Megrögzött elsők

 2014.04.08. 21:30

We_Seven.jpgAmerika első hét asztronautája közül természetesen mindenki elsőként akart űrrepülésen részt venni. Volt, aki még a nevét is belekarcolta a rakétába. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. Elsőként a John Dille, a Life magazin szerkesztőjének bevezetőjét közöljük:

"A hét asztronauta közös vonása ugyanakkor legalább annyira meg is osztotta őket, mint amennyire összekötötte őket egymással. Ez pedig nem más volt, mint a motiváció, hogy társaik előtt elsőként jussanak ki a világűrbe. A sajtó az asztronautákat többé-kevésbé rendszeres időközönként megkérdezte erről az oldalukról is. Eltökélten törekedtek arra, hogy minden alkalommal meggyőzzék a nyilvánosságot – és önmagukat – arról, hogy az elsőség igazából nem is számít. Állították, hogy rengetegszer lehet „elsőzni” az űrprogramban, ami mindegyikük számára tartogat lehetőségeket: lesz, aki először repül a Redstone-nal, lesz, aki először áll földkörüli pályára, lesz, aki elsőként megkerüli a Holdat, és lesz, aki elsőként száll le a Holdra, stb.

„Tudományos szempontból nézve a második, a harmadik és a negyedik küldetés jóval nagyobb jelentőségű lehet az elsőnél… Szilárdan hisszük, hogy ez a program jóval nagyobb ívű annál, mintsem fennakadjunk azon, hogy ki kapja az első lehetőséget” – magyarázta John Glenn egy évvel azelőtt, hogy Alan Shepardot kijelölték a küldetésére.
Pár hónap múlva, egy másik sajtótájékoztató keretében, Glenn ugyanezt a kérdést már enyhén eltérő szemszögből válaszolta meg. „Szerintem nyilvánvaló” – ismerte be – „hogy közülünk mindenki első akar lenni … Természetes, hogy mindenki első szeretne lenni, és ez ugyanígy lenne minden csoport esetében, aminek célja egy ehhez hasonló, nagyratörő küldetés megvalósítása. … Az űrprogram még nem ér véget számunkra attól, ha valaki nem lesz az első.”

Lehetetlen volt a témát elkerülni. A sajtó addig-addig erőltette, amíg végül egy másik sajtótájékoztatón, Johnnak végül be kellett vallania, hogy természetesen nem közömbös számára, hogy első lesz-e, hozzátéve, hogy ez teljesen természetes. „Úgy vélem” – mondta – „hogy senki nincs közöttünk, aki ne akarna ebben a programban első lenni.”
A másik hat asztronauta többé-kevésbé hasonlóan válaszolt az elsőséget firtató kérdésre.

Alan Shepard: „Természetesen én akarok lenni az első. A kihívás adott, én pedig igent mondtam rá. Mindegyikünk tisztában van azzal, hogy az általunk nyújtott teljesítmény befolyásolja, hogy kit választanak majd ki erre a feladatra. Ezért dolgozunk mindannyian ilyen keményen – még akkor is, amikor vízisíelünk, vagy amikor megpróbáljuk testsúlyunkat kordában tartani.”
Wally Schirra: „Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben tényleg egységes a véleményünk. Mindannyian elsők akarunk lenni. Egyikünk sem a hírnévért vagy a pénzért vesz részt ebben az egészben. De még mindig ott az újdonság izgalom, hogy olyasmit hajtsunk végre, amit még senki más nem csinált előttünk. Az, aki közülünk elsőként repül, igencsak magasra teszi majd a lécet.”
Deke Slayton: „Egy a hathoz az esélyem, ami nem túl jó arány. De nem vennék részt a programban, ha nem én akarnék lenni az első.”
Gus Grissom: „Mindegyikünk keményen dolgozik a saját lehetőségéért. Természetesen, mindannyian elsők akarunk lenni, máskülönben nem lennénk itt. De valamennyien ki is vesszük a részünket a csoport munkájából. Annyi mindent kell megtanulni olyan rövid idő alatt, hogy minden információt meg kell osztani a másikkal. Semmit nem tartunk vissza magunknak. Ez a versengés legjobb formája.”
Gordon Cooper: „Természetesen, mindannyian elsők akarunk lenni. De nem lehet mindenki első. Ez az egész a csapatmunkán múlik, és aki majd elsőként repül, mindannyiunkat képviseli majd. Van azonban egy apró, titkos előnyöm a többiekkel szemben. A Redstone-nal kapcsolatos munkám során elég sokszor lehetőségem nyílt Huntsville-be és a Chrysler-gyárba látogatni, ahol a gyorsítórakétát építik. Határozottan tudom, hogy a második vagy harmadik küldetés az enyém lesz. Saját kezemmel karcoltam bele a nevemet mindkét gyorsítórakéta burkolatába.”
Scott Carpenter: „Szerintem a legfelkészültebb lesz az első. Azt hiszem, hogy igazságosan döntik majd el, hogy ki legyen az [első], így tulajdonképpen nem foglalkozom vele. Természetesen, szeretnék elsőként repülni. De mindennél fontosabb számomra, hogy a hét asztronauta egyike lehetek. Ha nem engem választanak, az is épp elég nagy megtiszteltetés a számomra, hogy ebbe a csoportba tartozhatok.”

Ez a vita teljesen akadémikus lett, mihelyt eljött az ideje a küldetésnek, és kiválasztották a pilótát. Amikor Alan Shepard a magasba emelkedett úttörő jelentőségű küldetésén, és amikor később John Glenn is felszállt első földkörüli repülésünkre – mindkét küldetésről azt remélték a többiek, hogy ők lehetnek majd a fedélzeten – mind a hatan összezártak, és együtt dolgoztak a siker érdekében. Glenn repülésén mindössze egy lépéssel ment tovább a tanulás hosszú és verítékes folyamatán, ami tesztelések sorozatát, valamint újabb és újabb terveket jelentett. Amikorra a Friendship-7 elhagyta az indítóállást, két másik ember – Gagarin és Tyitov – már bemutatott hasonló, vagy még látványosabb űrrepüléseket. És ahogy ebből a könyvből is kiderül majd, másik két férfi – Nyikolajev és Popovics – még tovább tágította az emberiség világűrrel kapcsolatos ismereteit.

De John Glenn küldetésén a tét sokkal merészebb és őszintébb volt, mivel Glenn egy szabad és nyitott társadalom képviselőjeként repült az egész világ szeme láttára. Aztán, amikor visszatért a Földre, kész volt megosztani kalandjait egészen a legapróbb részletekig– szemben az első kozmonautákkal –, és elmondani küldetése teljes történetét: azt, hogy mi ment rosszul, miket látott, és mit érzett. Ugyanez volt a helyzet Scott Carpenter eposzi küldetésén is, és ez ugyanígy igaz volt a program minden momentumára, amiből Cooper, Grissom, Schirra, Shepard és Slayton egyaránt kivette a részét a munkából. Ők minden értelemben igazi úttörők voltak. Mivel, mint minden jó úttörő, alig várták, hogy megmutassák az utat az utánuk következők számára, és elmeséljék mindazoknak, akik nem követhetik őket a világűrbe, hogy milyen élmények érték őket, és miket tapasztaltak. Ez a könyv a bizonyíték erre.

John Dille, Life magazin
New York, 1962"

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr945988728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása