Az Apollo-14 negyvenhét éves parancsnokát csak egyvalaki fúrta: ő történetesen pont Alan Shepard szülővárosában élt. Senki sem lehet próféta a saját hazájában. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Egyetlen előnye volt annak, hogy csak és kizárólag egy másik pilóta társaságában repülhettem: az Asztronauta Iroda munkatársai és a repülőgép-üzemeltetésiek közül mindenkivel repültem, így elég jól felmérhettem az embereket. Ez az egyetlen hozadéka volt a dolognak, minden más szempontból a korlátozás csak púp volt a hátamon. Másodrangú állampolgárnak éreztem magam, de ez igazából csak 1970-ben kezdett zavarni engem.
Ennek valószínűleg voltak egyéb okai is. Anya ebben az évben betegedett meg, majd végül meghalt. Apa sem volt túl jó formában. Otthon egy tinédzserkorú fiú várt rám, Marge pedig azt firtatta, hogy meddig folytatom még ezt az életformát, tekintve, hogy az idő ellenem dolgozik, és ekkorra már jelentősen megcsappantak a küldetések. Emellett a NASA-nál megszorításokat vezettek be.

1970. júliusában Wyomingban egy antilop-vadászaton éreztem ismét a szívritmus-zavart. Semmi szokatlan nem volt ebben, leszámítva, hogy hónapok után most jelentkezett először. Soha korábban nem voltam ennyi ideig tünetmentes – legalábbis, gyógyszerek nélkül biztosan nem – így megpróbáltam rájönni, hogy mi változott meg.
A szívritmus-zavar április elején múlt el, az Apollo-13 startja előtt. Épp a Cape-en voltam, és egy náthán próbáltam úrrá lenni, így felkerestem Chuck Berryt, aki vitaminokat diktált belém. Ezeket aztán a későbbiek során is szedtem. A vadászaton a szívritmuszavar az átlagosnál stresszesebb nap után jelentkezett: előző éjszaka sokáig maradtam fenn, reggel pedig korán keltem.

Így aztán egy kis kísérletbe fogtam, és ismét szedni kezdtem a vitaminokat: részletes feljegyzéseket készítettem erről, és rögzítettem szervezetem reakcióit is. Az Apollo-14 előkészületei során, illetve a küldetést követően sem jelentkezett újra a szívritmuszavar.
Ez persze korántsem volt perdöntő orvosi bizonyíték: nem rohanhattam oda Chuck Berry-hez, mondván, hogy hé, figyelj, most már vitaminokon élek – adj egy második csoportos egészségügyi alkalmasságit. Viszont elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy talán reális esélyem lehet erre. Bárcsak találnék egy orvost, aki kiáll értem.

Az Apollo parancsnoki egységét átalakították, nehogy újra bekövetkezzen egy 13-ashoz hasonló baleset. A Tizennégyes startját 1971. január végére tűzték ki, az úticél a Fra Mauro volt, eredetileg a 13-as is itt landolt volna.
Al Shepard nagyon okosan használta ki a felkészülésre kapott extra időt. Legénységével – Stu Roosaval és Ed Mitchellel – tényleg készen álltak az indulásra. Al elképesztő kondiba került, így senki nem aggódott negyvenhét éves életkora miatt. (Elég sok idő eltelt már azóta, amikor a NASA-nál negyven év volt a korhatár az asztronauták számára.)

Az egyetlen aggályt William Loeb, a Manchester Union-Leader kiadója fogalmazta meg New Hampshireből. Azzal az ürüggyel, hogy igazából Al Shepard, New Hampshire szülötte iránti „aggodalom” vezérli, levelet írt a Fehér Háznak, amiben kérdéseket vetett fel Al fizikai állapotával kapcsolatban. Talán bizony az elmúlt években nem fosztották meg repülési engedélyétől? Mi változott meg azóta? Vajon nem túl öreg egy ilyen küldetéshez?
Szegény Chuck Berry-re teljesen rászállt a Fehér Ház, és választ akartak kapni Loeb kérdéseire. Azt hiszem Chucknak végül egy közel tízoldalas levelet kellett írnia, amiben kizárólag orvosi szempontok alapján igazolta Al küldetésben való részvételét. Ez aztán a legkevésbé sem hiányzott, ráadásul teljesen indokolatlan volt.
A start előtt utolsó pár hetet odalenn, a Cape-en töltöttük az elsődleges és a tartaléklegénységgel együtt, utóbbi Gene Cernanból, Ron Evansből és Joe Engle-ből állt. A legénységek a szimulátorokban töltötték az idejüket. Al és Gene olykor-olykor helikopterrel is repült, hogy ráhangolódhassanak a holdraszállásra.
Január 23-án – négy nappal az Apollo-14 tervezett startja előtt – Gene Cernan a helikopterrel túlságosan alacsonyan repült a Cape-et a szárazföldtől elválasztó Indian River fölött. Becsapódott a folyóba, és eszméletét vesztette. Amikor magához tért, a helikopter már süllyedt, a víz pedig lángokban állt körülötte.
Kiküzdötte magát a fülkéből, a lángok alá merült, és kievickélt a partra. Átkozottul szerencsés volt: azt hiszem a legdurvább sérülése egy púp volt a fején, ezen kívül megperzselte a szemöldökét.

Más hangok
Gene Cernan

Amikor Deke bejött hozzám, épp a legénységi szálláson szedtem magam rendbe. Miután megbizonyosodott arról, hogy nincs semmi bajom, azt mondta, hogy pillanatokon belül sajtótájékoztatóra megy. „Szóval” – tért a tárgyra – „pontosan milyen magasan állt le a hajtómű?”
„Deke” – feleltem. „A hajtómű nem állt le. Egyszerűen belerepültem azzal a kurvanyjával a vízbe.”
Deke arca rezzenéstelen maradt. „Talán nem jól hallottad, amit kérdeztem. Pontosan mikor állt le a hajtómű?”
„Ahogy mondtam, Deke. Nem állt le. Csak elcsesztem.”
Elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és megvonta a vállát. „Hát, ha ezt akarod.”
Ez Deke-re vallt. Mindketten pontosan tudtuk, hogy én szúrtam el, de eszébe sem jutott, hogy nyilvánosan meghurcoljon, vagy pellengérre állítson."