Az orvosok közül néhányan életveszélyesnek tartották a súlytalanságot: úgy vélték, hogy gravitáció híján a keringés összeomolhat, ráadásul még az emésztés is leáll. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Malcolm Scott Carpenter írását közöljük:

"Igazából az egész programban csak egyetlen nagy ismeretlen volt: hogyan reagál a testünk, ha hosszabb időt töltünk súlytalanságban, aminek földkörüli küldetéseinken ki leszünk téve. John Glenn az imént a nagy g-erők hatásairól mesélt, amik az űrbe menet, illetve visszafelé jövet érnek majd minket. A súlytalanság ennek épp az ellenkezője. Ez a zéró g állapota – nincsen g-erő vagy súly, és ezt a pályára állás pillanatában tapasztaljuk meg: a gyorsítórakéta hatalmas sebessége révén a centrifugális erő pontosan ellensúlyozza az egész addigi életünk során ránk ható gravitációt. Szinte semmit sem tudtunk arról, hogy ez a furcsa állapot milyen hatással lesz az Asztronautákra. Tudtuk, hogy néhány orvos az esetleges szörnyű következményektől óvott mindenkit, amennyiben túl sokáig akarnánk a súlytalanságban maradni. Szerintük befolyásolhatja a légzést vagy a szívműködést például, vagy a gyomorban az emésztés is leállhat, ha az izmokra nem hat a gravitáció. Ugyancsak emiatt talán még a keringés is teljesen összeomolhat. Más orvosok szerint a középfülben található egyensúly-érzékelő szervek a súlytalanságban esetleg nem megfelelően működnek majd, és elveszítjük tájékozódási képességünket – ezek a szerveink határozzák meg normál körülmények között, hogy merre van a fent és a lent.
Értesültünk arról a kísérletről is, amit a Repülőorvosi Iskolában (School of Aviation Medicine) a Légierő fiatal orvosa hajtott végre önmagán. Könnyűbúvár felszerelésben egy alumínium tengerparti székbe szíjazták, és így töltött el egy álló hetet egy 1500 literes víztartályban. Csak a feje volt a víz fölött, teste többi része a víz hatására szinte súlytalanságban volt. Amikor eltelt az egy hét, és az orvos kijött a tartályból, izmait elpuhultnak, keringését gyengének találta, és a csontjai is vesztettek kalciumtartalmukból. Azt is megfigyelte, hogy a hét elteltével rosszabbul teljesített egy egyszerű alkalmassági vizsgálaton, és a tartályban töltött minden nappal egyre zavartabbá vált. Ez a kísérlet nem volt perdöntő bizonyíték, de annyit mindenesetre jelzett, hogy bizonyos óvintézkedésekre szükség lehet a hosszú űrrepülések alkalmával.

A program elején sorra kerülő viszonylag rövid küldetések miatt szükségtelen volt aggódni, ugyanakkor a hosszabbak esetében már volt félnivaló – beleértve a négy és fél órás földkörüli küldetéseket is. A magam részéről én a földi súlytalansági kísérletek után inkább élvezetesnek, mintsem veszélyesnek tartottam a dolgot. A problémáink egy részéhez képest sima ügynek tűnt.

Dr. William Douglas tisztában volt azzal, hogy a szakértők némelyikének szörnyű előérzetei vannak a súlytalansággal kapcsolatban. Ő azonban szokása ellenére ebben az egy esetben mégsem aggódott páciensei egészsége miatt. „Nem hiszem, hogy komoly problémát jelent majd a súlytalanság, bármeddig tartson is, ahogy attól sem tartok, hogy rosszullétet idéz elő” – biztosította őket. „Tyitov űrrepüléséig, még mielőtt elmesélte volna, hogy apróbb gondjai adódtak a súlytalanságban, ezt mondtam volna: „A fészkes fenébe, nincs ezzel semmi probléma.” Most, hogy kicsivel többet megtudtunk az általa tapasztalt problémákról, annyiban változtatnám ezt a kijelentésemet, hogy lehagynám a mondat elejét.”
Feltehetően az izmok és az izomtónus bizonyos mértékben gyengülnek majd, hiszen a földkörüli pályán lebegő ember minden másodpercben megtapasztalja, hogy izmainak nem sok dolga akad a súlytalanságban. Talán el is sorvadhatnak a hosszú küldetéseken. De még ez sem jelent komoly veszélyt: edzéssel lehet erősíteni az izmokat odafenn.”

Noha a földön képtelenség egyhuzamban egy percnél hosszabb ideig súlytalanságot szimulálni, elég alapos kiképzésbe vágtunk bele annak érdekében, hogy a lehető legjobban megismerkedjünk ezzel a szokatlan élménnyel. Kísérleteink nyomán még egy részletes tanulmányt is készített a Légierő Repülőorvosi Iskolája. A kaliforniai Edwards Légibázison mindannyian kivettük a részünk a gyakorlásból egy kétüléses F-100F sugárhajtású oktatógép hátsó ülésén. Egyes repülések alkalmával a Légierő pilótái átvették a gép irányítását, hogy mi reakcióinkra koncentrálhassunk, és elvégezhessünk pár kísérletet. Ehhez egy egyszerű és agyafúrt módszerhez folyamodtunk: egy világos narancsszín golflabdához.

A feladat az volt, hogy felejtsük el a műszereket, és figyelmünket kizárólag a golflabdára összpontosítsuk. Ez egy rövid damil végén ugrált az orrunk előtt, és egészen addig minden rendben is volt, amíg a damilra kötött hurok laza maradt, és a labdát sikerült az arcunk előtt tartani, és tudtuk, hogy a gép, mi magunk és a golflabda súlytalan. 965 km/h sebességgel egészen 12200 méterre fel tudtunk emelkedni, majd a gép utánégetőjét bekapcsolva, 30 fokos zuhanásba kezdtünk. 8500 méteren, amikor már 1450 km/h-re – 1,3 Machra – gyorsultunk, a gépet hirtelen kivettük a zuhanásból, és nagy sebességgel, 55 fokos szögben emelkedni kezdtünk. Ezzel a manőverrel sebességünk egy részét elemésztette az emelkedésre fordított mozgási energia. Aztán, pont a megfelelő pillanatban, a pilóta a botkormányt finoman előretolta. Ha jól csinálta, akkor az emelkedés lendülete kiegyenlítette a gravitációt. A golflabda a szemünk előtt himbálózott, mi pedig megtapasztaltuk a súlytalanság érzését.
Ez tulajdonképpen nagyon kellemes élmény volt. Természetesen cserébe várt ránk pár teendő is.

Egy vörös és narancsszín gombokkal teli műszerfal volt előttünk. Amikor elértük a súlytalanság állapotát, és testünk felemelkedett az ülésből, egy narancsszín fény villant fel. De akkor is felvillant, amikor a parabolák végén, a zuhanásból kivett géppel újra belesüppedtünk az ülésünkbe. Ilyenkor a jelzőlámpa mellett lévő gomb megnyomásával ki kellett kapcsolni a fényt. A cél az volt, hogy olyan gyorsan kezeljük a gombot, amilyen gyorsan csak tudjuk. Amint kikapcsoltunk egyet, máris felvillant egy másik. Megfigyeltem, hogy pár másodpercbe is beletelt, mire megszoktuk a g-erők hirtelen változását, amikor a súlytalansági állapotot követően belekezdtünk a 3 g terheléssel járó hirtelen emelkedésbe. De összességében ez a kísérlet sima ügy volt. Mivel a súlytalanságban karjaim mozgatásához nem kellett a megszokott erőt kifejteni, az első néhány alkalommal hajlamos voltam kicsivel a gomboknál távolabbra nyúlni. A g-terhelés során viszont mozdulataim túl rövidek lettek. De kidolgoztam egy módszert, így a térdemmel és a lábaimmal kitámasztottam a karjaimat, felvettem a ritmust, így már nagyon jól tudtam kapcsolgatni a fényeket. Az itt tapasztaltak hatására úgy véltem, hogy a kapszulában is menni fog a dolog, és a Mercury-küldetések során a súlytalanság nem lesz majd hatással reakciósebességünkre vagy hatékonyságunkra.

Azt is ki akartuk deríteni, hogy vajon lehe-e enni és inni a súlytalanság állapotában. A menü borzalmas volt: marhahúspüré, pár gyümölcs, langymeleg paradicsomlé, narancslé és víz. Az ízetlen, de tápláló bébipapit kis tubusokba, pillepalackokba zárták - olyanokba, amiket a hamburgereseknél láthatunk. Fel kellett nyitni sisakunk rostélyát, majd betömtük az ételt a szánkba, mire a gép elérte elnyújtott parabolapályának csúcsát, és olyan 60 másodpercre súlytalanságba kerültünk. Ezen a téren is voltak különbségek köztünk. Al Shepard az üveget közel tartotta a szájához, és határozott mozdulattal befecskendezte az ételt. Gus viszont hagyta, hogy a narancslé kiússzon az üvegből, és élvezettel nézte, ahogy nagy buborékok formájában lebegett a pilótafülkében. Egyszer felszállás előtt Deke próbaképp úgy összenyomta dobozát, hogy kis híján belefulladt a paradicsomlébe.

Ezek a kísérletek jóval nehezebbnek bizonyultak, amikor nekünk kellett irányítani a gépet, hogy mi idézzük elő a súlytalanságot. Keményen megküzdöttem a nyújtott parabolával, és szinte képtelenség volt megakadályozni, hogy az a röhejes kis golflabda ne pattogjon összevissza a fülkében. Nagyon finom mozdulatokkal kellett kezelni a botkormányt és a tolóerőt. Ha túl nagy erőt fejtett ki a gép, a labda hátralendült, és majdnem arcon vágott. Ha túl alacsony volt a gép teljesítménye, vagy esetleg túl erősen előrenyomtam a botkormányt, a labda előrecsapódott, és lepattant a fülketetőről. Képzelem, hogy eközben mit gondolt a fülkében a másik pilóta. „Ez a fazon lett Asztronauta?” – kérdezhette magától. „Mire fel, hiszen még repülni sem tud!”
Az orvosok három EKG-érzékelőt erősítettek ránk, és ezek egy telemetriai kapcsolaton keresztül továbbították szívműködésünkkel, vérnyomásunkat és légzési sebességünkkel kapcsolatos adatokat a földre, így az orvosok nyomon követhették az eseményeket, és megfigyelhették reakcióinkat. Egyik küldetésen sem aggódtam, még a legkisebb mértékben sem. Szíjakkal rögzítettek az üléshez – pont úgy, ahogy majd a kapszulában is - így biztonságban éreztem magam, és volt egy biztos pont, ami megakadályozta, hogy elveszítsem tájékozódásomat. A szokásos 1 g híján felszabadultnak éreztem magam. Az egyik repülés alkalmával egy szöveg felolvasására kértek meg, hogy kiderüljön, vajon beszédünkre milyen hatással van a súlytalanság, és gondot okozhat-e, ha a kapszula fedélzetéről jelentést tegyünk a földi irányításnak. A hangom kissé elvékonyodott, de semmi probléma nem volt. Nagyon érdekes volt a felolvasott üzenet. Sok szempontból azokra a jelentésekre hasonlított, amit egy nap majd földkörüli pályáról rádiózunk vissza a földre. Rutinszerű műszaki információkat kellett összefoglalni, így többek között például be kellett olvasni a kapszula helyzetével kapcsolatos adatokat, a fékezőgyújtásig és a légkörbelépésig hátralevő időt, az üzemi- illetve a tartalékrendszerekben rendelkezésünkre álló oxigénkészletet, a kapszula helyzetét szabályozó üzemanyag-tartályban maradt hidrogén-peroxid mennyiségét, a kabin és a szkafander szén-dioxid-koncentrációt és vízpáráját. Nagyon valóságosnak tűnt a kísérlet, ahogy mindezt hangosan a mikrofonba olvastam egy magasan a kaliforniai sivatag fölött szálló repülőgép fedélzetéről: izgalmas élmény volt.

Az alkalmanként nagyjából egy percnyi súlytalanság szimulációjára képes F-100-ason kívül jó párszor repültünk KC-135 sugárhajtású teherszállító gépekkel – utóbbiakkal alkalmanként 35 másodpercre lehetett előidézni a súlytalansági állapotot, míg a C-131 propelleres teherszállító gépeken egyhuzamban 15 másodpercig lehetett részünk a súlytalanságban. Mindent egybevetve, a gépekkel száznyolc bevetésen vettünk részt, és ennek során összesen mintegy 38 percet töltöttünk súlytalanságban. A repülések során tapasztaltak afféle vicces bevezetést szolgáltattak azokba a készségekbe, amit majd el kell sajátítanunk, ha testünkkel a világűr vákuumában akarunk manőverezni.
Egy alkalommal a teherszállító gépen például csavarhúzót nyomtak a kezembe, és megkértek, hogy húzzak meg egy csavart az egyik panelen. Könnyedén odalibegtem a csavarhoz, a szerszámot a csavarra illesztettem, majd elkezdtem forgatni. De a csavar helyett az általam kifejtett erő hatására súlytalan testem a gép átellenes vége felé bukdácsolt. Kicsivel később egy csavarkulcsot kaptam a kezembe, de a zár elfordítása helyett a levegőben forogtam körbe-körbe. Ezek után az a határozott érzésem támadt, hogy a súlytalanság nemhogy komoly probléma lesz majd a számunkra, hanem egyenesen az űrrepülés legélvezetesebb része. Valószínűleg kicsit még át kell dolgozni az űrbéli karbantartási munkálatok során követendő eljárásokat, ha azt akarjuk, hogy minden jól meg legyen húzva egy hosszú küldetés alkalmával, de a gravitációtól való teljes függetlenedés számomra az a közeg volt, ahol szívesen tartózkodom. Nem tévedtem. Az Aurora-7 küldetése során a legnagyobb izgalmat számomra a súlytalanság megtapasztalása jelentette. Nem hiszem, hogy bárkinek fogalma lehet erről, amíg ki nem próbálja azt a világot, amikor nem létezik fent és lent, és bármikor megpörgethetünk magunk előtt egy fényképezőgépet anélkül, hogy az leesne. Ebben az állapotban a helyzetváltoztatásnak nincs jelentősége. Semmi nem megy fel, és semmi nem esik le. Elveszti a jelentőségét, hogy merre van a „fent”. Bármire tetszőlegesen rámondhatjuk, hogy számunkra a továbbiakban arra van a „fent”, és ez lehet a föld, a horizont, vagy akár két csillag közti képzeletbeli egyenes is – és ennél többre nincs is semmi szükség."