Deke Slayton eredetileg farmon akart dolgozni, de egy hidroplán közbeszólt. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Donald K. Slayton írását közöljük:
"A wisconsini Spartatól néhány kilométerre egy farmon nőttem fel, és csak jóval a középiskola megkezdése után fordult meg bennem előszor, hogy esetleg mégsem apám nyomdokaiba lépek, és leszek magam is farmer. Így vagy úgy, de a repülés gondolata befészkelte magát a fejembe – noha sosem utaztam még repülőgépen, és azt sem tudtam, hogy egyáltalán tetszene-e nekem.
Aztán kitört a háború, és a repülés minden korábbinál vonzóbb választásnak tűnt. 1942-ben pilótakadétként léptem be a Hadsereg Légi Hadtestjéhez. Nem sokkal azelőtt, hogy elhagytam Wisconsint, és megkezdtem a tanfolyamot, öt percet repültem egy hidroplánnal, amivel a Michigan-tóról szálltunk fel. Csak ki akartam próbálni, hogy a repülést tényleg nekem találták-e ki. Annyira élveztem az utat, hogy ott helyben eldöntöttem, hogy életem hátralevő részében ezzel akarok foglalkozni.
Egy év múlva szereztem meg pilótajelvényemet, majd Európába küldtek, ahol ötvenhat bevetésen vettem részt B-25-ös bombázók fedélzetén. Úszásból vizsgát is kellett tennem, mielőtt a tengerentúlra engedtek volna. Sosem voltam valami jó úszó. A farmunk közelében csak egy kis patak volt, amiben csak pancsolni lehetett. A vizsgára viszont egy sekély tóban került sor, én pedig átgázoltam rajta. Természetesen, ennél többre volt szükség, amikor Asztronauta lettem, mivel meg kellett tanulnunk gondoskodni magunkról az óceánon, ha esetleg egy űrrepülést követően netán beleesnénk a vízbe a mentőakció közben.
Amikor az első szolgálatom után hazatértem, egy évig B-25-ös és A-26-os pilóták kiképzésében segítettem. Aztán Okinawába hajóztunk, pont jókor ahhoz, hogy pár harci bevetésen is részt vegyünk Japán fölött. 1947-ben aztán ismét odahaza voltunk, én pedig már nem álltam a Légierő szolgálatában. A Minnesota Egyetemen kezdtem meg tanulmányaimat, és a szükségesnél kétszer annyi tárgyat vettem fel, így a teljes négyéves képzést két év alatt végeztem el, és repülőmérnöki diplomát szereztem. A Boeing Aircraft Companyhoz helyezkedtem el mérnökként, és pár évig Seattleben dolgoztam. Ez afféle dicső műszaki rajzolói munka volt, de azért dolgoztam a repülőgépek elektronikáján és szárnyak tervezésén is. Aztán 1951-ben ismét behívott a Légi Nemzeti Gárda (Air National Guard). Ekkorra a bombázókat vadászgépekre váltottam, és vadászpilótaként Németországban szolgáltam az Egyesült Államok bittburgi légibázisán. Ugyancsak Németországban ismertem meg feleségemet, Marjorie-t. A Légierőnek dolgozott, és Párizsba mentünk nászútra.
Számomra nem okozott fejtörést a Mercury-program. Pont elevenembe talált. Igazából a Légierőnél a legjobb állásom volt, amikor a Mercury bekopogtatott nálam. Miután Marge-zsal visszatértünk Németországból, a kaliforniai Edwards Légibázison lettem berepülő pilóta.
Úgy véltem, hogy az egész Légierőnél ez az egyetlen hely, ahol kamatoztathatom mérnöki tudásomat és pilótaként szerzett tapasztalataimat, és mindent bevetettem annak érdekében, ami számomra a csúcsok csúcsát jelentette. Így nem igazán kerestem az alkalmat, hogy odébb álljak. De ekkor már nagyjából négy éve voltam az Edwardson, és kiadtak egy új utasítást, ami öt évben maximálta az egy bázison eltölthető szolgálati időt. Ez azt jelentette, hogy rövidesen úgyis vége az aranyéletemnek. Ezen kívül a legdögösebb gépeinkkel folytatott munkám révén tudtam, hogy rövidesen eljutunk arra a pontra, amikor már nem lehet többet kihozni a hagyományos repülőgépekből. Az ember mindig megpróbált egy kicsivel többet kisajtolni a repülőgépekből. De a légellenállás – a levegő okozta súrlódás a légkörben – minden gép teljesítményét lecsökkenti. Vagy végsebességén olyan hőmérsékletre hevül, ami érinti a gép szerkezetét – például felhólyagosodik a szárny festése. Nagyon hamar rádöbbensz arra, hogy aerodinamikai szempontból eljutottál oda, ahonnan már nincs hova továbblépni. Láttam, hogy ez az idő nincs már messze, és épp egy kétéves űrhajózástani és űrrepülési kurzust készültem megkezdeni, hogy felkészüljek a következő lépésre. Ekkor esett be a Mercury-program, úgyhogy számomra ez pompás egybeesés volt.
Ekkor már nagyon foglalkoztatott az űrrepülés, ami logikus folytatásnak tűnt számomra azok után, ameddig a repülőgépekkel eljutottunk. Persze, tisztában voltam azzal, hogy amennyiben kijutunk a világűrbe, nem lesz légkör sem, így az irányítás, navigáció és kommunikáció terén új megoldásokra lesz szükség. De úgy vélem, hogy a történelemre visszatekintve megfigyelhető, hogy szinte az összes ehhez hasonló kaliberű áttörés nagyjából azonos jelentőségű. Tíz évvel a Mercury-program előtt Chuck Yeager az X-1-essel átlépte a hangsebességet, és ezzel egy gyökeresen új korszak vette kezdetét. Akkoriban sokan csak ingatták a fejüket, és azt mondogatták, hogy a hangsebességet lehetetlen áttörni. De tíz év elteltével mégis itt vagyunk, és a hangsebesség kétszeresével, háromszorosával repülünk – és tesszük ezt üzemszerű keretek között, anélkül, hogy különösebben belegondolnánk. Sosem gondoltam, hogy az űrkorszak kezdete nagyon eltérne ettől. Rengeteget meg kellett tanulnunk. De ott voltunk a frontján, készen arra, hogy megtanuljunk mindent.
Ugyanakkor kissé szkeptikus is voltam: vajon a Mercury-program tényleg a legjobb módja az új korszak megkezdésének, és legfőképp, vajon a program hasznára leszek-e. Korábban már hallottam a MISS-programról (Man In Space Soonest), ezen a Légierő már körülbelül két éve dolgozott, mielőtt a Mercury-program megjelent volna a színen, és kiszorította volna. A rendelkezésemre álló információk alapján az a benyomásom támadt, hogy ez az egész nem szól többről, mint hogy rákötünk egy embert a rakéta egyik végére, és kihajítjuk a világűrbe. Kétségeim voltak, hogy a NASA számára van-e jelentősége, hogy képzett pilóta van odabenn, vagy teljesen mindegy. De úgy döntöttem, hogy elmegyek Washingtonba a NASA tájékoztatójára, és kiderítem, miről is szól ez a Mercury-program. Talán a program vezetői képesek meggyőzni arról, hogy valóban pilótára van szükségük. De azt is elhatároztam, hogy nem lesz könnyű dolguk, ha meg akarnak győzni engem.
Mint kiderült, nem tartott sokáig, mire megnyertek a programnak. Mikor azon a hétfői napon meghallgattam az első tájékoztatót, azt mondtam magamban: „Haver, csak egy tapasztalt pilóta képes ezzel az izével megbirkózni”. Elmondtam a NASA embereinek, hogy szeretnék többet megtudni a programról, és további interjúkat követően sikerült bekerülnöm a 32 férfi közé, akiket az utolsó, mindent eldöntő vizsgálatra végül elküldtek. Általában nem szoktak megérzéseim lenni egy-egy dolog kimenetelét illetően, de akkor úgy éreztem, hogy nem csak a kiválasztottak között leszek, hanem egyenesen én leszek az első Asztronauta, aki földkörüli pályára áll majd. Azt hiszem, ez utóbbiban tévedtem."
