A Saturn-V rakéta második próbarepülésén kis híján szétesett, ennek ellenére a NASA vezetése úgy döntött, hogy szükségtelen a további tesztelés. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"A Saturn-V második legénység nélküli tesztrepülését – ez volt az Apollo-6 – 1968. április 4-re tűztük ki. Martin Luther Kinget aznap gyilkolták meg Memphisben. (Pár nappal korábban LBJ bejelentette, hogy nem indul az újraválasztásáért, mi pedig találgathattuk, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke, és mennyi támogatást kap majd az Apollo-program.) Ez a próbaút a legtöbb amerikai figyelmét teljesen elkerülte.
Tény, hogy az Apollo-6 küldetése már nem ment olyan jól, mint az első kísérlet alkalmával. A nagy S-I első fokozat még üzemelt, amikor a jármű rázkódni kezdett – ilyen erős vibrációra azonban senki sem számított. (A Gemini-űrhajókat szállító Titan hordozórakéták szintén csúnyán rázkódtak, de azokat eredetileg interkontinentális ballisztikus rakétáknak szánták. Nem számítottunk arra, hogy a Saturn esetében ilyen mértékű lesz a probléma, hiszen a kezdetektől fogva emberek szállítására alkalmas hordozórakétának szánták.) Később rájöttünk, hogy az Apollo-4 - az első Saturn-V rakéta - kevesebb súlyt emelt, mint az Apollo-6. Mindenesetre az S-IVB harmadik fokozat és az Apollo parancsnoki és műszaki egység közti adapter egy része a vibráció hatására levált.
Az első fokozat a terv szerint kikapcsolt, majd az S-II második fokozaton volt a sor. Ettől kezdve a folytatás elég ijesztőre sikeredett. A hatpercesre tervezett gyújtás negyedik percében leállt az egyik J-2 hajtómű. Kábé egy másodperc múlva egy másik is követte példáját.
Ha ez egy emberes küldetés esetében történt volna, akkor az Apollo tetején lévő mentőrakéta parancsot kapott volna a gyújtásra, majd lerántotta volna az űrhajót a Saturnról, hogy aztán ejtőernyővel az Atlanti-óceánra landoljon.
Mivel a két problémás J-2-es a rakétafokozat átellenes oldalán volt, leállásukkal egyensúlyba került a rakéta, és így az S-II folytathatta útját ahelyett, hogy irányíthatatlanná válva végül felrobbant volna.
A Saturn belső irányítórendszere a fokozat megmaradt három hajtóművét hosszabb üzemre utasította, hogy behozzák a tolóerőben jelentkező kiesést, ekkor azonban a rakéta alacsonyabban és lassabban szállt, mint kellett volna. Az S-II a tervezetthez képest ötvenkilenc másodperccel tovább üzemelt, de még így sem sikerült az S-IVB-t megfelelő sebességre gyorsítani.
A különböző problémák miatt ugyanakkor az S-II pályája nem úgy ívelt, mint terveztük, így a vártnál magasabbra emelkedett. Mindez még zavaróbban hatott az S-IVB-t irányító számítógépre, ami érzékelte, hogy a rakéta a kelleténél magasabban van – és lassabb is. Így miközben huszonkilenc másodperccel tovább tartotta üzemben a hajtóműveket, a Föld középpontja felé irányította magát.
Ez természetesen elfogadhatatlan volt. Végül aztán az S-IVB rájött, hogy lefelé mutat, így a rakéta orrát felhúzta. Túlzottan is. Egyesek szerint tulajdonképpen hátrafelé tolatva érte el végül pályáját, ekkor azonban a számunkra fontos köralakú helyett ellipszis alakú pályára állt.
Aztán ismét be akartuk indítani az S-IVB-t a holdirányú gyújtás szimulálása érdekében. Amikor két földkörüli keringést követően elérkezett a pillanat, az S-IVB nem kapcsolt be. Ehelyett viszont a parancsnoki és műszaki egység levált, és a műszaki egység főhajtóműve (Service Propulsion System, SPS) hét perc és huszonkét másodperc erejéig bekapcsolt. Ezzel a parancsnoki és műszaki egység elnyújtott, ellipszis alakú pályára állt a holdutazást követő nagysebességű légkörbelépés szimulálásához. A parancsnoki egység végül igen szívszorító útja végén biztonságosan landolt a Csendes-óceánra.
Az Apollo-6 által nyújtott teljesítményt elnézve, mindannyian úgy véltük, hogy egy harmadik legénység nélküli Saturn-V küldetésre is szükség lesz, mielőtt sort kerítenénk az emberes repülésekre. De Müller, Phillips és Gilruth úgy vélte, hogy a rázkódás kijavítható. Kiderült, hogy az S-II hajtóművének meghibásodását kábelezési probléma, az S-IVB kudarcát pedig egy üzemanyagvezeték törése okozta. Ezeket elég könnyen ki lehetett javítani.
Másfelől viszont a Saturn-V munkálatai a Cape-en – az összeszerelés, az ellenőrzés, az indítóállásra szállítás – még mindig túl sok időt vett igénybe. (Azt reméltük ugyanis, hogy kéthavonta repülnek majd.) Biztosak voltunk abban, hogy az 503-ast július végére elő lehet készíteni egy legénység nélküli repülésre, az első emberes űrrepülés azonban november előtt elképzelhetetlen volt.
Összességében azért volt jó oldala is az Apollo-6 nevű katyvasznak: a jármű pályára állt. Nem robbant fel. Így aztán úgy döntöttek, hogy a harmadik Saturn-V - az AS-503 - emberes küldetés lesz.
Április 16-án az oroszok bejelentették, hogy két legénység nélküli űrhajó, a Kozmosz-212 és a 213 űrrandevút hajtott végre, majd dokkolt egymáshoz. Ez volt a második alkalom, hogy ez sikerült nekik, így azt feltételeztük, hogy legközelebb már legénység is lesz a fedélzeten.
A Rockwell jóvoltából még áprilisban az Apollo-7 elsődleges és tartalék legénységével együtt vadjuhra és vaddisznóra vadásztunk Catalina-szigeten, egy kőhajításnyira Los Angeles partjaitól.
Különböző szempontból közelítettük meg, miként készítsük fel a holdkomp landolására a srácokat. Odaát a NASA-nál a Dryden and Edwards Bell Aircraft egy fura kinézetű gépezetet fejlesztett ki, amit Holdraszálló Kutatójárműnek neveztek el (Lunar Landing Research Vehicle, LLRV). Ez egy repülő ágykeretre emlékeztetett, aminek a lábai egy lefelé néző GE-sugárhajtóművet vettek körbe. A keretre féltucat tartalék hajtóművet és mintegy tizenhat apró kormányhajtóművet is felszereltek. A gép elejére került a pilóta ülése. (A holdkompban természetesen a legénység álló helyzetben lesz majd, de nem nyugtatott meg minket a tudat, hogy a pilóták katapultülés nélkül repüljenek az LLRV-vel, ezért választottuk végül ezt a megoldást.)
Az alapölet az volt, hogy a holdraszállás utolsó pár percét szimulálják – a lebegést a felszín fölött, majd a finom landolást. Joe Walker, a NASA tesztpilótája 1964 októberében repült elsőként az LLRV-vel, és vezetését könnyen elsajátíthatónak tartotta - feltéve, hogy az ember helikoptert is tud vezetni.
Így a helikopteres-kiképzést kötelezővé tettük, és 1965-1966 folyamán az összes srác átesett rajta. A két LLRV-t gyakorlógéppé alakítottuk át, és három enyhén javított verziót is beszereztünk, ezeket LLTV-nek hívták. A gyakorlógépeket 1967 végétől, 1968 elejétől azok használták, akik jó eséllyel egy-egy holdraszálló küldetés parancsnokai lesznek: Pete Conrad és Neil Armstrong.
Május 6-án, hétfőn, Neil a huszonegyedik alkalommal repült az egyes számú LLRV-vel odaát, az Ellington Repülőtéren. A terv az volt, hogy 150 méterre emelkedik, majd a kijelölt leszállóhelyre landol.
Amikor 30 méteren volt, az LLRV kezdett előre bólintani. Neil a segédhajtóművekkel próbálta ezt korrigálni, de csak annyit ért el, hogy az egész szerkezet jobbra billent. Így aztán katapultált. Pár másodperc múlva az LLRV a földbe csapódott.
Neillel minden rendben volt, de a baleset azért okozott nekünk némi fejfájást. Arra gyanakodtunk, hogy a holdkompban valami komoly tervezési hiba lehet. Bob Gilruth egy vizsgálóbizottságot állított fel, a munkában Bill Anders és Joe Algranti a repülés műveletiektől is részt vett. Pár hónapig eltartott, mire megtalálták a baleset okát: az LLRV egyik héliumtartályának meghibásodása okozta, emiatt üzemanyag nélkül maradtak a kormányhajtóművek. Az eset egy időre némiképp hátráltatta holdraszállási tréningünket.
Júniusban a Joe Kerwin, Vance Brand és Joe Engle alkotta legénység magassági tesztet hajott végre a parancsnoki egység tesztpéldányával. A 101-es parancsnoki és műszaki egység - Wally űrhajója - készen állt arra, hogy a Cape-re szállítsák. Tizennyolc hónapunk maradt arra, hogy valóra váltsuk JFK célját."
