Az egyik asztronauta marhahúsos szendvicset csempészett a világűrbe, mivel társa utálta az űrhajós kosztot. Utóbbi később kidobta a taccsot. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A visszaszámlálást egyszer kellett félbeszakítani, akkor is csak rövid időre. A 3-as számú Titan Hordozórakéta hajtóműve 9:24-kor gyújtott be, és az űrhajó felemelkedett a magasba. A Küldetésirányító Központban Gordo Cooper volt a CAPCOM, aki ezzel köszöntötte Gus-t: „Elindultál, Molly Brown!”

Kevesebb, mint hat perc múlva Gus és John már földkörüli pályára álltak, a tervezettnél kissé magasabban, mivel a Titan a kelleténél tovább működött. Ennek a végére kellett járnunk, mivel a jövőbeli űrrandevúk sikere azon múlt, hogy pontosan a megfelelő pályára tudjuk-e állítani az űrhajót.
Amikor az első keringés alkalmával átrepültek az Egyesült Államok fölött, Gus és John hetvennégy másodperc erejéig begyújtotta a Gemini segédhajtóműveit, és lejjebb ereszkedtek. Második körükön, az Indiai-óceán fölött Gus már nem csak a hátsó segédhajtóműveket gyújtotta be, hanem a kisebb, az űrhajó orrára szerelt segédhajtóműveket is, amivel a Gemini pályahajlását 1 fok töredékéig megváltoztatta.
A harmadik, és egyben utolsó keringés során Gus ismét bekapcsolta a segédhajtóműveket, ezúttal a pálya legalsó pontja vitte még lejjebb – azaz megváltoztatta a pálya alakját – ami így kevesebb, mint nyolcvan kilométerrel volt a felszín fölött, szemben a szokásos százkilencvenhárom kilométeres magassággal. Ez azt jelentette, hogy Gemini akkor is megkezdhette a légkörbelépést, ha valami nem stimmelt volna a fékezőgyújtással.

A légkörbelépés a terv szerint ment, habár azt tapasztaltuk, hogy a Gemini korántsem rendelkezik annyi felhajtóerővel, mint amennyit reméltünk. Így is nagyjából nyolcvan kilométerre landolt a repülőgéphordozótól. Tizenhét percen belül a mentőhelikopterek már a fejük fölött voltak… de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Gus ki ne dobja a taccsot a himbálózó csónakká átlényegült űrhajóban.

Jól sikerült küldetés volt, teljesítette a fő célját, és bebizonyította, hogy egy emberes űrhajó képes a manőverezésre. Sajnos, a küldetés John Young marhahúsos szendvicse miatt vált emlékezetessé.
Az asztronauták étele a Mercury-program során a viccek közkedvelt céltáblájává vált, ugyanis mindenki azt gondolta, hogy tubusokból eszünk, és langymeleg Tang-ot iszunk reggelire. Egyik sem volt teljesen helytálló; igazából semmi különös nem volt abban, amit ennünk kellett. Gus azonban valószínűleg mindenki másnál kevésbé csípte ezt a kosztot.

Így aztán a start előtt John Young megkérte Wally-t, hogy hozzon egy marhahúsos szendvicset a Wolfie’s Deliből, Cocoa Beachről. John ezt aztán egyetértésemmel szkafandere zsebébe rejtette. Az első földkörüli keringés során, amikor Gusnak a menetrend szerint valami űrkaját kellett volna ennie, John azt mondta, „Hé, haver, kérsz egy szendvicset?” Majd odanyújtotta neki.
Gus evett pár harapást evett belőle, de amikor látták, hogy morzsák röpködnek mindenfelé, úgy döntöttek, inkább visszacsomagolják, és elteszik. Természetesen, lehetetlenség volt ezt titokban tartani, és a támadások sem maradhattak el. Végül ezek elértek engem is, én pedig illendően tájékoztattam az asztronautákat arról, hogy engedély nélkül semmit nem vihetnek magukkal az űrhajó fedélzetére, pláne nem ennivalót. Szegény Johnt még egy hivatalos figyelmeztetésben is kellett részesítenem … de semmi olyanban, ami befolyásolta volna a karrierjét.

Alighogy a GT-3 vízre szállt, Wally Schirra és Tom Stafford elkezdhettek felkészülni a GT-6-os küldetésére. A tervek szerint az Agena legfelső rakétafokozatával kísérlik meg az első űrrandevút és próbálnak meg dokkolni valamikor kora ősszel. Veteránokból álló tartaléklegénységet akartam melléjük rendelni, így Gusra és Johnra esett a választásom."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Az oroszok hajtották végre az első űrsétát, bár Leonov alig tudott visszakászálódni az űrhajóba. Végül egy erdő kellős közepén landoltak, ahol kis híján megfagytak. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Gus és John a Cape-en épp a GT-3 startjára készülődtek, amikor a Voszhod-2 elindult a világűrbe. Ezúttal két kozmonauta utazott a fedélzeten, mindketten pilóták voltak: Pavel Beljajev és Alekszej Leonov. Ahogy első földkörüli keringésük végére értek – de még Oroszország fölött – Leonov szkafanderében kimászott a Voszhodból, majd tíz percig a világűrben lebegett. Ezt élőben is közvetítették, habár a képek elég rossz minőségűek voltak.

Tíz évvel később jóban lettem Alekszej Leonovval, amikor együtt gyakoroltunk az Apollo-Szojuz küldetésre. Elmondta, hogy a start előtt két és fél évvel kapta feladatául az űrséta végrehajtását, és igencsak rigorózus edzéstervben volt része – karjait nyújtották, fogását erősítették, illetvde rengeteget búvárkodott, hogy ellenőrizzék, rendben van-e egyensúly-érzékelő rendszere. Szüksége is volt minden erejére: az űrsétán viselt szkafander ugyanis olyannyira felfúvódott, hogy alig tudta visszapréselni magát a Voszhod-2 zsilipajtaján. Végül a levegő egy részét kénytelen volt kiengedni, hogy egyáltalán be tudja magát szuszakolni az űrhajóba.

Beljajev és Leonov küldetése mindössze egy napig tartott, és egyértelműen az űrséta volt az egyedüli célja. Amikor tizenhatodik földkörüli keringésük során első alkalommal megkísérelték a visszatérést a Föld légkörébe, kiderült, hogy elromlott a Voszhod automatikus irányítórendszere. Még egyszer meg kellett kerülniük a Földet, mire Beljajev felkészült a fékezőgyújtás kézi vezérlésére, amit aztán sikeresen végre is hajtott.
Ez az extra kör azonban azzal járt, hogy Beljajev és Leonov elkerülte a landolásra eredetileg kijelölt kazahsztáni célkörzetet: az Urál-hegység erdőségeiben értek földet, ahova a helikopterek nem tudtak leszállni. (Eleve pár órába beletelt, mire a mentőcsapatok egyáltalán megtalálták őket.) Így aztán a két kozmonauta az erdőben töltötte a hideg éjszakát, mire a mentőegység tagjai sítalpakon megérkeztek hozzájuk, kimenekítésükre azonban még egy napot kellett várniuk.

Az űrséta a Gemini-program céljai között is szerepelt. Mivel meg akartunk bizonyosodnunk arról, hogy az asztronauták képesek lesznek-e szkafanderben tevékenykedni majd a Hold felszínén, előbb földkörüli pályán kellett tesztelni a szkafandereket, és az űrhajón kívül végzett tevékenység (űrséta) során követendő eljárásrendet. A Gemini előzetes tervei között az szerepelt, hogy a GT-5-ös küldetés során kerülne sor egy olyan űrsétára, amikor az asztronauta mindössze feláll a kabinban, és testével félig az űrhajóban marad. McDivitt és White ennél ambíciózusabbat szeretett volna a GT-4 küldetés keretében: végül az oroszoké után döntöttünk úgy, hogy a tervekhez képest előrébb hozzuk az űrsétát.

Napnál világosabb volt, hogy versenyben állunk a szovjetekkel. A szovjet sajtó még azt is tudni vélte, hogy Leonov szkafandere a holdfelszínre szánt felszerelés prototípusa. Lényeg a lényeg: az oroszok ismét megelőztek minket, ezúttal ők hajtották végre az első űrsétát.

1965. március 23-án kedden, reggeli 4:40-kor bekopogtam Gus és John S-hangárban lévő hálószobájának ajtaján. Gordo küldetésétől kezdve én ébresztettem az asztronautákat a start napján, és további huszonnégy amerikai emberes űrrepülés esetében is így tettem. Az én feladatom volt jelenteni Bob Gilruth részére, hogy a legénység felkészült.
Az ilyenkor szokásos rutin egy zuhanyzásból, utolsó orvosi vizsgálatokból, majd az azt követő reggeliből és a beöltözésből állt. Majd irány a 16-os indítóállás, ahol Wally Schirra és Tom Stafford épp a kapcsolókat ellenőrizték a Gemini-3 fülkéjében, amit Gus Molly Brownnak keresztelt el.
(A pilótáknál bevett hagyományt követve a legénység nevezhette el az űrhajókat a Mercury-programban, és természetesen minden szándék meg volt arra, hogy ezt a szokást a Gemini-programban is folytassuk.) Gust még mindig kissé érzékenyen érintette, ami a Liberty Bell 7-essel történt, így lecsapott „Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown” című musicalre, amit azidőtájt volt a Broadway műsorán. (Névválasztását az Emberes Űrhajó Központ környékén túl frivolnak tartották, így meg kellett kérdeznem tőle, van-e esetleg más ötlete is. „Hogyne” – felelte. „Mit szólnátok a Titanichoz?” Hát, ehhez képest a Molly Brown határozottan jól csengett.)"

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Hruscsov utolsó hivatali teendője az lehetett, amikor rádión beszélt a Voszhod háromtagú legénységével. Egy nap múlva már nem ő volt a Szovjetunió vezetője. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Pár héttel Ted balesete után fogtam a harmadik csoportból megmaradt tizenhárom srácot, és egy kis melót adtam nekik. A csoport többi tagját kellett rangsorolniuk aszerint, hogy kit tartanak leginkább alkalmasnak az űrrepülésre, de önmagukat nem javasolhatták. Ugyanezt tettük mi is a Mercury-s időkben.
Nem mondhatom, hogy túlzottan figyelembe vettem az eredményeket. Egy évvel ezelőtt már kialakult bennem az előzetes sorrend, ez alapján számoltam velük a terveimben. Bob Gilruth javasolta, hogy kérjem meg a csoport tagjait önmaguk osztályozására – ez afféle „védd a segged”-típusú művelet volt a részemről.
Viszont jó ötletnek bizonyult. Ezek a fiúk mindenkinél jobban tisztában voltak egymás képességeivel, és fölöttébb objektíven ítélkeztek. A csoporttagok által felállított sorrend szinte egy az egyben megegyezett azzal az általam készített rangsorral, ami alapján a későbbi Gemini-küldetések legénységét kiválasztottam.

1964. december 9-én végre készen álltunk a GT-2-es startjára. A gyújtásra délelőtt 11:41-kor került sor – és egy másodperccel később már véget is ért. A hordozórakéta egyik hidraulikus szelepének borítása robbant le, a meghibásodás-érzékelő rendszer (malfunction detection system, MDS) pedig fogta magát, és leállította a hajtóműveket. Ez elég frusztráló, ámbár tanulságos lecke volt. Így nem lett volna szabad leállnia egy Atlasnak, persze, azzal sem lettünk volna előrébb, ha a Titan ugyan felemelkedett volna a földről, és a levegőben robbant volna fel. Viszont megnőtt a bizodalmunk az MDS-ben, és egy év múlva szükségünk is lett rá.

Átnéztük a dolgokat, és 1965. január 19-re tűztük ki az újabb kísérletet. Álomszerűen ment minden: az első rakétafokozat begyújtott, ezt követte a második fokozat. Amint leálltak a második rakétafokozat hajtóművei, a GT-2 levált, majd begyújtotta saját, földkörüli manőverezésre szolgáló hajtóműveit. A kormányhajtóművek működésbe léptek, és megfordították a GT-2-t úgy, hogy az alja nézzen a Föld felé. A műszeres egység levált, majd begyújtott a négy fékezőrakéta. Ezután levált a fékezőrakétákat tartalmazó egység is. A terveknek megfelelően a GT-2 a megszokottnál jobban átforrósodott a légkörbe-lépés során, és a start után tizennyolc perccel biztonságosan az Atlanti-óceán vízére érkezett.

De akadtak még problémák. A Gemini új rendszereinek egyike az üzemanyagcella volt, ami két hétre elegendő árammal látta el az űrhajót. (Az akkumulátorok kábé négy napig bírták.) Az üzemanyagcellával kapcsolatos gondok miatt kellett McDivitt és White GT-4-es, második emberes Gemini-küldetésének időtartamát a tervezettnél rövidebbre szabni.
Ugyanakkor megpróbáltuk meghosszabbítani a GT-3-as küldetését. Chuck Mathews és Bob Gilruth azonban konzervatív álláspontra helyezkedett, és csak egy három földkörüli keringésből álló, elég karcsú küldetést mertek bevállalni. Gus és John, illetve mi valamennyien harminc földkörüli keringésből álló, közel kétnapos repülésben gondolkodtunk, ez lett volna logikus Gordo MA-9-es küldetése után.
Mi vesztettünk. Jim Webbnek kellett eldöntenie a kérdést, és ő Gilruth pártjára állt. Mivel most úgy álltak a dolgok, hogy a GT-3 (Grissom-Young) márciusban repül, a GT-4 (McDivitt-White) útjára pedig májusban kerül sor, be kellett jelentenem a GT-5 legénységét – utóbbi startját júliusra terveztük. Február 8-án hoztuk nyilvánosságra az elsődleges legénység (Gordo Cooper és Pete Conrad), valamint a tartaléklegénység (Neil Armstrong és Elliott See) névsorát.

1964. utolsó pár hetében ismét hallattak magukról az oroszok. Október 12-én startolt a Voszhod – „Napkelte” – ami egy új, többszemélyes űrhajó volt. Háromtagú legénységből állt: egy pilótából (Vlagyimir Komarov), egy kutatóból (Konsztantyin Feoktyisztov) és egy orvosból (Borisz Jegorov). Minimális információnk volt a küldetéssel kapcsolatban. Azt viszont mindannyian tudtuk, hogy ez az Apollo orosz megfelelője.
A Voszhod azonban mindössze egyetlen napot töltött odafenn. Még földkörüli pályán volt, amikor Nyikita Hruscsovot megfosztották hatalmától. Szerintem a Szovjetunió vezetőjeként Hruscsov utolsó hivatali teendője az lehetett, amikor az űrben utazó kozmonautákkal beszélt. [Az alábbi képen Hruscsov látható:]
Csak évekkel később derült ki, hogy a Voszhod igazából csak egy Vosztok volt, amiből kiszerelték a katapultülést, és három kisebb méretű ülést raktak a helyére. Komarov, Feoktyisztov és Jegorov szkafander nélkül szálltak fel (helyszűke és súlycsökkentés miatt), ráadásul az űrhajó nem rendelkezett mentőrakétával: ha az a gyorsítórakéta felrobbant volna útközben, ők is odavesznek.
Azt hiszem az egész küldetés egy PR-fogás akart lenni: ha az amerikaiak két embert küldenek a világűrbe, mi hármat fogunk. Ennek igazából nem volt nagy jelentősége, mivel a repülés túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy bármilyen orvosi felfedezéssel szolgáljon – hiába volt a fedélzetén egy orvos. Később kiderült az is, hogy Feoktyisztov nem kutató volt, hanem a Vosztok tervező-mérnökeinek egyike. Ugyanakkor, a küldetés idején mi még mindig úgy éreztük, hogy lemaradásban vagyunk az oroszokhoz képest."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Ted Freeman amerikai asztronauta akkor halt meg, amikor vadászgépével egy sarki lúdnak ütközött. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Október 19-én nyilvánosan bejelentették, hogy a NASA 1965-ben majd kiválaszt egy kutatókból álló asztronauta-csoportot. Egyetértés volt abban, hogyha tudósokat akarunk legénységekhez rendelni, alapvetően kétféle szakembernek vehetjük leginkább hasznát: a geológusok a holdraszállások, az orvosok pedig a hosszú időtartamú küldetések során lehetnek segítségünkre. Leginkább azt szerettük volna, ha a Nemzeti Tudományos Akadémia mindkét szakterületről húsz-húsz jelölttel rukkolna elő.

Ők azonban ezt túl kirekesztőnek gondolták, és felvetették, hogy csillagászok, fizikusok és meteorológusok közül is válogassunk. OK, beleegyeztünk. A NASA egy bizottságot állított fel, ami az NTA-tól érkező felhozatalt veszi górcső alá; a bizottsági tagok között volt Joe Shea, Chuck Berry, Max Faget, Warren North, Al Shepard és jómagam. Dr. John  F. Clark is csatlakozott hozzánk, aki Newell Space Science and Applications irodájából érkezett.

A többi közt egy valami különböztetett meg egy tudóst egy asztronautától, ez pedig a kockázat volt. 1964. október 30-án délelőtt tizenegy óra után Friendswood-i otthonomban voltam, amikor az Ellingtoni toronyból telefonáltak: lezuhant egy T-38-as.

Más hangok – Bud Ream

Joe Algranti mellett én voltam a másik NASA-pilóta a repülőgép üzemeltetésieknél azon a kis ellingtoni repülőtéren. Általában nem dolgoztunk vasárnap, de ez nem jelentette azt, hogy az asztronauták aznap nem tarthatták szinten pilótatudásukat..
Ted Freeman délelőtt 10 körül szállt fel egy rutinrepülésre, tett egy kört az öböl fölé, majd visszatért. A többieknél jobban ismerte a T-38-ast: mielőtt a NASA-hoz került volna, az Edwardson ő végezte az utolsó tesztrepüléseket a géppel. Épp készült landolni Ellington négyes számú leszállópályára, amikor a torony észrevette, hogy a gép nincs egyedül, és nem engedte leszállni.
Így ő ismét emelkedni kezdett, majd kelet felé kanyarodott, hogy megforduljon, és újra megkísérelje a landolást. A forduló közben jobb oldalára dőlt, ekkor azonban egy sarki lúd nekicsapódott a fülketető bal oldalának, és összetörte azt. (A madárral való ütközés a repülés egyik veszélye. Pár évvel később John Younggal egy T-38-asban repültem, amikor 3300 méteren elcsaptunk egyet.) A Plexigas darabjaiból mindkét hajtóműbe jutott, ezek még pár másodpercig működőképesek maradtak … épp elég ideig ahhoz, hogy Ted ismét egyensúlyba hozza a gépet, és folytassa fordulót, amíg a gép orra északnyugat felé nem néz.

Egy család autózott dél felé a Gulf autópályán, és látták, ahogy a T-38-as egyre lejjebb ereszkedik. Majd egy robbanást lehetett hallani.  A robbanás Ted katapultálásának hangja volt. Sajnos, addigra már nagyon alacsonyan szállt, és a gép orra lefelé mutatott, így a katapultálás előre repítette, nem pedig felfelé: túl alacsonyan volt ahhoz, hogy ejtőernyője teljesen kinyílhasson.

A szerencsétlenség a bejárati ajtómtól nyolc kilométerre történt. A NASA egyik orvosa épp velem egyidőben érkezett a helyszínre, mi voltunk az elsők. Nem messze a T-38-as füstölgő roncsától megtaláltuk Ted Freemant, aki még mindig az ülésében volt, csukott ernyővel, holtan. Tedet Arlingtonban temették el."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

"Amikor egy űrhajóban ülsz bedrótozva, és a pulzusodat – meg úgy általában minden életfunkciódat – figyelemmel követi a küldetésirányítás, legkevésbé egy orvosra van szükséged, hogy melletted üldögéljen." Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Al Shepard az asztronautákkal dolgozott egy helyen, irodája a Négyes Épületben volt, ahonnan a mindennapi munkát felügyelte, és tulajdonképpen századparancsnokként funkcionált. Én az irodai dolgozókkal az Egyes Épületben dolgoztam együtt. Hetente több alkalommal is leültünk átbeszélni az ügyeket, beleértve azt is, hogy kikből álljon egy-egy küldetés legénysége.

Azt gondoltam, hogy az Asztronauta Hivatalban a huszonhat srác – igazából huszonnyolc, ha emlékeznek arra, hogy Al-lel együtt továbbra sem tettem le az űrrepülésről – elegendő volt a holdraszállásig hátralevő az összes Gemini és Apollo küldetésre … és még azon túl is párra. Ezekre sor is került. Ettől a ténytől azonban még nem állt le a tudományos közvélemény, és beindult a lobbi annak érdekében, hogy tudósok is lehessenek asztronauták.

Nem volt semmi kifogásom a kutatók, vagy az orvosok ellen, de nem igazán tudtam, mihez kezdjek velük egy küldetés legénységének tagjaként. Az emberekben általában az a hamis kép él, hogy a végzettség vagy a szakmai jártasság számít csak igazán egy-egy Gemini- vagy Apollo-küldetés során.
Bob Gilruth sok mindentől megóvott engem: egy repülőorvos, aki a Haditengerészettől érkezett, és az Emberes Űrhajó Központban dolgozott, úgy vélte, hogy ő lenne a megfelelő ember arra, hogy a Gemini-program első hosszú ideig tartó küldetésének legénységébe kerüljön. Még egy asztronauta is beleesett ebbe a hibába – Buzz Aldrin úgy vélte, azzal, hogy a földkörüli pályán végrehajtott űrrandevúról írta diplomamunkáját, neki alanyi jogon jár az első olyan küldetést, aminek során űrrandevúra kerül sor.

Az emberek nem igazán mérik fel, hogy két vagy három emberen múlik, hogy az űrhajó teljesíteni tudja-e a feladatát: végrehajtja-e az összes célul kitűzött manővert, hogy utána biztonságban visszatérjen a földre.
Amikor egy űrhajóban ülsz bedrótozva, és a pulzusodat – meg úgy általában minden életfunkciódat – látja a küldetésirányítás, legkevésbé egy orvosra van szükséged, hogy melletted üldögéljen. Ha komoly a baj, legfeljebb hazajövünk! Az űrhajó vezetéséhez egy hozzád hasonlóan képzett emberre van a leginkább szükség.
Kétség nem fér hozzá, hogy Buzz értékes szaktudással rendelkezett. Ezért is kapta első feladatául, hogy az űrrandevúk eljárásrendjét kidolgozó csapattal dolgozzon együtt. Ugyanakkor a végzettség nem jelenti azt, hogy neki is kell megkapnia azt a bizonyos küldetést.

Az asztronauták harmadik csoportja számára a követelményszintet lejjebb vittük, hogy a tudományos vagy orvosi háttérrel rendelkezők is esélyt kapjanak, feltéve, hogy amúgy alkalmasak voltak a repülésre. Így futott be Buzz, aki doktori fokozattal rendelkezett, de Rusty Schweickart és Walt Cunningham is így került az űrprogramba. De ezzel még mindig nem volt elégedett a tudományos közösség. A politika már mozgásba lendült – még mielőtt egyáltalán kiválaszthattuk volna a harmadik csoport tagjait. Bob Voas űrrepüléséről folytak a tárgyalások Gilruth, Shea és Low bevonásával – és nélkülem. Bob már 1959-ben részt vett a Mercury-asztronauták kiválasztásában, végül még Webbet és Müllert is az ügy mellé állították.

1964. augusztusában Homer Newell a NASA űrkutatásért felelő igazgató-helyettese és Harry Hess, a Nemzeti Természettudományi Akadémia Űrkutatási Bizottságának vezetője előállt egy tervvel, valamint a kiválasztáshoz szükséges szakmai kritériumrendszerrel."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A Gemini-program viharosan indult. Egyik hurrikán érte a másikat, emiatt az egyik start negyedévet csúszott, a rakétát először körbedeszkázták, majd egy hangárba menekítették. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1964. késő tavaszán és nyarán egyre közelebb kerültünk egy emberes Gemini-küldetés startjához. A GT-2, az ember nélküli szuborbitális repülés még mindig függőben volt. Az általunk felvázolt ideális kiképzési ütemterv – ami sosem a terv szerint alakult, inkább egyfajta sorvezető szerepét töltötte be – szerint huszonnégy  héten, durván hat hónapon belül készen kell állnia egy legénységnek a repülésre. Így aztán július 27-én bejelentettük a GT-4 legénységét: McDivittet és White-ot, valamint a Borman-Lovell párosból álló tartaléklegénységet.

Az időjárás vetett visza minket a leginkább. A Gemini második Titan hordozórakétáját, a GLV-2-est, 1964 július 14-én állították a 19-es indítóállásra. Egy hónap múlva vihar söpört végig a Cape-en, az indítóállásba belecsapott a villám. (Az űrhajó ekkor még nem érkezett meg a McDonnelltől. Igazság szerint már késésben volt.) Az ellenőrzés pár napig eltartott.
A vihar után két héttel a Cleo hurrikán jött túl közel. A biztonság kedvéért a második rakétafokozatot leszerelték, és egy raktárba szállították. Az első fokozatot pedig körbedeszkázták, és az indítóálláson maradt. Az összeszerelés csak még tovább növelte a csúszást.

A szeptember 8-i előrejelzés szerint egy másik hurrikán, a Dora, kapja majd pont telibe a Cape-et. Ezúttal mindkét rakétafokozatot biztonságba menekítették az indítóállásról, és egy hangárba szállították. Dora végül elkanyarodott .. de még mielőtt a Titant ismét össze lehetett volna szerelni,már érkezett is az Ethel hurrikán. Végül csak szeptember 14-én került vissza a GLV-2 az indítóállásra. A kettes számú Gemini űrhajó az ellenőrzésekre szánt hónapban futott be. (November 5-én került csak a hordozórakéta tetejére.) Kizárt dolog volt, hogy a GT-3, Grissommal és Younggal a fedélzetén még az évvége előtt felszálljon.

Amikor a Gemini-program lendületet vett, egy háromszáz embert foglalkoztató igazgatóság élén találtam magam. Többek között a Repülőgép Üzemeltetés is hozzám tartozott, amit egy NASA-pilóta, bizonyos Joe Algranti vezetett. Az asztronauta hivatalnál dolgozó két tucat, aktív állományú pilóta folytán egy teljes gépszázadra volt szükségünk, mivel az asztronautáknak nem csak, hogy gyorsan át kellett szelniük az országot, de repülési tudásukat is karban kellett tartaniuk.

Eredetileg T-33-asokkal és F-102-esekkel voltunk felvértezve, valamint egy Gulfstream-mel, amit a NASA még korábban vásárolt a cégvezetők utazásaira. Walt Williams úgy döntött, hogy saját nagyteljesítményű madárkák után kellene néznünk. Végül az F-4 Phantom és a T-38 Talon maradt versenyben, de a T-38-as mellett tettük le a voksunkat: ez egy oktatógép volt, és egy harci vadászgépnél talán egy árnyalattal jobban megfelelt az igényeinknek. Ráadásul, olcsóbb is volt.
A Légierő 1964 elején öt T-38-ast adott részünkre kölcsön, az eredetileg megrendelt tizenöt példány leszállításáig. (Később újabb tízet rendeltünk, így csak T-38-asokból huszonöt gépből álló flottánk volt.) Emellett egy KC-135-össel és két WB-57-es is rendelkeztünk.

Egy másik részleg a Legénység-támogató egység (Flight Crew Support) volt, ami Warren North asztala. A projektek támogatásáért, a legénységi szállásokért, a küldetés-üzemeltetésért felelős irodák kaptak itt helyet, de a biztonsági szervezet, a szimulátorok, valamint a küldetéstervezés is itt tevékenykedett.
Végül pedig ott volt az Al Shepard által vezetett Asztronauta Hivatal: huszonhat srác dolgozott a keze alatt, ilyenformán:
A Gemini-részlegnél Gus Grissom volt a főnök (ő volt a program első legénységének a parancsnoka). Ide tartozott a Grissom-Young, Schirra-Stafford, McDivitt-White és Borman-Lovell páros is. Scott Carpenter különleges feladatot kapott: ő volt az összekötő a Haditengerészettel, abban a projektben, amiből később a SeaLab lett.
Aztán ott volt az Apollo-részleg, Gordo Cooperrel az élén. Cooper alá Conrad, Anders, Cernan, Chaffee, Cunningham, Eisele, Freeman, Gordon és Schweickart tartozott. Cooper és Conrad kivételével, akik a GT-5-re voltak kijelölve, úgy számoltam, hogy ezek srácok lesznek Apollo-pilóták, bár némelyikük végül a Gemininél találta magát.
Aztán ott volt az üzemeltetési és a képzési csoport, Neil Armstrong irányításával. See, Aldrin, Bassett, Bean, Collins, Scott és Williams dolgoztak neki. Ők voltak az összekötő emberek a gyorsítórakétákkal, mentőrendszerekkel, az űrhajó útját a Földről megfigyelő hálózattal, a kommunikációval és a szimulátorokkal kapcsolatos ügyekben. Első körben ők kerülhettek a következő Gemini-legénységekbe."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Amerika első hét, hősként tisztelt asztronautája közül ketten is egészségügyileg alkalmatlanná váltak a hatvanas évek első felében. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Egy évvel azután, hogy utoljára beszéltem LeMay tábornokkal, 1963 novemberében ismét felhívtam őt, és repülős státuszom iránt érdeklődtem. „Nem repülhet többet” – felelte. „Hát, akkor, Tábornok úr” – mondtam – „leszerelek.” Azt hitte, hogy elment az eszem. „Nem szerelhet le! Hiszen már tizenkilenc éve itt van!”
„Sajnálom, Tábornok úr, nem hagyott számomra más lehetőséget. Ha nem lehetek pilóta, nem lehetek asztronauta sem. És épp az imént mondta, hogy a Légierő tisztjeként nem repülhetek.”

Ennyi volt, ezzel vége. A lehető legnagyobb ostobaságot tettem, amit egy hivatásos katona tehet: leszereltem egy évvel azelőtt, hogy jogosult lettem volna a nyugdíjra. (Természetesen, 1942-ben léptem be, de a vegyes szolgálat – aktív szolgálat, Légifelderítés és tartalékosként töltött idő – miatt kevesebb, mint tizenkilenc évem gyűlt össze addigra.)

Chuck Berry azt javasolta Bob Gilruthnak, hogy hozzanak létre a NASA-nál egy speciális, III. csoportú egészségügyi alkalmassági kategóriát - kizárólag miattam. (Al Shepard egészségi állapota miatt harmadik csoportos lett a Haditengerészetnél, de a NASA-nál nem létezett ilyen.) Civilként vezethettem a NASA repülőit, feltéve, hogy képzett pilóta is utazott velem. Nem egészen ezt akartam, de akkoriban ennél jobb ajánlatot nem kaphattam volna.
Az egyetlen korlátozás az volt, hogy Al-lel nem repülhetünk együtt. Két harmadik csoportos nem egyenlő egy második csoportossal. Vagy, ahogy Chuck mondta: „Két fél pilóta nem ad ki egy egészet.”

Így aztán 1963. novemberében őrnagyként szereltem le a Légierőtől, és lettem a NASA civil munkavállalója. Az Emberes Űrhajó Központnál a legénység operatív igazgató-helyettesi posztját töltöttem be. Feladatom az asztronauta iroda és a több száz embert foglalkoztató igazgatóság irányítása volt, és hamar rájöttem arra, hogy segítségre van szükségem. (Megvolt a magam baja. Úgy voltam vele, hogyha csak napi egyet hibázok, már jó munkát végeztem.) Al nem repülhetett, és ez számára minden bizonnyal balszerencsés fordulat volt, nekem viszont kapóra jött: fogtam, és őt tettem meg az Asztronauta Iroda vezetőjének.

Az első Titan II, amit egy Gemini indítására alakítottak át, a Gemini Hordozórakéta 1 [Gemini Launch Vehicle 1] volt, és 1963. október 26-án érkezett meg a Cape-re. Ekkorra már jó párszor oda-vissza passzolta egymásnak a kivitelező Martin és a Légierő. 1964. január 31-ig ment a huzavona, mire végül a 19-es Indítóállásra kerülhetett. Az első Gemini-űrhajót a GLV-1-re szerelték, és végre készen álltunk a startra. Az űrhajó adapter-egységében csak egy makettet vitt magával, és a legénységi ülések helyét is mérőműszerek foglalták el.

A GT-1 április 8-án startolt a Cape-ről, és gond nélkül pályára állt. Elsődleges célunk az volt, hogy meggyőződjünk arról, hogy a Gemini-Titan párosítás a terv szerint képes-e repülni, megfelelő pályára tud-e állni. Ez azért volt fontos, mert a Gemini és az Agena közreműködésével űrrandevúk és dokkolási kísérletek is tervbe voltak véve. Három földkörüli keringés során ellenőriznünk kellett az űrhajó útját megfigyelő földi hálózat és a telemetriai rendszer működését is.
A GT-1 volt Walt Williams utolsó küldetése a NASA-nál. Nem értett szót a központtal, lemondott, majd az Aerospace Corporationhez ment, Los Angelesbe. Öt nappal a GT-1 útja után jelentettük be a GT-3 legénységét: Gus Grissomot és John Youngot, illetve tartalékukat, Wally Schirrát és Tom Staffordot."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Al Shepard volt az első amerikai, aki a világűrben járt. Azután hosszú ideig nem repülhetett, mivel szédüléses betegség kínozta. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Abból indultam ki, hogy előbb az első négy Gemini-küldetés legénységét állítom össze, mivel ezek mindegyikének más-más feladatai lesznek, a sorozat utolsó hat küldetését pedig többé-kevésbé egy kalap alá veszem. A srácok egy részével átbeszéltem a dolgot, és tudtam, hogy Wally például nem igazán töri magát egy hosszabb küldetésen való részvételért, viszont elmélyült az űrrandevúkban. Al volt az utolsó Mercury-küldetés tartaléka, egyben az első Gemini-repülés várományosa, ő volt a legjobb pilótánk. Gus beleásta magát a Gemini rendszereinek tanulmányozásába, és egy hosszú küldetésre is jó esélyei voltak – ebben talán Gordo is szerepet kaphat.
Az 1962-es csoportból is szerettem volna valakit parancsnokként kipróbálni. A hosszútávú tervem első vázlatában a Gemini-program korai küldetései így alakultak:

GT-3 (első küldetés):      Shepard
GT-4 (hét napos):           az 1962-es csoport egyik asztronautája
GT-5 (űrrandevú):           Schirra
GT-6 (tizennégy napos): Grissom

Minden egyes legénység valójában négy srácból állt: az elsődleges legénység parancsnokából és pilótájából, valamint a tartaléklegénység parancsnokából és pilótájából. Egy csapatként dolgoznának, az elsődleges legénység parancsnokának útmutatásai alapján.
Így amikor GT-3 repülése véget ér, négy srác várja, hogy újabb küldetés legénységébe kerüljön. Logikusnak tűnt, hogy a GT-3 tartalékából legyen a GT-6 elsődleges legénysége. (A GT-4 és a GT-5 legénységei eközben még mindig a küldetésükre várnak.)
A GT-3 eredeti csapatából egy vagy két asztronauta bekerülhet a GT-6 tartaléklegénységébe, vagy újabb küldetéseket bízhatok rájuk. Ettől kezdve honosodott meg az a gyakorlat, hogy a legénységek három küldetésenként váltják egymást.

A következő mutatvány az volt, amikor az 1962-ben kiválasztott srácokat kellett különböző legénységekhez beosztani. Minden asztronauta egyenlő, de vannak egyenlőbbek a többieknél. Ekkorra elég jó képet kaptam arról, hogy az új csoportból kik számítanak egyenlőbbnek. Döntésemben Wally, Al és Gus is megerősített.
A GT-3, az első emberes Gemini-küldetés a terv szerint tizennyolc földkörüli keringésből áll majd, és Al Shepard lesz a parancsnoka. Tom Staffordot jelöltem ki mellé pilótának. A tartaléklegénység parancsnoka Gus Grissom lett, figyelembe véve a GT-6 tizennégy naposra tervezett küldetését. Frank Bormant osztottam be mellé pilótának. Frank elég szívós volt ahhoz, hogy kihúzzon tizennégy napot az űrben.

Wally kapta a GT-5-öst, az űrrandevús küldetést, és John Young lett a pilótája. A GT-4-est akkoriban még egy hétnapos repülésnek szántuk, aminek keretében folytattuk volna a Gemini képességeinek a felmérését. Gondoltunk az űrsétára, és korlátozott mértékben űrrandevúra, vagy olyan gyakorlatra, aminek során adott magasságban tarthatjuk az űrhajót.
Jim McDivitt megfelelő választásnak tűnt, hogy parancsnok legyen belőle, és korábbi, michigani osztálytársát, Ed White-ot jelöltem ki mellé pilótának. Azt akartam, hogy Pete Conrad legyen a tartaléklegénység parancsnoka Jim Lovell pilóta társaságában. (A Haditengerészet berepülőpilóta iskoláját együtt végezték el, és jól kijöttek egymással.)

Az egyik hétfő délelőtti megbeszélésünkön aztán bejelentettem az első pár küldetés legénységét, de külső körülmények hatására pár hét alatt borult minden, és az egészet meg kellett változtatni.
Először is átírták a Gemini-program forgatókönyvét. Kiderült, hogy az Atlas-Agena nem készül el időben a GT-5 útjára, így az űrrandevú és a dokkolás a GT-6-osra marad. Így aztán a GT-3 elsődleges legénysége a Shepard-Stafford páros lett, tartalékuk pedig Schirra és Young, miközben a Grissom-Borman duó kapta meg a GT-5-öst.

Ezután Al Shepard vált orvosilag alkalmatlanná. Szédüléses betegség kínozta, és 1963. májusában előzetesen a belsőfül megbetegedését, az ún. Ménière-szindrómát diagnosztizálták nála: nem repülhetett. Augusztusban visszaszerezte repülős státuszát – épp időben ahhoz, hogy övé lehessen a GT-3 küldetés. Majd októberben a korábbi diagnózist megerősítették, és ettől kezdve nem lehetett számolni vele.

Rendben, tehát újabb változások. Gus Grissom a GT-5 helyett a GT-3 parancsnoka lett, Gordo Coopert pedig behoztam a GT-5-ösre. Mivel úgy gondoltam, hogy John Young jobban passzol Gus Grissomhoz, mint Tom Stafford, a pilótákat is megcseréltem. (Tomnak volt valószínűleg leginkább erőssége az űrrandevú, így ésszerűnek tűnt ráosztani a GT-6-os küldetését, az elsőt, amin űrrandevúra kerül sor.)

Mivel továbbra is azt akartam, hogy Frank Bormané legyen az első hosszú küldetés, ami így most már a GT-7-es lett, még egy csereberét meg kellett ejteni: Conrad került a GT-5-re, Borman viszont a GT-4 tartaléka lett. Végül, ez lett a kezdeti felállás:"

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A hatvanas évek elején elvben már eldőlt ki száll majd le a Holdra: a berepülő pilóta múlttal rendelkező asztronauták például nagyobb eséllyel vehettek részt a nagyobb kihívást jelentő küldetéseken. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A tizennégy új asztronauta nevének bejelentése és 1964. január elsejei munkába állásuk közt eltelt időben megérkezett a központtól az első megszorítócsomag.
Az Apollo és a Saturn fejlesztése ugyanis nagyon elhúzódott. Különösen Wernher von Braun gyermekére, a Saturn rakétára volt ez igaz. Von Braun ugyanis nagy hangsúlyt fektetett a módszeres megközelítésre: először csak egy működő első rakétafokozattal és működésképtelen felsőbb fokozatokkal teszteljük a rakétát. Amikor meggyőződünk arról, hogy az első működik, adjuk hozzá az immár működőképessé tett második rakétafokozatot is. Majd a harmadikat, és csak ezután gondolhatunk arra, hogy egy emberes űrhajó kerüljön a tetejére. Ez kiváló ötlet, ha nem lettünk volna határidőhöz kötve. Minket viszont szorított az idő.

Jim Webb George Müllert 1963 októberében hívta át a Space Technology Labs-től, hogy ő felügyelje az emberes űrrepülési programot. Még két hete sem dolgozott nálunk, amikor von Braun ütemezését látva kijelentette: nem fog menni. Azt javasolta, hogy mindent egyszerre teszteljünk, és az összes, nem kardinális dolgot tegyük félre, beleértve például a Saturn I rakétát is. Ezzel négy, emberes Apollo-repülés egy csapásra fölöslegessé is vált.

Ez igazolt engem. 1964. elején elég jól átláttam, hogy legalább tíz Gemini, és nyolc Apollo-legénység kiválasztására és kiképzésére lesz szükség, mielőtt a holdraszállásra sor kerülne. Az én dolgom az volt, hogy legyen kikből választani; legyenek olyan srácok, akik az űrrandevú és a dokkolás, az űrséta terén kellő tapasztalattal rendelkeznek, de ez még jóval azelőtt volt, hogy tudtam volna, melyik lesz közülük az a három, aki megkísérelheti az első holdraszállást. Pár irányelvet meg is fogalmaztam magamnak:

1. Az, hogy valaki a NASA-hoz került, egyben azt is jelentette, hogy akármelyik küldetésen részt vehet. Azaz, ha felvettem egy srácot, és velünk maradt, akkor járt neki egy űrrepülés.
2. Egyesek azonban a többieknél alkalmasabbak adott küldetések meghatározott feladataira. Tehát a parancsnoki, vezetői tapasztalattal vagy berepülő pilóta múlttal rendelkező asztronauták nagyobb eséllyel vehettek részt a nagyobb kihívást jelentő küldetéseken.
3. Megpróbáltam személyes adottságaik és lehetőség szerint hasonló természetük alapján összeállítani adott küldetések legénységét. Utóbbira azonban közel sem fektettem akkora hangsúlyt, mint azt sokan gondolták: szükségtelen volt. A csoportból mindenki tehetséges és motivált volt, máskülönben nem lehettek volna asztronauták. Épp ezért feltételezhető volt, hogy mindenki mindenkivel elboldogul, akárkivel kerüljön is egy legénységbe. Másrészről viszont mindenki életét megkönnyíti, ha egymásnak szimpatikus emberekből áll egy-egy legénység, sőt, még némi mókára is alkalmat adott.
4. Folyamatosan szem előtt tartottam a jövőbeli elvárásokat és kiképzéseket. Ha azt akartam, hogy valaki a Gemini-program egy adott küldetésén repüljön, azt is végig kellett gondolnom, hogy ez mennyiben érinti majd az Apollo-t. Tehát egy hosszútávú koncepcióm volt, amit rendszeresen csiszoltam.
5. Összességében – balesetekkel és visszavonulással együtt – évente tíz százalékos lemorzsolódási aránnyal számoltam. (Ez 1963-ban egy teljesen légből kapott tipp volt, de az idő végül igazolta.)

A Mercury-s csoportból Al Shepard, Gus Grissom és Wally Schirra volt még velünk. John Glenn 1964. januárjában készült visszavonulni, Scott Carpenter pedig vállalhatatlan volt a vezetés számára. Gordo Cooper neve is kérdőjeles volt.
Aztán ott volt az 1962-es csoportból a kilenc srác is: Armstrong, Borman, Conrad, Lovell, McDivitt, See, Stafford, White és Young. Az 1963-ban kiválasztott tizennégy újonc akkoriban még épphogy megkezdte kiképzését, és csak az év hátralevő részében lehetett őket legénységekbe válogatni."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Az 1963 végén a NASA-hoz felvett asztronauták között atomenergetikai mérnök is akadt, Buzz Aldrin pedig doktori fokozattal rendelkezett. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1963. október 14-én hoztuk nyilvánosságra az asztronauták harmadik csoportjának névsorát:

Edwin E. „Buzz” Aldrin, Jr. őrnagy, Légierő
William A. Anders százados, Légierő
Charles A. Bassett II százados, Légierő
Alan L. Bean százados, Haditengerészet
Eugene A. Cernan százados, Haditengerészet
Roger B. Chaffee százados, Haditengerészet
Michael Collins százados, Légierő
R. Walter Cunningham
Donn F. Eisele százados, Légierő
Theodore C. Freeman százados, Légierő
Richard F. Gordon, Jr. őrnagy, Haditengerészet
Russel L. Schweickart
David R. Scott százados, Légierő
Clifton C. Williams, Jr. százados, Tengerészgyalogság

Heten a Légierőtől, négyen a Haditengerészettől, egy ember pedig a Tengerészgyalogságtól érkezett, és két civil is volt köztük. Nyolcan berepülő pilóták voltak – Bassett, Bean, Collins, Eisele, Freeman, Gordon, Scott és Williams. A többiek között akadtak haditengerész pilóták (Cernan és Chaffee), a Légierő állományába tartozó pilóták, akik mérnökként ténykedtek (Aldrin és Anders), illetve voltak köztük korábban leszerelt katonai pilóták, akik kutatómunkára adták a fejüket (Cunningham és Schweickart).

Bizonyos mértékben ez a harmadik csoport kettőnek tekinthető – voltak a berepülő pilóta tapasztalattal rendelkezők, meg a többiek. A küldetések legénységét úgy próbáltam összeállítani, hogy az Apolloba átvezető Gemini-program utolsó küldetéseit kapják meg a berepülő pilóták a jóval gyakorlatiasabb feladatok miatt. Később, a jövőbeli Apollo-küldetéseken belőlük lehetnének a parancsnoki egység pilótái, mivel ők egyedül is repülnek majd.

A mérnöki és kutató vénával rendelkező srácok is esélyt kaptak, ők inkább a fejlesztések terén bontakozhattak ki. Aldrin az űrrandevúkkal kapcsolatban írta doktoriját, így adta magát, hogy a Gemini-program fejlesztésében vegye ki a részét. Anders [ld. a képen] atomenergetikai mérnök volt, épp ezért ésszerűnek tűnt, ha az Apollo-programba kerül, ahol biztosan felmerülnek majd a Holdra utazó legénységet érő sugárzással kapcsolatos problémák.
1963. végén a Gemini-program még mindig képtelen volt elszakadni a földtől. Ekkoriban a magasabb szinteken változott a táncrend. Brainerd Holmes, az emberes űrrepülés felelőse júniusban kilépett egy Webb-bel folytatott hatalmi huzavonát követően. (Holmes szabadabb kezet akart kapni az Apollo-programban, mint amit Webb szánt neki.) Őt George Müller követte, aki aztán megkapta azt a jogkört, amit korábban Holmes akart magának tudni.

Holmes helyettese egy okos, fiatal srác volt a Bell Labs és a TRW részéről, Joseph Shea-nek hívták. Müller Sheat Houstonba akarta küldeni, hogy ő felügyelje az Apollo Spacecraft Program Office-t (ASPO), Shea azonban ezt mindaddig nem akarta elfogadni, amíg Walt Williams is ott van.
Így aztán Williams a NASA központjába került vissza: Shea Houstonba érkezett az ASPO élére, és George Low váltotta Williamst az Emberes Űrhajó Központ igazgatóhelyettesi székében. Müller Samuel Phillips vezérőrnagyot hívta át a központba a Légierő Minuteman programjából, és az Apollo irányításával bízta meg … az így összeállt csapat juttatott el minket a Holdra.

1963 nagy részében az asztronauta hivatal továbbra is közvetlenül Gilruthnak tartozott beszámolási kötelezettséggel Jim Elms-en, Gilruth helyettesén keresztül. Egy nap megkérdezték, hogy nem szeretném-e magamra vállalni a küldetések legénységével kapcsolatos összes feladatkört, és nem lennék-e a központ igazgatóhelyettese. (Voltak ugyanis nézeteltérések egyes asztronauták és azok között, akik feladata épp az lett volna, hogy mindenben segítsék őket, így egyes dolgok nem haladtak.)

A repülőgép üzemeltetésnél is kaotikus állapotok voltak: ők egyfelől nekem számoltak be (hogy nyomon követhessem, ki, milyen repülővel repül, és hova), másrészt Northnak (aki az üzemanyag-vételezést és a bérek kifizetését intézte). A NASA nem rendelkezett saját gépekkel – a T-33-asokat és az F-102-eseket az egyes katonai szolgálatoktól kölcsönözte –, és nyilvánvaló volt, hogy ezen változtatni kell.
 
Így 1963 októberében engem neveztek ki a korábban Flight Crew Operations nevet viselő szervezet igazgatóhelyettesévé, ami három részlegből állt. Az egyiket North felügyelte, ebből lett a Flight Crew Support Division. A másik az Aircraft Operations Group volt, amit Joseph Algranti vezetett, és Bud Ream volt a helyettese. A harmadik egység pedig az asztronauta hivatal (Astronaut Office) volt, amit továbbra is én irányítottam, mivel senki mást nem találtam erre a feladatra.
Újdonsült munkahelyemen, az Emberes Űrhajó Központon belül működött a mérnöki igazgatóság (Max Faget), az élettani részleg (Charles Berry) és a repülésirányítás (Christopher Kraft). Emellett természetesen volt még egy sor másik egység is, például a személyzeti-, az igazgatási-, az egyes létesítmények építését, illetve a szerződéskötéseket felügyelő részleg, nem is szólva a Mercury-, a Gemini- és az Apollo-program irodáiról. És mindez az Emberes Űrhajó Központnál, Houstonban volt.
Max-szel, Chuck-kal és Chris-szel álltam napi kapcsolatban, együtt döntöttünk a részletkérdések többségében."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!