Buzz Aldrin gyakorlatilag mindent megtett azért, hogy Neil Armstrong helyett ő lépjen elsőként a Holdra. Ennek érdekében az apja is minden követ megmozgatott. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Alighogy az Apollo 10 vízre szállt, a figyelem középpontjában azonnal a 11-es került: ez volt az a a küldetés, ami talán elsőként száll majd le a Holdra legénységgel a fedélzetén. Ez azonban számunkra is csak január elején kezdett körvonalazódni. Neil és Buzz sok időt töltött a holdkomp-szimulátorban, miközben Mike a parancsnoki egységre koncentrált. A 9-es és 10-es legénysége május közepéig elsőbbséget élvezett a szimulátorokon, így igencsak nagy volt a forgalom arrafelé. És a küldetést övező megkülönböztetett figyelem miatt nem is ez volt a leggördülékenyebb kiképzési ciklus.
Nagyjából 1968 novemberéig például senki nem számolt komolyan azzal az eshetőséggel, hogy már az első küldetés során mindkét asztronauta elhagyja a holdkompot. Sam Phillips, hogy csak egy nevet említsünk, úgy vélte, elég, ha csak egy asztronauta lép a felszínre, aki azonnal visszasiet a holdkompba, miután összeszedett pár követ.
De a tudományos közösség már 1965-ben elkezdett fejleszteni egy ALSEP nevet viselő műszercsomagot, amit a felszínen kell felállítani, és a Holdon marad. Többen sürgették, hogy már az első landolás alkalmával el kellene helyezni egy ALSEP-et a Holdon. Még 1968 augusztusában Don Lind és Jack Schmitt egy holdséta-szimuláció során megállapított, hogy ez egy ember számára egész egyszerűen lehetetlen vállalkozás. Ha a 11-es fedélzetére egy ALSEP kerül – márpedig George Low és George Müller ezt akarta – akkor két srácnak kell a holdsétán részt vennie.
Rendben. De vajon melyikük hagyja el előbb a holdkompot: a parancsnok vagy a holdkomp-pilóta? A Gemini-program küldetésein az űrséta mindig a pilóta dolga volt, és nem a parancsnoké. Pár korai tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az Apollo-11-en is ugyanezt a rendszert kellene követni.
De 1969 elejére már módosult a terv: a parancsnok hagyja el elsőként a holdkompot, így Neil Armstrong lesz az első ember, aki a Holdra lép.
Gene, Buzz Aldrin nyugdíjas apja, nagyjából ekkortájt lépett színre. A repülés történetének egyik úttörője volt – ismerte Orville Wright-ot és Charles Lindbergh-et – és szemlátomást ennyiben hagyni a dolgot. Attól kezdve, hogy Buzz a NASA-hoz került, az öregember megpróbálta úgy rendezni a szálakat, hogy fia mielőbb egy küldetést kapjon … ezután pedig azon fáradozott, hogy fiát alezredessé léptessék elő. Most meg magyarázatot akart kapni arra, hogy miért nem Buzz lesz az első ember, aki a Holdra léphet. Szerintem az ütött szöget a fejében, hogy a civil Neil kapta ezt a feladatot.
Buzz felvetette a dolgot Neilnek, aki nem foglalt állást az ügyben. (Ekkor még semmi nem volt kőbe vésve.) Így Buzz egészen George Lowig elment, aki azt felelte neki, hogy bárki is lépjen először a Holdra, a döntésben nem játszik szerepet az, hogy civil vagy katona.
Ezután rajtam volt a sor, én pedig elmondtam Buzznak, hogy szerintem Neilnek kellene elsőnek lennie, mivel ő érkezett előbb a programba. Szilárd meggyőződésem volt ugyanis, hogy azoknak kell kapniuk a zsíros falatokat, akik leghosszabb ideje vannak a programban. Ha Gus életben lett volna, Mercury-asztronautaként őt illette volna meg ez a bizonyos első lépés. Neil egy évvel Buzz előtt, 1962-ben került a programba, így őt illette a lehetőség.
Ezen kívül technikai vetülete is volt a dolognak. A holdkomp felépítése eltért a Geminitől, ahol két egyforma ajtó állt a kétfős legénység rendelkezésére. A holdkomp elején azonban csak egy ajtó volt, és a bal oldalon állónak volt könnyebb elsőként kimenni rajta – itt pedig történetesen a parancsnok állt. Máskülönben a két srácnak méretes szkafanderében valamiféle istenverte táncot kellett volna ellejtenie a holdkompban, mire helyet cserélnek egymással.
Így sikerült pár órát elvesztegetni erre a kérdésre, mintha bizony ezen kívül nem lett volna épp elég bajunk. Az ügy végére áprilisban került pont, még a 10-es startja előtt.
Nem mondhatom, hogy ezt leszámítva túl sok kirohanásnak lettem volna szemtanúja Neil és Buzz között. A rájuk nehezedő elképesztő nyomást nagyon jól viselték. Sok szempontból Mike Collins dolga nehezebb volt: kiképzése nagyobb részében egyedül volt. Ha bármit elrontott, csak saját magát okolhatta a kudarcért, és senki másra nem mutogathatott.
Aztán ott volt a „holdbacilus” problematikája. A kutatók közül egyeseket aggasztott, hogy a legénységet esetleg megfertőzheti valamilyen űrbéli vírus, miután Neil, Buzz – és Mike – újra együtt lesz a parancsnoki egységben. Mi lenne, ha az a vírus elszabadulna a földön? A kézenfekvő válasz az volt, hogy próbáljuk meg valahogy elkülöníteni a legénységet a földetérés után, így megfigyelés alatt tarthatjuk őket, mielőtt még kapcsolatba kerülnének a világ többi részével.
Természetesen, ez nekünk nem felelt meg: számomra elképzelhetetlen volt, hogy a legénység az Apollo-kabinban maradjon, amíg a repülőgép-hordozó fedélzetére nem érnek. Bármilyen kiváló volt az Apollo parancsnoki egység űrhajónak, hajóként csapnivalóan funkcionált. A parancsnoki egység landoláskor általában a feje tetejére állt (a súlypontja magasabban volt, mint egy hajónak), és felfújható zsákokkal kellett visszafordítani. Ettől a manővertől aztán garantáltan tengeribeteg lett a legénység – ha még nem lettek volna eleve rosszul az óceánon bukdácsolástól, miután egy hetet, vagy még több időt eltöltöttek az űrben.
Így aztán a karantén gondolata már attól kezdve sántított, hogy a mentőcsapat tagjai elérik a parancsnoki egységet. Végül az a megoldás született, hogy az ajtó környékét fertőtlenítővel körbelocsolják, majd bedobnak a kabinba három garnitúra biológiai védőruhát (Biological Insulation Garment, BIG) a legénység részére. A ruhába öltözve már kinyithatták ki az ajtót, és elhagyhatták a kabint.
Vajon a nyitott ajtón át nem szökhettek ki a holdi bacillusok a légkörbe? Valószínűleg igen. A koncepció az volt, hogy a parancsnoki egységben alacsonyabb a nyomás, mint odakinn, így a levegő és a kórokozók feltételezhetően a kabinba áramlanak, nem pedig a kabinból kifelé.
Mindenesetre azután, hogy a legénység a repülőgép-hordozó fedélzetére érkezik, azonnal elzárják őket egy utánfutóra hasonlító mobil karanténbe (Mobile Quarantine Facility, MQF), ahol a szárazföldig hátralevő út sor maradnak. Ezután három hetet kell elkülönítve tölteniük a Holdi Fogadó Laborban (Lunar Receiving Lab, LRL), ugyanebben az épületben vizsgálják majd a Holdról származó köveket is. (Ezeket szintén úgy kellett kezelni, mintha veszélyesek lennének.)
Végül elérkeztünk a névadás kardinális problémájához: milyen nevet kapjon az Apollo-11 parancsnoki egysége és holdkompja? A NASA vezető PR-ese, Julian Scheer leszögezte, hogy a legénységtől valami „tiszteletet parancsoló” nevet vár. Jim McDivitt és Tom Stafford legénységének névválasztása kissé játékosra sikeredett, ugyanakkor Neil, Mike és Buzz tisztában volt az Apollo-11 történelmi jelentőségével, és ennek megfelelően választottak neveket. Scheer javaslatára a parancsnoki egységet Columbia-ra keresztelték, ami az Egyesült Államok jelképe, és egyúttal némi tisztelgés Jules Verne személye előtt, aki már 1860-ban megírta a „Columbiad” űrhajó történetét – utóbbit Floridából, egy ágyúból lőtték ki, majd megkerülte a Holdat.
A holdkomp neve Eagle – Sas – lett. Utóbbit Jim Lovell javasolta a legénységnek, és olyan jó ötletnek bizonyult, hogy még az Apollo-11 jelvényén is megjelent."
