Így becézték John Glennt a társai Koreában, mivel valósággal vonzotta a légvédelmi lövedékeket. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John Glenn írását közöljük:

"Időközben kitört a koreai háború, én pedig visszamentem harcolni. Egy F9F Pantherrel 63 bevetésen vettem részt, feladatom az volt, hogy a földi alakulatoknak légi támogatást nyújtsak, közülük néhány a front mentén, más részük mélyen az ellenséges területek belsejében volt. A század többi pilótája Öreg Mágnesfarkúnak kezdett hívni, mivel hétszer találtak el légvédelmi lövedékkel. Később a Tengerészgyalogságtól a Légierőhöz kerültem cserepilótának. Egy F-86-os elfogó vadászszázadba kerültem, fő feladatunk az volt, hogy távol tartsuk a MiG-eket a Yalu-folyótól a csapatmozgások alkalmával. Még rég ki szerettem volna a légiharcot, még mielőtt Koreába mentem volna. Aztán a háború végnapjaiban F-86-sommal lehetőségem nyílt erre is. Az utolsó kilenc napban három MiG-et sikerült kilőnöm.
 
Amikor a koreai szolgálati körutam véget ért, a Haditengerészet Patuxent River-i berepülő pilóta iskolájába jelentkeztem, ahova fel is vettek. Itt a Haditengerészet legtöbb új géptípusának tesztelésében részt vettem, különös tekintettel a vadászgépekre. Később Washingtonba irányítottak át a Haditengerészet Légügyi Hivatalának Vadászgép Tervező osztályára, ahol alkalmam nyílt tapasztalatokat gyűjteni az új gépek és eszközök tervezésében, és pilótaszemmel kellett felügyelni a munkálatokat.
1957 júliusában egy F8U-val sebességi rekordot állítottam fel, amikor Los Angelesből New Yorkba 3 óra 23 perc és 8,4 másodperc alatt átrepültem.

Akkor még nem voltam tudatában annak, hogy eddigi feladataim egytől-egyig felkészítettek az űrkorszakra és a Mercury-programra. Egy katonai berepülő pilótának ugyanolyan képességekkel kell rendelkeznie, mint egy űrpilótának – mindkettő nagyteljesítményű hajtóművekkel és újfajta irányítási technikával dolgozik, elengedhetetlen a gyors reakcióidő és higgadtnak kell maradni a legkülönfélébb helyzetekben. Mindkét munkakörben racionálisan fel kell mérni a helyzetet, és szinte ösztönösen a megfelelő módon kell reagálni.

Harc közben sincs ez másként. Amikor például egy légvédelmi lövedék eltalál, egy szempillantás alatt el kell dönteni, hogy képes vagy-e a levegőben tartani. Tűz van? – kérdezed ilyenkor magadban. Elég tolóereje van a hajtóműnek? Olaj- vagy üzemanyag-vezetéket ért a találat? Ha igen, akkor túl gyorsan szivárog-e az üzemanyag és az olaj ahhoz, visszajuss a szövetséges állások mögé? A vezérlés vajon működik, képes vagy-e irányítani a gépet? Ezt mind ellenőrzöd. A legfontosabb, hogy függetlenül attól, mi nem működik, mennyi esély van arra, hogy felrobbanj, vagy vissza tudsz valahogy keveredni biztonságos területre katapultálás és a gép elvesztése nélkül? Gyakran másodpercek alatt kell meghozni a döntéseket. Azóta megtanultam, hogy a hőpajzzsal, fékezőrakétákkal és a segédhajtóművekkel kapcsolatos problémák, a légkörbe való visszalépés szintén olyan helyzeteket idézhet elő, amikor szintén gyors döntésekre van szükség.

Egy nap Korea fölött például eltalált egy légvédelmi lövedék, épp amikor egy ellenséges célpontra készültem ledobni a napalmot. 2400 méteren voltam, felvettem a támadáshoz szükséges helyzetet, majd kívülről nagy robbanást hallottam, és a gép hirtelen a bal oldalára fordult. A mögöttem repülő pilóta rádión azt mondta, hogy egy nagy füstgomolyagot lát, és találat ért. Még mindig képes voltam irányítani a gépet, és abban a szempillantásban a mintegy 50 kilométerre lévő tenger felé vettem az irányt, mivel azt gondoltam, ha ki kell ugranom a gépből, inkább a tengerbe zuhanjak, amit a Haditengerészetünk elég jól az felügyelete alatt tartott, mintsem, hogy kommunista területekre essem. Az ellenséges lövedék miatt a trimmlapok egyrészét nem lehetett irányítani, és a jobb szárnyból egy méteres darab is eltűnt. 4500 méter magasra fel tudtam kapaszkodni, ahol a landoláshoz szükséges sebességre lassítottam, és azt tapasztaltam, hogy még ebben a helyzetben is ura vagyok a gépnek. A Pohang közelében lévő bázisunk felé vettem az irányt, és minden különösebb nehézség nélkül hazaértem. Amikor leszálltam, láttuk, hogy a lövedék – ami hozzávetőlegesen a mi 90 milliméteres légvédelmi lövedékeinknek felelt meg –a szárny alatti napalmtartályt találta el. Ez részben lefojtotta a robbanást, és ezért nem tépte szét a gépet. Bár az üzemanyagtartályban hüvelykujj méretű szilánkokat találtunk, ezek a tartályban eltömítették a lyukakat, és így elegendő üzemanyagom maradt a hazatérésre. Még mindig őrzök pár darabkát közülük.

Egy másik koreai küldetés alkalmával észrevettem egy légvédelmi ágyút, ami tüzet nyitott ránk, épp miután befejeztünk egy kis magasságról végrehajtott bombázást. Gépemmel visszamentem arra a helyre, ahol az ágyú volt – ezt az eljárást nem igazán javasolták. Mint kiderült, ennek az ágyúsnak volt egy társa a völgy másik oldalán, akit viszont én nem láttam: amikor rárepültem, a láthatatlan lövész tüzébe kerültem, és eltalálta a gép farkát. Az F9F, amit ekkor repültem, a föld felé irányította az orrát, mivel a trimmlapokat nem tudtam állítani. Ez nagyon alacsonyan, a fák teteje fölött történt, és életemben ekkor álltam a legközelebb ahhoz, hogy lezuhanjak. Veszettül alacsonyan voltam, mivel nagyon ki akartam lőni azt a légvédelmi ágyút, így egészen az utolsó pillanatig tűz alatt tartottam, amikor már fel kellett rántanom a gépet, máskülönben belecsapódott volna. A légsebesség ekkor mintegy 400 csomó volt, és csak a gyors reakciómnak köszönhetem, hogy túléltem a dolgot. Úgy tettem, ahogy azt a kiképzés során tanultam, és ahogy ösztöneim diktálták.

Amikor egy rizsföld fölött a gép orra kezdett lebukni és jobbra sodródni, a botkormányt hátrarántottam – kis híján becsapódtam a földbe. Szerencsére, a gép kezelőszervei működtek. A tolóerő egy része megmaradt, így körülbelül három ezer méter magasra emelkedtem. Akkor minden ismét működött, és folytathattam hazafelé vezető utam. A gép farkán egy akkora lyuk tátongott, amin még a fejünket is átdughattuk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ezúttal egy 37 milliméteres lövedék talált el. Egy 90 milliméteres valószínűleg az egész farokrészt leszakította volna."