Ezt az egyik orosz kozmonauta kiabálta az űrhajó sikeres dokkolása után. Mivel élő adás volt, a Szovjetunióban szinte mindenki hallotta. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Az Apollo programigazgatói – előbb Joe Shea, majd George Low – mindigis úgy vélték, hogy az egyes küldetésekre célzottan kell kiválasztani a megfelelő embereket. Ezzel a megközelítéssel a magam részéről nem értettem egyet, mégpedig azért nem, mert a küldetések sajátosságai gyakran változtak, és eddig úgy tűnik, hogy az évek engem igazoltak. Abból indultam ki, hogy legyenek kiképzett embereim, akik közül bárki képes bármit megoldani, és majd így kerüljenek az egyes küldetések legénységébe.
Az Apollo-8 sikeres útjával eljött az idő, hogy megnevezzem az Apollo-11 legénységét. A tervek szerint ez jó eséllyel az a legénység lesz, amelyik először holdraszáll majd. De akkor ezt még senki nem tudta volna biztosra mondani. A holdkomp tesztrepüléséig még mindig hónapok voltak hátra. Aztán ott volt az Apollo-10 holdkörüli küldetése is. Voltak, akik szerint az Apollo-9 sikere esetén ki kellene hagyni az „F”-küldetést, hogy a 10-es legénysége hajtsa végre a landolást.
Így korántsem volt eldöntött tény, hogy ki lép elsőként a Holdra. Ha az lett volna, akkor Gust választottam volna, és ebben Chris Kraft és Bob Gilruth is egyetértett volna velem. Gus halálával a legvalószínűbb jelölt Frank Borman és Jim McDivitt lett. Maximálisan megbíztam Tom Staffordban, Neil Armstrongban és Pete Conradban is. Jókor voltak jó helyen: közülük bárki végrehajthatta volna az első holdraszállást.
Jim McDivittet még mindig lefoglalta a holdkomp-küldetésre való felkészülés, de ott volt még Frank és teljes legénysége is: mivel már túl voltak egy holdkörüli repülésen, a többi asztronautánál sokkal jobb helyzetben voltak arra, hogy a landolásra felkészüljenek.
Két másik körülményt is szem előtt tartottam. Frank az elmúlt közel két évet szinte folyamatosan az otthonától távol töltötte. Belefáradt a mókuskerékbe, és nem örült annak, amit az eltelt két év a magánéletével tett. Korábban már jelezte felém, hogy váltani készül.
Végül pedig, semmi garancia nem volt arra, hogy az Apollo-11 száll majd le elsőként a Holdra. Így aztán úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha a rotációs-elvhez tartom magamat, és Neil Armstrong legénysége kapja a küldetést. Egy dolgot azért megváltoztattam: Mike Collins visszatért, és ő korábban már kiesett egy holdkörüli utazásból. Megérdemelte, hogy az első adandó alkalommal részt vehessen egy űrrepülésen, és ez történetesen az Apollo-11 útja lett.
Eredetileg az 1966-ban kiválasztott asztronauta-csoport egyik tagja, Fred Haise volt a legénységben, mint holdkomp-pilóta. Fred nagyon tettrekész volt – csoportjának egyik legjobbja – de a kezdeti terveimben nem számoltam vele, és nem is tartozott a tizennyolc srác közé, akiknek megígértem a holdraszállást.
Emellett Buzz Aldrin már hónapokkal az Apollo-8/Apollo-9 megcserélése előtt elkezdett felkészülni holdkomp pilóta teendőire. Így aztán a legénység Neil Armstrong parancsnokból, Mike Collins parancsnoki egység pilótából és Buzz Aldrin holdkomp-pilótából állt. A tartaléklegénységbe Jim Lovell, Bill Anders és Fred Haise került.
Később aztán az emberek úgy kezdtek beszélni erről, mintha valamiféle tudomány állt volna a kiválasztás mögött. Vagy mintha a politika szólt volna bele – az a tény, hogy Neil egy civil volt. Annyit mondhatok, hogy számos tényező közrejátszott abban, hogy ez a három ember volt jókor jó helyen, igaz, a tényezők nagy részére senkinek nem volt befolyása. Legalább ilyen könnyen megtörténhetett volna, hogy Tom Stafford, a Légierő egyik tisztje, vagy a Haditengerészettől Pete Conrad lett az első ember a Holdon
Január 6-án behívtam Neilt, Mike-ot és Buzzt az irodámba, és ezt mondtam nekik: „A tiétek.”
Az Apollo-9 járműve - az Apollo-Saturn 504-es - 1969. január 3-án gördült ki az indítóálláshoz. Ez volt az első, teljes egészében működőképes Apollo-űrhajó: parancsnoki és műszaki egységekkel, működő holdkomppal és szkafanderekkel. Természetesen, az Apollo-9 nem repül el a Holdig. De legalább annyira trükkös küldetés volt.
Ez volt az első alkalom, hogy az asztronauták olyan járművel repülnek a világűrben, amivel nem térhetnek vissza a földre. Nem csak, hogy nagyon megbízható embernek kellett lennie annak, aki a holdkompot vezeti – ez Jim McDivitt személyében teljesült – hanem a parancsnoki egység pilótára is nagy nyomás nehezedett. Dave Scott korábban már bizonyított a Gemini-8 fedélzetén az első, legénység által végrehajtott dokkolás alkalmával, ami után végül meg kellett szakítani a küldetést. Jim McDivitt tökéletesen megbízott benne, ahogy én is.
A holdkomp-pilóta Rusty Schweickart, egy nagyon éles eszű srác lett, akit az MIT-től vettem fel, ahol a magaslégkör kutatásával foglalkozott. A Légierő és a Légi Nemzeti Gárda színeiben egyaránt repült. Kollégáinál jóval liberálisabban gondolkodott, már ami a politikát illeti – felesége, Clare, pedig liberálisabb volt bárkinél, akit valaha ismertek. Szerintem Clare nézetei miatt Rusty-t érhette pár kellemetlenség a kollégái részéről. Őrá várt, hogy a holdkomp másodpilótája legyen, és tesztelje a holdsétára tervezett szkafandert.
Ők hárman 1966 novembere óta kifejezetten az első holdkomppal végrehajtott küldetésre készültek, immár több mint két éve. Nagyjából olyan 1700 gyakorlóórájuk gyülemlett fel. Nem vitás, hogy ők készen álltak, az viszont kérdéses volt, hogy a hardverről is elmondható lesz-e ugyanez.
Az Apollo-9 sok év után az első olyan küldetés, ahol az egyes űrhajók számok helyett neveket kapnak. Erre a rádiókommunikáció érdekében volt szükség azután, hogy a parancsnoki egység és a holdkomp szétválik egymástól. A parancsnoki egység neve a Gumdrop lett, a holdkompé pedig a Spider. A NASA PR-esei – többek között például Julian Scheer – határozottan gyűlölték a névválasztást, valószínűleg, nem sugalltak elég méltóságot. De nem volt mit tenni: a legénység így döntött.
Január 14-én a szovjetek sort kerítettek a Szojuz-4 startjára, fedélzetén egyetlen pilóta, Vlagyimir Satalov volt. Másnap a Szojuz-5 egy háromtagú legénységgel szállt fel: Borisz Volinov, Alekszej Jeliszejev és Jevgenyij Hrunov volt a fedélzeten. A négyes az ötöshöz dokkolt, amit élő adásban közvetített is a szovjet televízió. Vicces pillanat volt: amikor a négyes becsúsztatta a dokkolókúpját az 5-ös dokkológallérjába, Hrunov felkiáltott: „Segítség, megerőszakoltak minket”. És ez úgy, ahogy volt, ment is adásba. (De csak egyszer, a későbbi tudósításokból már kivágták ezt a részt.)
A TASZ hírügynökség bejelentette, hogy a Szojuz-4 és a Szojuz-5 a világ első „kísérleti űrállomása”, ami elég túlzó megállapítás volt, tekintve, hogy egyik űrhajóból a másikba csak űrséta közbeiktatásával lehetett csak átjutni. Számomra úgy tűnt, mintha számítottak volna arra, hogy pár hónapon belül az Apollo-9 két járművel repül, legénységgel a fedélzetén, és megpróbálták volna az Apollo-9 szerepét némiképp csökkenteni.
Hrunov és Jeliszejev egy űrsétát hajtott végre: az 5-ösről a 4-esre mentek át. Pár óra múlva a két jármű szétvált egymástól, és Volinov egymagában tért vissza földre, míg Satalov másik két társával együtt.
Már akkor is feltűnt nekünk, hogy ez pontosan ugyanaz a küldetés, amit a szovjetek 1967. áprilisában terveztek: a holdsétára szánt szkafander és a dokkolás tesztje, legénységgel a fedélzeten. Legalább két éves csúszásban voltak saját magukhoz képest.
Január 19-én az oroszok egy újabb legénység nélküli Szojuz-Zondot küldtek fel azzal a céllal, hogy a második sikeres robotos küldetés teljesítésével elháruljon az út a Holdat körberepülő emberes küldetés útjából, utóbbit a terv szerint Leonov és Makarov hajthatná végre. A Proton azonban nem állt pályára, és az L-2 projekt ezen a ponton hamvába hullt. Az emberes holdraszállás orosz verziója - az L-3 - még mindig tartotta magát. Ennek kapcsán kulcsfontosságú jelentősége volt a gigantikus N-1 rakéta első tesztútjának.
Erre február 21-én akartak sort keríteni. Az a hatalmas valami sikeresen fel is szállt, de hetven másodperccel a start után tűz ütött ki két rakétafokozat között, így végül a rakétát a biztonsági tiszt felrobbantotta. Még nem értek be minket."
