A küldetés fölöttébb kiábrándító volt, különösen Dave Scott számára, akinek a történtek miatt elmaradt az űrsétája. De legalább kiderült, hogy a dokkolás kivitelezhető. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az [előző posztban] felsorolt problémák legnagyobb része akkor jelentkezett, amikor a GT-8 a megfigyelőállomások látóterén kívül volt. Amikor a Coastal Sentry Quebec fölött ismét láthatóvá vált az űrhajó, az irányítók először szembesültek azzal, hogy baj van: a Gemini és az Agena ugyanis nem volt összekapcsolódva, hanem két darabban keringett. Nem volt könnyű rádiókapcsolat útján fogást találni a Geminin: nem csoda, hiszen folyamatosan forgott.
Az űrhajó stabilizálása után nem volt mit tenni. Mivel a legénységnek a légkörbelépés során használatos segédhajtóművekhez kellett folyamodnia, hamar vissza kellett térniük. Houstonban az irányítók felkészültek arra, hogy az első adandó alkalommal sort kerítsenek a légkörbe lépésre. Neil és Dave ellenőrizte az OAMS-rendszert, abban a reményben, hogy az űrhajó fölött nagyobb kontrollra tehetnek szert.
A segédhajtóművek egyike ismét forgatni kezdte az űrhajót. A probléma nem az egyes segédhajtóművekkel volt, a tizenhat segédhajtómű bármelyikét külön-külön is le lehetett kapcsolni. A baj forrása az irányítórendszerben volt, valami elektromos hiba okozhatta. A vészhelyzet idején a NASA és a beszállító cégek vezetői a levegőben voltak: Cape-ről épp Houstonba vagy Washingtonba tartottak. A helyzet megoldása Chris Kraft rendszerét dicsérte. Chris a műveleti központba távozott, Gene Kranz vezette az egyik műszakot és John Hodge a másikat. (Hodge épp Cliff Charleswortot képezte ki harmadik küldetésirányítóvá.) Az irányítócsapatok az első öt Gemini-küldetés során nagyfokú magabiztosságra tettek szert. Bármit meg tudtak oldani. A küldetés alatt még egy gyors műszakváltásra is sort kerítettek a „vészhelyzet” kellős közepén.
A GT-8 a következő keringés alkalmával Kongó fölött gyújtotta be fékezőrakétáit, és a Csendes-óceán nyugati részén lévő vészhelyzeti leszállókörzetek egyikébe érkezett, Japán déli partjainál. Neil és Dave mintegy negyven percet töltött az óceánban, amíg a mentőrepülők oda nem értek hozzájuk. Leugrottak a békaemberek, ledobták az úszógallért, amit aztán a GT-8 köré erősítettek. A srácok az űrhajóban maradtak, amíg a Leonard F. Mason romboló két óra múlva melléjük nem ért.
Ezalatt Wally Schirra és Frank Borman nyomára akadtam a japán Jokohamában, ahol decemberi Gemini-küldetésüket követően feleségükkel együtt turnéztak. Wally az Okinawa fedélzetén találkozott a legénységgel, majd Honoluluba vitte őket, ahol Frank már várt rájuk, és előkészítette az orvoscsapatokat.
A küldetés fölöttébb kiábrándító volt, különösen Dave számára, akinek a történtek miatt elmaradt az űrsétája. De legalább kiderült, hogy a dokkolás kivitelezhető. És az Agena 5003 is levizsgázott: a földről tudtuk irányítani, így az elkövetkező pár napban tíz különböző alkalommal begyújtottuk a hajtóművét, és végül 402 kilométer magas pályára állítottuk, ahol valamelyik másik legénység ismét hasznát veheti majd.
Az asztronauták ötödik csoportjának felvételi elbeszélgetéseire és orvosi alkalmassági vizsgálataira márciusban került sor. Harmincöten kerültek a döntő fordulóba, a kiválasztás során a GT-10 legénységét is igénybe vettem – Mike Collinst (Légierő), John Youngot (Haditengerészet) és C.C. Williamst (Tengerészgyalogság). Bezártam őket a Rice Hotelbe Al Shepard, Max Faget, Warren North és pár másik tanácstag társaságában.
A kiválasztással kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak. Tudtam, hogy az első három asztronauta-csoportból elegendő srác áll rendelkezésemre az első holdraszállás végrehajtására, és utána még pár landolásra. 1964-ben azonban komoly vita alakult ki, hogy mi legyen az emberes űrrepülés jövője az Apollo-program után. További holdraszállásokat és földkörüli küldetéseket terveztek, ez volt az AES, az Apollo Extension System – igaz, neve 1965. szeptemberében Apollo Applications Program-ra módosult.
A George Müller irodájából érkező előzetes tervek impozánsak voltak. Három különböző Saturn-IB bevonásával ún. „nedves” munkaállomások létrehozását tervezte (ezek lesznek később az S-IVB felső fokozatai, amiket üzemanyaggal feltöltött fokozatként indítottak, majd emberi tartózkodásra alkalmassá alakították át a pályára állást követően). Három különböző Saturn-V-tel „száraz” munkaállomásokat kívánt kialakítani, illetve asztronómiai kísérletek céljából további négy küldetést tervezett be, utóbbi sorozat neve az Apollo Telescope Mount lett. Az egyes küldetésekhez két- vagy háromfős legénységre lenne szükség, és 1968. áprilisára tűzték ki az első űrrepüléseket. Ez alsó hangon – és ekkor még szó sem volt több holdraszállásról, vagy Hold körül keringésről – tizennyolc további Apollo-küldetést, vagyis negyvennyolc helyet jelentett. Mégha mindenki kétszer is repülne, az még mindig csak huszonnégy asztronautát jelent.
Így amikor a kiválasztást végző bizottság megkérdezte tőlem, hány srácot akarok felvenni a harmincöt döntős közül, ezt feleltem: „Mindenkit, akit alkalmasnak találtok.” Végül tizenkilenc névvel rukkoltak elő:
Vance D. Brand, John S. Bull százados (Haditengerészet), Gerald P. Carr őrmester, (Tengerészgyalogság), Charles M. Duke, Jr. százados (Légierő), Joe H. Engle százados (Légierő), Ronald E. Evans, Jr. őrnagy (Haditengerészet), Edward C. Givens, Jr. őrnagy (Légierő), Fred W. Haise, Jr., James B. Irwin őrnagy (Légierő), Don L. Lind, Jack R. Lousma százados (Tengerészgyalogság), Bruce McCandless II. százados (Haditengerészet), Thomas K. „Ken” Mattingly II. százados (Haditengerészet), Edgar D. Mitchell őrnagy (Haditengerészet), William R. Pogue őrnagy (Légierő), Stuart A. Roosa százados (Légierő), John L. Swigert, Jr., Paul J. Weitz őrnagy (Haditengerészet), Alfred M. Worden százados (Légierő).
A végleges névsort 1966. április 4-én hoztuk hivatalosan nyilvánosságra."
