Kínos, amikor a pilóta kilövi a rakétát egy drónra, majd a rakéta üldözőbe veszi őt. Ez is megtörtént az egyik asztronautával. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Walter M. Schirra írását közöljük:
"Korea után a másik jól sikerült stresszvizsgálatra akkor került sor, amikor a Sidewinder rakétaprogram bevezetésében segédkeztem a kaliforniai China Lake-nél található Haditengerészeti Tüzérségi Hivatalnál (Navy Ordnance Station). A Sidewinder egy elképesztően okos levegő-levegő rakéta, amit repülőgépről indítanak egy ellenséges gépre. A rakéta az ellenséges gépet az általa kibocsátott hő alapján megkeresi, majd rárepül a fúvócsövére, és felrobban. Az első Sidewindert egy drónra lőttem ki, hogy megnézzük, mi történik. Egy F3D éjszakai vadászgépben ültem, és röviddel azután, hogy szabadon engedtem a Sidewindert, az kissé megkergült, vetett egy bukfencet, majd a drón helyett engem vett üldözőbe. Itt volt tehát valami, ami meg akart ölni engem, és még csak nem is haragudhattam rá. Megpróbáltam továbbtessékelni. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy véletlenül se engedjem a fúvócső közelébe a kis suttyót. Így egy gyors bukfencet csináltam, és próbáltam a rakéta mögött maradni. Mindössze annyi volt a célom, hogy egyszer se kerüljön a rakéta elé a hátsó felem. Mint látható, a manőver sikerült, habár a velem repülő tesztmérnök rendesen cidrizett - ez pilótanyelven a rettegést jelenti.
Ez csak pár példa, ami eszembe jutott, miközben a Mercury-programról töprengtem. Eleinte egyáltalán nem voltam oda azért, hogy Asztronauta legyek. Ugyanakkor minél többet hallottam a programról, annál jobban érdekelt a dolog. De amikor a NASA-tól valaki megkérdezte az első eligazítást követően, hogy mit gondolok erről az egészről, őszintén megmondtam neki, hogy első gondolatom nem az, hogy elhajítsam a tizenhárom év alatt felépített karrieremet és a Haditengerészetnél előttem álló elég ígéretes jövőt egyetlen röpke beszélgetés hatására. Ennél azért több gondolkodási időre volt szükségem.
Ez elfogadhatónak tűnt a NASA számára, és ezután megkezdődtek a vizsgálatok. Az első pár teszt sem segített eldöntenem a kérdését. Tudtam, hogy valaki majd távollétemben belopózik Patuxentbe, és elhalássza előlem a szaftos F4H-projektet. És amúgy sem voltam biztos benne, hogyan sikerülnek majd a vizsgálatok. Akadtak köztünk fiatalabb srácok, némelyek kiváló sportolók voltak. És arra számítottam, hogy közülük páran valószínűleg lepipálnak majd engem. De aztán fokozatosan rádöbbentem arra, hogy tulajdonképpen nem is teljesítek olyan rosszul. A centrifugában minden gond nélkül bírtam a G-erőket. Korábban nem egyszer szánt szándékkal idéztem elő súlytalanságot repülés közben. Erre bármelyik pilóta képes: mindössze annyit kell tenni, hogy 90 fokkal elfordul, és kicsit előretolja a botkormányt, hogy ne érje G-terhelés a gépet. A pilóták gyakran csinálnak ilyeneket, főleg hosszú, fárasztó utakon, hogy feljebb csússzanak üléseikben, és megszüntessék a hátukra nehezedő nyomást. Minden valamirevaló pilóta tudja, hogy szokatlan helyzetekben – mondjuk, háton repülve – könnyen ki lehet mászni a slamasztikából, ha csökkentik a G-terhelést, és súlytalanságot idéznek elő. Ez a ballisztikus röppálya, ami majd a rakétán is vár ránk, meglehetősen hasonló volt ahhoz, amit rutin manőverként már elsajátítottunk.
A magassági kamra sem okozott problémát. Korábban már gyakoroltam ezt Patuxentben, ahol nagyobb magasságot is szimuláltunk Daytonban a tesztek alkalmával, úgyhogy ez könnyen ment. Negyedóráig tapostam a kerék nélküli bicikli pedálját, miközben az orvos mindvégig próbált felvidítani. Ez egy állóképességet mérő teszt volt a javából – meg akarták határozni a pulzusom abszolút plafonját – kimerültem a végére. De egész jól sikerült. A 50 centis Harvard lépcsős vizsgálat szintén fárasztó volt. Egy metronóm hangjára kellett a lépcsőn fel és leugrálni két másodpercenként egyszer – öt percen át. Nagyon megterhelő volt. De tudtam, hogy sikerült. Végül úgy döntöttem, a legdurvább akadályversennyel a hátam mögött, felégetem eddigi eredményeimet, és benevezek az Asztronauta-csapatba.
Tudtam, hogy hiányozni fog az F4H-projekt. De a Mercury is kezdett túl nagy kihívásnak tűnni ahhoz, hogy kihagyjam.
Néhányan nem kifejezetten lelkesedtek azokért a vizsgálatokért, amiknek a pszichiáterek vetették alá őket. Azt hiszem, hogy én alapvetően szeretem az embereket. Mindig érdekelt, ha egyesek megpróbáltak mások fejébe belelátni.
Így aztán hagytam, hogy az orvosok hadd játszanak csak kedvükre. Ugyanakkor tartok tőle, hogy annyi adatot gyűjtöttek össze rólunk, hogy a végén nem tudják majd megmondani, valójában kik is vagyunk. Annyi kérdésre válaszoltunk, hogy az orvosok valószínűleg akkorra összesítik ezeket, amikor már javában hazafelé tartunk a Holdról.
Volt egy teszt, amivel kapcsolatban kételyeim támadtak: még soha azelőtt nem volt semmi ilyenben részem. Ez az izolációs kamra volt. A szobában vaksötét volt, sem fény, sem hang nem szűrődött be. És amikor egy szobában semmit nem lehet hallani, elkezded magadnak beképzelni, hogy hangokat hallasz. Ami engem illet, én a vizsgálat kellős közepén bealudtam. Az orvosok leültettek egy székre, és megkértek arra, hogy ne feküdjek a mellettem lévő ágyra, mivel azt más vizsgálatokra tartogatták. Azt viszont egy szóval sem említették, hogy nem használhatom az ágyra készített párnát. Így aztán fogtam, és a szék háttámlája elé raktam, majd olyan mély álomba zuhantam, hogy a vizsgálat végén fel kellett ébreszteni engem.
Csak egyetlen komoly bökkenőbe futottam bele, mielőtt az orvosok végeztek volna kivizsgálásommal. Az eset az albuquerque-i Lovelace klinikán történt, ahol a szemorvos, és a fül-orr-gégész vett kezelésbe. Ez az orvos a füleimet és az orromat piszkálta, és épp mélyen a torkomba nézett, mélyebbre, mint eddig bárki. Arra kért, hogy mondjam: Áááááá és Ííííí, majd megfogta a nyelvemet, és ő következett: Hmmmmm. Megmutatta a torkomat egy másik orvosnak is, aki szintén hümmögött egy sort, de közben a kezével mindvégig fogta a nyelvemet. Kezdtem leizzadni. Végül Dr. Lovelace jött be a vizsgálóba, majd azzal álltak elő, hogy van egy polip a torkomban, egy darab megduzzadt nyálkahártya a gégémben. Egyikük megemlítette a „tumor” szót, aminek hallatán teljesen kivert a víz. De biztosítottak arról, hogy jóindulatú, és felajánlották, hogy ott helyben eltávolítják. Javasoltam, hogy előbb egyeztessünk a Haditengerészettel, mivel a testem, és annak minden alkatrésze fölött az admirálisok rendelkeznek. Dr. Lovelace azt mondta: Ne aggódjon, nincs semmi gond. Akkor is kivetetheti, ha majd visszament Patuxentbe. Azzal, hogy készek lettek volna a beavatkozásra, most először csillant meg számomra a remény, hogy talán bekerülök a csapatba, és megkülönböztetett bánásmódban részesülök.
A továbbiakban nem foglalkozhattam a polippal, mivel az eljárás része volt az is, hogy a műtét előtt négy napig teljesen csendben kellett maradni, és nem lehetett beszélni. Ezt akkor nem tehettem meg, mivel Daytonba pszichológiai vizsgálatokra voltam hivatalos. Tudtam, hogy az orvosok ott szeretnék csak igazán, hogy beszéljek. Később, egy hét szilenciumot rendeltek el számomra. Ezt csak egyszer törtem meg, amikor valaki felhívott a NASA Langley-i bázisáról, és megkérdezte, hogy van a polipom. Elmondtam neki, hogy épp most szakítottam félbe a kezelést. Az idő nagy részében Joval, a feleségemmel írásban kommunikáltam.
Majd egy szép napon az orvosok eltökélték magukat, és azonnal megoperáltak. Egy alapesetben két- vagy három hónapos kúrát két-három napba sűrítettek össze. Ez természetesen az abszolút bizonyítéka volt, hogy jól helyezkedtem, tényleg törődtek velem. Az orvos, aki előkészült a polip eltávolításának, nem volt túl boldog a kapkodástól. Sürgősen behívták, és útbaigazították: irány a munka. Megvizsgált, párszor összeráncolta a homlokát. Aztán elég mogorván annyit dünnyögött: akkora hűhót csapnak maga körül, mintha bizony a Holdra készülne, vagy mi. Később derült csak ki, milyen jól tippelt."
