Az első asztronauták között volt egy, aki szerint a földönkívüli életformák létezhetnek. Gordo Coopernek hívták. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Gordo Cooper írását közöljük:
"A repülés a véremben van
Leroy Gordon Cooper, Jr.
Repülős pályafutásomat az apámnak köszönhetem. Ő vitt el repülni kisgyerekkoromban, a repülés azóta a véremben van. Apa hivatalosan sosem vett részt semmilyen kiképzésben, mégis kiváló pilóta lett belőle. Az I. világháborúban a Haditengerészetnél szolgált. A háború után aztán a Nemzeti Gárdához került. Évekig szolgálaton kívüli hivatásos katona volt, de röviddel azután, hogy kitört a II. Világháború, a Hadsereg Légi Hadtestnél tényleges szolgálatba állt. Pár éve a Légierő ezredeseként ment nyugdíjba. Civilként az oklahomai Shawnee-ban élt, én is itt nőttem fel. Apa egy Commandaire kétfedeles repülőgépet vett, amit eredetileg I. világháborús oktató-vadászgépnek terveztek. Olyan erő volt ebben a kis madárkában, hogy szinte felszállás közben lehetett vele bukfencezni.
Apám gyakran mesélt a korai nagy pilótákról – Amelia Earhartról és Wiley Postról – akiket személyesen is ismert. Tisztában voltam a legkülönfélébb repülési manőverekkel, és már jóval tinédzserkorom előtt tudtam, hogyan kell vezetni egy gépet. De csak tizennégy vagy tizenöt éves korom után kezdhettem hivatalosan repülni tanulni. Amikor beiratkoztam egy oktatóhoz, Apa azt mondta, hogy ez egy olyan luxuskiadás, aminek besegít a finanszírozásába besegít. Az óradíjra való pénz egy részét karbantartási munkákkal, repülőgépek mosásából kerestem meg, valamint azzal, hogy legkülönfélébb bizarr melókba segítettem be.
De jó időnek el kellett telnie ahhoz, mire hivatásszerűen repülhettem. Abban az évben, amikor a középiskolát befejeztem, épp nem volt felvétel a Hadsereg és a Légierő iskoláiba. Így, mivel nem kezdhettem meg repülős pályafutásomat, úgy döntöttem, hogy a Tengerészgyalogos Hadtest szolgálatába állok. Parris Islandon volt a kiképzőtábor, a középiskola után ide kerültem. A háború azonban még azelőtt véget ért, hogy részt vehettem volna akár egy bevetésen is. Ezután a Haditengerészeti Akadémia Előkészítő Iskolájába küldtek, és egy másik ember helyett kerültem Annapolisba. Az, aki az elsődleges jelölt volt, felvették, így aztán visszakerültem a Tengerészgyalogosokhoz, és Washingtonban őrszolgálaton találtam magam. A washingtoni Elnöki Díszőrségnél szolgáltam, innen bocsátottak el más tengerészgyalogos tartalékosokkal együtt.
Ezután Hawaii-ra utaztam a szüleimhez. Apám ekkor Hickam Fieldben dolgozott. A Hawaii Egyetemre jártam, ahol feleségemmel, Trudy-val megismerkedtem. Elég aktívan repült, azt tervezte, hogy oktatói képesítést szerez, hogy mások taníthasson repülni. Honoluluban házasodtunk össze, itt laktunk két további évig, egészen egyetemi tanulmányaim befejezéséig. Sokat repültünk együtt a szigetek környékén.
Az egyetemi éveim alatt a Szárazföldi Haderő Tartalékos Tiszti Kiképző Hadtestéhez (US Army Reservist Officers’ Training Corps) helyeztek át. A Légierőhöz kerültem, és az Egyesült Államokban kaptam pilóta kiképzést. Miután megszereztem a pilótajelvényemet az 525. vadászbombázó századba irányítottak, a németországi Münchenben lévő Neubiberg Légibázisra. Közel négy évet töltöttem el itt: F-84-esekkel és F-86-sokat repültem, és pár kreditet abszolváltam a Maryland Egyetem Európai Kirendeltségének esti tagozatában. Amikor visszatértem az Egyesült Államokba, a következő két évben a Légierő Műszaki Egyetemére jártam az Ohio-i Daytonban található Wright Pattersonba. Repülőmérnökként diplomáztam, és nagyon elégedett voltam, amikor a Légierő Kísérleti Berepülő Pilótaiskolájába küldtek a kaliforniai Edwards Légibázisra. Amikor befejeztem az iskolát, az Edwards Repüléstesztelő Mérnöki Osztályán a vadászgépek tesztelésére szakosodott részleghez kerültem. Csodás munka volt, és elég szerencsés voltam, amiért pár különösen érdekes programban is részt vehettem.
Egy szép napon aztán azt olvastam, hogy a St. Louisi McDonnellt bízták meg az űrkapszula megépítésével. Ez nagyon izgalmasan hangzott. A repülés számomra mindig is a világ egyik legcsodásabb és legjobb dolga volt, és most, hogy úgy tűnt, esély kínálkozik arra, hogy az űrbe repüljünk, szinte karnyújtásnyira éreztem magamhoz. Már sráckoromtól kezdve komolyan foglalkoztatott a világűr. A vicclapokban Buck Rogerst olvastam, és azon tűnődtem, hogy az emberiség vajon tényleg csak a 25. században lesz-e képes kijutni a világűrbe – nem csak a kaland, hanem a felfedezés érdekében, illetve megtudni, valójában milyenek is a bolygók közelről. Később, amikor már olyan nagy teljesítményű gépeket kezdtem vezetni, amik akkoriban nagyon magasra repültek és nagyon gyorsnak számítottak, mindig azt éreztem, ami szerintem az összes pilóta veleszületett álma: mindig egy kicsit magasabbra törjek, és mindig egy kicsit gyorsabban. Úgy gondoltam, hogy odafenn meg kellene próbálni kibontakoztatni az ember képességeit.
Az is bennem volt, hogy esetleg létezhetnek felfedezésre váró érdekes életformák a világűrben, amikkel kapcsolatba léphetnénk. Nem hiszek a tündérmesékben, de úgy látom, hogy szerte a világon túl sok olyan azonosítatlan tárgyat észleltek, amik létezését semmivel nem lehet megmagyarázni, így nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy az általunk ismert világ határain túl is létezik valamilyen élet. Természetesen, nem állítom, hogy az ismert esetek bármire bizonyítékul szolgálnak. De az a tény, hogy sok tapasztalt pilóta furcsa dolgokat észlelt, amikre nem könnyű magyarázattal szolgálni, igencsak felcsigázta érdeklődésemet a világűrrel kapcsolatban. Persze, nem csak a puszta kíváncsiság hajtott, amikor eldöntöttem, hogy Asztronauta akarok lenni, ugyanakkor azt hiszem, hogy minden felfedezőbe vagy kutatóba bizonyos mértékű kíváncsiságnak kell lennie, ami aztán az ismeretlen felfedezésére sarkallja őt. Ez volt az egyik oka, amiért Asztronauta akartam lenni.
Rövidesen kiderült, hogy a Mercury-program is érdeklődik irántam. Pár nappal azután, hogy elolvastam az új űrkapszuláról szóló hírt, Washingtonba hívtak valamilyen eligazításra. Utazásom célja titkos volt, de valami azt súgta, hogy köze lehet ahhoz a kapszulához.
A NASA mérnökei egy egész délelőttöt szántak a Mercury-program bemutatására, valamint az Asztronautákra váró feladatok taglalására. Amikor láttam, hogy milyen logikus épül fel a NASA programja, és mekkora szerep jut benne az Asztronautáknak – nem csak pilótaként, hanem a mérnöki fejlesztések terén is – már biztosan tudtam, hogy részt akarok venni benne.
Később, a nap folyamán megkérdezték a véleményünket mindarról, amit addig láttunk és hallottunk, és jelezni kellett, hogy érdekel-e minket a program, vagy sem. Én azt mondtam, engem meggyőztek, és hogy nagyon szeretnék Asztronauta lenni. Elég szép számmal ismertem olyan pilótákat, akik számításba jöhettek, és előre láttam, hogy kemény verseny bontakozik majd ki a csapatba kerülésért. Azt gondoltam, hogy nagyon szerencsés leszek, ha ez összejön, de annyira esélyt akartam kapni egy űrhajó vezetésére, hogy eltökéltem magamban: mindent megteszek érte – és reménykedem a sikerben.
Indításképp számos szakmai teszt és pszichológiai vizsgálat várt ránk. Ezek órákig is eltartottak, és nagyon kemények voltak, de ugyanakkor szórakoztatónak is bizonyultak. Aztán az egészségügyi vizsgálatok következtek Új Mexikóban, az albuquerque-i Lovelace Klinikán. A vizsgálatok egy része nagyon kellemetlen volt. Azt hiszem, hogy az ottani orvosok jó pár olyan helyet is megvizsgáltak rajtunk, amik létezéséről egészen addig nem is tudtunk.
Ezután a pszichológiai, illetve a stressztűrő vizsgálatokra került sor Wright-Pattersonban. Ezek igazi kihívást jelentettek. Wright-Pat orvosai tudták csak igazán mitől döglik a légy. Izolációba kerültünk, ráztak, forgattak, hevítettek, fagyasztottak, kifárasztottak minket, és nagy magasságot modelleztek. A vizsgálatok mellett folyton pszichológusokkal beszélgettünk és pszichológiai teszteket oldottunk meg. Amikor mindezeken túl voltunk, úgy éreztem, hogy nagyon jól teljesítettem.
Magabiztosan tértem vissza Edwardsra, és biztos voltam benne, hogy bekerülök a csapatba. Még a főnökömnek is szóltam, hogy kezdhet a helyettesítésemről gondoskodni. Riadóztattam a családomat is, hogy ne érje őket váratlanul a költözés, és két hét szabadságra mentem, hogy felkészüljünk az új kihívásra. Teljesen bizonyosan persze nem tudtam, hogy sikerült-e. De magabiztos voltam, és készen akartam állni, ha mégis engem választanak. Nem ért nagy meglepetésként, amikor a szabadság utáni második napon megcsörrent a telefon. A férfi a vonal másik végén csapattagként üdvözölt, és megkérdezte, mikor tudnék a virginiai Langley Légibázisra költözni – itt volt a Mercury-program központja. „Esetleg most rögtön?” – feleltem."
