Houstonban parázs vita alakult ki az Apollo-13 balesete után: egyesek azt akarták, hogy a legénység pihenjen, mások viszont attól féltek, hogy pihenés közben szétfagy a holdkomp. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Elsőre a holdkomp mentőhajóként alkalmazása nem tűnt túl ígéretes megoldásnak: hosszabb ideig tartana a 13-asnak a Hold megkerülésével visszatérni a Földre, mint amennyi időre elegendőek a holdkomp tartalékai. Szóba került, hogy a legénység gyújtsa be az Aquarius leszállófokozatának hajtóművét, és az űrhajó a Hold megkerülése nélkül, közvetlenül induljon vissza a Föld felé.
A probléma ezzel alapvetően az volt, hogy a 13-as még mindig elég gyorsan ment, a leszállófokozat hajtóműve pedig lehet, hogy nem bírja végrehajtani ezt a közvetlen visszatérést. Megtörténhet, hogy csak annyira lassítja le az űrhajót, hogy az végül a Hold megkerülése után nem indul meg a Föld felé, vagy ami még rosszabb: akár be is csapódhat a Holdba.
A robbanás előtt a 13-as begyújtotta főhajtóművét, és megváltoztatta pályáját, ami ettől fogva többé már nem a szabad visszatérés pályája volt. Mindennél fontosabbá vált, hogy az űrhajó visszaálljon a szabad visszatérés pályájára. Ehhez természetesen be kellett üzemelni az Aquariust, be kellett állítani a navigációs platformot, stb.
Jim és Fred végül csak közel hat órával a baleset után gyújthatta be a leszállóegység hajtóművével harminc másodpercesre, ami azt jelentette, hogy történjen bármi, az űrhajó legalább már a Föld felé tart. Nem volt sok választásunk, mint hagyni, hogy a legénység a Hold megkerülésével térjen vissza a Földre. A nagy kérdés az volt, hogy életben tudjuk-e őket tartani addig.
Az első gyújtás alkalmával – és minden más esetben is – a legtöbb fejtörést az okozta, hogy a legénység kezdett kimerülni. Épp a baleset idején készülődtek az alváshoz. A korlátozott áramellátás miatt a parancsnoki egység különösképp lehűlt, ez viszont nem könnyítette meg az elalvást. Nem hiszem, hogy a legénység bármely tagja akár egyszer is kipihente volna magát a küldetés hátralevő részében. (Én sem sokat pihentem. Megfázással küszködtem, így nem éreztem magam valami fényesen. Valaki lefotózott, ahogy a küldetés 100. órájában a konzolnál bóbiskolok. A felvételből én is kaptam egy példányt, ezen egy felirat is olvasható: Jim, Jack és Fred „megköszönik”, hogy figyeltem rájuk…)
Egyik mini-krízishelyzet jött a másik után. Szembe kellett néznünk azzal, hogy a fogyasztási cikkeket – úgymint: levegő, víz és áram – nem lesz könnyű négy napra beosztani, amíg a legénység hazaér. Ezzel párhuzamosan szembesültünk az űrhajóban felhalmozódó szén-dioxid okozta életveszélyes helyzettel is. A holdkomp rendszerét használtuk a levegő „tisztítására” – abban viszont csak két lítiumpatron volt: ez két ember holdraszállásához elegendő, de három embernek négy napig biztosan nem.
Míközben a személyzet egy része ennek megoldásán dolgozott, vita alakult ki arról, hogy begyújtsuk-e ismét a leszállóegység hajtóművét – ezzel a módszerrel a legénység még péntek előtt hazaérhet. Ugyanakkor még mindig félő volt, hogy az ehhez szükséges hosszú gyújtás minden üzemanyagot felemészt, és nem marad elegendő a pályakorrekcióra, amikor majd földközelbe érnek. (Azt sem akartuk, hogy a legénység túl hamar érjen vissza, mivel a mentőhajóknak el kellett foglalniuk a helyüket. Ez szintén pár napot vesz igénybe.) Végül úgy döntöttünk, megtaláljuk a módját annak, hogy pár órával hamarabb hozzuk őket haza. Egy négy perc és huszonhárom másodperces gyújtásra kerítünk majd sor két órával azután, hogy elérték pályájuk Holdhoz legközelebbi pontját (pericynthion): P C + 2.
A küldetés hetvenhetedik órájában – kevesebb, mint egy nappal a robbanás után – a 13-as megkerülte a Hold túloldalát. Legalább most már hazafelé tartott.
Jim és Fred próbált megbizonyosodni arról, hogy az űrhajó tényleg jó irányba van tájolva. Ez nem volt könnyű, mivel a műszaki egység még mindig szivárgott – az űrhajót tengernyi apró részecske vette körül, amik a nézőkében csillagoknak tűntek. És a legénység most már nagyon kimerült volt. Chuch Berry-vel – akivel ritkán egyezett a véleményünk üzemeltetési kérdésekben – mindketten aggódtunk miattuk.
A P C + 2 gyújtás olyannyira jól sikerült, hogy a pályafelelősök szerint a 13-as legénységének a légkörbe lépés előtt pár órával kell csak egy utolsó kiigazítást végeznie.
Ezután azonban heves vita alakult ki a Küldetésirányításnál. Max Faget a 13-as külső hőmérséklete aggasztotta, és attól tartott, hogy az űrhajó huzamosabb ideig árnyékban maradó részei megfagyhatnak. Gene Kranz is hasonló véleményen volt. Azt akarták, hogy a legénység kezdje meg a passzív hőszabályozást (Passive Thermal Control, PTC) – tehát az űrhajóval lassan forogjanak a kiegyensúlyozott hőeloszlás érdekében.
A gond az volt, hogy a PTC beindítása minimum két órájába telik a legénységnek, és már most is olyan fáradtak voltak, hogy nem voltam biztos benne, hogy képesek lesznek rá. Chris Kraftot a PTC helyett sokkal inkább az aggasztotta, hogy elfogy az áram. Egy időre valóságos csatatérré változott a Küldetésirányítás. De Gene Kranz volt a küldetésigazgató, és ő elég hajthatatlannak bizonyult: szerinte senkit nem fog érdekelni, mennyire pihente ki magát a legénység azután, hogy az Aquariuson pár cső megfagy és eltörik. Ő nyert, Jim és Fred – Kranz embereinek utasításait követve – hamarabb végzett a PTC-vel, mint azt bárki gondolta volna.
Egyre közelebb értek a Földhöz; másnap, azaz szerdán, felolvastuk nekik mit kell tenniük, hogy átalakítsák a parancsnoki egység lítiumpatronjait a levegő tisztítása érdekében.
Ezzel időt nyertünk, és más dolgok miatt kezdhettünk aggódni. Vajon a parancsnoki egység hőpajzsa megsérült a robbanásban? Vajon az Odyssey-ben életre kel, miután az Aquariust leválasztják róla? Apropó, egy ilyen esetben milyen eljárással válasszuk le a holdkompot?
John Young és Ken Mattingly a szimulátorban voltak, és az ellenőrzőlista összeállításában segítettek. Csütörtökön Ken az MOCR-be jött, hogy beolvassa a listát a legénységnek.
Ez az akadozó kommunikációval és a kimerült, kiszáradt legénységgel igen sziszifuszi feladatnak bizonyult. Aznap éjjel, amikor már végeznünk kellett volna az egésszel, valaki ragaszkodott ahhoz, hogy ébresszük fel Jacket, és tájékoztassuk őt az újabb módosításokról. Ezzel felébresztettük Jimet és Fredet is, akik amúgysem nagyon aludtak. (Az űrhajóban a hőmérséklet a fagypont közelében volt.) Végül Jim megelégelte a dolgot. „Csak a valóban lényeges változtatásokról tájékoztassatok minket.”
Eljött az idő, hogy az Eredeti Hetek közül beszéljen velük valaki. „Tudom, hogy egyikőtök sem tud aludni, annyira hideg van” – mondtam Jimnek – „de talán megpróbálhatnátok előásni a gyógyszeres csomagot, és bevenni pár Dexedrine tablettát.” Az orvosok már egy ideje szorgalmazták ezt, de én hezitáltam, mert amikor a Dexedrine hatása elmúlik, a fiúk még fáradtabbnak érzik majd magukat és még jobban maguk alatt lesznek. De most már közel volt a légkörbe lépés ideje. Jim azt felelte, hogy megpróbálhatja a dolgot, de végül csak pár óra múlva kerített rá sort, amikor már az egésznek nem volt jelentősége.
Ugyanakkor, bár közel voltak, az irányítók azt fontolgatták, hogy némi áramot fel lehetne használni az űrhajó felfűtésére.
A küldetés 138. órájában, péntek reggel, a parancsnoki egységen a holdkomp még mindig rajta volt, majd a legénység leválasztotta a műszaki egységet. Jim Lovell volt a legjobb helyen, hogy pillantást vessen rá, ahogy tovaúszott. „Az űrhajó egész oldala hiányzik az egyik felén.”
Három óra múlva az Odyssey az akkumulátorok révén már teljesen be volt üzemelve, és a legénység is a fedélzetén volt. Aztán az Aquariust is leválasztották. „Viszlát, Aquarius, és köszönünk mindent” – mondta Jim Lovell.
Jack Swigert megköszönte a földi irányítás segítségét – a körülmények ismeretében nagyon klassz pillanat volt. Ezután az Odyssey teljes rádiócsendbe merült, mihelyt belépett a légkörbe. Normál körülmények között a rádiócsend általában három percig tartott. Letelt, és még mindig nem történt semmi. Újabb hosszú perc következett. Aztán az űrhajó útját megfigyelő személyzet észlelte őket, ami azt jelentette, hogy a parancsnoki egység túlélte a légkörbelépést. De a legénységtől még egy árva szót sem hallottunk.
Joe Kerwin volt a CapCom: „Odyssey, itt Houston, vétel.” Egy-két másodpercnek eltelt, mielőtt Jack Swigert megszólalt: „Oké, Joe.”
Újabb három perc következett. Aztán a mentőegység révén már látni lehetett a három ejtőernyőt. Megcsinálták."
