez végül a második módszer mellett tettük le a voksot, így Wally és Tom az Agenával az Indiai-óceán fölött a küldetés kezdetétől számított kevesebb, mint hat órán belül találkoznának. A következő hét órát együtt töltenék, majd szétválnának. Az egész küldetés mindössze negyvennyolc óráig tartana, de ez egy nagyon dolgos negyvennyolc óra lenne.
1965. október 25-e, hétfő reggelén Wally és Tom beszállt a 19 Indítóálláson várakozó GT-6-ba, miközben az első Atlas-Agenánk visszaszámlálása pár kilométerrel délre, a 14-es Indítóálláson már folyamatban volt. Pár másodperccel tíz óra után, az Atlas felemelkedett. Öt perc elteltével az Agena saját hajtóművének segítségével levált.
Aztán egyik pillanatról a másikra nem érkezett több telemetriai adat. A Kanári-szigeteken lévő földi megfigyelőállomás szem elől vesztette az Agenát. A start után negyvennyolc percig vártunk, ekkor az ausztráliai Carnavon állomásnak kellett volna érzékelni a jelét. „Rossz hírünk van” – mondták. Az Agena valószínűleg a gyújtás pillanatában felrobbant.
Se céljármű, se dokkolás. Így aztán Wally és Tom kénytelen volt kimászni a Geminijükből, és otthagyni az indítóállást.

A történtek után kábé egy napig az Agena 5001-es újrahasznosítását terveztük: ez a földi tesztelésre használt madárka volt, ami nem felelt meg az elvárásoknak De ettől függetlenül rá kellett jönni, hogy mi történt az 5002-essel. Ekkoriban a Légierő havonta legalább egy Atlas-Agenát bocsátott fel a nyugati parton lévő kaliforniai Vandenberg Légibázisról. Ezek többsége poláris pályára álló, fényképeket készítő felderítő műhold volt. Így pokolian sok gyakorlati tapasztalat állt rendelkezésünkre, de azért a történtek elkerülhetetlenül csúszást okoztak.
 
A Cape-en egy megbeszélés alkalmával (John Yardley és Walter Burke a McDonnell Douglas-től, illetve Frank Borman és Jim Lovell voltak jelen) merült fel a gondolat, hogy a GT-6 dokkolhatna a GT-7-hez. (A Martin Company valami hasonlót javasolt 1965 első felében, így még tanulmányok is rendelkezésünkre álltak.) Frank maximálisan ellenezte, hogy a GT-7-et egy dokkolás során használatos céljárművé alakítsák át – a Geminit amúgy sem erre tervezték.

Igen komoly logisztikai kihívásokkal néztünk szembe. Épp csak sikerült bebizonyítani, hogy kéthavonta fel tudunk készíteni a startra egy Gemini-Titant. A GT-7 és a GT-6 startjára két hét leforgása alatt kellett sort keríteni, ha azt akartuk, hogy egyszerre legyenek az űrben.
A problémák egy részét ez okozta. A Titan összeszerelése – az egyik rakétafokozat felszerelése a másikra az indítóálláson, majd a rendszerek tesztelése és összehangolása – több hétig is eltartott. Mivel a Titant már összeraktuk, a kérdés az volt, hogy szét lehet-e szedni, hogy utána újra összeszereljük anélkül, hogy újra az alapoktól kellene kezdeni az egész műveletet.
(Valakinek eszébe jutott, hogy le lehetne emelni a Titant a 19-es Indítóállásról, és elvihetnénk egy másik helyre, ahol aztán függőleges helyzetben tárolhatnánk. Ez is egy lehetőség volt, hogy lerövidítsük a két start között eltelt időt.)

A GT-6-ot legfeljebb négy napos küldetésre lehetett használni, egy űrrandevúra és egy dokkolás végrehajtására szánták. Nem számíthattunk arra, hogy 1966-nál hamarabb megérkezik egy újabb Agena. A GT-7 űrhajót kéthetes küldetésre szánták, és mihelyt elkészül, már indulhatott is. Így az első kérdés az volt, hogy miért ne rakhatnánk a GT-6 Titanjának tetejére a GT-7-est?
Nos, a GT-7 kissé túlsúlyos volt. Így aztán nem maradt más, mint az, hogy a GT-6 hordozórakétáját el kell távolítani az indítóállásról. A Martin csapata úgy vélte, hogy ezt meg tudják oldani, hiszen egyszer már összeszerelték.
Aztán ott voltak a kommunikációval és a telemetriával kapcsolatos gondok. Az űrhajó útját a Földről figyelemmel kísérő megfigyelőállomásokat egy emberes űrhajó és egy ember nélküli követésére tervezték – nem pedig arra, hogy két emberes űrhajót egyidejűleg tartsanak szemmel.
Chris Kraft emberei – különösen John Hodge – azt fontolgatták, hogy az űrrandevú során a GT-7-est úgy kellene kezelni, ahogy azt a Mercury esetében tettük, amikor a telemetriai adatok a küldetésirányításhoz távírón keresztül érkeztek, ezáltal az űrrandevút végző GT-6-os valós időben használhatja a rendelkezésre álló összes csatornát.

(Némiképp vicces, hogy ez mekkora kihívást jelentett akkoriban. Ugyanez áll az űrhajó fedélzetén és a Mercury küldetésirányításnál lévő számítógép pindurka memóriájára is.)
Ezután pár villámértekezletre került sor, nem csak a Cape-en, hanem Houstonban és Washingtonban is. Hétfő délután repültem vissza Houstonba. Kedden délután négykor Bob Gilruth irodájában voltam Chuck Mathews, a Gemini programigazgatója, George Low, Yardley, Burke és Kraft társaságában. Végigvettük a lehetőségeket, senki nem állt elő olyasmivel, ami meghiúsította volna. Legalábbis nem a két űrhajó legénysége szempontjából. Wally-t és Tomot eleve űrrandevúra készültek fel. Viszonylag passzív célpontként Frankra és Jimre nem hárult túlzott megterhelés. Így abban maradtunk, hogy decemberben indítjuk a GT-7-est, amit tíz napon belül a GT-6 startja követ: űrrandevú lesz, dokkolás nem.

Egy nappal később még Jim Webb is belement a dologba. Tetszett neki, hogy egyszerre négy amerikai asztronauta lesz az űrben. Ezzel ismét megverhettük az oroszokat. Aznap éjjel LBJ nyilvánosságra hozta az új tervet. Talán cirka hatvan óra telt el az Agena kudarca és a Fehér Ház jóváhagyása között. Akkoriban még így mentek a dolgok."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A hidegháború nem létezett az űrhajósok között, az amerikai asztronauták és a szovjet kozmonauták már a hatvanas évek elejétől kezdve találkozgattak egymással  Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Gordo és Pete a vízreszállást követően világkörüli turnéra indultak, és többek között Görögországba, Athénba is ellátogattak, aholgy beszámoltak űrrepülésükről a nemzetközi űrkonferencia részére, ahova én is elkísértem őket.
A látogatás érdekessége volt, hogy a Voszhod-2 két kozmonautája, Pavel Beljajev és Alekszej Leonov is részt vett a konferencián. Ez nem az első alkalom volt, hogy amerikai és szovjet űrhajósok találkoztak egymással: German Titov Egyesült Államokba tett útja során még 1962-ben találkozott John Glenn-nel, emellett Jim McDivitt és Ed White még a nyár folyamán szintúgy kezet foghatott Beljajevvel és Leonovval a Párizsi Légibemutató alkalmával.

Viszonylag kis társaságban maradtunk: három amerikai asztronauta, két orosz kozmonauta, pár tolmács és egy-két ital társaságában beszélgettünk. Alekszejre néztem, aki tetőtől-talpig ezredesi egyenruhába volt öltözve. Felvetettem, hogy mondjunk tósztot arra, amikor majd egy napon együtt iszogatunk földkörüli pályán. Nem hiszem, hogy nagy összegben fogadtam volna arra, hogy pontosan ezt tesszük majd, mindenesetre nem lehetett kihagyni.

A Gemini-program első három küldetésén sok mindent elértünk – kiderült, hogy a jármű képes repülni és manőverezni a világűrben, pár puhatolózó űrsétára is sor került, és a világűrben egyhuzamban töltött időt nyolc napra növeltük: ez a holdutazáshoz és a visszatéréshez szükséges idő minimuma.
De az igazi munka csak ezután kezdődött. A GT-6 küldetéssel párhuzamosan egy másik startra, az első Gemini Atlas-Agena D indítására is sor kerül. Az Agena elindul … majd egy Föld körül megtett keringés után követi a GT-6. Ezután a Gemini megkísérli az űrrandevút, és megpróbál az Agenához dokkolni.
Ez egy nagyon bonyolult küldetés volt, mivel akkoriban sokan nem tartották az űrrandevút praktikus megoldásnak. Épp ezért kezdettől fogva azt akartam, hogy a legénység Wally Schirrából és Tom Staffordból álljon.
Miután kiértékeltük a GT-5 eredményeit, szeptember 20-án újabb legénység névsorát hoztam nyilvánosságra: a GT-8 parancsnoka Neil Armstrong, pilótája pedig Dave Scott lett – ő volt az első, akit az 1963-ban kiválasztott asztronauta-csoportból elsődleges legénység tagjának jelöltem. Pete Conrad és Dick Gordon alkotta a tartaléklegénységet.

Kezdett úgy tűnni, hogy a Geminire további emberes küldetések várnak. A Légierő az Emberes Földkörüli Laboratórium (Manned Orbiting Laboratory, MOL) hordozórakétáját látta benne, ami egy poláris pályára álló kémműhold lenne, és reményeik szerint 1968-ban startol majd. A MOL-ra épp Gordo és Pete űrrepülése során bólintott rá LBJ.
A GT-6 feladatainak megtervezésekor a fő szempont – az űrrandevú gyakorlásától eltekintve – az Agena volt: ez az Atlas rakéta felső fokozata, amiből a Gemini-Agena Céltárgyat (Gemini-Agena Target Vehicle) alakítottuk ki. Eredetileg az Agena-B-t akartuk használni, de a dokkolást segítő radar, a rakéta elejére szerelt dokkoló adapter, a jobb stabilitás, illetve a hajtómű újraindításának lehetősége végül arra késztette a NASA-t, hogy a jóval fejlettebb D-modell mellett tegye le a voksát még 1962 júniusában. Aztán jöttek a szokásos késések és zsákutcák, végül 1964 áprilisában megérkezett az első Agena céljármű. A start helyett inkább a földön teszteltük, és ezzel a NASA megspórolta egy Atlas gyorítórakéta árát.

Elérkezett 1965 májusa, és még mindig hagyhattuk jóvá a GATV-5001-et. Szerencsére ekkorra már megérkezett a második Agena is, így folytathattuk az előkészületeket, hogy a GT-6 céljárműve legyen belőle. Nem akartuk túlbonyolítani a küldetést. A GT-6 volt az utolsó, akkumulátorról üzemelő Gemini, így a küldetés nem tarthatott tovább két napnál. Wally elzárkózott egy esetleges űrséta gondolatától. Tommal azt akarták elérni, hogy a dokkolást követően újra beindítsák az Agena hajtóművét, mi viszont nem úgy láttuk, hogy erre a mutatványra az Agena készen állna."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Ekhós szekér és egy demoralizáló szlogen szerepelt azon a jelvényen, amivel még a NASA igazgatóját is sikerült kiakasztani a hatvanas években. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Gordo és Pete még mindig nem adták fel, hogy egyedivé tegyék űrhajójukat. Gus és John valahogy kereszülvitte, hogy nevet adjanak GT-3-as űrhajójuknak, Jim és Ed pedig az amerikai zászlót viselték magukon a GT-4-útján. Pete egy jelvényötlettel rukkolt elő, olyasmivel, amilyen a haditengerész repülőszázadoknak is van.
Egy ekhós szekeret ábrázolt, az alábbi szlogennel: „Nyolc nap vagy semmi.” Amikor Jim Webb ezt meglátta, azonnal dühbe gurult. Egyrészt nem tetszett neki a mottó, másfelől viszont egy sor irányelvet adott ki az általa csak „Cooper-jelvényeknek” hívott emblémákkal kapcsolatban - útmutatásul a legénységek parancsnokai számára: milyen jelvényeket tervezhetnek és viselhetnek a küldetés során.

Más hangok – James Webb

Feljegyzés Mr. Donald K. Slayton részére, Emberes Űrhajó Központ, Houston, Texas – 1965. augusztus 14.

…Meg kell mondjam, aggaszt az a tény, hogy ezúttal a Gemini-programot érintő legégetőbb és legfajsúlyosabb kérdések között szerepel a legénység morálja is, ahogy az a legutóbbi alkalommal is történt. Úgy vélem, az Ön felelőssége, hogy ilyesmire a jövőben ne kerülhessen sor.

Amikor számos ország és nemzet által figyelemmel kísért programjaink nemzetközi megítélése a tét, nem bízhatjuk a döntést a legénységre, függetlenül attól, mennyire szeretnék küldetésüket személyes vonásokkal felruházni. Ezesetben Dr. Gilruthtal egyetemben nagyon komoly aggály merült fel bennünk a „8 nap vagy semmi” mottóval kapcsolatban. Szeretném, ha ettől el lehetne tekinteni. Ha a küldetés valamiért mégsem nyolc napig tartana, sokan azt mondják majd, hogy nem történt „semmi”. Továbbá, akár összejön a 8 nap a világűrben, akár nem, ezt a mottót bizonyos országokban úgy értelmezik majd, ami nem válik az Egyesült Államok előnyére.

Visszatértem a Cape-re, hogy augusztus 21. reggelén felébresszem a legénységet. Tizenkilencedikén egyszer már el kellett halasztani a startot az üzemanyagcellákkal kapcsolatos aggályok miatt.
Gordo és Pete a GT-5 fedélzetén pont a terv szerint, délelőtt kilenc órakor szállt fel. Az első félórában az üzemanyagcellák egyikének fűtése felmondta a szolgálatot, majd a nyomás csökkenni kezdett. Ez kétségkívül lassan történt, mindenesetre szemmel kellett tartani.

Az első mérföldkő a REP (Radarjel-értékelő Egység, Radar Evaluation Pod) tesztje volt. A második földkörüli keringés alkalmával Gordo legyezőirányban kilencven fokkal elfordította a GT-5-öt, hogy szabadon engedje a Pete által csak „Kis Betyárnak” hívott az egységet. A Gemini fedélzeti radarja vette a jelét. Mielőtt azonban a legénység belekezdhetett volna a manőverekbe, az üzemanyagcellák teljesítménye minimumra csökkent. Nem volt elég energia arra, hogy körbe-körbe üldözzék a REP-et – és igazából az egész küldetés nagyon közel járt ahhoz, hogy kevesebb, mint egy nap után véget érjen.

Kraft és emberei kivártak. A GT-5 légkörbelépésére tartogatott akkumulátorok legalább még tizenhárom órán keresztül elegendő áramot biztosítottak volna akkor is, ha az összes üzemanyagcella bedobja törülközőt. A hatodik földkörüli keringés alkalmával már olyan alacsony volt a kabinnyomás, hogy Gordo és Pete már a légkörbelépésre készülődött. Aztán a dolgok helyrejöttek, és kezdett minden visszatérni az eredeti kerékvágásba. A GT-5 engedélyt kapott arra, hogy legalább egy napig az űrben marajon, aminek elteltével Chris Kraft már biztos volt abban, hogy összejön a nyolc teljes nap.

Buzz Aldrin, aki a küldetésirányítást segítő háttércsapat tagjaként a hátsó szobában dolgozott, kieszelt egy módszert a Kis Betyár helyettesítésére. Az eredeti készülék már hatósugáron kívül került, de azt javasolta, hogy Gordo és Pete az űrhajó manőverező egységeinek segítségével egy űrben kijelölt képzeletbeli ponttal kísérelje meg az űrrandevút. Elég jól ment a dolog, és a legénység legalább valami hasznosat is csinált végre. A negyedik napon földi megfigyeléseket végeztek – Gordo Mercury-s repülése során arról számolt be, hogy az egyes kémények füstjét is meg tudta különböztetni egymástól a világűrből. Így sort kerítettünk pár Minuteman rakéta startjára a Vandenbeg bázisról, amit könnyűszerrel észrevettek. Az új-mexikói Holloman Légibázisról egy földi rakétatesztet is láttak a srácok.

Az ötödik napon Gordo és Pete megdöntötte Bikovszkij ötnapos űrrepülési rekordját. Nem csak, hogy első alkalommal lehagytuk valamiben az oroszokat, de ettől kezdve előttük is jártunk.

Az utolsó négy nap igen keményen telt a legénység számára. A kabint elborította a szemét – ételcsomagolások, kamerák, sisakok, meg minden egyébbel volt tele. Valahányszor elővettek valamit, utána az egész halmot újra el kellett pakolniuk. Ez nagy kihívás elé állította a legénységet, különösen Gordo-t. Amikor Chuck Berry megkérdezte tőle, hogy áll edzésprogramjával, azt felelte: „Néha megfogom Pete kezét. Egy zsebkendővel tisztálkodom. És olykor-olykor még rágóztunk is.” Gordonak és Petenek egy gumikötél segítségével izometriás gyakorlatokat kellett volna végeznie. Az űrhajó fedélzetén uralkodó állapotok miatt érthető volt ez a hozzáállás, de Gordo hírnevét csöppet sem öregbítette.

Augusztus 29-én, a küldetés utolsó napján Gordo és Pete Scott Carpenterrel beszélgetett, aki a kaliforniai La Jolla partjainál hatvan méterrel a Csendes-óceán felszíne alatt, a SeaLab II-fedélzetén tartózkodott. (Scott még mindig asztronauta volt, aki a projekt erejéig visszatérhetett a Haditengerészethez.)
A légkörbelépést megelőző pillanatokban a leszállóhelyen egy hurrikán adott okot az aggodalomra, így a tervezettnél egy földkörüli keringéssel előbbre hoztuk a visszatérésüket. A számítógép és a navigáció  – és nem a legénység – hibájából a GT-5 a célkörzettől mintegy százhatvan kilométerre landolt. Ugyanakkor másfél órával a vízre szállás után Gordo és Pete már a USS Lake Champlain repülőgéphordozó fedélzetén sétált."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A súly és a méretbeli korlátozások miatt az űrhajók akkumulátorai a hatvanas évek első felében csak mindössze négynapos emberes küldetést tettek lehetővé. A holdutazáshoz, illetve a visszatéréshez viszont legalább nyolc napra volt szükség. Ezért kellettek az üzemanyagcellák. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Időközben folyamatosan érkeztek a jelentkezések az 1966 elejére tervezett, ezúttal pilótákból verbuválódó új asztronauta-csoportba. Július elsején bejelentettük, hogy Frank Borman és Jim Lovell repül a GT-7 küldetés keretében, ami a terv szerint két teljes hétig tart majd, és 1965 végén vagy 1966 elején kerülne rá sor. Ed White-ból és Mike Collins-ból állt a tartaléklegénység.

Más hangok – Kent Slayton

Kábé hat éves koromtól kezdve Apa magával vitt vadászni, habár jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy hasznomat vehette. Általában péntek este indultunk el Houstonból, három vagy négy órát autóztunk a San Antonio vagy Austin melletti dombos vidékekre. Apa általában a King Ranch birtokra szervezte a vadászatot, vagy valami ehhez hasonló helyre. Az éjszakát egy erdészlakban töltöttük, szombaton egész álló nap vadásztunk, majd vasárnap visszautaztunk Houstonba. Néha Wally vagy Gus is csatlakozott hozzánk.
Családi horgásztúrákon is részt vettünk Wyominghez hasonló helyeken. Egyik alkalommal a Yellowstone Parkkal szomszédos birtokra vetődtünk. Apa meg akart bizonyosodni arról, hogy tudom-e mi a teendő, ha egy grizzlymedve betévedne a táborba, és hogy kiterveltem-e menekülőútvonalat.
Emlékszem, milyen izgatott voltam, amikor lelőttem az első szarvasomat. Hazavittük, és épp a garázsban ismerkedtem a nyúzás mesterségével, amikor Anya megjelent az ajtóban. Namámost, Anya egy csöppet sem volt prűd, vagy ilyesmi, de amikor meglátta, mit tettem, könnyekre fakadt, és ezt mondta: „Nem hiszem el, hogy képes voltál erre.” Majd sarkon fordult, és elment.

Habár irodai munkát végeztem, és továbbra is csak egy másik pilótával együtt repülhettem, az asztronauta kiképzéseken rendre részt vettem. Röviddel azután, hogy nyilvánosságra hoztuk a tudós-asztronauta csoportot, csatlakoztam az 1963-ban kiválasztott Apollo-csoport pár tagjának – Gordon, Cunningham, Eisele, Schweickart és Anders társaságához: egy földtani túrán vettünk részt Oregonban. Egy este, amikor épp a motel környékén lófráltunk, összehívtam őket, és elmondtam, mi lesz az első küldetésük. Ekkor már tudták, hogy Mike Collins lett a GT-7-es tartalékpilótája. Dave Scott a GT-8 elsődleges legénységének pilótája lett Neil Armstrong társaságában, Dick Gordon pedig Pete Conraddal alkotta a tartaléklegénységet.

Első ízben fordult elő, hogy a műszakiak még azelőtt végeztek, hogy a legénység felkészülése befejeződött volna: a McDonnell GT-5-öse kevesebb, mint két hónappal a GT-4 útja után, augusztus elseje környékén készen állt a startra. De Gordo és Pete Conrad még csak február óta készültek a GT-5-ös útjára, ami egyútttal azt jelentette, hogy nagyjából még öt hónap várt rájuk, mire teljesen készen álltak minden idők leghosszabb űrrepülésére. Látástól vakulásig dolgoztak, napi tizenhat órában beleértve a hétvégeket is. Rájöttünk, hogy több időre van szükségük. Felültem egy repülőre, és felkerestem George Müllert, hogy a segítségét kérjem, ő pedig két héttel későbbre rakta a start idejét.

A GT-5 lett volna az első Gemini-űrhajó, aminek áramellátását az akkumulátorok mellett üzemanyagcellák biztosították volna. A súly és a méretbeli korlátozások miatt az űrhajók akkumulátorai akkoriban csak mindössze négynapos emberes küldetést tettek lehetővé. A holdutazáshoz, illetve a visszatéréshez viszont legalább nyolc napra volt szükség, a holdraszállás pedig még tovább eltarthat. Ezért aztán az üzemanyagcellák kipróbálása fölöttébb fontos volt, habár ez nem olyasmi, amitől tűzbe jött volna a sajtó.

Egy másik kísérlettel is készültünk a küldetésre, ez a Radarjel-értékelő Berendezés (Radar Evaluation Pod) volt: a küldetés meghatározott pontján a GT-5 adapterrészéből egy transzponderből álló egységet akartunk szabadon engedni, ami egyúttal villogó fényt is kibocsátana. Ezután Gordo és Pete megkísérelné az űrrandevút ezzel az eszközzel.

Az igazi kihívásnak azonban a legénység komfortérzete és a jó öreg „háztartásbéli” teendők ígérkeztek. Jimnek és Ednek négynapos útjuk során komolyan meggyűlt a baja a felhalmozott szemét tárolásával. Nehéz, G4C-típusú, űrsétára tervezett szkafanderükben kellett ülniük egész idő alatt. Jim valamivel magasabb volt Ednél, sisakjával pedig folyton a feje fölötti ajtót súrolta. Végül levette a sisakot, amitől aztán a földi irányítás fölöttébb ideges lett. Bíztunk ugyan az űrhajó oxigénellátásáért felelős rendszerében, de előnyben részesítettük, ha a legénység egyfajta biztosíték gyanánt magán tartja a szkafandert, arra az esetre, ha hirtelen mégis megszűnne a kabinnyomás. Ekkor ugyanis esélyük nem lett volna arra, hogy magukra kapkodják űrruhájukat.

Gordo és Pete – akiket eléggé felháborított, hogy tervezett űrsétájukat végül a GT-4-es legénysége hajthatta végre – azzal érvelt, hogy mivel úgysem lesz szükség űrsétára való szkafanderre, a G5C-jelű, épp fejlesztés alatt álló könnyebb ruhát használnák, ami sisak helyett egy levehető "kapucniból" állt. Gordo és Elliot See júniusban még egy olyan szimulációs gyakorlaton is részt vett a McDonnellnél, aminek során egyáltalán nem viseltek  szkafandert. Ez azonban még idő előtti ötlet volt; senki nem hagyta jóvá, hogy a legénység csak részlegesen legyen szkafanderben – pláne nem úgy, hogy minderre jégeralsók nélkül kerítsenek sort. Így Gordo-nak és Pete-nek a G4C-szkafanderbe zárva kellett lehúznia nyolc teljes napot."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A NASA nem foglalkozott azzal, hogy ki, hányszor lép félre az asztronauták közül. Egészen addig, amíg a munka rovására nem ment a magánélet. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Mialatt a GT-4 legénysége az útjára készülődött, a tudós-asztronauták kiválasztása is a végéhez közeledett. Eredetileg abban bíztam, hogy a Nemzeti Tudományos Akadémia legalább húsz jelöltet javasol majd – tíz geológust és tíz orvost – és közülük választhatunk majd ki három-három embert. A pilótamúlttal nem rendelkező jelölteknek részt kellett venniük a Légierő kiképző programján, enélkül számításba sem jöhettek. Így legalább egy geológus és egy orvos kerülhetne az első Apollo-legénységekbe, ennél többet nem is terveztem.

Hát, a jelölteket válogató bizottság úgy alakította a dolgokat, hogy fizikusok és csillagászok is bekerülhessenek a keretbe. A NASA központja szerint tíz vagy tizenöt jelöltet kellene felvenni. Oké, príma. De akkoriban én összesen legalább tíz jelöltet akartam felvenni szakterületenként, de leginkább hatvanat.
A NASA-hoz több mint ezerháromszáz jelentkező futott be a tudós-asztronauta csoport toborzására megszabott 1964. december 31-i határidőre. Egy előzetes szűrést követően négyszáz nevet tartalmazó listát adtunk át 1965 februárjában a Nemzeti Tudományos Akadémia részére azzal, hogy ezután ők válasszák ki közülük a céljaiknak leginkább megfelelő jelölteket.

Az Akadémiának azonban sehogysem sikerült elegendő jelöltet kiválogatni: összesen tizenhat név érkezett tőlük vissza 1965. áprilisában. Ezt a tizenhat jelöltet aztán az Emberes Űrhajó Központnál szokásos személyes és szakmai interjúknak vetettük alá. Majd az alábbi hat névvel álltunk elő:

Owen K. Garriott, Edward G. Gibson, Duane E. Graveline, Joseph P. Kerwin (őrnagy, Haditengerészet), F. Curtis Michel, Harrison H. „Jack” Schmitt

Kerwin és Graveline fizikus volt, a hat jelölt közül Schmitt volt az egyetlen geológus. A másik három mindegyike valamilyen szakorvosként tevékenykedett.
A Haditengerészet repülőorvosaként Kerwin sugárhajtású gépekre kiképzett pilóta volt. Michel a Légierőnél teljesített korábban szolgálatot. A másik négy társukat augusztus elején az arizonai Williams Légibázison egy repülőiskola várta, és 1966 nyara előtt nem kezdhették meg asztronauta kiképzésüket sem.
Ekkor merült fel az első komoly probléma. Mivel a Nemzeti Tudományos Akadémia felügyelte a kiválasztás kezdeti szakaszát, egyik jelölt hátterének sem jártak alaposan utána. Duane Graveline kiválasztásakor az Emberes Űrhajó Központ Élettani Osztályán dolgozott repülőorvosi minőségben. 1965 tavaszáig a Légierő aktív repülőorvosa volt, és az űrprogrammal kapcsolatban pár érdekes orvosi kísérletet végzett – azt hiszem egy teljes hetet egy víz alatti tartályban töltött, és ez idő alatt egy csövön keresztül lélegzett. Azt akarta megállapítani, hogy megállapítsa a súlytalansághoz leginkább hasonlítható környezet miként hat egy asztronautára. Eredményei jól mutattak a papíron.

Kiderült azonban, hogy Graveline-nak igencsak zűrös volt a magánélete. Nem árulok el ezzel nagy titkot, hiszen nevének nyilvánosságra hozása után nagyjából még egy hónapig cikkeztek róla az újságok: felesége beadta a válókeresetet „kiszámíthatatlan” természete miatt.
Ez természetesen egyike volt azoknak a körülményeknek, amire mindig felhívtam a srácok figyelmét. Már a Mercury-programban nyilvánvalóvá vált, hogy asztronauták számtalan okból – pénz, ivás, nők hajkurászása – kerülhetnek bajba. A pénzügyekre elég szigorú szabályok vonatkoztak. Az orvosi alkalmasság – ha más nem is – arra ösztökélte az embereket, hogy módjával bánjanak az alkohollal. A magánélet viszont már kényesebb kérdés volt.
Őszintén szólva rohadtul nem foglalkoztatott, hogy egy pilóta mivel tölti a szabadidejét, és hogyan jön ki a feleségével. Attól a ponttól kezdve érdekelt a magánélete, ha az kezdett a munka rovására menni – egészen addig nem tőrödtem azzal, hogy ki hányszor lép félre, ha elutazott valahova, ahogy azzal sem, ha ehhez esetleg még csak el sem kellett utaznia.

De egy dolgot a fiúk fejébe kellett vésnem: az űrprogramnak nem hiányoznak a botrányok. Egy zűrös válást követően egy-kettőre ott találhatta magát valaki, ahonnan jött, mielőtt még a NASA-hoz került volna – és nem azért, mert erkölcscsőszök akartunk lenni, ami természetesen lehetetlen vállalkozás, hanem mert elterelte a figyelmet a munkáról.
A pilótákkal eltöltött idő alatt elég pontos kép kialakult bennem arról, hogy ki mennyire kavart a nőkkel. Egyesek igazi mintaférjek voltak, mások meglehetősen ordas módon léptek félre, páran pedig valahol a két csoport között voltak. Ha a kalandok miatt rosszabbul látták el feladataikat, egy pillanatig sem hezitáltam, hogy kifejezzem nemtetszésemet. Graveline volt az első, akinél ezt meg is tettem. Akkoriban egyáltalán nem hiányzott a negatív sajtóvisszhang, és nem tetszett, ami róla megjelent a sajtóban. Olyan gyorsan visszakerült az Élettani Osztályra, hogy még a csoportképre sem került rá. (Graveline pár hónappal később otthagyta a NASA-t, és fenn, Vermontban lett háziorvos.)"

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Az első amerikai - Ed White - űrsétáján készült felvételek az űrutazás történetének legismertebb fotói. Gyanús volt, hogy White politikai pályára készül, de nem így történt: két társával együtt ő is meghalt az Apollo-1 tragédiájában. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A földkörüli pályára állást követő első percekben Jim megpróbálta visszamanőverezni a Geminit a Titan felső rakétafokozatához, amit a jobb láthatóság kedvéért még villogó fényekkel is felszereltek.
A Gemini épp csak levált a Titanról, és egy ideig úgy tűnt, hogy Jim képes forogni az űrhajójával, és szemmérték alapján lehet használni a segédhajtóműveket, hogy a Gemini a Titan a közelében maradjon. De a leválást követően nem sokkal aztán a Titan az egyik irányba repült, a Gemini pedig a másikba. Rontott a helyzeten, hogy a Titan legfelső rakétafokozata egyik végéről a másikra bukfencezett. Jim megpróbálta növelni a tolóerőt, és közeledni felé, de csak egyre távolabbra került tőle. (Ez alap a pályaszámításban. Ha valami felé gyorsítunk, és növeljük a sebesséet, magasabb pályára állunk … ahol aztán épp a gyorsítási kísérletet megelőző sebességünkre lassulunk vissza. Ezt nehéz elsajátítani, mivel mindennek ellentmond, amit pilótaként valaha megtanult az ember.) Őszintén szólva, ez nem volt egy alaposan átgondolt manőver, és miután Jim rengeteg üzemanyagot elhasznált minden különösebb hozadék nélkül, Chris Kraft végül azt javasolta, hogy adja fel.

A legénység ezután rögtön elkezdett előkészülni Ed űsétájára, ez azonban jóval tovább tartott, mint azt közülünk bárki is gondolta volna. Amikor aztán valamivel több, mint négy órával a GT-4 startja után Hawaii felé értek, Ed végül kinyitotta az ajtót, és felállt. Egy kamerát illesztett az űrhajó külsejére, majd – biztosítókötéllel és a kézi manőverező egységet szorongatva – kimászott a világűrbe. Amint elhagyta az ajtót, beindította a kézi manőverező egységet, és a Gemini orra előtt lebegett. Pár percig ott keringett, amíg az egységből ki nem fogyott az üzemanyag. Jim arról számolt be, hogy ténylegesen érezte az űrhajót mozogni, valahányszor Ed rántott egyet a biztosítókötélen.

Az űrsétára az Egyesült Államok fölött került sor, de már közel voltak ahhoz a ponthoz, amikor kilépnek az űrhajóval kapcsolatot tartó földi állomás körzetéből, így Gus kezdte mondogatni Jimnek, hogy ideje lenne, ha Ed-et visszatérne a kabinba. Ed próbált is visszajönni, de nehezen haladt előre, mivel a biztosítókötélen tudott csak viszamászni az űrhajóhoz. Végül ismét a kabinban volt, és keményen megszenvedett az ajtóval, mire azt sikerült becsuknia. (Ez volt az űrsétával kapcsolatban a legnagyobb félelmünk, jobban tartottunk az ajtótól, mint attól, hogy a szkafander szivárogni kezd vagy esetleg elszakad a bizosítókötél: mi van, ha nem sikerül becsukni az ajtót? Az a nap elég rosszul végződne.)

Abból, hogy Gus újból és újból megimételte, hogy Ed térjen vissza a kabinba, pár riporter azzal a blődséggel állt elő, hogy nyilván a mélyűrrel szembesülve valami elragadtatás-szerűségbe esett Ed, és emiatt akar odakinn maradni. Valójában a késlekedés igazi oka kommunikációs probléma volt: Gus csak a Gemini-ben ülő Jimmel beszélhetett, közvetlenül nem tudott kapcsolatba lépni Ed-del, akinek biztosítókötelében egy hangvezeték is futott. Ed nem hallhattaGust, és még Jim sem hallott mindent. Nem volt másról szó.

A Gemini-n kívül lebegő Edről készült fényképek a legismertebb űrben készült fotók lettek. Ed kiaknázta a küldetésben rejlő a PR-potenciált: az űrséta alatt „nemzetiszín érzéseiről" beszélt. Kezdtem azt hinni, hogy itt az újabb politikai babérokra hajtó asztronauta.

A küldetés hátralevő részében aztán simán ment minden, csupán apróbb problémák adódtak. Ezek közül a legnagyobb az volt, hogy mitévők legyünk az űrhajóban felhalmozott szeméttel. Jim és Ed jó kondiban érkezett vissza, ezt tapasztalva Chuck Berry emberei azt az engedményt tették, hogy a GT-5 hét napos küldetés helyett lehetne akár nyolcnapos is. Ez volt az első alkalom, hogy valamiben lepipáljuk az oroszokat."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Ed White és társa nevéhez nem csak az első amerikai űrséta köthető: ők voltak az első amerikaiak, akik az űrben ettek, aludtak - és székeltek is. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A GT-4 volt a soron következő küldetés, ami a terv szerint kétszer annyi ideig tart, mint az addigi leghosszabb amerikai emberes űrrepülés. Emiatt aztán a srácoknak nem csak enniük és aludniuk kell majd a földkörüli pályán, hanem az űrrepülés legkellemetlenebb részével – a székeléssel – is meg kell birkózniuk.
A küldetés során űrrandevú-manővereket is ki akartunk próbálni. A GT-4 lett az első küldetés, amit már az Emberes Űrhajó Központ Küldetésműveleti Irányítóterméből (Mission Operations Control Room, MOCR) felügyelnek. Ettől kezdve a Cape feladatai mindössze a Gemini-Titan startjára korlátozódtak, minden mást Houstonból irányítottak, attól kezdve, hogy az űrhajó elhagyta az indítóállást.
Houstonban három műszak váltotta egymást Chris Kraft, Gene Kranz és John Hodge felügyelete mellett. A nagy durranás, mint később kiderült, a tervezett űrhajón kívüli tevékenység – más néven űrséta – volt, amit Ed White hajtott végre.

Eredetileg azt terveztük, hogy a GT-5 küldetés során Pete Conrad az űrhajóban maradva, félig kiáll a világűrbe, ezt azonban előrébb hoztuk, és a GT-4 feladata lett. De aztán ez is megváltozott, miután Alekszej Leonov márciusban a Voszhod-2-t elhagyva űrsétát hajtott végre a világűrben. Kevesebb, mint egy hét múlva egy értekezletre került sor, amin részt vett Bob Gilruth, George Low, a Crew Systems részlegtől pedig jelen volt Dick Johnson is, saját igazgatóságomról pedig Warren North-t küldtem oda. A megbeszélés témája az volt, hogy egy póráz végére erősítve elhagyja-e Ed az űrhajót, hogy aztán szabadon lebegjen a világűrben – úgy, ahogy azt Leonov is tette.

Gilruth arra biztatta őket, hogy próbálják meg eladni az ötletet a központban George Müllernek is, amit április 3-án meg is kíséreltek. Ő azonban nem volt rá vevő: ha az eredeti terv az volt, hogy a GT-4-es útján csak ki kell állni a világűrbe, akkor az legyen is úgy. Emellett még a berendezés sem volt kiforrva, az űrsétán használatos szkafandertől kezdve az asztronautát az űrhajóhoz rögzítő pórázon át a kézi manőverező egységig bezáróan, amit Ed White-nak kellene majd használnia.

A legénység felszerelésén dolgozó srácok elmerültek a munkában, Jim és Ed pedig a kiképzés menetrendjébe felvette az űrsétára való felkészülést is. Május 14-én a fiúk prezentációt tartottak Bob Seamans részére, akit sikerült is meggyőzniük. Megígérte, hogy megszerzi Webb és Dryden beleegyezését, majd azzal szembesült, hogy Dryden, Müllerhez hasonlóan még mindig nem volt teljesen meggyőződve a változtatás szükségességéről.
Csak május 25-ére hagyta jóvá mindenki a pórázzal végrehajtott űrsétát, a startot június 3-ra ütemeztük.

Jim McDivitt „Amerikai Sasra” akarta keresztelni Gemini-űrhajóját, de a NASA központjában már hallani sem akartak semmi ilyesmiről, ezért Jim és Ed végül úgy döntött, hogy az amerikai zászlót rakják szkafanderükre, és ezt a hagyományt követtük utána éveken át.
Al Sheparddal ketten álltunk készenlétben a Cape-en, hogy elsimítsunk minden problémát, ha valami esetleg Jim és Ed startja előtti utolsó pillanatokban jelentkezne. A Houstonban létesített új MOCR-ben John Young, Gus Grissom és Wally Schirra volt. Al látta el a CapCom teendőit a start idején, majd Gus az MOCR-ben vette át tőle a stafétát.

A GT-4 végül délelőtt 10:16-kor startolt. A visszaszámlálást hosszú időre le kellett állítani az indítóállványzat hibája miatt (az állványzat egyik alkatrészét le kellett engedni, ám az útközben több mint egy órára beragadt.)"

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!