Évi ötven űrsikló-küldetés?

 2014.02.08. 09:00

Deke_cover.jpgA hetvenes évek elején még évi ötven űrsikló-küldetésről volt szó, ezek negyede katonai célú lett volna. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"A harmadik holdséta végén a legénységnek még néhány mókára is volt ideje. Dave Scott egy kalapácsot és egy sólyomtollat egyszerre leejtett, ezzel „igazolva” Galileo elméletét: a testek tömegüktől függetlenül azonos sebességgel zuhannak. Sort kerítettek egy kis postabélyegzős ceremóniára is.
A legénység egy kis szobrocskát, az „Elesett Asztronauta” szobrát is elhelyezte egy emléktábla társaságában: ezen az űrrepülésben meghalt amerikai és orosz űrhajósok nevei szerepeltek.
A küldetés további része elég simán ment. Al Worden űrsétát hajtott végre a Holdról hazafelé jövet, és ennek során egy-két, műszaki egységre szerelt kísérleti csomagot gyűjtött be. (Ez is a J-típusú küldetésekben rejlő egyik lehetőség volt).
A holdséták nagyon megviselték a legénységet. Káliumtartalékaikat kimerítették, ezt a 16-os és a 17-es küldetések során már orvosoltuk. Jim Irwinnek szívpanaszai adódtak, és hajlamos volt a holdséták okozta megpróbáltatást okolni értük.
Szembe kellett néznünk egy aggasztó problémával is: az Endeavourt a vízreszállásig lefékező ejtőernyők közül csak kettő nyílt ki. A harmadik nem nyílt ki teljesen. Később arra a következtetésre jutottunk, hogy a vízreszállás előtt üzemelő RCS-segédhajtóművek üzemanyaga égette át a kötélzetet. Ez a szokásosnál valamivel keményebb landolást eredményezett.
Azonban 15-ös igazán durva becsapódására még egy évet várni kellett.

Chuck Berry tudott a vitaminkúrámról, valamint szívritmuszavarom látszólagos megszűnéséről. Azt is tudta, hogy egy olyan orvost keresek, aki hajlandó repülésre alkalmasnak nyilvánítani engem.
Berry többek között Törökországban is részt vett egy orvoskonferencián, ahol összefutott a Mayo Klinika egyik specialistájával, Hal Mankinnel. Mankin meghallgatta Berry beszámolóját az esetemről – azaz, hogy eddig minden orvos azt állította, hogy jó kondiban vagyok a repüléshez, de egyik sem volt hajlandó leírni ezt – és belement abba, hogy személyesen vizsgáljon ki.
Ebben a kivizsgálásban az volt a csavar, hogy végérvényesen pont kerül a történet végére: ha kudarcot vallok, örökre megvonják a repülési engedélyemet. Ha viszont sikerül, Mankin megígérte, hogy aláírja az engedélyemet.
Így aztán 1971 decemberében a minnesotai Rochesterbe repültem, és „Dick K. King” néven bejelentkeztem a Mayo Klinikára. Egy hétig a szokásos tesztekre került sor – angiogramokra, meg ilyenekre. Nem csak, hogy semmi nem utalt koszorúér-problémára, ami 1962-ben még az orvosok egyik aggálya volt, de a szívritmuszavar sem jelentkezett.

Más hangok
Charles Berry

Mihelyt megkaptam Dr. Mankin döntését, felhívtam barátomat, Pete Segalt, aki szövetségi repülőorvos volt – az FAA főorvosa – és Deke-et elsőcsoportos orvosi alkalmassági kategóriába sorolták.
Attól tartottam, hogy az utolsó pillanatban akadályt gördítenek elé. Az a hét orvos, aki az évek során egyszer-egyszer már elutasította Deke alkalmasságiját, még mindig konzultált egymással, mégha informálisan is. Emlékszem, hogy közülük hatan azonnal jóváhagyták új státuszát, és a hetedik végül azt mondta – némi morgás után – hogy nem kíván Deke útjába állni.
Krafttól, Gilruthtól és Low-tól is megkaptam a jóváhagyást, épp időben ahhoz, hogy Deke visszatérését még ugyanazon a sajtótájékoztatón be lehessen jelenteni, amelyiken a Skylab legénységeit is nyilvánosságra hozták. Kihangsúlyoztuk, hogy ezzel a döntéssel Deke bármilyen repülésre jogosult, beleértve egy oroszokkal közös űrrepülést is, amiről akkoriban szó volt.

Egy fura véletlen folytán a bejelentésre 1972. március 13-án került sor – tíz évvel azután, hogy ott kellett hagynom a Delta-7 szimulátoromat, és Washingtonba rendeltek.
Nem vertem nagydobra, hogy ismét mindenre kiterjedő repülési engedély birtokában vagyok, a NASA azonban leadta a drótot a Houston Postnál valakinek: az Ellington Légibázison egy fotós fogadott, hogy megörökítse azt a napot, amikor 1962 óta először szállok fel egy T-38-assal.
Még azon a héten, amikor lehetővé vált számomra, hogy egymagamban repülhessek, a NASA bejelentette, melyik tervet választotta a leendő űrsikló számára. (James Fletchernek egészen Nixonig el kellett mennie, hogy az ötletet jóváhagyassa.) Ez egy szárnyakkal ellátott, száztonnás, újra felhasználható keringőegység volt, amihez egyszer használatos külső üzemanyagtartály, és két újrahasznosítható, szilárd üzemanyagú hajtómű tartozott. A NASA által a Mathematica, Inc. nevű vállalattól megrendelt tanulmány szerint egy-egy űrsikló száz küldetést hajt majd végre.
Ezekre a küldetésekre várt az Egyesült Államok legénység nélküli műholdjainak pályára állítása, így csökkent az egyszer használatos hordozórakéták iránti igény, amilyen például a Titan, a Delta vagy az Atlas. (A tervek szerint a küldetések több mint negyede katonai célú űrrepülés lenne, így az űrsiklót a Védelmi Minisztérium szakértőinek elképzelései alapján tervezték meg.) A tanulmány évi ötven űrsiklóküldetéssel számolt.
Az eredeti, 1969-es Space Task Grouppal kapcsolatos tervekben az űrsikló még egy háromutas rendszer részét képezte: egy űrállomás és egy űrbeli vontató is tartozott hozzá. A vontató ugrott, de ami még rosszabb volt, hogy az űrállomás gondolatát is elvetették. Maradt hát az űrsikló: egy teherszállító, amivel igazából sehova nem tudtunk menni.
Viszont úgy tűnt, hogy ezzel az egy teherszállítóval kell beérnünk."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr715804012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása