A NASA legjobb éve 1966 volt Deke Slayton szerint. Többek között ekkor került sor az USA első űrrandevújára, amit a Küldetésirányításnál hatalmas felfordulást okozott: mindenki tapsolt és szivarra gyújtott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"A küldetés tizenegyedik napjára Frank és Jim – mint mondták – kissé „kinőtték” a kabint. Nem tudtak jól aludni – Frank különösen nem – de tűrtek. Ráadásul, az űrrandevúra való előkészületek közepette vissza kellett bújniuk a szkafanderükbe. A GT-6A a kelleténél kissé alacsonyabban állt pályára, ami alkalmat adott a kiképzés során gyakoroltak kipróbálására. Wally az első földkörüli keringés végén ezt a különbséget korrigálta, amikor az űrrandevú nyitányaként sort kerített az első manőverre. A második gyújtás olyan negyvenvalahány perc múlva követte az elsőt: nagyobb sebességre kapcsolt a GT-6A, ami most elkezdte „üldözni” a GT-7-est. Annak érdekében, hogy Wally és Tom Frank és Jim közelében körpályára állhasson, további három gyújtásra is szükség volt, ezek közül volt, ami csak egy másodpercig tartott. A GT-7 a GT-6A radarján 431 kilométeres távolságban jelent meg. Egy újabb gyújtást követően pedig meg lehetett kezdeni a megközelítést.
A GT-7-es külsejére égőket szereltek, hogy az űrrandevú során ezzel is megkönnyítsék Wally és Tom dolgát. Ők mintegy ötven kilométerről észlelték az egyik fényt, ekkor a két jármű épp az Indiai-óceán fölött repült, teljes sötétségben.
A GT-6A startja után öt óra ötven perccel már másfél kilométerre volt a GT-7-től, és mindkét űrhajó napfénybe ért. Wally hagyta, hogy űrhajója a GT-7-eshez „sodródjon”, egészen addig, amíg már csak pár méter választotta el őket egymástól. Wally és Tom látta Frank-et és Jim-et az ablakaikon át – utóbbiaknak bizony szakálluk nőtt.
A GT-6A Annapolisban végzett legénysége egy „Le a Szárazföldi Erőkkel!” feliratú posztert mutatott fel az ablakban, ezzel heccelték Bormant, aki a West Pointba járt. A Küldetésirányításnál hatalmas volt a zűrzavar: mindenki tapsolt és szivarra gyújtott – nemhiába, az első űrrandevú nagy dolognak számított. Űrrandevú nélkül nem juthatunk el a Holdig. Pár óráig kötelékben repültek, aztán Wally arrébb manőverezte űrhajójukat. Másnap Tom társaságban biztonságosan visszatértek a Földre.
Szegény Franknek és Jimnek még három napot ki kellett bírnia. Az űrrandevú okozta örömet követően – amit az első űrbéli látogatók okoztak – nagyon egyhangú lett a legénység élete, ráadásul az űrhajó egyes rendszerei is kezdtek nyűglődni. De kibírták. December 18-án tértek vissza. Mindketten fáradtak voltak, de segítség nélkül sétáltak végig a repülőgép-hordozó fedélzetén.
1965 végén az Apollo program magasabb fokozatba kapcsolt. Joe Shea és George Low arra számított, hogy az első emberes földkörüli küldetésre még 1966-ban sor kerülhet, ideje volt nevesíteni a legénység tagjait.
Visszatértem a némiképp módosított, két évvel ezelőtti terveimhez. Először Al Shepardra gondoltam, hogy ő legyen az első Apollo-küldetés parancsnoka, de nála újabb egészségügyi problémák léptek fel 1965 nyarán, így úgy tűnt, hogy nem számolhatunk vele. Gus Grissom a GT-6A tartaléklegénységéből épp most szabadult, így szinte természetes volt, hogy ő lett az első küldetés parancsnoka.
Mivel az első Apollo nem visz magával holdkompot, a legénységnek sincs szüksége rengeteg gyakorlásra, így arra gondoltam, hogy itt a remek alkalom az igazat megvallva gyengébb képességú fiúk bevetésére. Az eredeti vezénylésem szerint Gus keze alá Donn Eisele és Roger Chaffee dolgoztak volna, előbbi az első pilóta, utóbbi a pilóta minőségében.
A tartaléklegénység már teljesen más történet volt, mivel őket akartam a holdkomp első útjára is küldeni. (Ez a legénység szintén számíthatott arra, hogy később ők szállnak le a Holdra.) Jim McDivittet jelöltem ki parancsnoknak, aki szeptember óta már az Apollo-programban ténykedett. A parancsnoki egység pilótájának már tapasztalt embert szántam, lehetőség szerint olyannak, aki űrrandevúban már kipróbálta magát. Dave Scott volt a favoritom, aki pár hónap múlva szabadul a GT-8 tartaléklegénységéből. A holdkomp pilótájának pedig Rusty Schwickartot szántam.
A dolgok akkor kezdtek változni, amikor valamivel karácsony előtt Donn Eisele válla megsérült a KC-135-ösben egy zéró-G repülés alkalmával. Nem volt túl komoly a dolog, de pár hónapig nem repülhetett. A kiképzést már eleve hátránnyal kezdené, így egyszerűen Ed White-ra cseréltem, akit eredetileg a következő, Apollo-2 es legénység első pilótájának szántam.
Behívtam Gust, Donnt és Rogert az irodámba, és közöltem velük, hogy ők lesznek az első Apollo legénysége. A hivatalos bejelentésre csak pár hónappal később került sor.
Visszatekintve kijelenthető, hogy 1966 volt a NASA legjobb éve. A Gemini-program felénél tartottunk, az Apollo-program pedig épp akkoriban állt össze. A Ranger, a Surveyor és a Lunar Orbiter robotmissziók a maguk útján haladtak – feladatuk egytől-egyik az Apollo-program előkészítése volt. Egy új, az Apollo-t követő program alapjait is ekkoriban dolgozták ki – ez volt az Apollo Applications; célja további holdraszállás és a felszínen, huzamosabb ideig való tartózkodás volt, a föld- és holdkörüli pályán keringő űrállomások mellett. Az ügynökség 1966 után már soha többé nem kap ilyen jelentős támogatást. Ahogy ilyen világosan megfogalmazott iránymutatást sem.
