„Fiam, a sziesztát sose hagyd ki, és használd a mosdót.” Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Carr, Gibson és Pogue 1974. február 8-án tért vissza a földre. A két korábbi legénységnél jobb állapotban voltak, azután, hogy nyolcvannégy napot töltöttek a világűrben, ami egyúttal azt is jelentette, hogy kezdtünk ráérezni a testmozgás és az egészségmegőrzés jelentőségére. Pár hét múlva meghallgattuk beszámolójukat, amin az ASTP összes legénysége részt vett.
Szó volt arról, hogy esetleg egy huszonegy napos küldetés erejéig felküldünk egy legénységet a Skylabra – egy parancsnoki és műszaki egység valamint egy Saturn IB ugyanis még rendelkezésünkre állt. De erre már nem volt pénz. Úgy terveztük, hogy a következő látogatásokat már az űrsiklóprogram legénységei hajtják majd végre.
A Skylab-4 után az ASTP volt az egyetlen amerikai emberes űrrepülés, ami még napirenden volt. Mi következtünk.
Lemondtam legénység-műveleti igazgatói pozíciómról, mivel az ASTP egyre több időt követelt. Chris Kraft felvetette, hogy talán át akarnék esetleg kerülni az űrsiklóprogramba, hogy felügyeljem a megközelítési és landolási teszteket (Approach and Landing Tests, ALT), és ez a munka az ínyemre is lett volna. De az ASTP-re való felkészülés mellett nagyon kevés időm maradt: 1974 végén és 1975 elején Tom McElmurry, a Skylab legénységek igazgatásában segítő korábbi helyettesem felügyelte az ALT-programot helyettem.
Al Shepard, aki az Apollo-14 küldetését követően, 1971. márciusában visszatért az Asztronauta Irodába, igazgatóhelyettes lett, és McElmurry-t váltotta. Az igazgatói poszton Kenny Kleinknecht vette át tőlem a stafétát, de csak rövid időre: szembe került a NASA vezetésével, mivel egy olyan vadászaton vett részt, aminek költségeit az egyik beszállító fizette. 1974 végén George Abbey leváltotta.
Ezeket a döntéseket Kraft hozta meg: sem Kleinknecht, sem Abbey nem voltak asztronauták. Kraft véleménye mindig is az volt, hogy – mivel a küldetésigazgatók felelősek a küldetésekért – a legénységgel – azaz a pilótákkal – kapcsolatos feladatoknak is alá kell tartozniuk. És ettől kezdve ez így is volt.
Más hangok
Kent Slayton
Valószínűleg Apa legboldogabb időszaka az volt, amikor az Apollo-Szojuz küldetésére készült. Korábban sosem panaszkodott nyíltan azért, hogy nem repülhet – pusztán annyi megjegyzést tett, hogy ez is egyike az ember életében bekövetkező nagy pecheknek. Meg kell tanulni együtt élni vele.
Egyszer kettesben odakinn edzettünk az udvaron, Anya pedig aggódott, hogy miért nem beszélünk egymással. Arra buzdította Apát, hogy legyen nyitottabb, és adjon nekem pár atyai tanácsot. Apa pár pillanatig gondolkozott, majd ezt mondta: „Fiam, a sziesztát sose hagyd ki, és használd a mosdót.” Mindketten elnevettük magunkat. Be kell valljam, hogy Apába nem sok filozófiai érzék szorult. De kétség kívül boldogabb lett azután, hogy újra repülhetett.
Néhány asztronauta és kozmonauta, sőt, még páran az orosz űrhivataltól is jártak nálunk látogatóban. Több időnk maradt családi utazásokra: Jim Lovell-lel és családjával egy közös szafarin vettünk részt Afrikában.
Az egyetlen rossz emlékem ebből az időszakból az, hogy Slayton Nagypapa épp abban az évben halt meg, amikor Apa ismét repülni kezdett. Apa és Howard bácsikám épp egy vadásztúrára készült. Így aztán megtartották a temetést, és Nagypapát kívánságának megfelelően elhamvasztották, földi maradványait pedig szétszórták a farmon.
Aztán Apa és Howard bácsi elutazott Wyomingba. Talán pár családban ez furának tűnhet, de nálunk nem az volt. Nagypapa is így akarta volna.
Az ASTP-re való felkészülés során az egyetlen, küldetés szempontjából kritikus tényező a dokkolóegység volt, ami az én asztalom volt. A dokkolóegység nem csak a Szojuz és az Apollo összekapcsolódását tette lehetővé, hanem egyúttal kvázi szabályozta a két űrhajó eltérő belső környezetét: az Apolloban tiszta oxigén volt 0,34 Bar nyomáson, míg a Szojuzban vegyes gázt használtak 1 Bar nyomáson. Ehhez képest a dokkolóegységben vegyes, nitrogén/oxigén volt 0,68 Bar nyomáson.
Egy sor, közös tudományos kísérletet is tervbe vettünk, és a két űrhajó bevonásával pár közös manőverre is sort kívántunk keríteni. Rengeteg időt töltöttem a szimulátorban, és felkészültem a parancsnoki egység vezetésére. Megevett volna a fene, ha ennyi év után végre kijutok a világűrbe, és nem vezethetem az űrhajót.
A felkészülésnek ez a része simán ment. A nyelvi kérdés viszont már nagyobb falatnak bizonyult. Októberi oroszországi látogatásunk óta egyikünk sem mélyítette tovább orosz nyelvi ismereteit, de látva, hogy az oroszoknak mennyivel jobban ment az angol, rádöbbentünk, hogy ideje komolyan venni a dolgot. Ezzel egyidőben számos további instruktort is kaptunk.
Igazából sosem tettem szert olyan nyelvtudásra, hogy párbeszédekbe vállalkozhattam volna. Ez részben azért volt, mert a műszaki nyelvre koncentráltunk – elég volt például tudni a dokkolást és a nyomást oroszul, meg ilyeneket. Aligha boldogultam volna egy hétköznapi eszmecserében.
Amikor később összeadtam az óráimat, kiderült, hogy több időt töltöttem orosz tanulással, mint amennyit az Apollo-Szojuzra való felkészülésre fordítottam.
Teljesen megváltozott az életem miután otthagytam a legénységműveleti állásomat, hogy a küldetésre való felkészülésre koncentrálhassak. Mindig is sokat utaztam, így a dolognak ez a része nem jelentett változást – korábban az esetek többségében Houston és a Cape között ingáztam. És, az egészségügyi állapotom miatt bevezetett korlátozások miatt ez mindig csak egy másik pilóta társaságában történhetett.
Így aztán nagyon élveztem, amikor megkaparinthattam egy T-38-ast. Az ASTP-re való felkészülés jegyében azonban egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, kinyírjam magam. Valahogy sikerült egy T-38-ast az Öböl fölött egy dugóhúzóba vinni, ami elvben képtelenség volt. Akár az volt, akár nem, én mindenesetre csak hánykolódtam körbe-körbe.
Elég sok időbe telt, mire megzaboláztam a gépet, és nem sokon múlt a túlélésem: hosszú évek óta ez volt a legmelegebb helyzetem."
