Amerika első hét, hősként tisztelt asztronautája közül ketten is egészségügyileg alkalmatlanná váltak a hatvanas évek első felében. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Egy évvel azután, hogy utoljára beszéltem LeMay tábornokkal, 1963 novemberében ismét felhívtam őt, és repülős státuszom iránt érdeklődtem. „Nem repülhet többet” – felelte. „Hát, akkor, Tábornok úr” – mondtam – „leszerelek.” Azt hitte, hogy elment az eszem. „Nem szerelhet le! Hiszen már tizenkilenc éve itt van!”
„Sajnálom, Tábornok úr, nem hagyott számomra más lehetőséget. Ha nem lehetek pilóta, nem lehetek asztronauta sem. És épp az imént mondta, hogy a Légierő tisztjeként nem repülhetek.”
Ennyi volt, ezzel vége. A lehető legnagyobb ostobaságot tettem, amit egy hivatásos katona tehet: leszereltem egy évvel azelőtt, hogy jogosult lettem volna a nyugdíjra. (Természetesen, 1942-ben léptem be, de a vegyes szolgálat – aktív szolgálat, Légifelderítés és tartalékosként töltött idő – miatt kevesebb, mint tizenkilenc évem gyűlt össze addigra.)
Chuck Berry azt javasolta Bob Gilruthnak, hogy hozzanak létre a NASA-nál egy speciális, III. csoportú egészségügyi alkalmassági kategóriát - kizárólag miattam. (Al Shepard egészségi állapota miatt harmadik csoportos lett a Haditengerészetnél, de a NASA-nál nem létezett ilyen.) Civilként vezethettem a NASA repülőit, feltéve, hogy képzett pilóta is utazott velem. Nem egészen ezt akartam, de akkoriban ennél jobb ajánlatot nem kaphattam volna.
Az egyetlen korlátozás az volt, hogy Al-lel nem repülhetünk együtt. Két harmadik csoportos nem egyenlő egy második csoportossal. Vagy, ahogy Chuck mondta: „Két fél pilóta nem ad ki egy egészet.”
Így aztán 1963. novemberében őrnagyként szereltem le a Légierőtől, és lettem a NASA civil munkavállalója. Az Emberes Űrhajó Központnál a legénység operatív igazgató-helyettesi posztját töltöttem be. Feladatom az asztronauta iroda és a több száz embert foglalkoztató igazgatóság irányítása volt, és hamar rájöttem arra, hogy segítségre van szükségem. (Megvolt a magam baja. Úgy voltam vele, hogyha csak napi egyet hibázok, már jó munkát végeztem.) Al nem repülhetett, és ez számára minden bizonnyal balszerencsés fordulat volt, nekem viszont kapóra jött: fogtam, és őt tettem meg az Asztronauta Iroda vezetőjének.
Az első Titan II, amit egy Gemini indítására alakítottak át, a Gemini Hordozórakéta 1 [Gemini Launch Vehicle 1] volt, és 1963. október 26-án érkezett meg a Cape-re. Ekkorra már jó párszor oda-vissza passzolta egymásnak a kivitelező Martin és a Légierő. 1964. január 31-ig ment a huzavona, mire végül a 19-es Indítóállásra kerülhetett. Az első Gemini-űrhajót a GLV-1-re szerelték, és végre készen álltunk a startra. Az űrhajó adapter-egységében csak egy makettet vitt magával, és a legénységi ülések helyét is mérőműszerek foglalták el.
A GT-1 április 8-án startolt a Cape-ről, és gond nélkül pályára állt. Elsődleges célunk az volt, hogy meggyőződjünk arról, hogy a Gemini-Titan párosítás a terv szerint képes-e repülni, megfelelő pályára tud-e állni. Ez azért volt fontos, mert a Gemini és az Agena közreműködésével űrrandevúk és dokkolási kísérletek is tervbe voltak véve. Három földkörüli keringés során ellenőriznünk kellett az űrhajó útját megfigyelő földi hálózat és a telemetriai rendszer működését is.
A GT-1 volt Walt Williams utolsó küldetése a NASA-nál. Nem értett szót a központtal, lemondott, majd az Aerospace Corporationhez ment, Los Angelesbe. Öt nappal a GT-1 útja után jelentettük be a GT-3 legénységét: Gus Grissomot és John Youngot, illetve tartalékukat, Wally Schirrát és Tom Staffordot."
Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!
