Az oroszok az amerikai asztronauták szobáit is bepoloskázták, és folyamatosan megfigyelés alatt tartották őket: az ügynökök mindenhova követték őket. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Az első nagy amerikai ASTP-különítmény – ötven ember – 1973. október 1-jén érkezett meg Moszkvába. Első utunk a Jurij Gagarinról elnevezett kozmonauta kiképző központba („CPK” az orosz rövidítése) vezetett. A Gagarin Központot a szovjet légierő felügyelte, Nyikolaj Kuznyecov parancsnokigazgatóval egyetemben. Ez Moszkvától nagyjából ötven kilométerrel északkeletre, a Zvjozdnij Gorodok nevű faluban volt, Csillagvárosban. A Csillagvárost és a Gagarin Központot 1960 nyarán kezdték el építeni, ottjártunkkor háromezer állandó lakója volt. Nem csak a légierőtől érkezett kozmonauták laktak itt, hanem a családjaik is, rajtuk kívül pedig számos kiképzőtiszt, instruktor és a személyzet.
(Létezett egy teljesen különálló civil kozmonauta csapat a kalinyingrádi Koroljov Irodában, ami Moszkvától északra, a külvárosban volt. A Koroljov Iroda tervezte és építette a Vosztok és a Szojuz űrhajókat, és ők felügyelték a közeli küldetésirányító központot is. Kubaszov, Rukavisnyikov, Andrejev és Ivancsenkov egyaránt a Koroljov Irodától érkeztek: szó szerint egy másik szervezeti egységnél dolgoztak, és ők nem a Csillagvárosban laktak. Ingáztak, hogy részt vehessenek a kiképzéseken.)

A CPK-ban egy pillanatra sem hagytak magunkra minket. Elég sok, a Légierő állományába tartozó kozmonauta volt ott - akkoriban számuk mintegy negyvenötre rúghatott. A központba érkezésünk első napján megmutatták a konditermet, ami mindig tele volt.
Be kell valljam, hogy számomra mérsékelt meglepetést okozott első oroszországi látogatásom. A körülmények jobbak voltak, mint amilyenre számítottam. Ez részben Bob Overmyernek volt köszönhető, aki korábban már járt a Szovjetunióban, és ezúttal egy fémbőrönd társaságában érkezett, ami tele volt mindenféle rágcsával – dióval, mogyoróvajjal, meg ilyesmikkel. Azt mondtam: „Ugyan már Bob, Oroszországban nincs ennivaló?”
„De, csak nem olyan, amit mi eszünk. Kaviárt adtak reggelire…”
Hát, elárulom, hogy a kaviáros reggeli miatt nem fájt a fejem. Ízlettek a levesek, és a kenyerük is finom volt. Jól megvoltam.

Moszkva belvárosában, a Hotel Intouristban laktunk. A pincében volt egy nagy bár, ami csordultig volt finn és svéd üzletemberekkel. Itt eltöltöttünk némi időt, időnként együtt iszogattunk és szórakoztunk velük.
Emlékszem, hogy a hotel összes emeletén volt egy „kulcsos – oroszul: kljucs – néni”, akinek az volt a dolga, hogy mindenkit beengedjen a szobájába egy hatalmas, istenverte kulccsal. Nem számított, hogy nappal volt-e vagy éjszaka, egy néni mindig ott volt. Megpróbáltunk elosonni mellette, de a szobákat bepoloskázták, így igazából mindegy volt: mindig pontosan tudták, mikor mentünk be a szobánkba, és mikor távoztunk onnan.

Úgy éreztük, hogy folyton megfigyelnek minket. Ez igazából sosem volt zavaró, hozzátartozott az élethez. Párszor például előfordult, hogy leküldtünk egy-két italt az Intouristban, majd átmentünk az Egyesült Államok Nagykövetségének Tengerészgyalogos bárjába. Egyik társunk egy alkalommal úgy döntött, hogy inkább távozik, és visszasétál az Intouristba. Késő éjjel volt már, és jó pár italon túl volt, így természetesen eltévedt. Nos, épp amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja, merre van, varázsütésre egy autó bukkant fel mellette, és a sofőr felajánlotta, hogy visszaviszi a hoteljébe. Igent mondott.

Vance-szel kettőnknek egyszer sikerült némi időt eltölteni a sarkunkban lévő emberek nélkül, de ez a véletlen műve volt. Egymástól függetlenül arra az elhatározásra jutottunk, hogy elmegyünk a GUM-ba vásárolni - ez egy nagyáruház volt Moszkva belvárosában. Itt futottunk össze. Ügyelve arra, hogy ne tévesszük egymást szem elől, sikerült a tömegben lerázni magunkról „árnyékunkat”, és loptunk némi szabadidőt magunknak … nem mintha, bármit is tudtunk volna kezdeni vele. De olyan volt ez, mint egy nagy játék.

Amíg én Moszkvában készültem az ASTP-re, Al Shepard vette át a napi munka irányítását a legénység-műveleti részlegen. A Skylab-4 legénységét – Jerry Carrt, Ed Gibsont és Bill Pogue-t – 1973. november 8-án indították útnak a munkaállomásra. És pár nap múlva ismét beütött a jól ismert botrány.
Mint kiderült, az első pár napban elég rosszul volt a komplett legénység – Bill Pogue volt közülük a legbetegebb. (Ez a legutolsó dolog, amire számítani lehetett, mivel Pogue korábban Thunderbirdökkel repült.) Nem az volt a gond, hogy tengeribetegek lettek… hanem az, hogy erről nem szóltak senkinek. És igazából mindent megtettek annak érdekében, hogy ne is jöjjön rá senki.
Természetesen elfelejtették, hogy a Skylab tele volt poloskákkal. A B-csatorna szalagjait – az űrállomáson folytatott oda nem illő beszélgetést tartalmazó felvételekkel – automatikusan tárolták és továbbították Houstonba. A leiratok már másnap reggel ott feküdtek az asztalokon, és el lehetett olvasni, hogyan rakosgatta a legénység a hányózacskókat a fedélzeten, illetve azt is, amikor megbeszélték, hogy nem szólnak erről senkinek egy árva szót sem, hiszen a NASA-nál bárki más ugyanezt tenné a helyükben.

Hát, rendesen beleszartak a ventilátorba. Itt volt a NASA saját Watergate-botránya. Természetesen, hogyan fegyelmezzünk meg egy legénységet, amíg odafenn vannak? Wally Schirra az Apollo-7-esen a saját feje után ment, akár tetszett nekünk, akár nem. Nem küldhetünk fel egy zsarut.
Így Alnek kellett leszidnia a legénységet, különösképp Jerry Carrt – ő volt a parancsnok. A fiúk bűnbánóak voltak, és mindenki továbblépett a dolgon.
Szerintem a történtek vittek némi színt a Küldetésirányítással való viszonyukba. A földi személyzet túlhajtotta őket, és a legénység a következő nyolcvan napban végig emiatt panaszkodott.

Miközben a 4-es legénysége még javában földkörüli pályán keringett, az oroszok felbocsátották a Szojuz-13-at Pjotr Klimukkal és Valentin Lebegyevvel a fedélzetén. Valószínűleg ők voltak a valaha repült legfiatalabb legénység – mindketten mindössze harmincegy évesek voltak. (Később megtudtam, hogy eredetileg két idősebb ember tartalékát alkották, és csak kábé tíz nappal a start előtt derült ki, hogy ők mennek.)
A Szojuz-13 fedélzetén egy Orionnak nevezett csillagászati berendezés is helyet kapott, és ezt a legénység a Kohoutek üstökös felé irányította, aminek pályája ekkor közelítette meg legjobban a Földet. Felmerült, hogy a legénység létesítsen rádiókapcsolatot a Skylabbel, de erre még nem álltunk készen. Klimuk és Lebegyev nyolc nappal később tért vissza a földre."