Az Apollo-13 legénységének kiválasztását elképesztő "sakkjátszma" előzte meg, egyetlen küldetésnél sem volt ekkora kavarás. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Operációját követően Al Shepard 1969 márciusára teljesen felépült, és sikeresen szerepelt az egészségügyi vizsgálaton: újra első csoportú lett, és ezzel jogosulttá vált az űrrepülésre. Természetesen, repülni akart, én pedig kész voltam betenni őt az első adandó legénységbe, ami történetesen az Apollo-13 volt. A dolog végül nem teljesen így sült el.
Az első három Apollo-küldetés legénységéhez rendelt tizennyolc srácnak korábban megígértem, hogy rájuk vár a holdraszállás. Kész voltam szakítani a legénységek kinevezésének rotációs rendszerével, de a dolgok úgy alakultak, hogy 1969 tavaszán a szisztéma még mindig hatályban volt. Sem technikai oldalról, sem erkölcsi oldalról nem éreztem kötelességemnek, hogy a korábban alkalmazott rendszert a továbbiakban is érvényben tartsam. Akkor úgy tűnt, hogy a Tizenhármasé lesz a harmadik emberes holdraszállás, valamikor 1970 tavaszán. Hat hónap helyett egy teljes év volt a felkészülésre.
Így Al-lel közösen arra gondoltunk, hogy ő legyen a Tizenhármas parancsnoka Jim McDivitt holdkomp-pilóta társaságában, és az újonnan érkezettek közül egy – talán Stu Roosa – kerüljön hozzájuk parancsnoki egység pilótának. Stu a Gemini-program óta a küldetésirányításnál dolgozott, és az Apollo-9 segítőlegénységében ekkor már hat hónapot lehúzott. De Jim akkoriban épp egy sor másik ajánlatot is mérlegelt, beleértve párat a Légierő részéről. (Például azt akarták, hogy jöjjön vissza hozzájuk, és vegye át a MOL-program irányítását.)
És – az igazat megvallva – Jim szerint Al nem állt készen egy Apollo-küldetésre, pláne nem parancsnokként. Úgy vélte, hogy Al-nek előbb egy tartaléklegénységhez kellene kerülnie. Emellett, ha Jim repül majd a 13-assal, a saját legénységével – Dave Scott-tal és Rusty Schweickart-tal – akart repülni. Nos, közülük Dave-nek már megvolt a maga legénysége, Rusty pedig az Apollo Applications programban dolgozott. Így aztán ebben a felállásban semmiképp nem kerülhet sor a küldetésre. Azt akartam, hogy Jim vegye át az Asztronauta Iroda vezetését – most, hogy Al folytatja az aktív kiképzést, de erre a javaslatra is nemet mondott. (Jim megfontolt ember volt, emellett okos is: mindenki számított rá, akivel egyszer már együtt dolgozott. Pár hónapon belül George Low az Emberes Űrhajó Központban az Apollo-program vezetőjévé tette.)
Maximálisan megbíztam Al-ben, így teljes nyugalommal állítottam össze egy vadonatúj legénységet a Tizenhármasra, ahol Al volt a parancsnok, Roosa pedig a parancsnoki egység pilóta. Logikus döntés volt, hogy Ed Mitchell legyen a holdkomp pilótája. Nagyon tehetséges volt, és jó munkát végzett az Apollo-10 tartaléklegénységében.
Ketten maradtak ki a szórásból: Donn Eisele, akit a kezdetektől fogva az Apollo Applications programba szántam, és… Gordo.
A probléma az volt, hogy a Gemini-5 után már nem számoltam Gordo-val. Nem arról volt szó, hogy elvesztettem volna a belé vetett bizalmamat – nem erről volt szó. Nem volt könnyű őt eladni a vezetőségnek, mivel istenigazából sosem adta bele a szívét-lelkét a kiképzésbe, és láthatóan sokkal szívesebben töltötte idejét autóversenyzéssel. Számomra az utolsó pillanatban került a képbe a Gemini-12 tartalékaként, és az Apollo-10 tartaléklegénységébe is épphogy be tudtam rakni. Azon a ponton még volt némi csekély esély arra, hogy a Tizenhármasra kerüljön. De a tartaléklegénység parancsnokaként nem igazán végzett jó munkát – arra mindenesetre nem volt elég, hogy megváltoztassa a róla kialakított véleményeket. Így eljött az ideje annak, hogy munkahelyet váltson.
Gordo nagyon sokat elégedetlenkedett, amikor megtudta, hogy Al kapná meg az Apollo-13 küldetését. Kijelentette, hogy ő fiatalabb, jobb kondiban van, többet is repült, és folyamatos kiképzésben vett részt, míg Al csak egy adminisztratív munkakört töltött be. Mindez természetesen igaz volt, de nem sok szerepet játszott a döntésben. Gordo sosem konfrontálódott velem, és nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy ökölre mentünk egymással. Semmi ilyesmi nem történt. Végül az irodámba vettem magam mellé, egy évig ő lett az egyik asszisztensem, majd leszerelt a Légierőtől, és otthagyta a NASA-t.
Történt még egy szokatlan dolog a 13-as legénységének kinevezésekor. A tartaléklegénység parancsnokának John Youngot szántam, Jack Swigert parancsnoki egység pilóta és Gene Cernan holdkomp-pilóta társaságában. (Mivel Jim McDivitt nem kívánt az asztronauták főnöke lenni, Tom Stafford tölti majd be ezt a posztot.)
Miután Gene-nek vázoltam a küldetés legénységét, kijelentette, hogy nem kíván részt venni benne. Nem kívánt holdkomp-pilóta lenni. „Beszéljünk őszintén” – mondtam neki. „Épp most mondtál nemet arra, hogy a Holdon sétálj.”
„Szeretnék a Holdon sétálni” – felelte. „De a bal oldali helyről szeretnék erre a sétára indulni. Semmi bajom John-nal, de szerintem megérdemlem, hogy egy küldetés parancsnoka lehessek.”
Erre csak annyit mondhattam, hogy majd meglátom, mit tehetek … de nem voltak túl jó kilátásai. Charlie Duke-ot raktam Gene helyére.
A 13-as legénységeit felküldtem a központba jóváhagyásra: Shepard-Roosa-Mitchell az elsődleges legénység, Young-Swigert-Duke pedig a tartalék. Aztán elutasították.
George Müller nem akarta, hogy Al-t a 13-as parancsnoka legyen. Szerinte nem volt elegendő idő a felkészülésére. Azt hiszem, azzal, hogy ezt nyilvánosan kijelentette, be akarta biztosítani magát, mivel nem kívánt olyan helyzetbe kerülni, hogy döntéséért később felelősségre vonják. Nem volt mit tenni, az ő szava volt a döntő: Al nem repül az Apollo-13-assal.
Volt egy megoldási javaslatom. Jim Lovell – Bill Anders-szel és Fred Haise-zel egyetemben – az Apollo-11 tartaléklegénysége volt, és ők még mindig a 11-es startjára vártak. Bill ekkor már igent mondott egy állásra a Nemzeti Űrbizottságnál, augusztusi kezdéssel, így ő több küldetésen nem vesz részt. Mivel még korábban tájékoztatott engem a terveiről, Ken Mattingly-t vele párhuzamosan szintén bevontam a tartaléklegénység munkájába.
Lovell és Haise egyaránt kétszer ment végig a rotációs rendszeren. Igazából nem volt semmi akadály, amiért ne tudnának felkészülni a 13-asra – kissé kemény lesz ugyan, de nem lehetetlen. Így megkérdeztem Jimet arról, hogy szeretné-e megkapni a küldetést. Boldogan tett eleget a felkérésnek. Így az Apollo-13 legénységeinek névsora így festett:
Elsődleges legénység: Lovell-Mattingly-Haise
Tartaléklegénység: Young-Swigert-Duke
Mivel ezzel további négy hónappal hosszabbodott meg a felkészülési idő, a 14-est a Shepard-Roosa-Mitchell triónak adhattam. Most már csak egy tartaléklegénységet kellett kerítenem, akikre aztán az Apollo-17 útja is vár.
Elsőként Mike Collinst akartam kinevezni a tartaléklegénység parancsnokának. Kis szerencsével ő lesz az első holdraszállás alkalmával a parancsnoki egység pilótája. Azzal, hogy a 14-es tartaléklegénységébe kerül, egyúttal feliratkozik a holdsétára.
Az ötletet egy T-38-as fedélzetén dobtam fel. Megköszönte a lehetőséget, és azt mondta, hogy ha az Apollo-11-gyel minden jól megy, ő inkább kiszállna. Belefáradt a folyamatos mókuskerékbe.
Rendben. Így aztán Gene Cernant neveztem ki az Apollo-14 tartaléklegénységének parancsnokává, Ron Evans lett a parancsnoki egység pilóta, Joe Engle pedig a holdkomp-pilóta. Gene-nek kifizetődő volt az a kis kockáztatás. A fenti legénységek közül azonban egy sem volt kőbe vésve, és szántszándékkal nem hoztuk nyilvánosságra a névsort."
