Az Apollo-10 küldetésén élő adásban káromkodott az egyik asztronauta. Nem hiába, vészhelyzetbe kerültek. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"A demokrata Tom Paine április 3-án vette át hivatalosan a NASA igazgatói posztját, a republikánus Richard Nixon pedig januárban lett az Egyesült Államok elnöke. Senki nem tudta mire vélni a dolgot. Egészen eddig a pontig nem foglalkoztatott minket különösebben a pártpolitika. Nixon úgy tűnt, hogy támogatja az űrprogramot, ez volt minden, amit a terveiről tudtam. A tavasz folyamán egy munkacsoportot hívott életre, hogy kidolgozzák az emberes űrrepülés jövőjének hosszútávú stratégiáját.
Az Apollo-9 után eljött az ideje, hogy bejelentsük a 12-es legénységét. Az elsődleges legénység esetében könnyen ment a dolog a rotációs elv alapján: Pete Conrad lett a parancsnok, Dick Gordon a parancsnoki egység pilóta, Al Bean pedig a holdkomp pilóta.
A tartaléklegénységre egy későbbi küldetés, az Apollo-15 várna. Szükségtelennek tartottam, ha Jim McDivitt ismét végigküzdje magát a tartaléklegénységre váró feladatokon. Azt fontolgattam, hogy az Apollo-13 legénységébe teszem. Emellett ott járt a fejemben, hogy két küldetéssel a háta mögött Dave Scottból is jó parancsnok lenne. Logikus volt, hogy ő legyen az Apollo-12 tartaléklegénységének parancsnoka, ahogy az is adta magát, hogy Al Worden parancsnoki egység pilóta legyen. (Al korábban a 9-es segítőlegénységében dolgozott.) Ésszerűnek tűnt, hogy Rusty Schweickart legyen a holdkomp-pilóta, rosszulléte azonban mindenkit aggasztott – szerintem még Rusty-t is. Akkor nem tűnt jó ötletnek, hogy újra holdkomp-pilóta legyen, így végül őt az Apollo Applications programba tettem át.
Jim Irwin volt a sorban következő holdkomp-pilóta Haise és Mitchell után, ekkoriban a 10-es segítőlegénységében dolgozott, így végül ő – Dave és Al társaságában – a 12-es tartalékába került.
P.J. Weitz-ből, Ed Gibson-ból és Jerry Carr-ból állt a segítőlegénység. Kis szerencsével, a 12-es hajtja majd végre a második emberes holdraszállást valamikor 1969 októberében vagy novemberében. A 12-es legénységeinek névsorát április 10-én hozták nyilvánosságra.
1969. május 18-án, vasárnap, szállt fel az Apollo-10: simább útja volt, mint a többi Saturn-V-nek. Kitaláltunk egy módszert arra, hogy kezeljük az S-II-ben jelentkező rázkódást: a fokozat üzemének utolsó másfél percében lekapcsoljuk az öt hajtómű egyikét – a középsőt – ez azonban nem sokat segített. Tom, John és Gene útja elég rázós volt, ami még keményebb lett az S-IVB gyújtásakor. John még azt is meg találta kérdezni Charlie Duketól, a CapCom-tól, hogy „Biztos, hogy nem hagytuk el Snoopyt a fokozatváltásnál?”
A holdirányú gyújtás szintén elég rázósra sikeredett, olyannyira, hogy felmerült a hajtómű idő előtti leállítása is. De a legénység átvészelte a dolgot.
Az Apollo-10 küldetés egyik újdonsága az a színes tévékamera volt, amit a srácok ki is próbáltak: többek között megmutatták, ahogy a Charlie Brown megfordul és a Snoopy-hoz dokkol.
A holdutazással minden rendben ment. A negyedik napon a 10-es begyújtotta hajtóművét, és holdkörüli pályára állt. A legénységre többek között a következő küldetések tervezett leszállóhelyeinek szemrevételezése várt – beleértve az Apollo-11-esét is.
A Hold körül töltött első nap volt némi gond a Snoopyval. A legénység csak akkor ment át a fedélzetére, amikor már holdkörüli pályán voltak. Alighogy Gene Cernan kiszerelte a dokkolófejet és a dokkolótölcsért, egy rakás Mylar-fólia árasztotta el a parancsnoki egységet, valószínűleg a szigetelés apró darabkái voltak. Többek között ez is hátráltatta Gene-t az ellenőrzésben, ennek ellenére azonban úgy döntöttünk, hogy a két űrhajó szétválására és az űrrandevúra másnap sort fogunk keríteni.
A negyedik napon a tizenegyedik holdkörüli keringés során, amikor Gene és Tom épp utoljára ellenőrizte a rendszereket, egy kisebb problémát fedeztünk fel a két jármű egymáshoz viszonított helyzetében. Kiderült, hogy a Snoopy nem megfelelő helyzetben állt: úgy tűnt, mintha a dokkolás pillanatában a Charlie Brown kicsit még forgott volna. Vajon megsérülnek a reteszek, amikor a két űrhajó szétválik egymástól? Senki nem tudta biztosan. Glynn Lunney küldetésigazgatónak George Low – aki ez ügyben épp az MOCR-ben járt – azt tanácsolta, hogy folytassák a parancsnoki egység és a holdkomp szétválását.
Ezen a ponton a két űrhajó a Hold túloldalán volt, és szünetelt a rádiókapcsolat. Harminc perc múlva már két űrhajó jelent meg. További rendszertesztek következtek, amíg a Hold innenső oldalán repültek, aztán ismét eltűntek. Amikor másodszorra előkerültek, a Snoopy már túl volt az első hajtóműves ereszkedésen. (Mivel az ideális leszállóhely a Földről nézve a Hold keleti oldalán volt, a hajtóműves ereszkedésre a túloldalon kellett sort keríteni.)
Miközben John magányosan a Charlie Brown fedélzetén repült, Tom és Gene egyre lejjebb ereszkedett, a felszín felé. „Charlie, itt vannak körülöttünk” – tájékoztatta Gene Charlie Duke-ot. Tom már meg tudta különböztetni a hegytetőket, és a sziklákat olyan magasságból, ami inkább repülőgépre vallott, nem pedig űrhajóra. Elmondta, hogy a táj „nagyon sima, olyan mint a nedves agyag, vagy mint Új-Mexikó vagy Arizona egyik kiszáradt folyómedre.”
A felszínt 14 000 méterre közelítették meg. Egy holdraszállás esetén, ezen a magasságon gyújtana be ismét a holdkomp leszállófokozatának DPS-hajtóműve, és kezdené meg felszínre vezető útját. Az Apollo-10 esetében Tom Staffordnak csak a pálya alakjának korrigálása miatt kellett újra begyújtania a DPS-t – annak érdekében, hogy Gene-nel még egyszer elrepülhessenek a leendő leszállóhely felett. Ez rendben is ment, habár a gyújtás okozta sokk hatására egy rakás vészjelzés kelt életre a Snoopy kabinjában.
A kommunikációs rendszert jól megdolgoztattuk. A fenti manőverek során mindig azt tapasztaltuk, hogy az antennák rossz irányba néznek. Hallani lehetett, ahogy Tom és Gene próbál John-nal beszélni, de John-nak meg kellett kérdezni tőlünk, hogy mit is mondtak pontosan, meg ilyenek. Ez nem pusztán a beszédhangra volt igaz – noha ez volt a legfontosabb – hanem a telemetriai adatokról és az űrhajó útjának megfigyeléséről is elmondható volt. A jövőben pontosan tudnunk kell, merre van a holdkomp, és mit csinál, ha le akarjuk tenni a Hold felszínére.
A leszállóhely feletti második keringés legalacsonyabb pontján Tomnak és Gene-nek le kellett választania a leszállóegységet, majd be kellett gyújtani a visszatérő egység hajtóművét. A leváláskor Tom egy kis löketet adott a segédhajtóművekkel, hogy biztos távolba kerüljön az alsó fokozat.
Ekkor azonban a visszatérő egység forogni kezdett, és közben fel-le bólintott. „A kurvanyját” – mondta Gene – „valami nem stimmel a giroszkóppal.”
Kiderült, hogy a legénység a küldetés megszakításáért felelős rendszert (Abort Guidance System, AGS) „automata” állásban hagyta, ami így nem tartotta a magasságot – ez egy másik üzemmód volt („altitude hold”). Mihelyt az AGS észlelte, hogy a leszállófokozat eltűnt róla, automatikusan elkezdte a visszatérő egységet a szélrózsa minden irányába forgatni, hogy rátaláljon a parancsnoki egységre, amit aztán az űrrandevú során használatos radar befoghat.
Pár másodperccel később Tom visszanyerte az irányítást. „Valami nagyon elszabadult, de most már minden rendben.” Idegtépő pillanatok voltak. Gene hangjában hallani lehetett a feszültséget, amikor Tom részére visszaszámolta a visszatérő egység hajtóművének gyújtásáig hátralevő időt.
Mivel a Snoopy-nak nem kellett felszállnia a holdfelszínről, nem is volt teljesen feltankolva üzemanyaggal. (Azt akartuk, hogy egy leszállóegységhez hasonlóan manőverezzen, amikor ismét találkozik a parancsnoki egységgel.) A gyújtás mindössze tizenöt másodpercig tartott, ez elég volt a Snoopy pályájának módosításához, amivel a Charlie Brown alá és mögé került. Pár manőver, és kötelékben repült a két űrhajó.
Eredményes napot zártunk.
A Tízes huszonhatodikán, hétfőn, nagyon simán szállt vízre. A legénységet alaposan kifaggattuk tapasztalataikról, a műveletiek pedig ellenőrizték az adatokat. Két héttel később Sam Phillips bejelentette, hogy az Apollo-11 július 16-án startol, és legénysége megkísérli a holdraszállást."
