Mr. Kanyaró

 2014.01.29. 14:30

Deke_cover.jpgA NASA 1970 áprilisában tanulta meg, hogy két hét a kanyaró lappangási ideje. Nagy kapkodás előzte meg az Apollo-13 startját. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az Apollo-13 startját 1970. április 11-re ütemeztük. Ha minden jól megy, Jim Lovell és Fred Haise a Fra Mauro kráter környékén landol április 15-én, ahol aztán két napot töltenek el. Eközben a parancsnoki egység fedélzetén Ken Mattingly köröz majd felettük, holdkörüli pályán.
Sikerült felülkerekedni az Apollo-program elejét fémjelző problémákon, amikor a legénységek egészségi állapota a start előtti utolsó hetekben rendre megroggyant, és kimerültek. A javulás egyrészt annak volt köszönhető, hogy szembenéztünk a problémával, és visszavettünk a tempóból, és kíméltük őket, másrészt pedig annak, hogy a küldetések ritkábban követték egymást: négy vagy öthavonta került sor egyre.
Április 5-én vasárnap épp a Cape-en voltam, amikor felhívott Chuck Berry, és arról tájékoztatott, hogy Charlie Duke valamelyik gyereke kanyarót kapott. Ezt nem tartottam különösebben aggályosnak: Charlie Duke a tartaléklegénység holdkomp-pilótája volt, és így nem repül a 13-assal.

Aztán Berry elmagyarázta, hogy a kanyaró átkozottul fertőző betegség, ráadásul kéthetes lappangási ideje van, és Charlie bőven megfertőzhette az elsődleges legénységet. Hát, lett nagy kapkodás. Kiderült, hogy Jim Lovell és Fred Haise korábban már túlesett a kanyarón: így mindketten immunisak voltak rá.
Ken Mattinglyről, a parancsnoki egység pilótájáról azonban ez nem volt elmondható. Másnap Berry azt tanácsolta, hogy Ken tíz napig - a kanyaró lappangási idejéig - ne repüljön sehova. Mivel a Fra Maurora az indítási ablak nagyjából öt órás, a gyakorlatban ez egyet jelentett azzal, hogy nem vehet részt a küldetésen.
Két lehetőségem volt. Az egyik az volt, hogy megcserélem az elsődleges legénységet a tartalékkal, de ez igazából már nem volt opció. Az oroszok mindig azt mondták, hogy minden küldetésre két pilótát, illetve legénységet képeztek ki, és az utolsó napig senki nem tudta, melyikük repül majd. Bob Gilruth a Mercury-program idején ugyanezt akarta tenni velünk is, amíg le nem beszélték róla. De a gyakorlatban az oroszok sem alkalmazták ezt a módszert.

Mindig az elsődleges legénység a felkészültebb, és pont. A szimulátoroktól kezdve mindenben elsőbbséget élveztek. A tartaléklegénység jelentette a biztosítékot egy katasztrófa esetén, ha a legénység egyik tagja meghalna egy repülőszerencsétlenségben – amire korábban volt már példa. Senki nem szívesen halasztana el hónapokkal egy küldetést.
A másik lehetőség az volt, hogy csak a parancsnoki egység pilóták cseréljenek helyet egymással, és a tartaléklegénység parancsnoki egység pilótája ugorjon be az elsődleges legénységbe: azaz Swigert kerüljön Mattingly helyére. De ez sem volt egyszerű kérdés. Jim, Fred és Ken egy nyelvet beszéltek, és megtanultak összedolgozni egymással. Ez ugyanígy igaz volt John Young, Charlie Duke és Jack Swigert esetében is. Volt némi közös kiképzésben részük, és a srácok közül páran elég jól ismerték egymást, de azért ez mégsem ugyanaz.

Ha már mindenképp muszáj cserélni, akkor viszont a csere mellett szólt, hogy Ken a parancsnoki egység pilótája volt, és ebben a minőségében a küldetés nagy részében egyedül lesz majd.
Nem volt mit tenni, be kellett hívni Kent, és megmondani neki, hogy valószínűleg nem ő fog repülni. Nem volt kellemes, különösen nem számomra, mivel saját tapasztalatból tudom, hogy ez mit jelent. Megígértem neki, hogy a következő küldetés legénységébe – az Apollo-16-ra – mindenképp bekerül, de mindketten pontosan tudtuk, hogy erre nem sok garancia van: még egy megszorítás, és ugrik az Apollo-16 is. Úgy véltem, hogy tönkretettem az életét.
Leginkább Jim Lovellt kellett győzködnöm, aki nagyon nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy pár nappal a start előtt elvesztette a legénység egyik tagját. (Valószínűleg ugyanilyen könnyűszerrel el is napolhattuk volna a küldetést egy hónappal, de szerintem megrettentünk a halasztás költségeitől. Mai fejjel már buta döntésnek tartom.) Lovellnek természetesen nem volt semmi ellenérzése Jack Swigerttel kapcsolatban, csak le akarta őt tesztelni.

Így aztán április 9-én, csütörtökön Jacket Jim és Fred társaságában egy tizenkét órás teszt erejéig bezártuk az egyik szimulátorba. Riley McCafferty Jack belét is kihajtotta.
Jack korábban két segítőlegénység – Apollo-7 és Apollo-10 – munkájában is részt vett, és 1970. áprilisáig már közel egy éve volt a tartaléklegénység tagja. Egyértelmű volt számunkra, hogy tudja, mi a dolga, és amikor a teszt véget ért, Jim belement a cserébe.

A 13-as startjára április 11-én, szombat délután, az MOCR-nál használatos központi standard idő szerint egy óra után 13 perccel került sor – katonai idő szerint 1313-kor. (A babonásabbak közül voltak, akik nagy jelentőséget tulajdonítottak a küldetés során a tizenhármasoknak.) Ken Mattingly az MOCR-ből figyelte az eseményeket, ahol részben CapCom teendőket is ellátott.
Fogalmunk sem volt arról, hogy elérkezik-e egyszer az idő, amikor egy Saturn V startja rutinból megy majd - mindenesetre az S-IIC második rakétafokozat középső J-2 hajtóműve idő előtt leállt. A megmaradt négynek, valamint az S-IVB harmadik fokozatára szerelt magányos J-2-esnek ezért hosszabb ideig kellett üzemelnie.
Mindazonáltal, a Tizenhármas jó formában állt pályára, majd a holdirányú gyújtás következett. Az Odyssey-nek nevezett parancsnoki egység előbb eltávolodott az S-IVB-től, majd visszatért és dokkolt a holdkomphoz - utóbbit Aquariusnak hívták. Ezután Jim, Jack és Fred a Holdutazás idejére megpihenhetett.

Április 13-án, hétfőn, a küldetés ötvenötödik órájában, nem sokkal este kilenc után a legénység épp befejezte az Aquarius tévés bemutatását, amikor történt valami. A küldetésirányítók egy rutinműveletre - a „kriogén-kavarásra” - kérték meg Jack Swigertet, ez azt jelenti, hogy a műszerfalon átbillent egy kapcsolót, ami beindítja a műszaki egység egyik oxigéntartályának keverőmotorját. A kavarásra azért volt szükség, hogy pontosan meg lehessen mérni a tartályban lévő oxigén mennyiségét.

Később rájöttünk, hogy a tartály belsejében  nem volt szigetelés a drótokon – ezek még hetekkel a start előtt, véletlenül leégtek pár földi teszt alkalmával. A "kriogén-kavarás" alkalmával a drótok szikrát vetettek, majd lángra lobbant a tartály belseje. Amikor pedig túl nagy lett a nyomás, felrobbant … és letépte a műszaki egység oldalát.
Az első jel, amiből a földi irányítás sejthette, hogy baj van, Jim Lovell hangja volt: „Houston, van egy kis problémánk” - mondta a rádión, és ezzel egy időben pár vörös, figyelmeztető jelzés is felvillant az EECOM-konzolon (electrical, environmental and communications) – az űrhajó elektromos hálózatát, belső környezetét és a kommunikációt felügyelte. Rövidesen kezdtek leállni az Odyssey áramellátását biztosító üzemanyagcellák. Az oxigénnyomás csökkent. Bármivel is próbálkozott Gene Kranz küldetésigazgató az embereivel, semmi nem segített. Az Odyssey haldoklott. Nagyjából egy órába telt, mire mindenki rádöbbent arra, hogy a holdraszállás helyett immár az egyetlen cél, hogy a legénységet élve hazahozzuk. Gene a holdkomp beüzemelésére utasította a legénységet, amire általában csak holdkörüli pályán szoktunk sort keríteni.

Amint meghallottam, hogy baj van, átrohantam az MOCR-be. A következő pár órában előkerült Gilruth, Kraft és McDivitt is, valamint három asztronauta: Walt Cunningham, Dave Scott, Rusty Schweickart. Charlie Duke – Mr. Kanyaró – beizzította a holdkomp szimulátort, ahol kipróbálhatott minden műveletet, mielőtt azokat továbbították volna a legénység részére.
Kranz alig valamivel a baleset után átadta az irányítást a másik csapatnak, mivel úgy számolt, hogy a következő napokban kipihent és éber emberekre lesz szükség. Glynn Lunney csapatán volt a sor, ők felügyelték a holdkomp beüzemelését, ami elég komplikált feladat volt. A holdkomp inerciális navigációs rendszerének megfelelő konfigurálása egyike volt azoknak a teendőknek, aminek feltétlenül jól kellett sikerülnie – máskülönben a legénységre ugyanaz vár, amit Dick Gordon is tett a 12-esen: a manőverezés előtt a csillagok helyzete alapján be kell tájolni a holdkompot."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr125788294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Make Valamit · http://make.blog.hu 2014.01.30. 07:51:19

Lehet újra meg fogom nézni az Apollo 13-at mostmár hogy majdnem név szerint tudom, kinek mi volt a dolga :) Ed Harris fene jól hozta Kranz-ot, úgy emlékszem - legalábbis amikor lepisszegi a tapsoló küldetésirányítást, az a jelenet megmaradt.
süti beállítások módosítása